Interneten foglaltam szállást, hangsúlyozva, a legfőbb kritérium, hogy közel legyen a síliftekhez, mert 70-évesen nem szeretnék sícuccba beöltözve és lécet cipelve sokat mászkálni. Nagynehezen kiderült, az utolsó pillanatban, hogy ugyan 4 km-re van a sícentrumtól, de 150 m-re a szállótól ott a sűrűn járó síbusz, legyek csak nyugodt. Kértek bankkártya-számot, hogy majd a becsekkoláskor hívják le a kétágyas, egyszemélyes használatra fogott szoba árát. Megadtam, félóra múlva berregett a mobilom: lehívták. OK, több baj is érte az országot a tatárjárás és a gengszterváltás óta, nem mukkantam egy szót se. Az út igazán kellemes volt, sztráda a 260 km-ből 30, a többi hegyre (nagyzolok: dombokra) fel, dombról le, közben hó, sár, latyak, aprókavics só helyett, 20 km/órával cammogó bazi teherautók, kátyúk! Apropos, kátyúk: még azt mondják, hogy kis Garasországunk jár élen az igen fejlett volt szocialista táborban kátyúk/m2 vonatkozásában! Tévhit: Szlovákia tuti megvert bennünket. Na jó, megyek, háromszor tévedtem el csupán, mert itthon is lehetetlen a 2/A csonka és nyúlfarknyi sztrádán eligazodni, de nagy és minket fejlődésben verő szomszédunk aztán csúcs, ami a kitáblázást illeti. Tehát: először rosszul tértem le a 2/A-ról, majd ugyanezt az attrakciót megismételtem Liptovsky Mikulas-nál (Liptószentmiklós), az Internetről kinyomtatott térkép harmadrendű útra vezényelt, hamar visszafordultam és egy benzinkútnál tisztáztam, hogy be kell menni a városba és ott jobbra letérni a 'Demanovska Dolina - Jasna' táblánál. Mindenütt ez a 'Jasna' tündököl, pedig az egész (volt szoc) világ csak úgy ismeri, hogy Chopok! Így is cselekedtem. Nyelem a kilométereket, megjelenik a valahavolt hó, most jég, benne autóvágta csatornák, a kocsit megdobáló gerincek, a csatornákban csordogál az olvadt hó. A lelki szemeim előtt megjelenik az elakadás, hólánc-szerelés a szemközt jövő és nagy ívben hó-víz-kavics-keveréket locsoló kocsik díszkísérete mellett. Ha nincs hójáró gyakorlatom, félútnál feladom. Így művészi laza-kormány technikákat és a biztonságosnál gyorsabb sebességet (lendület!) alkalmazva elértem az első piciny lifthez, ahol megálltam érdeklődni (reszketve, hogy soha többet nem tudok elindulni). Á, 3-4 km visszafelé, balra kell majd kihajtani. Akkor ugye jól számoltam, megvan a harmadik galiba. Megyek vissza, a letérő, másfél kocsi szélességű út egy keresztirányú gerinccel indul, amin lendületből átugratok, aztán laza hó, döngölt hó, jég váltakozik a mind meredekebb úton. Egy tekintetben azonosak a szakaszok: mély vájatok vezetik-ugratják a kereket. Többször kipörgök, félhangosan káromkodok, de minden kipörgés-lelassulás után sikerül valamelyes sebességre felgyorsulni, csak meg nem állni, amíg falnak nem megyek vagy szállókapu nem nyílik. Szikla gördül le, amikor két kásatömegen átkígyózva begurulok a rejtett szálló-udvarra. Nem egészen 5 óra alatt sikerült abszolválnom a 260 km-t. A szálló pofára kellemes, nyilvánvalóan jobb bányász-rekreációs központ volt az annyit átkozott Átkosban. Bőrönd, papírok, porta. Csínos kislány néz rám halovány mosollyal. Kérdem, melyik nyelvet szeretné: angol, orosz, magyar. A magyarra szélesen elmosolyodik, na nem megörülve neki, hanem a gondolat abszurditásán megilletődve. Végül kinyögi 'angolul', hogy passport. Na, itt maradt a szocializmus, ha útlevéllel kezdi. Adom, hozzátéve az Interneten kapott és kiprintelt voucher-t. Az útlevéllel békében megvan, babrálja, számítógépbe írogat, oldalra hajtott fejjel megnéz (nem látott még hatvannak kinéző jóképű hetvenest), de a vouchert csak forgatja. Szovjet, és más fejlett szoc országok szokásait ismerve bárgyún nézek rá, majd a levegőbe, kérdezni, hogy tán valami nem stimmel, csak tűz lehet a csordogáló kétségre. Végül megkérdi, valahogy kinyögi, hogy nem kaptam-e mást? Kapom elő az egész levelezést, csak rápislant, megrémül a terjedelemtől és elfogadja az elfogadnivalót. Kérdem, hogy lehet felmenni a liftekhez, várva a síbusz megállójának a megjelölését. Kerek, tényleg csodálkozásra nyíló kerek szemekkel válaszolja: car (magyarul: autó), mármint hogy minden bátor síelő a saját drága autójával. Síbusz? Lent az úton, mondja valahogy. A feljövetelem kínjaira gondolva az mintegy km lehet és nem táncparketta. Esküszöm, az ott töltött négy nap alatt nem láttam síbuszt. Buszmegállót igen, mélán várakozó civilekkel, soha síelővel.

A szálló - itt vége a humornak! - kifejezetten kellemes (ja, a melósoknak járt azért valami, anno). Működik a szocreál lift, a szoba pedig pont akkora és hajszárító hiányával pontosan olyan jól felszerelt, mint az ötcsillagos tauplitzi hotelé, amelyik háromszor ennyibe került, igaz ez csak reggelivel jár, az félpanzió volt. Lepakolok és úgy döntök, felszaladok a liftekhez, megnézni, hogy is lehet akkor föl-levergődni az úton, meg milyen a liftek 'megközelíthetősége'. Tréning, bélelt mellény, vitorlázó-cipő. Nagy megkönnyebbüléssel fogadom, hogy a további út se nehezebb, mint az eddigi, meg lehet majd járni. Csodálkozva látom azonban, hogy kotródnak el a népek, pedig csak 3 óra van. Beállok egy éppen megnyíló résbe az úton. Magyar kocsik tömege a dugig zsúfolt parkolóban, az egyik utasaitól kérdem, mi a helyzet? Leállították a liftet (mint kiderül, az ottani egyetlen ülőliftet), szélre hivatkozva. Hm, idelent nem érzékelni szelet. Van, van, mondják, de nyugaton ilyen szél miatt nem állnának le. Elmagyaráztatom, hogy jutok fel a parkolóból a liftekhez, majd végigjárom a jeges erdei ösvénynek se való  rémséges utak egyikét. Látom, hogy két tárcsás liftnél hosszú sorok állnak. Na jó, ez nem lesz sima ügy. A szállóba visszamenet a leágazást rosszabbnak éreztem, mint két órával előbb. Mély keréknyomok, erős trutymósodás. Meg is született az eredmény: a szállótól vagy 300 m-re az orrom előtt lefulladt egy lengyel busz. Csak egy percbe tellett és elszállt a reményem, hogy majdcsak kivergődik a kátyúból a nyomorult: ugráltak le róla gimnazista-korú gyerekek és próbálták tolni, reménytelenül, a busz mind lendületesebben farolt az út másfél méteres hófala felé, majd beékelődött. Csoda, hogy nem szorult be egyetlen gyerkőc se! Ülök és várok. Mondhatnám ezeknek, hogy "venger polják dva bratanki, i po szabljam i po szkljánki" (ha jól emlékszem), tehetetlenek, sőt bosszúsak, sőt lassan elönti az agyukat a 'nem én vagyok a hülye, hanem te' vérvörös gyűlölet. Mutogatnak a kerekemre, miért nem hordok hóláncot? Mintha az átrepítene a buszukon. Félórás további kínlódás után valahogy félreevickélnek és szorítanak egy autó + 20 cm utat. Lendületet gyűjtve nekifutok a lehetetlennek, megpróbálok átjutni a résen és a 30 cm mély hókotorékon. Szerencsém van, nem zúzom össze a kocsit, nem ugrik elém senki, csak elakadok a busz közepénél. Visszatolatok jó messze, mert újra nekilátnak a buszuk mentésének, farolva, rám ne csússzanak. Kellő távolságra előszedem a hóláncot és megpróbálom felszerelni, a lassan agyamra ment idegesség miatt nem sikerül, meg pillanatok alatt átfázok a tréningben. És mögöttem már három busz és tíz kocsi dühöng. Csak mintegy félórát, feladják, elkotródnak. Mit tegyek? Visszafarolok párszáz métert, keresek enyhébb emelkedőt, onnan jó lendülettel, élénken dudálva nekifutok az éppen újra megnyíló résnek és ezúttal átvergődök, csudamód.

Jó, hogy van nálam vodka. Kétszer egy-egy féldeci, aztán irány az étterem. Fokhagymaleves, pisztráng, bor. Nem rossz és annyi, amennyi kellemesen elfér a bendőben. Nem úgy, mint a zsírtól csöpögő tauplitzi sznobos fellegvárban.

Közben elhatároztam, hogy a 70. születésnapi ünnepléseket utólag megfejelem egy bravúrral: megtanulom a hólánc-tudományt. Reggel megjátszottam a nagymestert, reggeli előtt 'szerelési pozícióba' állítottam a kocsit és rendkívüli kocentrációval megfejtettem a majdnem elérhetetlen titkot, a szerelési technológiát és felraktam mindkét láncot úgy, hogy csak bámultak az arra ténfergők.

Diadalittasan mentem fel a hegyre. Jogos büszkeséggel dagadó mellel elhajtottam a központi parkoló mellett, fel a kisebb tömeggel kecsegtető liftekhez, ahol mindjárt (régvolt magyar, most szlovák) fővárosi szlovákok mellé parkoltam, akikkel elemeztük a történelem csalfa fordulóit, a hegyek furcsa trükkjeit. Fent - 35-öt jelez a meteorológia, mondták. Volt is  - 3, - 5, akkor éppen, pár fordulót sercegő havon száguldottam. Két óra múlva + 8-ra melegedett fent, a hegyen is.. Gyúrtam a buckákat lendülettel, aztán 2 körül levonultam a harcmezőkről. Ennyit bírok, konstatáltam.

És így ment három napig. Közben hol itt, hol ott, tökéletes szocialista stílusban leállítottak egy-két liftet, de az utolsó nap, amikor 2-3 óra síelés után akartam hazajönni, végleg befuccsolt a dolog. A szállónál leszereltem a hóláncokat (semmivel se könnyebb, mint felszerelni!), gondolva, hogy a központi liftig felmászok azok nélkül is. Ez a feltételezésem beigazolódott, csak azt nem találtam ki, hogy már reggel +10 fok lesz és a parkolóban a kocsik szánkáznak a trutymóban, meg hogy épp a központi lift marad hanyagul állva. Hármat csusszantam a mellette lévő, tömegek által ostromlott két 'tárcsás' lift pályáján, aztán feladtam. Szép szoc-neokap egyveleget élveztem pár napig, elég volt.

.....

El is felejtettem: menet kétszer tankoltam. Emlékeim, meg a mende-mondák is úgy szóltak, hogy Szlovákiában jóval olcsóbb a benzin, mint itthon. Amikor szép hazámban letévedtem a helyes útról (nem egyedül a csúf ember-történelem során!), tankoltam, de csak vagy 10 litert, gondolván, spórolok 5-6 ezret, ha majd odaát tankolom teli a kocsit. Ruzomberok után kihajtok egy kis benzinkúthoz, köszönök szépen, szófogadó kisfiúhoz illőn angolul, majd - mivel se az idősebb, se a fiatal a pultnál nem biccent - magyarul, a helyzet rezzenésnyit se változik. Fizetek, majdnem fillérre ugyanannyit, mintha itthon történt volna a szívderítő aktus, nem hagyok hátra borravalót, hisz bugrisok. Tanulság még, hogy ahová a MOL beteszi a lábát, ott ugyanúgy rabol, mint itthon. Vándor, ahol tudsz MOL térnyerésről, hagyj fel minden reménnyel! 

....

Nagyon jó ötleteim lennének, hogy lehetne világjó síparadicsomot teremteni Chopokon, de megtartom magamnak, kár a krétáért! Törjék a fejüket vagy amilyük van, hátha maguk is rájönnek!?