a "Búcsú a fegyverektől" sorozat tagja

Már a határnál érzékelhető volt a lényeges különbség az Átkos múlt és a ma között: kultúrált, modern határállomáson szálltunk ki pár pihentető lépés megtételére, pénzváltásra, 'fésülködésre' (ahogy az útikalauzunk hívta az egészségügyi szükségletek elvégzését). Megjelent bennem a régi randevú tárgya, és felfokozott kíváncsisággal vártam az új találkozást, amint a busz nyelte a kilométereket. Sík vidék, lankások is ritkán tarkítják a tájat, viszont zöld minden, ligetek váltják fel a mezőket, majd sűrűsödnek a fák és erdő mellett haladunk. Nem esik, de lóg a levegőben az eső, a sötét esőfelhők szinte kúsznak a horizonton. Csupa tó a vidék, apró tavak váltják egymást. Megtudjuk, hogy a három balti állam átlagában 35-40% a zöld terület. Van hová kirándulni, gombászni. Közben fel-feltűnnek a tanya-jellegű házak, nem sugároznak jólétet. Elhangzik a szokásos kolhoz-átok, itt is lezajlott az erőszakos szövetkezetesítés, majd a magánosítás. A kis, szürke faházak oroszosnak tűnnek, de lehet, hogy a falusi-tanyasi faházak mindenütt a világon hasonlítanak egymásra? Ritkán látni dolgozó embert, nem hiszek a szememnek, amikor kétszer is  kasza villan a mezőn dolgozó kezében. 

Vilniusba fáradtan érkeztünk, a szállóba (a háromcsillagos Martialis-ba, 2432-2434) úgy 'estünk be'. A környezet részben még az Átkos idők jellegzetességeit viselte, lehet, hogy maga a szálló is 'átépítés' szülötte, egyébként a kategóriáját kellemesen teljesítette. Az ablakunkból szovjet lakóépületre (munkásszállásra?) láttunk rá (2428). Hajnali ébredő lévén reggeli előtt sétáltam pár lépést a szálló előtt, modern ház mellett befejezés előtt állt egy lakóépület (2430), lejjebb régebbi házak mellett vezetett az út a központ felé (2431). A recepcióban dolgozó két (rákérdeztem) litván kislány tiltakozott a fotózás ellen, mondták, hogy hullák az éjszakai műszak végén. Oroszul, angolul egyaránt jól beszéltek, nem zavarta őket az orosz. Mit tesz a szabadság és a józan ész!

A városnézést a közelben lévő Szent Péter és Pál-templommal kezdtük. Varázslatos fényt és művészi bravúrt sugároz a templombelső több mint 2000 hófehér stukkója. Rendkívüli látvány. A kérdésemre, hogy miként sikerült megőrizni ezt a csodát a szovjet idők templomrombolói elől, az idegenvezetőnk azt válaszolta: "ateisták szerint a szerencsének, hívők szerint istennek köszönhető". Hozzátettem, hogy talán a helyiek jó diplomáciai érzéke is hozzájárulhatott. Elfogadó fejbólintás fogadta a gondolatot. (2436-2448)

A számtalan remek turista-látványosság közül néhányba bedugtuk az orrunkat, pár mellett lassú léptekkel elléptünk, volt, amire csak ráláttunk. Sorolom ebben a sorrendben a látnivalókat. 

Az Óvárosban központi helyet foglal el a hatalmas Katedrális téren a város egyik legkiemelkedőbb nevezetessége, az Érseki székesegyház. Mint rossz fotóshoz illik, itt derült ki, hogy a gépem kártyája telítődött, így később vissza kellett mennem befejezni a fotózást. Ezért a képek szórtak: 2457, 2525-30, 2534-36. A székesegyház rendkívül hányatott sorssal dicsekedhet, tűzvész pusztította, beomlott az egyik tornya és már a cáratyuskák is bezárták, igaz, rövid időre. A szovjethatalom éveiben a szerencsésebb sorsú templomok közé tartozott, mert ugyan rövid ideig autószerelő műhelyként építhette a kommunizmust, de Sztálin halála után múzeummá, majd koncertteremmé avanzsált (nem úgy, mint a többezer orosz templom, amelyek - ha nem rombolták őket földig - raktárként vagy műhelyként működhettek a hetvenes-nyolcvanas évekig). Számunkra fontos egyrészt, hogy Jagelló 1387-ben László királyunk pártfogását kérve maga is a László nevet vette fel és a székesegyházat Szent Szaniszló és Szent László tiszteletére szenteltette fel, másrészt, hogy egész Litvánia talán legszebb szakrális emléke a templom Szent Kázmér-kápolnája (2528-30), valóban gyöngyszem, amint emlegetik. Talán itt hangzott el (ha nem és kiderül, visszatérek), hogy az első bezárás alkalmával a teljes enteriőrt lerombolták. Tizenezer szekér rakományt tett ki a sok gyönyörűség, amit szemétbe hánytak. A templomrombolók barbársága nem ismer határt. Mondom ezt annak ellenére, hogy minden monumentális szakrális vagy más, nem közszolgálatra épült építmény láttán kalkulálgatok: hány nyomorult ember életét lehetett volna elviselhetővé tenni, ha közcélokra költötték volna a hihetetlen összegeket, amibe kerültek. Mert ha már az építőművészet csúcsát képviselve megszülettek, nem szabad lerombolni őket. Csodálatra méltó emberi alkotások, ápolni kell őket.

A 2436-os képen látható harangtorony akár külön látványosságként is értékelhető, eredetileg ugyanis a városfal egyik bástyájaként szolgált. 1522-ben helyeztek el benne harangot, majd több lépésben alakították át kupolát és keresztet is viselő harangtoronnyá. 

A székesegyház körül sétálgatva vártunk a csoportra, ekkor készültek a környezetet ábrázoló fotók (2531-33). A második és harmadik fotóban a Bernardinusok templomát vélem felfedezni, távolról is az egyik legszebb látványosság Vilniusban.

Városnéző séta (rohanás) közben töltöttünk két-három percet a téglagótika gyöngyszemének becézett Szent Anna-templom mellett (2465, 2467). Gyönyörű és legendákkal körüllebegett épület, aki Vilniusba készül, annak érdemes olvasgatnia róla. 

Azt hiszem, a közelében látható a Szent Mihály-templom, amely a cár atyuskáknak is szúrta a szemét, átalakították pravoszláv akármivé (később a litvánok restaurálták), majd a szovjet időkben bezárták és a mai napig Építészeti Múzeumként szolgál.

Számomra a templomoknál jelentősebb, érdekesebb látnivaló volt az 1579-ben a mi Báthory Istvánunk által alapított egyetem (2477-85). Érdekes, hogy Kuzmányi István útikönyve - nyilván fontossági szempontok alapján - lengyel királyként, litván nagyfejedelemként és Erdély fejedelmeként említi. Az is igaz, hogy mi meglepően ritkán emlegetjük, míg a lengyelek, legalábbis a múlt század hatvanas éveiben, amikor hivatalos utazóként többször jártam náluk, büszkén és sűrűn vallották, hogy őt tartják Lengyelország legnagyobb királyának. Tehát magyar uralkodó hívta életre ezt a fontos oktatási intézményt, amely mind méreteit, mind fakultásainak számát tekintve túlnőni látszik Litvánián. A fotók között feltűnik az egyetemi Könyvtár udvarára néző Jánosok temploma, majd három fotó (2486-89) az enteriőrről igyekszik valami képet adni. Az utolsó fotó a szerintem kiemelkedő alkotást, a Szent Viktor-oltárt mutatja be. A szövegmező jobboldalán kiemeltem két képet is az egyetem-sorból: a Könyvtár kapuját (2480) és a Báthoryt a 'Nagy udvaron' ábrázoló freskót (2485). A festmény mellett (alatt?) 1994-ben avatták fel Báthory emléktábláját (2484),  méltó megemlékezés a tudományokat nagy becsben tartó uralkodóról.

Az egyetem környezetében két nevezetes épületet 'kaptam le', az Elnöki Palotát (2476) és a De Reuss-palotát (2475). Mindkettő szembeötlő szépségű alkotás.

Az eddigieknél kicsit hosszabb időt töltök el Önökkel a Három Kereszt-emlékműnél, amelyet időrendben sokkal előbb kellett volna tárgyalnom, mert a városnézésben előkelő sorrendi helyet foglalt el. Miért is időzünk itt? Az én érdeklődésemben előkelő helyet foglalt el több szempontból. Utoljára kellene említenem, de elfeledkezhetnék róla: talán innen a legszebb Vilnius látképe. Kis semmi domb ugyan, de látni onnan az egész várost (2450-53), mint Budapestet a Várból. Másrészt a mi Gellérthegyünkhöz hasonló legenda emeli a rangját a kereszténység felvétele szempontjából. Mi Gellért püspököt taszítottuk le a hegyről, a litván pogányok hét ferences-rendi hittérítőt öltek meg, hármójukat ezen a Gediminas-hegyen keresztre feszítettek. Az ő emlékükre emeltek a dombon valamikor régen három fakeresztet. Végül érdemes odafigyelni arra a tényre, hogy elsőként a cári Oroszország romboltatta le az akkor fakeresztes emlékművet. A litvánok betonból állították helyre 1916-ban, ezt a szovjethatalom semmisítette meg 1951-ben. A mai emlékmű 1989 óta hirdeti, hogy az elnyomók - legyenek bár királyok, császárok, cárok vagy kommunisták - végül fejet kell hajtsanak a népek szabadságvágya előtt. Megemlítem még: van olyan vélemény is, miszerint az első három fakeresztet főként azért emelték, hogy figyelmeztessék a sűrűn felbukkanó és kegyetlenkedő kereszteseket, hogy keresztény földön járnak.

A vilniusi városnézést egy hosszabb séta zárta. Csendes, kitartó esőben vágtunk át az óváros közepén, helyenként átépítés alatt álló utakon (nem gátolták feleslegesen az autóközlekedést, ahol éppen nem volt gödör vagy nem aszfaltoztak, az autók vezetőire volt bízva, mit kockáztatnak, mit nem) egészen a Hajnal-kapu túloldaláig (2502-2523). Híres épületek sorakoztak, befogadni se lehet a látottakat. Színház, Városháza, a Szent Kázmér-templom kupolája egy utca messzi vége felett lebeg (2502), a főtér egyik sarkát uralja az Astorija szálló (2508), a Nemzeti Filharmónia szerényen behúzódik az épületsorból, szemben renoválnak egy ortodox templomot (2510), jó jel, az orosz etnikum vallásgyakorlására odafigyelnek. Itt csodáltuk-e meg a Szentlélek-templom szokatlan, nem igazán ortodox enteriőrjét (2518) vagy tévedek, teljesen mindegy. Arra sem emlékszem már, bementünk-e a Szentháromság-templomba, átmentünk-e a Szentháromság-kapun (2513), benéztünk-e a Szent Teréz-templomba, amitől jobbra vezetett az út a híres Hajnal-kapuhoz, de nézzék el ezt a pontatlanságot. Eső, látvány-zsúfoltság, sietség, fotózás, odafülelés az ismertetésre, sok az idős embernek. Lássuk inkább a Hajnal-kaput, a városfal kilenc kapujának egyikét és a hozzáépített Hajnal-kápolnát (2520-21). A városközpontból érkezve a látogató a kapuátjáró fölé emelt kápolnát látja, amihez lépcső vezet. A Baltikum leghíresebb zarándokhelyének tartják, mi, vándorok csak annyit láttunk, hogy egy aranytól csillogó Szűz Mária előtt haladnak el, illetve borulnak térdre a hívők. Fényképről látva megállapítható, hogy valószínűleg a világ legszebb Szűz Mária arcát kölcsönözte az oltár-alkotásnak Barbara Radziwill királyné. A kapun áthaladva visszalép az ember néhány évszázadot, a szakrális pompát egyszerű városvédő külső váltja fel. Miért nem fotóztam itt, meg nem értem. Az egyik legfontosabb magyar vonatkozás, az 56-os eseményeket megörökítő emléktábla (a kapu melletti épület falán) maradt ki a képtáramból. A megemlékezés nem annyira magának az 56-os magyar forradalomnak szólt, mint annak a szolidaritás-tüntetésnek, amit a vilniusi egyetemisták, ha jól emlékszem több tízezren, a Rasos temetőből - ahol nemzeti hősök sírja előtt elénekelték a litván himnuszt - a Hajnal-kapuhoz vonultak, szolidaritásukat kifejezve a magyar forradalom mellett. Nem lehettek gyáva gyerekek, a szerencsésebbek megúszták az egyetemről kizárással, a vezéralakokat viszont koncentrációs (munka)táborba deportálták. Nem említettem eddig, hogy a három nemzet közül a litvánok lehettek a legharciasabb ellenállók (én úgy tudtam, hogy az észtek), mert 1953-körülig többszázezren folytattak partizán(!)harcokat a litván erdőkben a megszálló szovjet csapatok ellen. Nagyrészük áldozatul esett vagy a Gulagon kötött ki. Ez ellenállás. Nem kommentálom tovább, gondolom érthető, amit mondok.

Mielőtt búcsút mondanánk Vilniusnak, megemlítem, hogy nyilván van fontos emlék az eddig nem hivatkozott fotók között is. Magam hármat emelek ki. A 2461-es kép egy lakóházat mutat. Beléptem egy kapun és ez a látvány fogadott, igazolva, hogy nem turista-ámítás folyik, hanem általános a jólét és szépre törekvés. A volt Papnevelő Intézet reneszánsz udvarát mutatja be a 2490-es kép, kellemes hangulatot sugároz, jó lehet leülni egy kávéra vagy teára a képről lemaradt kis büfé-teraszon. Nem tudtunk elmenni a ma étteremként szolgáló gótikus, sgraffitódíszes, középkorba visszarepítő épület előtt (2522-23), annyira bájos. A többit tekintsék egy barátságos, hangulatos város hívó szavának. (A 2538. az utolsó vilniusi fotó)

Vilnius 2009-benEurópa kulturális fővárosa lesz, a kontinens legnagyobb barokk Óvárosa a központja, amely az UNESCO Világörökség része!

Bevallom, egyetlen épület villant ismerősként Vilniusban: egy valószínűleg az Átkos időkben a folyóparton épült üzletközpont-étterem, mit tudom még mi, amely akkor központi szerepet játszhatott, ma viszont nem vonzza a tekintetet. Itt találkoztam és tárgyaltam először urali maffiózó komszomolistákkal.

Vilniusban persze étkeztünk is. Sok a gomba és a halféle. Biztos tobzódhat ezek élvezetében, aki nem csak a magyar konyhára esküszik. Örömmel tapasztaltam, hogy orosz levesek is kaphatók, a szoljánka itt se rossz, bár elmarad a jobb orosz konyhák levesétől. Majdnem mindenben van krumpli, a nemzeti büszkeségként ajánlott cepelinai darált hússal vagy fűszeres túróval töltött burgonyatészta, a neve Zeppelin-formájára utal. Nem aratott sikert nálam.

Két látnivaló leírásával maradtam adós: az egyik egyszerű és nagyszerű, a másik bonyolult és megemészthetetlenül döbbenetes.

Kezdem Trakaival, illetve a trakai Sziget-várral. Bonyolult tórendszer egyik szigetére épült a litván önállóság jelképének tekinthető, négybástyás Elővárból és attól vizesárokkal elválasztott Fővárból álló gyönyörű várrendszer. 1405-ben készült el, a lengyel uralom alatt negligálták, majd az orosz betörések során, a XVII. században elpusztult. Érdekes, hogy a helyreállítása már az Átkos időkben folyhatott. Moszkva állítólag szemre is hányta: "amíg mi vért izzadva építjük a kommunizmust, ti várakat építetek újjá!" Nem írom le részletesen, a 2539-2547 fotók elég jó áttekintést adnak róla. Nekem Törcsvárat juttatta eszembe, lapozzon oda (Erdély) kedves olvasó.

Az utolsó hét kép a Keresztek Hegyéről szól. Nem emlékszem pontosan az alap-legendára és nem találom hirtelen: a leírások az orosz elnyomás elleni 1831. évi felkeléstől indulnak, pedig úgy emlékszem, hogy jóval korábbi és más elnyomók elleni harcban éheztettek itt halálra néhány tucat litván keresztény ellenállót. A lényeg, hogy az évszázadok alatt a felkelések során elpusztult és eltűnt áldozatok emlékére kezdték emelni a Siauliai melletti dombon a kereszteket. Ez a hagyomány aztán áttörte az eredeti kereteket és a kereszténység (egy-két esetben zsidóság) szimbólumait hordták ide a hívők, részben a pogány áldozatbemutatás hagyományait is folytatva, de alapvetően az örökkévalóságba vetett hitet demonstrálva. Az oroszok ismétcsak a cárizmustól kezdve a Szovjetunió utolsó éveig rombolták a felállított emlékeket, mígnem az utolsó kísérletet százezres tömeg akadályozta meg. Mikor először hangzott el a szám, miszerint ma 40 000 kereszt található a dombon, azt hittem, rosszul hallok. A látvány túltett minden elképzelhetőn. Döbbenten szemléltem a vallásos hit fantasztikus erejét kifejező látványt. Hasonlót hatással eddig csak az indiaiak voltak rám, ahol egy fűszál, kődarab, oszlop is istenné válhat a hívők szemében. Nietzsche írta a húgához: "A hit maga üdvözít, nem az objektív elem, ami mögötte van." (Államszocializmus, L'Harmattan - Eszmélet Alapítvány, Bp., 2007, 97.old.) Azt hiszem, több történik: a hit megszüli tárgyát és kifejezési formáját egyaránt. Nem véletlenül emeltem ezt a látványt Litvánia címfotójává.

(2007.08.24)

*

Néhány adat:

GDP (PPP) növekedés évi 7% körül, szintje: 15 300 USD (Magyarországé: 17 600 USD)

Munkanélküliség: 2,9%-5,7% (forrásokként eltérő), mégis emigrálnak.

Szegénység vonal alatt: CIA szerint 4%, Wikipedia szerint: 2% alatt

Honvédelem: kötelező és a GDP 1,9% költik rá.

Legfontosabb kereskedelmi partner: Oroszország

Lithuania - Wikipedia

CIA - Lithuania

Tomasz Torbus, Barbara Warning: Balti országok, Észtország, Lettország, Litvánia, Kalinyingrádi terület (Nelles Verlag GmbH - Hibernia Nova Kiadó Kft, 2005/2006)

Kuzmányi István: Vilnius, Panoráma Kiadó, 2007