a) Előzmények

November közepe: már csak pár nap választ el az utazástól.
Az elutazás előtti pénteken (19-e), miközben Pestről Pécs felé tartottam vonaton, iszonyatos hóesés vette kezdetét. Jógyerekhez méltóan tartotta magát egész nap, egy percre sem pihent meg.
Visszafelé az InterCity 2,5 órás utacska helyett kemény 5 órát zakatolt a hóvihar kellős közepén. Balra-jobbra végeláthatatlan hómező, és fikarcnyi kilátás sem arra, hogy valaha is elérjük a Déli pút. Mintha az időjárás még egy utolsó fricskát akart volna nyomni az orromra amiért egy hétre meg akarok futamodni a hazai tél elől.
Mint később megtudtam a november 21-27-ei távolléttel az idei ősz egyik "legszebb" hóeséses hetét sikerült elszalasztanom holmi "dubaikodás" miatt. No, sebaj!
 

b) Amszterdam

A KLM járatával jutottunk el a Low Country-ba (ahogy nemrég valahol olvastam).
A gép elég sok magyarral volt tele, ami egészen odáig vezetett, hogy még mielőtt a gép a megfelelő csáphoz ért volna és megállt egy pillanatra, szinte áramütésszerűen, mintegy távvezérléssel, egyszerre állt föl az utasgárda nagy része és kezdtek el pakolni. Majdnem úgy, mint ahogy a színházban szoktak székükről felpattanni a - csupán a színtiszta kultúra miatt becsődült - nézők az első taps kitörésekor, nehogy 3 perccel tovább kelljen állni a ruhatárnál. A stewardessek először próbáltak a puszta hangerejükre hagyatkozni egy-két gyenge "Sit down!" (Üljenek le!) bekiáltással, de az elvakult pakolók meg sem rezdültek, fojtatták a dolgukat határozott gépiességgel. Ekkor az egyik bátor lelkezetű sztyuvi magához ragadta a mikrofont és belekiabált elég ideges hangon, hogy "The plane has not arrived yet! Please take your seats!" (A gép még nem érkezett meg! Kérem üljenek vissza!), majd pár pillanattal később hozzátette alig visszafojtva "Shit!" (Bazeg!)
A tranzitból kiérve a csarnokban egy nagyobb formátumú díszlet-féle szoborszerűség mellett haladtunk el, nagy téglahasábokból állt, különböző méretekben. Az alacsonyabbakat jól ki lehetett használni - páran aludtak rajta. Nekem korábbi tapasztalatokból kiindulva rögtön az jutott eszembe, hogy ha nem tudunk az esti járattal továbbmenni (stand-by, vagyis várólistás jegyünk volt), ez lehet a megfelelő hely, hogy az éjszakát valahogy eltöltsük (persze állatság lett volna).
A retúr vonatjegy a városba a Central Station-ig [szentrál sztászión] 11 guldenbe kerül (1200 Ft), ami nem elhanyagolható összegecske, de valahogy ki kell jutni a városba. A vonatok 2 emeletesek, alapjáraton olyanok mint itt az IC, és halál pontosak, úgyhogy amikor visszafelé  jöttünk, épphogy pár perces késéssel értünk a peronhoz és a vonat szépen az orrunk előtt robogott el.
A város még mindig tele van csatornákkal, fölülről a repülőből úgy látszott, mintha a város házai és az utcák úszó szigetekként lebegnének a víz felszínén. De míg az igazi Velencében a házak falánál közvetlenül folydogál a víz, addig Észak Velencéjében utak és járdák választják el őket egymástól.
Volt egy ház, aminek a fala elgondolkoztatott. Szerintetek kinek juthat az eszébe, hogy kilógjon az ablakából akármilyen kötél segítségével és a ház falára, ami ráadásul (az előbb leírtakkal ellentétben) pár centire van a csatornától, graffittit firkáljon? Ráadásul nem is értelmeset, hanem csak valami nonfiguratív krix-kraxot. De hát ilyenek a hollandok. Kriszta szerint biztos be volt(ak) lőve (mi ez, ha nem sztereotípia?)
Amszterdamban is közeleg a karácsony. Egy CD-bolt bejáratához nagy betűkkel egy táblára ki volt függesztve: "Absolutely Xmas Music-Free Zone". Aranyos. Marketingből 5-ös.

Galambetetés Amszterdamban

A főtéren az egyik főlátványosság ilyenkor a galambetetés. A jelenet leginkább a Hitchcock-féle Madarakra hasonlít: a galambok mint kiéhezett hiénák vetik magukat rá az önmagukat áldozatoknak kijelölő, kezükben magokat vagy kenyérdarabokat tartó emberekre, és zabálják, egymást és az embert is szinte agyontaposva, rászállnak a karjától kezdve a fejéig mindenhova, egyszerre akár 30-35-en is. Ha valaki egy kenyérdarabot kiejt a kezéből, az a lába körül gyülekező totyogó tolltengerben rögtön el is tűnik, és a galambok mint piránák pusztítják el azonnyomban. Na jó, nem ennyire vészes, élték már túl néhányan az etetést.

Este indultunk tovább Dubaiba. A gép elég jó volt, Boeing 737-es, 2+3+2 ülés, az ablaknál kaptunk helyet. Az út alatt a monitorokon követni lehetett az útvonalat számítógépes térkép segítségével, valamint a sebességet, kinti hőmérsékletet, helyi időt (aszerint, hogy milyen ország fölött haladtunk éppen), hátralévő időt, a célállomás helyi idejét, stb. Az út persze így is, úgy is 8 óra volt Amszterdamból.
Szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre az előttünk lévő két szék is üres, úgyhogy rögtön elhatározzuk, hogy mindkettőnk külön területet használ alvásra. Na ennél rosszabbat senkinek se kívánok! A lábam ugyanis épphogy comközépnél érte el az ülés karfáját, ami azt jelentette, hogy szinte Guinness-könyvbe illő alapossággal és igyekezettel próbáltam meg (én legalábbis) a két ülésen az elképzelhető összes létező pozitúrát fölvenni, hogy valamit aludni tudjak. Jobbra, balra, befelé, kifelé, lefelé, fölfelé fordulva, mindezek kombinációi, valamint egyéb természetellenes, az anatómiát is meghazudtoló testhelyzetek. No igen!
A gép először Muscatban (Omán) szállt le. Itt láttam az első, először délibábnak tűnő jelenséget: hajnali 6 órakor az emberek rövidujjú ingben mászkálnak a repülőtér betonján!!! Itt ekkor 25 fok volt!

Ugrás a következő részre