Szófiából Bourgasba egy 40-42 személyes kis géppel repültem. Már a reptéren feltűnt három ifjú hölgy, két vékony fekete szépség hosszú hajjal és égő fekete szemekkel és egy teltebb szőkeség, mindhárman lenge nyári öltözékben. Az ülések közötti folyosó túloldalán foglaltak helyet, hamar szóba tudtam elegyedni velük. Kiderült, hogy a feketék testvérek, a szőke kedves barátnőjük, Szozopolba mennek (Szüzópol-nak ejtik, sejtelmem se volt, mi fán terem) és várják oda az idősebb fekete barátját. Mikor megtudták, hogy nincs szállásom Burgasban, szinte kórusban mondták, tartsak velük, lesz a házban, ahová mennek, számomra is szoba. Életem talán legkellemesebb hetét töltöttem velük és a még aznap megjelenő baráttal, M.Cs.-vel, a szófiai TV operatőrével. M. jóvágású, nálam tíz évvel idősebb sportos ember volt, szemmelláthatóan a nők bálványa. Én ugyan sohasem tartoztam a vagány gyerekek közé, de vele remekül megértettük egymást, tanítgatott a  vízalatti vadászat rejtelmeire. Könnyűbúvárkodni valamennyire tudtam, az azóta kimúlt tatai Fényes-tavakban palackkal is merültem. Itt, a Fekete-tenger fátyolos vízében 10-15 méterre le tudtam merülni, de ez csak a vízalatti világban gyönyörködés miatt érdekes. A vadászat a felszínről indul, be kell cserkészni egy nagyobb halakból álló rajt, hirtelen, de csobbanás nélkül le kell merülni és lőni. M. 2-3 merüléssel felhozott egy-egy halat, nekem nem ment, a halacskák vidáman elrebbentek a nyilaim elől. A szállás mai szemmel nézve igen egyszerű volt, de nevetségesen olcsó is, a szobám napi egy pénzbe került és tetők fölött a tengerre volt kilátásom. A szőkeséggel mindjárt az első este összemelegedtünk, átjött hozzám és együtt töltöttük a hetet. Hál'isten a csapat nem volt hétalvó, reggel bekaptunk valamit, aztán mentünk a várostól északra fekvő sziklás partra, a sziklákon tajtékozva törtek szilánkokká a hullámok. Egy üveg vodkát, kenyeret, zöldséget és gyümölcsöt vittünk magunkkal, a többit hozzáhalásztuk. A halat M. lőtte, kagylókat együtt gyűjtöttünk a meredek sziklafalról, ahol a megtörő hullámok oxigéndússá varázsolták a vizet. Háló-szatyor a csuklóra, ugrás a hullámzó vízbe, merülés 3-4 m mélyre, ahol a hullámzásból csak enyhe emelő-ejtő mozgás marad, a szikláról "lecsavarni" egy kagylót, bele a szatyorba és jöhet a következő, ha maradt még levegő. Először üres szatyorral jelentem meg a felszínen, igen nagy erővel tapadnak a kagylók a sziklákhoz, aztán többszöri merülés után eljutottam a merülésenként 4-5 kagylóig. Nincs finomabb eledel a világon, mint az így megszenvedett kagyló. Két kő, egy platni (mint Indiában), azon sütöttük meg őket, úgy, ahogy a természet adta. Délre a vodka is elfogyott, ebédelni beültünk a közeli sátor-vendéglőbe, este valamelyik előkelőbb étterembe. A "feketék"-ről kiderült, hogy testvérek és hogy nem véletlenül feketék: a több évszázados török elnyomás eredményei. (Meg is történt az a világszégyen, hogy Bulgáriában elkezdték kiátkozni a törökösen kinéző lelkeket, nem akartam hinni a fülemnek!) Esténként barangoltunk néha a városban, feledhetetlenül érdekesek a balkáni-török favázas, előreugró tetős épületek, a keskeny utcák, az utcákon folyó kereskedés, élet. Két-három házzal arrébb épült egy új ház, ottlétem alatt került tető alá és ekkor rendkívül érdekes szokásnak lehettem tanúja: a tetőn az építők elkezdtek üstöt, fazekat ütni, rigmusokat mondtak hozzá, talán énekeltek is. A fél városból zarándokoltak oda a lakók,  mindenki vitt valami hasznosat ajándékba. Ez a házavatás bolgár módra.

Szozopolt nehéz szívvel hagytam ott, maradtam volna néhány hétig. Könnyes búcsú után hajóra szálltam és Burgas érintésével Várnában kötöttem ki. Pöttöm hajó volt, de csendes víz, a ringatása kifejezetten jólesett. Várnában szobát vettem ki nem messze a kikötőtől, de elég messze mindentől, ami érdekes látnivaló volt. Nem is emlékszem sokra, sétáltam pedig a városban, megnéztem a kikötőt, a partot. Leginkább az maradt meg, hogy a kikötő uralta a várost. Örökre emlékezetes maradt azonban, hogy a háziasszony, egy kövérkés, ötvenes éveit taposó hölgy, aki mindenféle csecse-becsével vette körül magát, szeretett beszélgetni, tea-estet adott és elárulta, hogy örmény. Már ez is elég meglepő volt, de azt is előadta, hogy szeret jósolni, mégpedig kávézaccból. Addig unszolt, hogy belementem. Főzött török-kávét, elfogyasztottuk, majd a csészémben leülepedett zaccot nézegetve elkezdett a múltamról mesélni, megdöbbentő közelséggel eltalálva a fontosabb tényeket, majd hosszasan elemezgette a jövőmet. Olyanokat mondott, amiknek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, csak nagy szemeket meresztettem, de amik aztán meglepően messzelátó megérzéseknek bizonyultak. Az  öregedő várnai örmény asszonyt jó emberismerettel áldották meg az egek.

Sokszor jártam ezután is Bulgáriában, számtalanszor Szófiában, többször a környéken Intranszmas-színekben, sok vodkát és pliszkát megittam, sok rogyadozó asztal mellett ültem, tulajdonképpen azonban egyetlen helyszín, egy csodálatos templom-kolostor együttes, Rila ragadott meg, az viszont örökre bevéste magát a szívembe. Leírhatatlan szépségű a hegykoszorú is, ahol úgy elbújt, hogy a törökök is ritkán tévedtek arra, maga az épületegyüttes is, nem beszélve a freskókról, ikonokról, a gazdag múzeumról. Azt hiszem, azóta az UNESCO világörökség részévé emelték.

Magán-túrán is megjártuk Bulgáriát legalább háromszor, kétszer síelni. A fantasztikus Vitosa egyszerűen mesevilágként emelkedik a város peremén. Képzelje el, kedves olvasó, hogy Zugló vagy Kőbánya külső szélén egy 2600 m magas hegy emelkedik, fehér süveggel. Itthon legyalulnák a sportolók, az amatőr síelők, ott meglepően szabad pályákon mozoghatott az ember. Igen olcsó volt odarepülni, felszállni a városszéli kabinba és megszállni a pályák alján épült két szálloda valamelyikében. Igaz, a szobát átfújta a szél, az éttermekben ehetetlen ételeket szolgáltak fel, de síeltünk, tanultunk. Az egyik alkalommal M. Cs.-éknál - akivel sokáig tartottam a kapcsolatot - töltöttük a Szilvesztert.

Túristaként, autóval utaztunk - Szófia érintésével - a tengerpartra is a két indiai kiküldetés között, hároméves Amritánkkal és anyósommal együtt. Az Intranszmas segített szállodát foglalni az Aranyparton. Szinte kizárólag kellemetlen emlékek maradtak erről az útról: a tengert állandóan vihar korbácsolta, a szállodában három napig szünetelt az áram, többszáz méterről, utcai nyomókútról kellett felhordani a vizet, az éttermet csak a vitosaihoz lehetett hasonlítani. Igaz, akkoriban csupán az első lépéseknél tartottak, néhány szép, modern szálloda létezett már, amiket - minket a kólán kívül ezzel is megelőzve - külföldi együttműködésben építettek, de még nem működött jól minden. Több kirándulást tettünk, hogy mégis pihenjünk valamit.  A Napospartra is áthajtottunk, az ehhez a körzethez tartozó Nesszebár - ha lehetséges - szebb, mint Szozopol. Még érdekesebb a környezet: félsziget, még ősibbek az épületek, utcácskák. Itt is, mint Szozopolban, kis galériákban árulták nem rossz festményeiket a tenger-imádó tájképfestők. Albena is akkor bontogatta a szárnyait meglepően sok modern épületével, szállodáival. A későbbi olasz és spanyol nyaralások szolgáltatások tekintetében összemérhetetlenül jobbak voltak, Bulgáriában azonban nem volt nyomasztó tömeg, tolakodás, napernyő-sorok. Sikerült felbosszantaniuk azonban azzal, hogy egyes szolgáltatásokat csak konvertibilis valutáért lehetett igénybe venni. Volt ugyan nálunk, de legyintettem: így nem emelkedek ki a helyiek közül!

Erről a kirándulásról tértünk haza Románián keresztül. Jobb nem is gondolni rá. Talán Romániánál megírom.

Plovdivban - a nemzetközi vásár miatt - töltöttem még pár napot. Nem nagyon jelentős rómaikori emlékeken kívül kevés szépre emlékszem. Nyilván az időszűke okozta, mert a régi városrész itt is épen megmaradt és 1999-ben elnyerte az Európa Kultúrális Fővárosa címet.