Emlékek az Ámon-fészekaljának írva
 

Kedves Trojka!

 

Szászkő Laci csőbe jött a helyesbítésével, mert épp hegyeztem a klaviatúrámat, hogy megírjam Zsuzsinak, mennyire jót írt, majdnem könnyekig hatott rám és hogy megkérjem, küldje meg Laci e-mail címét, hogy kiegészíthessem az általam írtakat. A többieket hallgatva ugyanis rájöttem, hogy nem az egyéni sorsok érdekesek ezúttal, hanem a Hungexpo-emlékek.
Hát, ha az kell, kapaszkodjatok!
Most, egy kalap alatt megírom a belépőmet (mármint a Hungexpohoz) és újra elkövetem azt a gyalázatot, hogy adok egy URL-t, ami kulcs egy damaszkuszi emlékhez. (Husszein és a többiek majd jönnek, l. lentebb). Küldök egy tartalomjegyzék-vázlatot is, ami lassan, de bizton épülni fog.
Tehát:

 

Félszeg kopogtatás az ajtón

 

Barátom, aki a Külker Minisztérium egyik székét koptatta lelkesen, félnapokat a Lukács-teraszon töltve, aszongya egy nyögésemre, miszerint únom már, hogy a nyelvtudásom a Szovjetunióhoz láncol: menj el a Hungexpohoz, ott mindig keresnek embereket és sokat lehet utazni, világot látni.
Mit tesz isten, találkozok egy hirdetéssel. Hungexpo és mérnök kerestetik. Tán még a szakmám is használhatom.
Pályázat, boríték, posta. Két héten belül ér a meglepetés, jön a válasz: hívjam fel a személyzetist.
Bebaktatok hozzá repeső szívvel a megbeszélt időpontban.
- Jól fel van készülve? Tüstént megyünk a vezérkarhoz, beszélgetni akarnak magával. Ma úgy mondanák: legmagasabb szintű interjú.
Hosszú asztal, leültetnek az egyik végére, mellém ül a sarokra a személyzetis. Rajtunk kívül még vagy öt, tekintélytől duzzadó személy alkotja a karéjt.
Kérdeznek mindenféle marhaságot. Múlt, jelen, jövő, végzettség, munkahelyek, kedv, elképzelések, nyelvtudás, életemben először: hobbi. Aztán valamelyiknek kicsúszik a száján: nős?
- Igen, mondom, de erről eszembe jut egy vicc.
- OK, mondja el.
- Szent Péter, a mennyek országának a kapujában, öles kulcsot zörgetve az övén fogadja a bebocsátást kérőket. A hosszú sorból nyújtogatja a nyakát az egyik delikvens. Látja, hogy Péternek egyetlen kérése van mindenkihez: mutassa fel a házassági anyakönyvi kivonatát. Aki fel tudja mutatni, annak nyitja a zárat és betessékeli. Ó, nagyszerű, gondolja magában! Mikor rá kerül a sor, előránt kettőt és büszkén lengeti a szent orra előtt. Mars a pokolba! - ordít rá Péter. Nade Szentatyám, ha eggyel rendelkezők előtt megnyitod a kaput, engem miért küldesz a pokolba? A szerencsétleneket beengedjük, édes fiam, de a hülyéket már nem.
Pár perc, és elbocsát a zsüri.
- Khm, khm, - krákog a folyosón a személyzetis - ezt jó helyen sütötte el. Itt mindenki legalább kétszer nősült már. (Mint később kiderült, ő maga is.)
Felvettek.

 

*

Damaszkusz

 

Allahzrír

Álom volt? Akkor mart szíven, amikor a nagy fekete szedán sarkába húzódva néztem - Damaszkusztól távolodva -, mint sivárosodik el a táj. Elmaradtak a fák, majd a bokrok is, gyorsan kapaszkodtunk fel egy dűnére, amelyen csak kúszó, széltől csapongó szálakra bomló növényzet kínlódott. A volánnál Husszein, mellette ketten, hátul közrefogtuk valakivel Allahzrírt, a pavilon virágát. Nem vele foglalkoztam akkor, hanem az agyamban kígyózó, síró gondolatokkal. Így írtam le őket később: 

"Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristály-szaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihuny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik.

Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, a saját igazáért küzdés sose volt eleme, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény."

Persze, hogy magamról szóltak a gondolatok, a rebbenet, a sok kis apró bántalom, a sokasodó, terebélyesedő bánat. Van-e tovább, kell-e tovább, mire jó, hová vihet a tovább?

Husszein felüvölt arabul, félreáll az útszélre, ugrik ki a kocsiból. Maradjatok - szól vissza rohantában, magyarul. Szemközt, a lejtőn lefelé óriási billenőplatós teherautó áll, több kocsiból rohannak oda. Pajszerrel próbálja valaki nyitni a fülke ajtaját. Mi történt? Husszein döbbent-rémült tekintettel ballag vissza: Nincs segítség, hirtelen fékezett és rájuk zuhant a kő-rakomány, összenyomta mindkét embert. Az egyik halott, a másik még él, de orrán-száján ömlik a vér. Meg fog ő is halni. Csend. Indulunk tovább. Pokolivá izzott a hőség a kocsiban, amíg álltunk. Véletlenül hozzáér a kezem a tető-drapériához, mintha forró vasalóhoz értem volna. Homszban rövid séta, de áll a levegő, áll a hangulat, mindent megdermesztett a rémület. Inkább magunkba nézünk, mint a városra, egymás tekintetét is kerüljük: mondani kellene akkor valamit, de mit lehetne?

Latakiában gyenge a szállás, bérlakás inkább mint szálloda. Igen nagy viszont a barátság, a vendégszeretet. Ott sürögnek a háziak Husszein vezérlete mellett a konyhában, sütnek-főznek. Allah itt valahogy - van mindig magyarázat - nem látja, talán, mert ránkesteledett: esszük a főztjüket, de iszunk is rendesen, a muszlim arabokkal együtt. Pár méterre a víz, a halkan csobogó tenger. Kimegyünk sétálni, lassan kisimul a víztükör, a távoli móló és a parti házak fényei futkároznak a vízen. Fürödni kell, ki jön velem? Valaki vállalkozik, gatyára vetkőzünk és beúszunk a selymes, simogató vízbe. A másik visszafordul, én úszom tovább és bámulom a furcsa, meg-megtörő, tükröződő fényeket. Majdnem felkiáltok meglepetésemben: a nem szorosra zárt ujjaim hegyéről jánosbogár-fények peregnek le, arasznyi hosszban világítva tovább. Varázslat! Mi ez? Nincs magyarázat, nem értem, később se senki. Úszok tovább és gyönyörködök a világító buborékokban. Nagyon elcsatangolok az ámulattól, mire visszafordulok, alig veszem ki a partot. És a varázslat tart tovább, csak partközelben szűnik meg. Gyönyörű emlék, ha visszagondolok és becsukom a szemem, ma is látom!

Allahzrír... Igen, furcsa név, magyar nőnél különösen meglepő. Kis Allah-ot jelent. Husszein barátja keresztelte el így. Egy kuvaiti olaj-milliomos, aki a szíriai hadsereg egyik magasrangú tiszteként konfliktusokba keveredett a vezérkarral, átsétált Kuvaitba, vett egy darabka földet, leszúrta a sétabotját és ömlött az olaj. Mese, de nem lehet nagyon messze a valóságtól. Nyilvánvaló volt, de ebből a meséből is megtudhattuk, hogy Husszein volt a magyar pavilonba plántált fül. Az ex-főtiszt milliomos sűrűn látogatott haza, a nemzetközi vásár idején mindig: benézett a magyar pavilonba, üdvözölte a barátját és csevegett pár percig a magyarokkal. Ezúttal - meglátva a pavilon szépét - meghívta a pavilon vezérkarát és a szép üzletkötő hölgyet Damaszkusz fényébe, a csupa zöld, csupa vízesés, csupa sejtelmes fény étterembe. A bejárat épületén átsétálva bájos, keleti hangulatot sugárzó liget rajzolódott ki a sötétből, az asztalokhoz kígyó-kanyarokat rajzoló kőutacskák vezettek, az utat szegélyező alacsony lámpák adták a fényt. A burnuszos, arab fejkötős, köpcös, bajszos milliomos pár szót mondott az udvarias pincéreknek, akik perceken belül három szint tenyérnyi lapostányért hordtak az asztalra: a hagyományos arab vendégszeretet jelképét: 73 fogást! Van köztük tökmag, de békacomb és kagyló is, apró szárított hal és mazsolás kusz-kusz is, sültek, és gyümölcsök a világ minden tájáról. És finom borok mindemellé. Alig látunk neki a falatozásnak, a vízesés előtti pódiumon elkezd rendezkedni a zenekar. Igazi, amerikai tánczene, remek zenészek, a muzsika csiklandozza a hallgató talpát. Felkérem a pavilon szépét és birtokunkba vesszük a táncparkettát. Finomságok, italok, tánc. Órákig tartó élvezet. A milliomos nem táncol, csak néz és buzdít, Husszein tolmácsolásával. Ekkor hangzik el, hogy nagyon tetszik neki Allahzrír. Nem tolakszik, nem üzen többet, csak a szemét legelteti. És Allahzríren rajta marad a pazar, istenkáromló név. Hívő muszlim adta, lehet, hogy  kiátkozás lesz a sorsa, de férfias, szép gesztus volt. Gondolom, Allahzrír ma is büszkén emlékszik vissza rá.

Alig éjfél után heves hascsikarásra ébredek. Érzem, a lázam is magas lehet, ráz a hideg. Az éjszakát törökvécén guggolva és idegeskedve töltöm: táncsak nem valami súlyos fertőzés? Reggeli helyett gyógyszert kapok és folyadékot töltenek belém. Husszein azonnali visszavonulást parancsol. Itt nem érdemes orvoshoz menni, majd Damaszkuszban. Lehet, hogy csak lehűlt a gyomrom, a beleim a tenger vizétől. Túl nagy volt a hőmérséklet-különbség. Husszein szerint előfordul. A kocsiban ugyanaz a helyem, de Allahzrír az ölébe vonja a fejem és váltott vizes törülközőkkel borogatja a homlokom. Félúton már tudom: nincs jobb gyógyszer a világon, mint az asszonyi öl. És a szeretőn gondoskodó asszonyi kéz. Gyógyultan érkezem meg Damaszkuszba."

Husszein, a magyarab

 

Rossz vicc! Magyarabok tényleg léteznek valamerre, Afrikában. Husszein nem oda való, hanem tősgyökeres szíriai.
Most, ahogy leírtam, hogy szíriai, jut eszembe, hogy a tartalomjegyzékem nagyon foghíjas. Elfeledkeztem az egyik legfontosabb szíriai élményemről. Arról a találkozóról, aminek során megismerkedhettem egy ősszír családdal.
Így aztán Husszein egyelőre tartalékba vonul és következik XY, az elegáns, jóképű, nálam tán pár évvel idősebb szír, a Technoimpex szíriai vezérképviselője és családja.
Kopátsy Vili ismertetett meg vele, mielőtt még a pavilon kulcsait szertartásosan, a harmadik pavilonban is hallható halk kacarászás kíséretében át nem adta. Az úr rögtön meghívott, engem és - mint kifejezte - aki szabadulhat, a residence-ére, ebédre. A város szélén, széles aszfaltúton találtunk rá a díszes kovácsoltvas kerítésre, amin keresztül láttatta magát az amerikai stílusban, szélesen, egy szinten elterülő villa. Az épületig golfpálya-fairway minőségűre nyírt gyep, lapos bokrokkal, néhány kecses, karcsú mediterrán fával. Mint a moziban!
A házigazda a hatalmas előtérben fogadott bennünket, a bárpultról maga kínálta a kitűnő italok sorát. Halkan brummogott a soselátott HiFi, faggatni kezdtem, mit tud? A teljesítménye lényegtelen, bizton kiverte volna az ablakokat, de a frekvenciaátvitel megragadt az emlékezetemben: 20-26000 Hz. Nem nagyon tévedhetek. Szédítő. (A sáv tizedét se hallhatom ma.)
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor szélesre tárták az ebédlő kettős ajtaját: lunch is ready. Addig nem láttam hasonlót: legalább 50 négyzetméteres, enyhén téglalap alakú, díszparkettás terem, a közepén óriási asztal, a székek körben a falaknál és két ablakmélyedésben kis kerek asztalkák. Mi a csuda ez, kaptam gondolatban a fejemhez! Leizzadtam, de mint fővendégnek lépnem kellett előre és léptem. A magyar csapatban - istenemre mondom  - senki se esett még be svédasztalos ebédre, nem súgott senki. Az asztal dugig volt pakolva ételekkel, levesre nem emlékszem, de harminc főétel, gyümölcs, édességek és középen, másfél méter hosszú ezüsttálon egy méretes sült malac, mazsolás, mandulás, ciromos kusz-kuszon hasalva és a szájában pirospozsgás alma. Arab, muzulmán világban. Mintha káprázott volna a szemem. Mielőtt belebotlottam volna az asztalba, megláttam a megmentőmet, a tányérokat, evőeszközöket a hátán hordozó tálalóasztalt.
A még igazibb meglepetés ekkor következett: megnyílt a szemközti ajtó és kecsesen belibegett a terembe három szénfekete hajzuhatagot, villogó fekete szemeket és földet söprő selyemruhát hordó huszonéves hajadon. Mintha az ezeregy éjszaka meséiből léptette volna elő őket Aladdin vagy Seherezáde. Egyenest hozzám léptek, kezet nyújtottak, a házigazda félrebillentett fejjel elsuttogta, hogy a lányaim és mondta sorban a nevüket. Szorgosan segítettek válogatni, magyarázták, mi micsoda, majd odakísértek az egyik ablakmélyedésbe. A távozás előtti percekig velem foglalkoztak, három bűvös szépség udvarolt körül. Európában is ezzel írnák le a viselkedésüket, az arab világban pedig, ahol a család hölgytagjainak legfeljebb a kézfeje villanhat meg, amikor benyújtanak valamit a résnyire nyíló ajtóban, a viselkedésük több mint elképesztő volt. Az események csúcsaként a fehér marcipán-galambbal díszített tortát odahozta valamelyikük és a torta felvágása előtt a tányéromra tették a figurát, mindhármuk bájos mosolya kíséretében. Kedvem lett volna mindhárom gyönyörűséget a keblemre ölelni.
A papa persze észlelte a zavarom és elmondta, hogy ők nem arabok, hanem ősszírek, megmaradt sziget az arab tengerben. Katolikusok és a szokásaik gyakorlatilag európaiak. A lányai Európában nevelkedtek. Több európai nyelvet beszéltek.
Nem emlékszem, a felesége miért nem jelent meg. Csak dereng, hogy már nem élt.

 

Most tényleg Husszein 

 

Nézegetem, mit tördeltem Damaszkusz tartalomjegyzékébe és rá kell jönnöm, hogy Husszein mindenütt és mindenben ott van.
Kivéve talán az "állva is elalszolt", ami csupáncsak arra vonatkozik, hogy amikor Kopátsy (Kopácsi?) Vili nem fogadott a reptéren (mint én százakat Bombayban és Kalkuttában), hanem épp egyik oldaláról fordult a másikra jó mélyen a délutánban és a paplan alól kiintegetve közölte, nehogy elmenjek városnézni (amit azonnal bejelentettem neki), mert állva is elalszom. Mentem és igaza volt. Félóra múlva úgy éreztem, ha menten nem rakhatom a bölcs fejem valami párnácskára vagy hasonló alkalmatosságra, ott terülök el az aszfalton. Szeptember, harmincvalahány fokos harsány napsütés, csillogó ég.
Előtte persze Hoosein fogadott a reptéren, magyarul. Tudtam, hogy beszéli szép nyelvünket, mégis majdnem hanyattvágtam magam a tiszta kiejtés és ép grammatika hallatán.
- Halmos úr, Husszein vagyok, minden rendben? - így, esküszöm. Erre tessék! - kapta el a bőröndöm és kalauzolt a böhöm Mercedeséhez. Kicsit ragyás volt az arca és a bőre szürkésbe hajlóan sötét, az egyik szemén valami hályogféle, akár kalóz is lehetett volna, ha hosszú és nem tüskés a haja. Kicsit ijesztő jelenség volt első pillantásra, bevallom.
A reptéri út mentén nyomortelepek, viskók, sátrak. Menekülttábor.
Jött a bemutatkozó látogatás a vásárigazgatónál. Felvettem egyetlen trópusra is jó halványsárga öltönyömet, amit talán még egyetemi ösztöndíjamból vásároltam, kicsit szűk volt. Óvatlan mozdulattal ülök be a VIP-ülésre (utálom ezt a három betűt így együtt, de mégiscsak vásárigazgatóság!) és hallom a reccsenést, amivel a nadrágom, a fenekem kellős közepén megadja magát a testerőmnek és kettéhasad.
- Husszein! - préselem ki magamból - venni kell gyorsan egy nadrágot.
- Miért, ez pont jó az igazgató úrnak.
- De elszakadt a fenekemen.
- Mutassa!
Gyors szemle.
- Nincs probléma, tessék visszaülni. - és száguld a széles úton a város közepe felé, majd olyan sikátorokban, ahol nem mertem volna kidugni a kisujjam, ledarálta volna valamelyik házfal. Stop az utcácska közepén. Tessék jönni! - és szalad előre. Kis bejárat, jobbra vállszélességű fa csigalépcső, por. Az emeleten beront egy nyíláson, óriási kupleráj közepén ül, évszázados műemlék Singers mögött a szakállas szabó. Függöny, nadrág le, öt perc várakozás, ketyeg a gép, nadrág vissza, fizetés helyett legyintés és sukrán (köszönöm). Száguldunk vissza a városszélre, percre érkezünk és 5 vagy tán 10 percet töltök a szimpatikus vásárigazgatónál. Husszein kiválóan működött mint mentőangyal.
- Holnap elmegyünk Boszrába! - jelenti ki váratlanul, öten jöhetnek. OK, bepréseljük magunkat a sivatagi hajóba, megyünk az izraeli határ felé. Elkopik a növényzet, megjelennek a háború nyomai. Szétlőtt viskók, kiégett katonai bódé, majd sorompó, őrbódé. Előlépnek ketten is a bódéból, mindkettőn Kalasnyikov lóg (a fegyver alkotója havi 60 dolcsinak megfelelő pénzért szülte ezt a technikai bravúrt). Husszein kiszáll, homlok-ajak-szív gesztussal üdvözli őket és mond nekik valamit. Két perc és megyünk tovább. Megjelennek a lövészárkok, ágyúig beásott tankok, ötpercenként elhúz a fejünk felett ötven méteren egy-egy hármas vadász-raj. Nem véletlen a sorompó. Beérkezünk egy pöttöm falucskába, a központi terecske egyik oldalán mintegy tíz méter magas szürke arab erődítmény. Katonai marhaság, gondolom. De Husszein kiszállást parancsol és megy a várkapuhoz, mi libasorban utána. A kapu-folyosó túloldalán mélyülő tölcsérként kitárulkozik a világ valószínűleg egyik legépebb amfiteátruma. Az arabok tényleg véderővé alakították, de csak kívülről. Belül maradt az eredeti római építmény. Husszein egy darabig csak nézi, amint ámuldozunk, magyarázgat is, aztán megkér bennünket, hogy sétáljunk föl-le és hallgassuk az énekét. A színpadra megy és elkezd énekelni. Néha a pavilonban is dudorászott már, ott is érdekesnek tűnt, itt azonban dupla örömet okozott: egyrészt szépen énekelte a kuriózumként is izgalmas arab énekeket, másrészt bemutatta, hogy az amfiteátrum minden szögletében azonos hatással lehet élvezni az énekét. Szabad térben. Tudhattak valamit a rómaiak az akusztika tudományából.
Minden évben elviszi a pavilon vezérkarát (meg aki belefér) a szülői házba, ebédre. Önmagában is élmény, de - mint kiderült - a szülőfaluja a világhírű Malula, a talán a messzi távolban az elsők közé tartozó két keresztény kolostor székhelye. Krisztus után 60-ról szól a fáma. Most is kreáltatott szabadnapot és irány a sivatag. Kis település volt akkoriban, fecskefészek egy szorosban, a szoros szakadékos résbe szűkülő végénél az egyik oldalfalban nyílik az ősi barlang-kolostor, felette a platókon középkori épületek. Nem ezzel kezdtük, hanem a szülői házzal. Rendkívüli élmény volt! Az apa fogadott bennünket a lapostetős, vályogszerű téglákból tapasztott, tisztességes méretű ház terasz-bejáratánál és bevezetett bennünket a tágas nappaliba, ahol már meg volt terítve a padló. Igen, a szoba közepén nagy, tarka szőnyeg, azon a tányérok, evőeszközök, szalvéták és körben, a szőnyeg mellett - jaj, istenem! - ülőpárnák. Úgy emlékszem (lehet, tévedek) egy pillanatra, egy főhajtásra megjelent a mama is, de attól kezdve csak a konyhanyíláson tálakat benyújtó kezeket láttunk a család ismeretlen számú hölgyéből. Az étkek, italok rendkívül ízletesek voltak, törökülni azonban képtelen vagyok, a fehér ember ülés azonban egyrészt alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az ember a térdén áthajolva étkezzen, másrészt csak percekig bírtam. Kínaimat látva próbáltak segíteni, oldalfekvésben párnákkal megtámasztani, de ez az egész testhelyzet nagyot rontott az ebéd élvezésén. Közben rácsodálkoztak keleti színeimre és felöltöztettek arabnak. Amikor visszakísértek az öltöztető mellékhelyiségből, a jelenlévő arabok szinte egyszerre kiáltottak fel: affendi (nem effendinek ejtik). Magam is meglepődtem, nyugodtan elfogadhattak maguk közé tartozónak.
A kolostorok érdekesek voltak, de rám azonos hatásal volt, hogy oda-vissza nyílt világban jártunk. Míg odafelé csak ablakokba kikönyöklő, visszafelé már integető, kacsingató, szikrázó szemmel vidámkodó szép hölgyeken csodálkoztam. Kiderült, hogy a lakosság nagyobb része keresztény, sőt sokan beszélik még Jézus nyelvét, az arameust (Aramaic).
Ma modern várost mutatnak a malulai fotók. Kár! Konzerválni kellett volna úgy, ahogy láttam.
Mesélte Husszein, hogy minden évben kiköltözik egy-két hétre a sivatagba és igazi beduin életet él. Ül egy ilyen alkalommal a sátra előtt és tábortűzön főzi az ebédjét, csupa mocsok és korom. Arra tevegel egy férfi meg egy nő. Megszólítja a férfi angolul, megrázza a fejét. Kérdezi a férfi németül, franciául, olaszul, ismételgetve Palmyrát. Husszein csak rázza a fejét, mint aki semmit se ért. Megszólal a nő: "Hagyjuk a csudába ezt a szerencsétlent, nem beszél nyelveket." (Elfeledve, hogy ők is tudhatnának esetleg arabul.) Husszein rájuk emeli a tekintetét, Palmyra irányába mutat és útbaigazítja őket: "Csak tovább, egyenest, 50 kilométerre van."
Eljött a búcsú pillanata. A kirendeltségiek megkérnek, hogy vigyek magammal egy futár-postát, majd a reptéren adják oda. Husszein kivisz a reptérre, a beszállás előtti percekben derül ki, hogy a kirendeltségen felejtették a csomagot. Megkérik Husszeint, szaladjon vissza és hozza el. Közben be kell csekkolnom, ballagok a géphez a beszállók sorában, sietnek utánam a paksamétával. Hallom ám, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megismerem a hangot, kutatom, honnan kiáltozik? Kapaszkodik a reptér drótkerítésébe és onnan üvölt. Kilépek a sorból, igyekszem hozzá. Nem tudunk kezet rázni, csak az ujjaink érintik egymást. Csodálkozva látom, hogy a viszontlátásrát ismételgető Husszein arcán krokodilkönnyek sorjáznak az álla felé. Ilyet férfiembertől soha máskor, másutt nem láttam. Soha többé nem láttam viszont ezt az aranyszívű embert!

 

Sabo (Szabó), az örmény

 

A kiállítás felszámolása során számoltam el az asztalos-vállalkozóval. Bemutatja a végszámláját és rácsodálkozok a névre: Sabo.  Kérdem: Ön magyar származású? Magyarul "tailor" a neve. Csodálkozó szemekkel néz rám: már hogy lenne az, örmény. A szüleivel menekült idáig a pogromok elől. Most rajtam a csodálkozás sora. Moszkvai tanulmányaim során megtanultam, hogy minden örmény neve "-jan"-ra végződik. Mondom neki. Igen, így igaz, de vannak ritka kivételek. Minden milliomodik örménynek az alaptörvénytől eltérő neve van. Ilyen milliomodik ő is. Beszélgetünk kicsit az örmények szerencsétlen sorsáról, arról, hogy mi is, ők is mennyire szétszóródtunk a világban, megemlítem volt csoporttársamat, Ananyikjan-t és kedvencemet, Sarojan-t, a nagy amerikai mesemondót. Kiböki még, hogy nem emlékszik a hazájára, soha nem járt ott, aztán könnyekbe fulladnak a szavai. Megfacsarodik a szívem. Igazam volt, hogy meghátráltam a spliti kikötőben?
 
Tulajdonképpen itt be kellene csuknom damaszkusz kapuit, a városét, országét, amelyek kicsit Nyugatot jelentettek számomra, bepillantást a másként működő világba.
Ha kedvetek van, kukkantsatok bele az angol Szíriámba, a fotók miatt talán megéri: http://www.amrita-it.com/Syria.htm
Szorosan kötődik azonban Damaszkuszhoz Libanon, az ott töltött másfél nap.
 

Másfél nap Libanonban

 

Teljesen zavarban vagyok. Biztos, hogy kiállítási árut sürgetni mentem át Beirutba (Beyrouth). Márpedig Kopácsi Vilit a vásár kellős közepén váltottam. Kétszer lettem volna Damaszkuszban? Egyszerűen nem emlékszem! Az összes fenti tehát elvileg átírandó lenne, de erre nem futja az erőmből, főként mivel meséket írok.
Tehát: nyitás előtti napok, valami fontos hiányzik és a beiruti szállítmányozótól nem kapok épkézláb választ a sürgetéseimre. Azt tanácsolja valaki (kirendeltség), hogy menjek át Beirutba és rugdossam meg őket. Semmiség: taxival pár óra. Taxival? Két ország között? Nem hiszek a fülemnek, aztán ráadom a fejem. És a hihetetlen igen egyszerűen lejátszódik és nem is drágán.
A szíriai oldal sivatag, itt-ott kúsznak a homokon kis, lapos bokrok. Percek alatt átlépem a határt, megrohamoznak a tizenéves kölkök, valutaváltásra ajánlkoznak. Huszonféle pénznem-csomag a kezükben. Kíváncsiságból megkérdezem az egyik pöttöm üzletembert: mennyiért váltana forintot. Tudja kapásból! Az akkori bonyolult valuta-deviza rendszerünkből mondja a kereskedelmi árfolyamot.
Ahogy elhagyom a határt, úgy zöldül ki minden, úgy tisztulnak az utak, úgy símul ki az aszfalt. Fejlett Európa. Beirut pedig Párizs.
Délután érkezem, de azért még felhívom a szállítmányozót. Azonnal fogad. Három tárgyalási nyelvet ajánl: angolt, franciát (ezt minden valamirevaló libanoni tudja) és meglepetésemre a németet is. Ott végeztem az egyetemet. - mondja. A tárgyalás igen rövid, megtalálták a ládát a kikötőben, holnap indítják Damaszkuszba (hatott a személyes ellenőrzés híre?).
Meghív estére a Kaszinóba. Nyelek egyet, nem mernék szerencsejátékkal foglalkozni. Kiderül, nem is kell, műsorral tarkított szórakoztató műsorra megyünk. Nem foglalkozom tovább vele: leírhatatlan. Széles, emelkedő asztalsorok, hatalmas színpad. perceken belül váltó, pörgő műsor. Elefántok felvonulása, pingvinek tánca, kozákok lovas-bravúrjai, tábortűznél valamivel foglalkozó nomádok, záróakkordként az asztalsorok fölött leereszkedő csillárokon bronzra festett meztelen alakok csoportjai. Közben függöny le, a konferanszié elmond egy tréfát, sztorit, függöny fel. Hihetetlen színvonal és pergés. Állítólag a párizsi kabaré mögötti másodiknak jegyezték a polgárháború kirobbanásáig. (Megnéztem a szállodában: 31,- USD lett volna, vacsorástul, oda-vissza taxival. Anno.)
Hamár ott vagyok alapon és mert két napra jelentettem be a távollétem, úgy döntöttem, hogy a felszabaduló napom városnézéssel - és hosszú vajúdás után, kötelességérzetből döntve Baalbek helyett Byblos mellet - kirándulással töltöm. A városnak gyalog mentem neki. Szép, tiszta, gazdag üzletek, európai. Sehol egy lefátyolozott nő, a tengerparti strandon bikiniben napoznak és itt villant meg előttem az arab világ egyik csúcsszépsége. Megállok az éppen váltó pirosnál és az orrom előtt veszi a kanyart egy tűzpiros, nyitott sportkocsi. A pilóta nő, már ez is meglepetés, de a dekoltázsa igen mély, a kebleiben enged gyönyörködni és a szoknyája tövig felhúzva, a combjai világbajnokok. És még azt mondják... Egy villanás, de nehogy szidja valaki nekem az arab nőket!
Byblosba busszal mentem, megérte, már csak a biblia-legenda miatt is. Azóta is sajnálom azonban, hogy nem volt elég bátorságom Baalbeket választani. Legyintettem: jövök én még ide. Nem került rá sor.

***

Visszalapozok az életemben a Hungexpo elé.

 

Split, 1968

 

Friss második feleségemmel és húgomékkal lementünk az Adriára, sátorozva élvezni a horvát tengerpartot. 1968 augusztus 19.-én indultunk, aznap vagy másnap vonultunk be barátainkkal a baráti Csehszlovákiába. A tenger felé kocsizva megdobáltak minket amivel értek: paradicsommal, tojással. Még szerencse, hogy kővel nem. A spliti, akár szuknak is nevezhető piacon csöppent le az utolsó csöpp: megszilárdult a tudat, hogy a második házasságom is csőd. Részletezni felesleges. Barbár megszálló ország fiává és csalódott házassá válva összeszedtem minden valutámat, a sógorom maga felajánlotta a sajátjukat, összepakoltam egy sporttáskát és elindultam disszidálni. Már előző nap megnéztem az Olaszországba futó hajók díjait, tudtam, hogy a hajóútra és 2-3 napi életre elég a pénzem. A kasszánál nincs egy lélek se, de egy méterre állok meg előtte és bámulom. Bámulom és gyökeret ver a lábam: te szerencsétlen, hisz napok alatt honvágyad van, ha külföldre mész. Meghátráltam. Ha tudtam volna, hogy a NASA tele van, mégpedig jó pozíciókban, magyarokkal, biztos felülírom a honvágyam.
A NASA-nál sose tudták meg, mekkora veszteség érte őket.
1969 március elsején léptem be a Hungexpohoz. 

***

Moszkva, borzasztó nagy szerelem

 

"Minden lényegtelen emléksorrá törpül az igazi, perzselő szerelemhez képest. Aki nem élt át hasonlót, nem értheti meg. Moszkvában, a kiállítás építése alatt történt, hogy átszaladtam a pavilonnal szomszédos étkezdébe valami meleget enni. Két-három kollegával megyünk fel az étterem teljes hosszában elnyúló lépcsőkön, amikor az előttem haladó hölgycsokorból hátrapillant egy szőke hölgy. Tengerkék szemek, egyetlen villanás. Tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Pontosan hogy, már nem emlékszem, de még ott, az étteremben odaléptem hozzá és egyszerűen randit kértem, ami akkor a másnapi azonos helyszínt és időpontot jelentette. Másnap már egyedül várt, hosszasabban beszélgettünk, majd talán egy hétig naponta találkoztunk. Aztán megtörtént a csoda, feljött a szállodai szobámba és együtt töltöttük az estét. Felejthetetlen este volt, minden szempontból az. Angol tanárnő volt, kiderült, hogy férjnél van és egy kisfiú édesanyja. A férj valami olyan szupertitkos katonai területen dolgozott kutatóként, amiről egy szót se említhetett, a területet se. A szerelem perzselő voltát az igazolja, hogy józan agyvelő ezt emészthetetlennek tartja: idegen, terrortól nyögő ország, férj, gyerek. Sokáig nem tudtunk azonban elszakadni egymástól, én mint a kerge marha, csak rá tudtam gondolni, a kiállítás utórendezése ürügyén a vállalat vezérkara vissza is küldött néhány napra (láthatták, hogy így hasznavehetetlen vagyok!). A levelezésünk lázas kapaszkodás volt egymásba. Ő volt az egyik hölgy, aki többezer kilométerről, Moszkvában megérezte, hogy baleset ért a líbiai Tripoliban. Aztán elszakadtunk egymástól, nem tudta otthagyni a fiát (vagy megfenyegették a férje kutatási területe miatt). Írjam tovább? Nem érdemes. - Dehogyisnem: ahányszor Moszkvában jártam azóta, mindig igyekeztem legalább ránézni a Rosszija szállóra és kerestem a 205-ös szoba ablakát. Most, hogy híre kelt, le fogják bontani, sajog érte a szívem."

***

Kristóf

 

Vadembernek tartotta a többség. Váratlan megjelenései a stúdiók folyosóján óriási riadalmat keltettek. Pattant mindenki a helyére, szilenciumon túli némaság-hangulat terjedt szét rakéta-sebességgel, jégverem-ájert lehelő fuvallatok surrantak be a becsapódó ajtók résein. Barátságos kérdéseire legtöbben levegő után kapkodva igyekeztek valami értelmes választ kiböfögni magukból. Pedig csak profi volt, aki tudta, hogy a rend azért nem mellőzhető - ha munkáról van szó - a legvidámabb barakkból sem.
Hogy minek köszönhetem, máig nem tudom, hogy engem kegyeltjei közé emelt.
Kapom a szinte ordítva elhangzó üzenetet: Kristófhoz, de azonnal. Semmi, hogy vidd magaddal ezt vagy azt, csak rohanj.
Kopogtatok az aranyos titkárnői ajtón, csak egy fejbiccentés jelzi, hogy vár a 'mindenek felett hatalmas úr'. Az ő ajtaján is koppantok két halkat. Csend. Újabb fejbiccentés a hátam mögött, belépek. A Nagyfőnök békésen ír valamit az asztalán, előtte a tárgyalóasztal, fejbiccentés, leülök a hozzá legközelebbi székre. Csend, írogat. Egy pillanatra megemeli a fejét és elém lök egy papírt. Te szentséges Atyaúristen, mit véthettem? Ír, újabb fejemelés: "Ezt te írtad?" Nézem a papiruszt, izzadni kezdek: bizony, én! Mondom is halkan. "Jól fogalmazol, nem rossz levél!" Néma vagyok, mint a hal. Várom a mennydörgést. Csend. Újabb fejemelés. Rendben, mehetsz. Már nem tudom, mit habogtam elköszönésként. Le voltam forrázva: agyondícsért!
A zsürik se voltak csárdáskirálynői dalversenyek. Halk mormogással előadta a szervező az előterjesztést, lehetőleg dióhéjnyira tömörítve, majd hozzászólhatott, aki mert. Kötelező volt egy-két ártatlannak: stúdióvezető, Farmosi Matyi, a 2. zsüritől kezdve az építész. Aztán kérdezett. Illetve hálaadó istentiszteletet mormolt magában, akitől rögtön kérdezett. Mert ha nem, akkor se küldte el a szerencsétlent szibériai munkatáborba, sőt, meg se emelte a hangját. Szinte suttogva tett valami apró kis megjegyzést, kerülve az illetlen kifejezéseket. Nem hülyézett le senkit, csak akit a nyila ért, az magába roskadt, a gondolatai beszűkültek annak a rejtélynek a megfejtésére, hogy mi a rohadt fenének vagyok még itt és nem csomagolom össze ezt a sok szar papírt. Tesz még egy megjegyzést és vagy összeizélem magam vagy felmoshatnak. Még a Reklámügynökségen is híre terjedt, hogy az egyik országelemzésemre megjegyezte, hogy na, ugye, lehet röviden is jót írni (naná, lényegében az Economist Intelligence Unit volt, megvágva és magyarra átcsomagolva).
Történik egyszer (mikor is? a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár, New Delhi kapcsán), hogy a Tungsram reklám-osztályvezetője, főnökének igazától a tökéig áthatva közölte telefonon, hogy a vezérigazgató elvtárs (KB tag, mifene) ragaszkodik hozzá, hogy a pavilon bejáratánál, Indira Gandhi ellenpontjaként, a baloldalon ő szerepeljen másfél életnagyságban. Köpni-nyelni nem tudtam, krákogva arra kértem, tán írja meg levélkében. Harmadnap ott volt a levél. Hm, most mit kezdjek ezzel a gorilla-méretű barommal? Viszem a levelet Kristófnak, nézi-nézi, láthatólag nem látja (a dühtől). Írd meg, hogy... tudod. Pontosan nem tudtam, de megírtam. Viszem a tervezetnek készült irományt, figyelmesen olvassa és már kanyarítja is alá. Ember az embertelenségben, ész az esztelenségben.
Túl gyorsan távozott, adósom maradt. Megígérte, hogy elmagyarázza egyszer, miért nem büszkélkedik a magyar zsidóság zsidó voltával, azzal, hogy a 13 vagy 14 magyar Nobel-díjas közül egyetlen, Szentgyörgyi Albert nem zsidó (és ugyancsak ő az egyetlen, aki itthon alkotta meg, amiért az elismerést kapta). Ma nem kérdezném meg tőle: az utóbbi hónapok barbár eseményei mindent világossá tettek.

***

Gergely Pista, a megszállott alkotó

 

Szimpatikus fazonnak találtam azonnal, ahogy bebocsáttatást nyertem budoárjába. Szertartásosan hellyel kínált bozontos üstöke és lim-lomjai között. Különösen kiemelte az alkotó szellemet a plafonról csüngő hegedű és a Keleti p.u. hirdetőtáblája.
Annyira megilletődtem, hogy keresnem kellett a szavakat.
Később csak a szavai érdekeltek, mert tömjénfüst nélkül zamatos bölcsességeket lökött elém, mint mondjuk Parkinson vagy Sokrates.
Volt alkalom, hogy vitába méltóztatott keverni, majd elháríthatatlan tagló-csattanóval vágta el a vitát: "Ha egy rabbi azt mondja neked, hogy..., akkor az úgy van." Bizonyára úgy is volt. Neki kínáltak fel japán babért és nem nekem. Egyébként ezért a rabbiért tényleg nagyon tiszteltem: vállalta a milliók által vállalhatatlannak tartottat.
Nagyon örvendezett, amikor megtudta, hogy (hivatalosan) külföldre távozom. (Na ja, egy másik jó agyvelőtől megszabadulni?!) Meg-megrágtuk a KKM (velem játszott) labdajátékának pillanatnyi állását, hol fintorgott, hol elismerően hümmögött. Mikor a focimeccset Indiánál fújták le, egész litániát tartott. Megígérte, hogy egész életre szóló élmények, hatások fognak érni. Mellékesen, foghegyről megkérdezte: "Tudod-e, mi India uralkodó vallása?" Kapásból, kihúzott derékkal vágtam rá: a buddhizmus. Ü-ü, mondta ő, lenézően megrázva üstökét: a hinduizmus. Holtig tanul az ember, hát még rabbi-kezekben!
Esküszöm, tök igaza volt: India örökre elvarázsolt!

***

Komjáth, a gagmanek szultánja

 

Hogy miért éppen szultán, meg nem mondom. Csak úgy jött. Lehetne szuper-gagman, sztár-ötletöntő, akármi.
Azóta tudom, hogy nagymester, mióta többször (miért is?) jártuk vele a vidéket és unaloműzőként vers-versenyt rendeztünk: falu-, várostáblákra kellett rímeket faragni. Akinek több sikeredett a tábla észrevételétől számított 10 másodpercen belül, azt győztesnek kiáltottuk ki.
Mondjuk: Csajádaröcsöge - Jól nézd meg, röhög-e?
Többnyire győzött, pedig akkortájt még szonettet is tudtam írni (harmadfokú integrál-egyenletek helyett, l. gázdinamika).
Mondjak egyet? Unaloműzőnek mondok. Garantáltan Halmos-szerzemény. Csakis azok olvassák el, akiknek lenyomják a torkán:

"Szonett

Lassan elballagok a pesti utcán...

Mondjunk búcsút kedves barátok.

Bár emlékem után nem fut szán,

Csillogó pelyhekben gondolok rátok.

 

Bohó kis nótáim elszórom rátok

S kérlek, ne nézzetek furcsán,

Imádkozzatok, ne fogjon átok

S örüljetek minden pillanat múltán

 

Mit kalandvágy nélkül éltetek.

És ne kelljen sohase félnetek

Könnyes búcsút venni jóbaráttól.

 

S ha szívetek ma búcsútól beteg,

Reátok bíbor palástot vetek

És fényes jókedvet e gyöngypohárból."

 

A millió közös élményből egyet emlegetek, ha Moszkva kerül szóba. A jubileumi kiállításra készülődve elpanaszolja nekem: legjobban az orosz koszttól fél, mindenki azzal riogatja, hogy az egész Szovjetunióban nincs ehető étel. Mondok, bízza csak rám magát! Együtt tesszük a talpunkat orosz földre, a szálloda: Rosszija. Pihenjen tíz percet, mindjárt jövök, megyünk vacsorázni. Gyorsan megkeverem a kártyákat, foglalok asztalt a magyar jubileumi kiállítás nagyfőnökének. Boljsoj sűska! Dobro.
Előkelő páholy az első emeleti étteremben, kövér, de még mozgó oficiánka. Rendelek:
- vodka, csak per szto gramm (1 dl, magyarul, le is néztek, de nagyon),
- marinírovannüje gribü (marinírozott gomba) - előétel, olyan, mint a takony, de csupa élet,
- szoljánka - uborka-alapú sűrű leves, min. háromféle hús, kevés krumpli, tészta, zöldségek, sok olajbogyó és két citromszelet: savanykás remekmű,
- golubcü - orosz töltöttkáposzta, kiklopfolt levelekből táska, benne húsos-rizses töltet,
- asszorti - jó zsíros, hatalmas adag fagylalt, tejszínnel, dzsemmel, mogyoróval, piskótával
- minde mellé grúz Cinandali (üde száraz fehérbor) és sok Borzsomi (grúz ásványvíz).
Na, nyilatkozza Komjáth vállveregetően, életem legjobb vacsoráját fogyasztottam. Ha ezt otthon elmesélem...
(Volt vagy kemény 7 rúpia per koponya.)

***

Mikes Kelemen

 

A hálátlan utókor cím az I. Studióra is rábiggyeszthető. Akkoriban uszították egymást, ha valami papírba életet kellett lehelni: add oda Mikes Kelemennek, majd megfirkálja! Aztán boldogan vitték el az asztalomról a helyettük megírt leveleket, egyéb firkázmányokat. A tizenhatodik vagy tizenhetedik Luca-napon megpróbáltam legalább ezzel kitűnni a sok boldogan emlékező, kacarászó fiatal közül, ám úgy peregtem le a csodálkozó népről, mint borsó... "Na de ilyet? Mit nem mondasz? Én ilyenre nem emlékszem!" - volt a válasz. Utoljára sütöm el ezt a nevemet, mielőtt búcsút mondanék e sírveremnek. Hátha egyetlen agyvelő redői megrezzennek és gazdája csókot dob a homlokomra?

 ***

 

Csernobúgyet v. helyesen Chernobudet, de így nem sül el azonnal

 

Nem sűrűn érzi magát halálveszélyben az ember profi sofőr mellett, akkor viszont kapkodtam a fejem.
Megyek taxival a Seremetyevoi reptérre, beszédes pilótával hozott össze a sors. Kérdi ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok errefelé, ahol atomerőművek csak úgy eldurrannak?
- Van-e maguknál is atomerőmű?
- Persze, van.
- És mi a neve?
- (Magyartól tanultam, mondom): Csernobúgyet.
A taxis életében nem röhögött olyan jót, mint ezen a zseniális aforizmán (ha annak nevezhető). Aki nem tud már (vagy akár még) oroszul: a Cserno fekete, a byl (bül) volt, a búgyet lesz. A kocsi a széles sugárút egyik szélétől a másikig ugrabugrált, a sofőr feje hol a kormánynak ütődött, hol az ülésbe verte. Újjászülettem, hogy nem végződött balesettel.
Ez a röpirat egyben tisztelgés a pihent magyar agyvelő előtt, amelyik idegen nyelven ilyen remekművet alkotott. Cserno-humor a javából!

***


Zene

 

Apám kántortanító volt a szülőfalumban (a világ közepe: Bakonysárkány), orgonán kívül több hangszeren játszott: csellista volt a Nyíregyházi Tanítóképző zenekarában, otthon hegedülgetett, néha klarinéttal is szórakoztatta magát. Ma is emlékeznek a faluban, hogy fúvószenekart szervezett parasztokból.
Rettenetesen sajnálom, hogy rövid kísérlete, megtanítani engem hegedülni, kudarccal végződött.
A zene szeretete megmaradt.
Az első komoly zenei élményeim Moszkvához kötődnek. El-eljártam a Konzervatóriumba, a Bolsojba, a Csajkovszkij-terembe és a zene óriásai közül soknak köszönhetek szép estét. A legnagyobbak vibrációt tudtak kicsikarni a gerincemből.
Csúcsok? Mint a Himalája hegycsúcsai, úgy sorakoznak. Richter, Ojsztrah, a zagorszki templomocskában éneklő asszonyok, a szófiai székesegyházban próbát tartó kórus? Igen, nagyszerű volt mind. Rendkívüli zenei varázslat kötődik a Kievi Elektronikai Kiállításhoz is. Meghallgattam a Konzervatóriumban Csajkovszkij 1812-jét. A Kievi Filharmonikusokat kiegészítették az ukrán hadsereg zenekarának rézfúvósaival. A fortissimók dübörögtek, de az egész előadás az orosz zene ünnepei közé tartozott.
Pár éve Ránki bűvölt el. Annyira, hogy megírtam, mit éltem át. Íme:
 
"Ránki, zene, víziók, csoda!

Május 26.-a, Zeneakadémia, Ránki Dezső Schubert zongoraestje. Három szonáta, külön-külön varázslatok: A-moll szonáta, D 537 (Op.164), A-dúr szonáta, D 664 (Op.120) és A-moll szonáta, D 845 (Op.42). Sokadszor csodálom meg a Zeneakadémiát, bravúrosan kellemes művészi alkotás. Ránki besétál, a tőle megszokott szertartásos meghajlások után leül a zongorához és csak pillanatokig koncentrál, lendületesen csap le a billentyűkre. Hangvihar, fantasztikus zivatar, hogy tud valaki ilyen bámulatos muzsikát elővarázsolni valahonnan a zongorából és felette lebegve? Becsukom a szemem, egy-két évtizede még színek, formák jelentek meg a békés szemhéjak mögött, a legszebb pillanatokban bizseregni kezdett a gerincem. Most még várat magára a csoda. Így is ámulatraméltó varázslat. Az A-dúr szonáta azonban megtöri a kopott agy ellenállását. Megjelennek az első képek: a zongora felől felcsapnak a hullámok, mintha napkitörés tarajai akarnának rámrontani! De nem, lágyabbak és nem vérvörösek, kék-rózsaszín-sárgába omló gömbök, az arcomhoz érve kihunynak. Forrongó, zöldes, szürkébe forduló láva-gejzírek váltják a gömböket, mintha a Solaris felszínét látnám Tarkovszkij filmjében. Bugyognak kerek felszín-foltok, elsimulnak és békésebben forognak, belesimulnak a nyugodt tengerbe, majd fellobbanva kilövellnek valami ragacsos láva-csóvát. Nyugalom. A távolban feltűnik a horizont, zöldesen fátyol-fénylik valami növény-sor, fénylő gyöngyök futnak végig rajtuk, villogva, mint ahogy a tenger buborékai váltak le az ujjaimról Latakia kikötőjében, holdfényes éjszakai fürdőzés közben. Ne tűnjetek el, maradjatok! Az A-moll szonáta újabb meglepetést tartogat. A váltakozó színek és bugyogó terek egyszercsak átváltanak befagyott tóba. Felettem az áttetsző jég-burok, teleszőve növény-liánokkal, levelekkel, köröttem csend, nincs víz, csak lebegés. A burok váratlanul, mintegy varázsütésre szétpattan és a helyén polip-csápok kúsznak felém a zongora felől. Tekergőznek, nyúlnak, mintha magukba akarnának fonni, váltják a színüket, haloványzöldet, sárgába hajlót vált fakókék, majd az tengerkékbe mélyül. Soha szebb élményt.

A művészt tomboló taps köszönti. Mióta ismerem, hallgatom, először látok mosolyt bujkálni az ajka körül. Lehet, számára is nagy élményt jelentett?

Köszönöm Ránki, köszönöm zene, köszönöm művészetek, köszönöm technika, köszönöm emberi agy! 
(2006.05.29)"

És most hallásjavító készülékkel harcolok az utolsó zenei nektárcsöppekért.

Folytatás>>>