Emlékek az Ámon-fészekaljának írva |
Kedves Trojka!
Szászkő
Laci csőbe jött a helyesbítésével, mert épp hegyeztem a klaviatúrámat,
hogy megírjam Zsuzsinak, mennyire jót írt, majdnem könnyekig hatott
rám és hogy megkérjem, küldje meg Laci e-mail címét, hogy kiegészíthessem
az általam írtakat. A többieket hallgatva ugyanis rájöttem, hogy
nem az egyéni sorsok érdekesek ezúttal, hanem a Hungexpo-emlékek.
Hát, ha az
kell, kapaszkodjatok!
Most, egy
kalap alatt megírom a belépőmet (mármint a Hungexpohoz) és újra
elkövetem azt a gyalázatot, hogy adok egy URL-t, ami kulcs egy
damaszkuszi emlékhez. (Husszein és a többiek majd jönnek, l.
lentebb). Küldök egy tartalomjegyzék-vázlatot is, ami lassan, de
bizton épülni fog.
Tehát:
Félszeg
kopogtatás az ajtón
Barátom,
aki a Külker Minisztérium egyik székét koptatta lelkesen, félnapokat
a Lukács-teraszon töltve, aszongya egy nyögésemre, miszerint únom
már, hogy a nyelvtudásom a Szovjetunióhoz láncol: menj el a
Hungexpohoz, ott mindig keresnek embereket és sokat lehet utazni, világot
látni.
Mit tesz
isten, találkozok egy hirdetéssel. Hungexpo és mérnök kerestetik. Tán
még a szakmám is használhatom.
Pályázat,
boríték, posta. Két héten belül ér a meglepetés, jön a válasz:
hívjam fel a személyzetist.
Bebaktatok
hozzá repeső szívvel a megbeszélt időpontban.
- Jól fel
van készülve? Tüstént megyünk a vezérkarhoz, beszélgetni akarnak
magával. Ma úgy mondanák: legmagasabb szintű interjú.
Hosszú
asztal, leültetnek az egyik végére, mellém ül a sarokra a személyzetis.
Rajtunk kívül még vagy öt, tekintélytől duzzadó személy alkotja
a karéjt.
Kérdeznek
mindenféle marhaságot. Múlt, jelen, jövő, végzettség,
munkahelyek, kedv, elképzelések, nyelvtudás, életemben először:
hobbi. Aztán valamelyiknek kicsúszik a száján: nős?
- Igen,
mondom, de erről eszembe jut egy vicc.
- OK,
mondja el.
- Szent Péter,
a mennyek országának a kapujában, öles kulcsot zörgetve az övén
fogadja a bebocsátást kérőket. A hosszú sorból nyújtogatja a nyakát
az egyik delikvens. Látja, hogy Péternek egyetlen kérése van
mindenkihez: mutassa fel a házassági anyakönyvi kivonatát. Aki
fel tudja mutatni, annak nyitja a zárat és betessékeli. Ó, nagyszerű,
gondolja magában! Mikor rá kerül a sor, előránt kettőt és büszkén
lengeti a szent orra előtt. Mars a pokolba! - ordít rá Péter. Nade
Szentatyám, ha eggyel rendelkezők előtt megnyitod a kaput, engem miért
küldesz a pokolba? A szerencsétleneket beengedjük, édes fiam, de a hülyéket
már nem.
Pár perc,
és elbocsát a zsüri.
- Khm, khm,
- krákog a folyosón a személyzetis - ezt jó helyen sütötte el. Itt
mindenki legalább kétszer nősült már. (Mint később kiderült, ő
maga is.)
Felvettek.
*
Damaszkusz
Allahzrír
Álom volt? Akkor mart szíven, amikor a nagy fekete szedán sarkába húzódva néztem - Damaszkusztól távolodva -, mint sivárosodik el a táj. Elmaradtak a fák, majd a bokrok is, gyorsan kapaszkodtunk fel egy dűnére, amelyen csak kúszó, széltől csapongó szálakra bomló növényzet kínlódott. A volánnál Husszein, mellette ketten, hátul közrefogtuk valakivel Allahzrírt, a pavilon virágát. Nem vele foglalkoztam akkor, hanem az agyamban kígyózó, síró gondolatokkal. Így írtam le őket később: "Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristály-szaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihuny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik. Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, a saját igazáért küzdés sose volt eleme, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény." Persze, hogy magamról szóltak a gondolatok, a rebbenet, a sok kis apró bántalom, a sokasodó, terebélyesedő bánat. Van-e tovább, kell-e tovább, mire jó, hová vihet a tovább? Husszein felüvölt arabul, félreáll az útszélre, ugrik ki a kocsiból. Maradjatok - szól vissza rohantában, magyarul. Szemközt, a lejtőn lefelé óriási billenőplatós teherautó áll, több kocsiból rohannak oda. Pajszerrel próbálja valaki nyitni a fülke ajtaját. Mi történt? Husszein döbbent-rémült tekintettel ballag vissza: Nincs segítség, hirtelen fékezett és rájuk zuhant a kő-rakomány, összenyomta mindkét embert. Az egyik halott, a másik még él, de orrán-száján ömlik a vér. Meg fog ő is halni. Csend. Indulunk tovább. Pokolivá izzott a hőség a kocsiban, amíg álltunk. Véletlenül hozzáér a kezem a tető-drapériához, mintha forró vasalóhoz értem volna. Homszban rövid séta, de áll a levegő, áll a hangulat, mindent megdermesztett a rémület. Inkább magunkba nézünk, mint a városra, egymás tekintetét is kerüljük: mondani kellene akkor valamit, de mit lehetne? Latakiában gyenge a szállás, bérlakás inkább mint szálloda. Igen nagy viszont a barátság, a vendégszeretet. Ott sürögnek a háziak Husszein vezérlete mellett a konyhában, sütnek-főznek. Allah itt valahogy - van mindig magyarázat - nem látja, talán, mert ránkesteledett: esszük a főztjüket, de iszunk is rendesen, a muszlim arabokkal együtt. Pár méterre a víz, a halkan csobogó tenger. Kimegyünk sétálni, lassan kisimul a víztükör, a távoli móló és a parti házak fényei futkároznak a vízen. Fürödni kell, ki jön velem? Valaki vállalkozik, gatyára vetkőzünk és beúszunk a selymes, simogató vízbe. A másik visszafordul, én úszom tovább és bámulom a furcsa, meg-megtörő, tükröződő fényeket. Majdnem felkiáltok meglepetésemben: a nem szorosra zárt ujjaim hegyéről jánosbogár-fények peregnek le, arasznyi hosszban világítva tovább. Varázslat! Mi ez? Nincs magyarázat, nem értem, később se senki. Úszok tovább és gyönyörködök a világító buborékokban. Nagyon elcsatangolok az ámulattól, mire visszafordulok, alig veszem ki a partot. És a varázslat tart tovább, csak partközelben szűnik meg. Gyönyörű emlék, ha visszagondolok és becsukom a szemem, ma is látom! Allahzrír... Igen, furcsa név, magyar nőnél különösen meglepő. Kis Allah-ot jelent. Husszein barátja keresztelte el így. Egy kuvaiti olaj-milliomos, aki a szíriai hadsereg egyik magasrangú tiszteként konfliktusokba keveredett a vezérkarral, átsétált Kuvaitba, vett egy darabka földet, leszúrta a sétabotját és ömlött az olaj. Mese, de nem lehet nagyon messze a valóságtól. Nyilvánvaló volt, de ebből a meséből is megtudhattuk, hogy Husszein volt a magyar pavilonba plántált fül. Az ex-főtiszt milliomos sűrűn látogatott haza, a nemzetközi vásár idején mindig: benézett a magyar pavilonba, üdvözölte a barátját és csevegett pár percig a magyarokkal. Ezúttal - meglátva a pavilon szépét - meghívta a pavilon vezérkarát és a szép üzletkötő hölgyet Damaszkusz fényébe, a csupa zöld, csupa vízesés, csupa sejtelmes fény étterembe. A bejárat épületén átsétálva bájos, keleti hangulatot sugárzó liget rajzolódott ki a sötétből, az asztalokhoz kígyó-kanyarokat rajzoló kőutacskák vezettek, az utat szegélyező alacsony lámpák adták a fényt. A burnuszos, arab fejkötős, köpcös, bajszos milliomos pár szót mondott az udvarias pincéreknek, akik perceken belül három szint tenyérnyi lapostányért hordtak az asztalra: a hagyományos arab vendégszeretet jelképét: 73 fogást! Van köztük tökmag, de békacomb és kagyló is, apró szárított hal és mazsolás kusz-kusz is, sültek, és gyümölcsök a világ minden tájáról. És finom borok mindemellé. Alig látunk neki a falatozásnak, a vízesés előtti pódiumon elkezd rendezkedni a zenekar. Igazi, amerikai tánczene, remek zenészek, a muzsika csiklandozza a hallgató talpát. Felkérem a pavilon szépét és birtokunkba vesszük a táncparkettát. Finomságok, italok, tánc. Órákig tartó élvezet. A milliomos nem táncol, csak néz és buzdít, Husszein tolmácsolásával. Ekkor hangzik el, hogy nagyon tetszik neki Allahzrír. Nem tolakszik, nem üzen többet, csak a szemét legelteti. És Allahzríren rajta marad a pazar, istenkáromló név. Hívő muszlim adta, lehet, hogy kiátkozás lesz a sorsa, de férfias, szép gesztus volt. Gondolom, Allahzrír ma is büszkén emlékszik vissza rá. Alig éjfél után heves hascsikarásra ébredek. Érzem, a lázam is magas lehet, ráz a hideg. Az éjszakát törökvécén guggolva és idegeskedve töltöm: táncsak nem valami súlyos fertőzés? Reggeli helyett gyógyszert kapok és folyadékot töltenek belém. Husszein azonnali visszavonulást parancsol. Itt nem érdemes orvoshoz menni, majd Damaszkuszban. Lehet, hogy csak lehűlt a gyomrom, a beleim a tenger vizétől. Túl nagy volt a hőmérséklet-különbség. Husszein szerint előfordul. A kocsiban ugyanaz a helyem, de Allahzrír az ölébe vonja a fejem és váltott vizes törülközőkkel borogatja a homlokom. Félúton már tudom: nincs jobb gyógyszer a világon, mint az asszonyi öl. És a szeretőn gondoskodó asszonyi kéz. Gyógyultan érkezem meg Damaszkuszba."
Husszein, a
magyarab
Rossz vicc! Magyarabok tényleg léteznek
valamerre, Afrikában. Husszein nem oda való, hanem tősgyökeres szíriai.
Most, ahogy leírtam, hogy szíriai,
jut eszembe, hogy a tartalomjegyzékem nagyon foghíjas. Elfeledkeztem
az egyik legfontosabb szíriai élményemről. Arról a találkozóról,
aminek során megismerkedhettem egy ősszír családdal.
Így aztán Husszein egyelőre tartalékba
vonul és következik XY, az elegáns, jóképű, nálam tán pár
évvel idősebb szír, a Technoimpex szíriai vezérképviselője és
családja.
Kopátsy Vili ismertetett meg vele,
mielőtt még a pavilon kulcsait szertartásosan, a harmadik
pavilonban is hallható halk kacarászás kíséretében át nem
adta. Az úr rögtön meghívott, engem és - mint kifejezte - aki
szabadulhat, a residence-ére, ebédre. A város szélén, széles
aszfaltúton találtunk rá a díszes kovácsoltvas kerítésre, amin
keresztül láttatta magát az amerikai stílusban, szélesen, egy
szinten elterülő villa. Az épületig golfpálya-fairway minőségűre
nyírt gyep, lapos bokrokkal, néhány kecses, karcsú mediterrán fával.
Mint a moziban!
A házigazda a hatalmas előtérben fogadott bennünket, a bárpultról maga kínálta a kitűnő italok sorát. Halkan brummogott a soselátott HiFi, faggatni kezdtem, mit tud? A teljesítménye lényegtelen, bizton kiverte volna az ablakokat, de a frekvenciaátvitel megragadt az emlékezetemben: 20-26000 Hz. Nem nagyon tévedhetek. Szédítő. (A sáv tizedét se hallhatom ma.)
Az igazi meglepetés akkor ért,
amikor szélesre tárták az ebédlő kettős ajtaját: lunch is
ready. Addig nem láttam hasonlót: legalább 50 négyzetméteres,
enyhén téglalap alakú, díszparkettás terem, a közepén óriási
asztal, a székek körben a falaknál és két ablakmélyedésben kis
kerek asztalkák. Mi a csuda ez, kaptam gondolatban a fejemhez!
Leizzadtam, de mint fővendégnek lépnem kellett előre és léptem.
A magyar csapatban - istenemre mondom - senki se esett még
be svédasztalos ebédre, nem súgott senki. Az asztal dugig volt
pakolva ételekkel, levesre nem emlékszem, de harminc főétel, gyümölcs,
édességek és középen, másfél méter hosszú ezüsttálon egy méretes
sült malac, mazsolás, mandulás, ciromos kusz-kuszon hasalva és
a szájában pirospozsgás alma. Arab, muzulmán világban. Mintha káprázott
volna a szemem. Mielőtt belebotlottam volna az asztalba, megláttam a
megmentőmet, a tányérokat, evőeszközöket a hátán hordozó tálalóasztalt.
A még igazibb meglepetés ekkor következett:
megnyílt a szemközti ajtó és kecsesen belibegett a terembe három
szénfekete hajzuhatagot, villogó fekete szemeket és földet söprő selyemruhát
hordó huszonéves hajadon. Mintha az ezeregy éjszaka meséiből léptette
volna elő őket Aladdin vagy Seherezáde. Egyenest hozzám léptek,
kezet nyújtottak, a házigazda félrebillentett fejjel elsuttogta,
hogy a lányaim és mondta sorban a nevüket. Szorgosan segítettek
válogatni, magyarázták, mi micsoda, majd odakísértek az egyik
ablakmélyedésbe. A távozás előtti percekig velem foglalkoztak, három
bűvös szépség udvarolt körül. Európában is ezzel írnák le
a viselkedésüket, az arab világban pedig, ahol a család hölgytagjainak
legfeljebb a kézfeje villanhat meg, amikor benyújtanak valamit a résnyire
nyíló ajtóban, a viselkedésük több mint elképesztő volt. Az
események csúcsaként a fehér marcipán-galambbal díszített tortát
odahozta valamelyikük és a torta felvágása előtt a tányéromra
tették a figurát, mindhármuk bájos mosolya kíséretében. Kedvem
lett volna mindhárom gyönyörűséget a keblemre ölelni.
A papa persze észlelte a zavarom és
elmondta, hogy ők nem arabok, hanem ősszírek, megmaradt sziget az
arab tengerben. Katolikusok és a szokásaik gyakorlatilag európaiak.
A lányai Európában nevelkedtek. Több európai nyelvet beszéltek.
Nem emlékszem, a felesége miért
nem jelent meg. Csak dereng, hogy már nem élt.
Most tényleg
Husszein
Nézegetem, mit tördeltem
Damaszkusz tartalomjegyzékébe és rá kell jönnöm, hogy Husszein
mindenütt és mindenben ott van.
Kivéve talán az "állva is
elalszolt", ami csupáncsak arra vonatkozik, hogy amikor Kopátsy
(Kopácsi?) Vili nem fogadott a reptéren (mint én százakat
Bombayban és Kalkuttában), hanem épp egyik oldaláról fordult a
másikra jó mélyen a délutánban és a paplan alól kiintegetve közölte,
nehogy elmenjek városnézni (amit azonnal bejelentettem neki), mert
állva is elalszom. Mentem és igaza volt. Félóra múlva úgy éreztem,
ha menten nem rakhatom a bölcs fejem valami párnácskára vagy
hasonló alkalmatosságra, ott terülök el az aszfalton.
Szeptember, harmincvalahány fokos harsány napsütés, csillogó ég.
Előtte persze Hoosein fogadott a
reptéren, magyarul. Tudtam, hogy beszéli szép nyelvünket, mégis
majdnem hanyattvágtam magam a tiszta kiejtés és ép grammatika
hallatán.
- Halmos úr, Husszein vagyok,
minden rendben? - így, esküszöm. Erre tessék! - kapta el a bőröndöm
és kalauzolt a böhöm Mercedeséhez. Kicsit ragyás volt az arca
és a bőre szürkésbe hajlóan sötét, az egyik szemén valami hályogféle,
akár kalóz is lehetett volna, ha hosszú és nem tüskés a haja.
Kicsit ijesztő jelenség volt első pillantásra, bevallom.
A reptéri út mentén
nyomortelepek, viskók, sátrak. Menekülttábor.
Jött a bemutatkozó látogatás a
vásárigazgatónál. Felvettem egyetlen trópusra is jó halványsárga
öltönyömet, amit talán még egyetemi ösztöndíjamból vásároltam,
kicsit szűk volt. Óvatlan mozdulattal ülök be a VIP-ülésre (utálom
ezt a három betűt így együtt, de mégiscsak vásárigazgatóság!)
és hallom a reccsenést, amivel a nadrágom, a fenekem kellős közepén
megadja magát a testerőmnek és kettéhasad.
- Husszein! - préselem ki magamból
- venni kell gyorsan egy nadrágot.
- Miért, ez pont jó az igazgató
úrnak.
- De elszakadt a fenekemen.
- Mutassa!
Gyors szemle.
- Nincs probléma, tessék visszaülni.
- és száguld a széles úton a város közepe felé, majd olyan
sikátorokban, ahol nem mertem volna kidugni a kisujjam, ledarálta
volna valamelyik házfal. Stop az utcácska közepén. Tessék
jönni! - és szalad előre. Kis bejárat, jobbra vállszélességű
fa csigalépcső, por. Az emeleten beront egy nyíláson, óriási
kupleráj közepén ül, évszázados műemlék Singers mögött a
szakállas szabó. Függöny, nadrág le, öt perc várakozás,
ketyeg a gép, nadrág vissza, fizetés helyett legyintés és sukrán
(köszönöm). Száguldunk vissza a városszélre, percre érkezünk
és 5 vagy tán 10 percet töltök a szimpatikus vásárigazgatónál.
Husszein kiválóan működött mint mentőangyal.
- Holnap elmegyünk Boszrába! -
jelenti ki váratlanul, öten jöhetnek. OK, bepréseljük magunkat
a sivatagi hajóba, megyünk az izraeli határ felé. Elkopik a növényzet,
megjelennek a háború nyomai. Szétlőtt viskók, kiégett katonai
bódé, majd sorompó, őrbódé. Előlépnek ketten is a bódéból,
mindkettőn Kalasnyikov lóg (a fegyver alkotója havi 60 dolcsinak
megfelelő pénzért szülte ezt a technikai bravúrt). Husszein
kiszáll, homlok-ajak-szív gesztussal üdvözli őket és mond
nekik valamit. Két perc és megyünk tovább. Megjelennek a lövészárkok,
ágyúig beásott tankok, ötpercenként elhúz a fejünk felett ötven
méteren egy-egy hármas vadász-raj. Nem véletlen a sorompó. Beérkezünk
egy pöttöm falucskába, a központi terecske egyik oldalán
mintegy tíz méter magas szürke arab erődítmény. Katonai marhaság,
gondolom. De Husszein kiszállást parancsol és megy a várkapuhoz,
mi libasorban utána. A kapu-folyosó túloldalán mélyülő tölcsérként
kitárulkozik a világ valószínűleg egyik legépebb amfiteátruma.
Az arabok tényleg véderővé alakították, de csak kívülről.
Belül maradt az eredeti római építmény. Husszein egy darabig
csak nézi, amint ámuldozunk, magyarázgat is, aztán megkér bennünket,
hogy sétáljunk föl-le és hallgassuk az énekét. A színpadra
megy és elkezd énekelni. Néha a pavilonban is dudorászott már,
ott is érdekesnek tűnt, itt azonban dupla örömet okozott: egyrészt
szépen énekelte a kuriózumként is izgalmas arab énekeket, másrészt
bemutatta, hogy az amfiteátrum minden szögletében azonos hatással
lehet élvezni az énekét. Szabad térben. Tudhattak valamit a rómaiak
az akusztika tudományából.
Minden évben elviszi a pavilon vezérkarát
(meg aki belefér) a szülői házba, ebédre. Önmagában is élmény,
de - mint kiderült - a szülőfaluja a világhírű Malula, a talán
a messzi távolban az elsők közé tartozó két keresztény
kolostor székhelye. Krisztus után 60-ról szól a fáma. Most is
kreáltatott szabadnapot és irány a sivatag. Kis település volt
akkoriban, fecskefészek egy szorosban, a szoros szakadékos résbe
szűkülő végénél az egyik oldalfalban nyílik az ősi
barlang-kolostor, felette a platókon középkori épületek.
Nem ezzel kezdtük, hanem a szülői házzal. Rendkívüli élmény
volt! Az apa fogadott bennünket a lapostetős, vályogszerű téglákból
tapasztott, tisztességes méretű ház terasz-bejáratánál és
bevezetett bennünket a tágas nappaliba, ahol már meg volt terítve
a padló. Igen, a szoba közepén nagy, tarka szőnyeg, azon a tányérok,
evőeszközök, szalvéták és körben, a szőnyeg mellett - jaj,
istenem! - ülőpárnák. Úgy emlékszem (lehet, tévedek) egy
pillanatra, egy főhajtásra megjelent a mama is, de attól kezdve
csak a konyhanyíláson tálakat benyújtó kezeket láttunk a család
ismeretlen számú hölgyéből. Az étkek, italok rendkívül ízletesek
voltak, törökülni azonban képtelen vagyok, a fehér ember ülés
azonban egyrészt alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az ember a térdén
áthajolva étkezzen, másrészt csak percekig bírtam. Kínaimat látva
próbáltak segíteni, oldalfekvésben párnákkal megtámasztani,
de ez az egész testhelyzet nagyot rontott az ebéd élvezésén. Közben
rácsodálkoztak keleti színeimre és felöltöztettek arabnak.
Amikor visszakísértek az öltöztető mellékhelyiségből, a
jelenlévő arabok szinte egyszerre kiáltottak fel: affendi (nem
effendinek ejtik). Magam is meglepődtem, nyugodtan elfogadhattak
maguk közé tartozónak.
A kolostorok érdekesek voltak, de rám
azonos hatásal volt, hogy oda-vissza nyílt világban jártunk. Míg
odafelé csak ablakokba kikönyöklő, visszafelé már integető,
kacsingató, szikrázó szemmel vidámkodó szép hölgyeken
csodálkoztam. Kiderült, hogy a lakosság nagyobb része keresztény,
sőt sokan beszélik még Jézus nyelvét, az arameust (Aramaic).
Ma modern várost mutatnak a
malulai fotók. Kár! Konzerválni kellett volna úgy, ahogy láttam.
Mesélte Husszein, hogy minden évben
kiköltözik egy-két hétre a sivatagba és igazi beduin életet él.
Ül egy ilyen alkalommal a sátra előtt és tábortűzön főzi az
ebédjét, csupa mocsok és korom. Arra tevegel egy férfi meg egy nő.
Megszólítja a férfi angolul, megrázza a fejét. Kérdezi a férfi
németül, franciául, olaszul, ismételgetve Palmyrát. Husszein
csak rázza a fejét, mint aki semmit se ért. Megszólal a nő:
"Hagyjuk a csudába ezt a szerencsétlent, nem beszél
nyelveket." (Elfeledve, hogy ők is tudhatnának esetleg
arabul.) Husszein rájuk emeli a tekintetét, Palmyra irányába
mutat és útbaigazítja őket: "Csak tovább, egyenest, 50
kilométerre van."
Eljött a búcsú pillanata. A
kirendeltségiek megkérnek, hogy vigyek magammal egy futár-postát,
majd a reptéren adják oda. Husszein kivisz a reptérre, a beszállás
előtti percekben derül ki, hogy a kirendeltségen felejtették
a csomagot. Megkérik Husszeint, szaladjon vissza és hozza el. Közben
be kell csekkolnom, ballagok a géphez a beszállók sorában,
sietnek utánam a paksamétával. Hallom ám, hogy valaki a nevemet
kiáltja. Megismerem a hangot, kutatom, honnan kiáltozik?
Kapaszkodik a reptér drótkerítésébe és onnan üvölt. Kilépek
a sorból, igyekszem hozzá. Nem tudunk kezet rázni, csak az
ujjaink érintik egymást. Csodálkozva látom, hogy a viszontlátásrát
ismételgető Husszein arcán krokodilkönnyek sorjáznak az álla
felé. Ilyet férfiembertől soha máskor, másutt nem láttam. Soha
többé nem láttam viszont ezt az aranyszívű embert!
Sabo
(Szabó), az örmény
A kiállítás felszámolása során
számoltam el az asztalos-vállalkozóval. Bemutatja a végszámláját
és rácsodálkozok a névre: Sabo. Kérdem: Ön magyar
származású? Magyarul "tailor" a neve. Csodálkozó
szemekkel néz rám: már hogy lenne az, örmény. A szüleivel
menekült idáig a pogromok elől. Most rajtam a csodálkozás
sora. Moszkvai tanulmányaim során megtanultam, hogy minden örmény
neve "-jan"-ra végződik. Mondom neki. Igen, így igaz,
de vannak ritka kivételek. Minden milliomodik örménynek az
alaptörvénytől eltérő neve van. Ilyen milliomodik ő is. Beszélgetünk
kicsit az örmények szerencsétlen sorsáról, arról, hogy mi
is, ők is mennyire szétszóródtunk a világban, megemlítem
volt csoporttársamat, Ananyikjan-t és kedvencemet,
Sarojan-t, a nagy amerikai mesemondót. Kiböki még, hogy nem emlékszik
a hazájára, soha nem járt ott, aztán könnyekbe fulladnak a
szavai. Megfacsarodik a szívem. Igazam volt, hogy meghátráltam
a spliti kikötőben?
Tulajdonképpen itt be kellene
csuknom damaszkusz kapuit, a városét, országét, amelyek kicsit
Nyugatot jelentettek számomra, bepillantást a másként működő
világba.
Ha kedvetek van, kukkantsatok bele az angol Szíriámba, a fotók miatt talán megéri: http://www.amrita-it.com/Syria.htm Szorosan kötődik azonban Damaszkuszhoz Libanon, az ott töltött másfél nap. Másfél nap Libanonban
Teljesen zavarban vagyok.
Biztos, hogy kiállítási árut sürgetni mentem át Beirutba (Beyrouth).
Márpedig Kopácsi Vilit a vásár kellős közepén váltottam.
Kétszer lettem volna Damaszkuszban? Egyszerűen nem emlékszem!
Az összes fenti tehát elvileg átírandó lenne, de erre nem
futja az erőmből, főként mivel meséket írok.
Tehát: nyitás előtti napok,
valami fontos hiányzik és a beiruti szállítmányozótól nem
kapok épkézláb választ a sürgetéseimre. Azt tanácsolja
valaki (kirendeltség), hogy menjek át Beirutba és rugdossam
meg őket. Semmiség: taxival pár óra. Taxival? Két ország között?
Nem hiszek a fülemnek, aztán ráadom a fejem. És a hihetetlen
igen egyszerűen lejátszódik és nem is drágán.
A szíriai oldal sivatag,
itt-ott kúsznak a homokon kis, lapos bokrok. Percek alatt átlépem
a határt, megrohamoznak a tizenéves kölkök, valutaváltásra
ajánlkoznak. Huszonféle pénznem-csomag a kezükben. Kíváncsiságból
megkérdezem az egyik pöttöm üzletembert: mennyiért váltana
forintot. Tudja kapásból! Az akkori bonyolult valuta-deviza
rendszerünkből mondja a kereskedelmi árfolyamot.
Ahogy elhagyom a határt, úgy
zöldül ki minden, úgy tisztulnak az utak, úgy símul ki az
aszfalt. Fejlett Európa. Beirut pedig Párizs.
Délután érkezem, de azért
még felhívom a szállítmányozót. Azonnal fogad. Három tárgyalási
nyelvet ajánl: angolt, franciát (ezt minden valamirevaló
libanoni tudja) és meglepetésemre a németet is. Ott végeztem
az egyetemet. - mondja. A tárgyalás igen rövid, megtalálták
a ládát a kikötőben, holnap indítják Damaszkuszba (hatott
a személyes ellenőrzés híre?).
Meghív estére a Kaszinóba.
Nyelek egyet, nem mernék szerencsejátékkal foglalkozni.
Kiderül, nem is kell, műsorral tarkított szórakoztató műsorra
megyünk. Nem foglalkozom tovább vele: leírhatatlan. Széles,
emelkedő asztalsorok, hatalmas színpad. perceken belül váltó,
pörgő műsor. Elefántok felvonulása, pingvinek tánca, kozákok
lovas-bravúrjai, tábortűznél valamivel foglalkozó nomádok,
záróakkordként az asztalsorok fölött leereszkedő csillárokon
bronzra festett meztelen alakok csoportjai. Közben függöny
le, a konferanszié elmond egy tréfát, sztorit, függöny
fel. Hihetetlen színvonal és pergés. Állítólag a párizsi
kabaré mögötti másodiknak jegyezték a polgárháború
kirobbanásáig. (Megnéztem a szállodában: 31,- USD lett
volna, vacsorástul, oda-vissza taxival. Anno.)
Hamár ott vagyok alapon és
mert két napra jelentettem be a távollétem, úgy döntöttem,
hogy a felszabaduló napom városnézéssel - és hosszú vajúdás
után, kötelességérzetből döntve Baalbek helyett Byblos
mellet - kirándulással töltöm. A városnak gyalog
mentem neki. Szép, tiszta, gazdag üzletek, európai. Sehol egy
lefátyolozott nő, a tengerparti strandon bikiniben
napoznak és itt villant meg előttem az arab világ egyik
csúcsszépsége. Megállok az éppen váltó pirosnál és az
orrom előtt veszi a kanyart egy tűzpiros, nyitott sportkocsi.
A pilóta nő, már ez is meglepetés, de a dekoltázsa igen mély,
a kebleiben enged gyönyörködni és a szoknyája tövig felhúzva,
a combjai világbajnokok. És még azt mondják... Egy villanás,
de nehogy szidja valaki nekem az arab nőket!
Byblosba busszal mentem, megérte,
már csak a biblia-legenda miatt is. Azóta is sajnálom
azonban, hogy nem volt elég bátorságom Baalbeket választani.
Legyintettem: jövök én még ide. Nem került rá sor.
***
Visszalapozok az életemben a
Hungexpo elé.
Split, 1968
Friss második feleségemmel és húgomékkal
lementünk az Adriára, sátorozva élvezni a horvát tengerpartot. 1968
augusztus 19.-én indultunk, aznap vagy másnap vonultunk be barátainkkal
a baráti Csehszlovákiába. A tenger felé kocsizva megdobáltak
minket amivel értek: paradicsommal, tojással. Még szerencse, hogy kővel
nem. A spliti, akár szuknak is nevezhető piacon csöppent le az
utolsó csöpp: megszilárdult a tudat, hogy a második házasságom
is csőd. Részletezni felesleges. Barbár megszálló ország fiává
és csalódott házassá válva összeszedtem minden valutámat, a sógorom
maga felajánlotta a sajátjukat, összepakoltam egy sporttáskát és elindultam
disszidálni. Már előző nap megnéztem az Olaszországba futó
hajók díjait, tudtam, hogy a hajóútra és 2-3 napi életre
elég a pénzem. A kasszánál nincs egy lélek se, de egy méterre állok
meg előtte és bámulom. Bámulom és gyökeret ver a lábam: te
szerencsétlen, hisz napok alatt honvágyad van, ha külföldre mész.
Meghátráltam. Ha tudtam volna, hogy a NASA tele van, mégpedig jó
pozíciókban, magyarokkal, biztos felülírom a honvágyam.
A NASA-nál sose tudták meg, mekkora
veszteség érte őket.
1969 március elsején léptem be a
Hungexpohoz.
***
Moszkva, borzasztó nagy
szerelem
"Minden
lényegtelen emléksorrá törpül az igazi, perzselő szerelemhez képest.
Aki nem élt át hasonlót, nem értheti meg. Moszkvában, a kiállítás
építése alatt történt, hogy átszaladtam a pavilonnal szomszédos
étkezdébe valami meleget enni. Két-három kollegával megyünk
fel az étterem teljes hosszában elnyúló lépcsőkön, amikor az
előttem haladó hölgycsokorból hátrapillant egy szőke hölgy.
Tengerkék szemek, egyetlen villanás. Tudtam, hogy meg fogok
ismerkedni vele. Pontosan hogy, már nem emlékszem, de még ott, az
étteremben odaléptem hozzá és egyszerűen randit kértem, ami
akkor a másnapi azonos helyszínt és időpontot jelentette. Másnap
már egyedül várt, hosszasabban beszélgettünk, majd talán egy hétig
naponta találkoztunk. Aztán megtörtént a csoda, feljött a szállodai
szobámba és együtt töltöttük az estét. Felejthetetlen este
volt, minden szempontból az. Angol tanárnő volt, kiderült, hogy
férjnél van és egy kisfiú édesanyja. A férj valami olyan
szupertitkos katonai területen dolgozott kutatóként, amiről egy
szót se említhetett, a területet se. A szerelem perzselő voltát
az igazolja, hogy józan agyvelő ezt emészthetetlennek tartja:
idegen, terrortól nyögő ország, férj, gyerek. Sokáig nem
tudtunk azonban elszakadni egymástól, én mint a kerge marha, csak
rá tudtam gondolni, a kiállítás utórendezése ürügyén a vállalat
vezérkara vissza is küldött néhány napra (láthatták, hogy így
hasznavehetetlen vagyok!). A levelezésünk lázas kapaszkodás volt
egymásba. Ő volt az egyik hölgy, aki többezer kilométerről,
Moszkvában megérezte, hogy baleset ért a líbiai Tripoliban. Aztán
elszakadtunk egymástól, nem tudta otthagyni a fiát (vagy
megfenyegették a férje kutatási területe miatt). Írjam tovább?
Nem érdemes. - Dehogyisnem: ahányszor Moszkvában jártam azóta,
mindig igyekeztem legalább ránézni a Rosszija szállóra és
kerestem a 205-ös szoba ablakát. Most, hogy híre kelt, le fogják
bontani, sajog érte a szívem."
***
Kristóf
Vadembernek tartotta a többség.
Váratlan megjelenései a stúdiók folyosóján óriási
riadalmat keltettek. Pattant mindenki a helyére, szilenciumon túli
némaság-hangulat terjedt szét rakéta-sebességgel, jégverem-ájert
lehelő fuvallatok surrantak be a becsapódó ajtók résein. Barátságos
kérdéseire legtöbben levegő után kapkodva igyekeztek valami
értelmes választ kiböfögni magukból. Pedig csak profi volt,
aki tudta, hogy a rend azért nem mellőzhető - ha munkáról van
szó - a legvidámabb barakkból sem.
Hogy minek köszönhetem, máig
nem tudom, hogy engem kegyeltjei közé emelt.
Kapom a szinte ordítva elhangzó
üzenetet: Kristófhoz, de azonnal. Semmi, hogy vidd magaddal ezt
vagy azt, csak rohanj.
Kopogtatok az aranyos titkárnői
ajtón, csak egy fejbiccentés jelzi, hogy vár a 'mindenek felett
hatalmas úr'. Az ő ajtaján is koppantok két halkat. Csend. Újabb
fejbiccentés a hátam mögött, belépek. A Nagyfőnök békésen
ír valamit az asztalán, előtte a tárgyalóasztal, fejbiccentés,
leülök a hozzá legközelebbi székre. Csend, írogat. Egy
pillanatra megemeli a fejét és elém lök egy papírt. Te szentséges
Atyaúristen, mit véthettem? Ír, újabb fejemelés: "Ezt te
írtad?" Nézem a papiruszt, izzadni kezdek: bizony, én!
Mondom is halkan. "Jól fogalmazol, nem rossz levél!" Néma
vagyok, mint a hal. Várom a mennydörgést. Csend. Újabb fejemelés.
Rendben, mehetsz. Már nem tudom, mit habogtam elköszönésként.
Le voltam forrázva: agyondícsért!
A zsürik se voltak csárdáskirálynői
dalversenyek. Halk mormogással előadta a szervező az előterjesztést,
lehetőleg dióhéjnyira tömörítve, majd hozzászólhatott, aki
mert. Kötelező volt egy-két ártatlannak: stúdióvezető,
Farmosi Matyi, a 2. zsüritől kezdve az építész. Aztán kérdezett.
Illetve hálaadó istentiszteletet mormolt magában, akitől rögtön
kérdezett. Mert ha nem, akkor se küldte el a szerencsétlent
szibériai munkatáborba, sőt, meg se emelte a hangját.
Szinte suttogva tett valami apró kis megjegyzést, kerülve az
illetlen kifejezéseket. Nem hülyézett le senkit, csak akit a
nyila ért, az magába roskadt, a gondolatai beszűkültek annak a
rejtélynek a megfejtésére, hogy mi a rohadt fenének vagyok még
itt és nem csomagolom össze ezt a sok szar papírt. Tesz még
egy megjegyzést és vagy összeizélem magam vagy felmoshatnak. Még
a Reklámügynökségen is híre terjedt, hogy az egyik országelemzésemre
megjegyezte, hogy na, ugye, lehet röviden is jót írni (naná, lényegében
az Economist Intelligence Unit volt, megvágva és magyarra
átcsomagolva).
Történik egyszer (mikor is? a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár, New Delhi kapcsán), hogy a Tungsram reklám-osztályvezetője, főnökének igazától a tökéig áthatva közölte telefonon, hogy a vezérigazgató elvtárs (KB tag, mifene) ragaszkodik hozzá, hogy a pavilon bejáratánál, Indira Gandhi ellenpontjaként, a baloldalon ő szerepeljen másfél életnagyságban. Köpni-nyelni nem tudtam, krákogva arra kértem, tán írja meg levélkében. Harmadnap ott volt a levél. Hm, most mit kezdjek ezzel a gorilla-méretű barommal? Viszem a levelet Kristófnak, nézi-nézi, láthatólag nem látja (a dühtől). Írd meg, hogy... tudod. Pontosan nem tudtam, de megírtam. Viszem a tervezetnek készült irományt, figyelmesen olvassa és már kanyarítja is alá. Ember az embertelenségben, ész az esztelenségben.
Túl gyorsan távozott, adósom
maradt. Megígérte, hogy elmagyarázza egyszer, miért nem büszkélkedik
a magyar zsidóság zsidó voltával, azzal, hogy a 13 vagy 14
magyar Nobel-díjas közül egyetlen, Szentgyörgyi Albert nem
zsidó (és ugyancsak ő az egyetlen, aki itthon alkotta meg, amiért
az elismerést kapta). Ma nem kérdezném meg tőle: az utóbbi
hónapok barbár eseményei mindent világossá tettek.
***
Gergely Pista, a megszállott
alkotó
Szimpatikus fazonnak találtam
azonnal, ahogy bebocsáttatást nyertem budoárjába. Szertartásosan
hellyel kínált bozontos üstöke és lim-lomjai között. Különösen
kiemelte az alkotó szellemet a plafonról csüngő hegedű és a
Keleti p.u. hirdetőtáblája.
Annyira megilletődtem, hogy
keresnem kellett a szavakat.
Később csak a szavai érdekeltek,
mert tömjénfüst nélkül zamatos bölcsességeket lökött elém,
mint mondjuk Parkinson vagy Sokrates.
Volt alkalom, hogy vitába méltóztatott
keverni, majd elháríthatatlan tagló-csattanóval vágta el a
vitát: "Ha egy rabbi azt mondja neked, hogy..., akkor az úgy
van." Bizonyára úgy is volt. Neki kínáltak fel japán babért
és nem nekem. Egyébként ezért a rabbiért tényleg nagyon
tiszteltem: vállalta a milliók által vállalhatatlannak
tartottat.
Nagyon örvendezett, amikor
megtudta, hogy (hivatalosan) külföldre távozom. (Na ja, egy másik
jó agyvelőtől megszabadulni?!) Meg-megrágtuk a KKM (velem játszott)
labdajátékának pillanatnyi állását, hol fintorgott, hol
elismerően hümmögött. Mikor a focimeccset Indiánál fújták
le, egész litániát tartott. Megígérte, hogy egész életre szóló
élmények, hatások fognak érni. Mellékesen, foghegyről megkérdezte:
"Tudod-e, mi India uralkodó vallása?" Kapásból, kihúzott
derékkal vágtam rá: a buddhizmus. Ü-ü, mondta ő, lenézően
megrázva üstökét: a hinduizmus. Holtig tanul az ember, hát
még rabbi-kezekben!
Esküszöm, tök igaza volt:
India örökre elvarázsolt!
***
Komjáth, a gagmanek szultánja
Hogy miért éppen szultán, meg
nem mondom. Csak úgy jött. Lehetne szuper-gagman, sztár-ötletöntő,
akármi.
Azóta tudom, hogy nagymester, mióta
többször (miért is?) jártuk vele a vidéket és unaloműzőként
vers-versenyt rendeztünk: falu-, várostáblákra kellett rímeket
faragni. Akinek több sikeredett a tábla észrevételétől számított 10
másodpercen belül, azt győztesnek kiáltottuk ki.
Mondjuk: Csajádaröcsöge - Jól
nézd meg, röhög-e?
Többnyire győzött, pedig
akkortájt még szonettet is tudtam írni (harmadfokú integrál-egyenletek
helyett, l. gázdinamika).
Mondjak egyet? Unaloműzőnek
mondok. Garantáltan Halmos-szerzemény. Csakis azok olvassák el,
akiknek lenyomják a torkán:
"Szonett Lassan
elballagok a pesti utcán... Mondjunk
búcsút kedves barátok. Bár
emlékem után nem fut szán, Csillogó
pelyhekben gondolok rátok.
Bohó
kis nótáim elszórom rátok S
kérlek, ne nézzetek furcsán, Imádkozzatok,
ne fogjon átok S
örüljetek minden pillanat múltán Mit
kalandvágy nélkül éltetek. És
ne kelljen sohase félnetek Könnyes
búcsút venni jóbaráttól. S
ha szívetek ma búcsútól beteg, Reátok
bíbor palástot vetek És fényes jókedvet e gyöngypohárból."
A
millió közös élményből egyet emlegetek, ha Moszkva kerül szóba.
A jubileumi kiállításra készülődve elpanaszolja nekem:
legjobban az orosz koszttól fél, mindenki azzal riogatja, hogy
az egész Szovjetunióban nincs ehető étel. Mondok, bízza csak
rám magát! Együtt tesszük a talpunkat orosz földre, a szálloda:
Rosszija. Pihenjen tíz percet, mindjárt jövök, megyünk vacsorázni.
Gyorsan megkeverem a kártyákat, foglalok asztalt a magyar jubileumi
kiállítás nagyfőnökének. Boljsoj sűska! Dobro. ***
Mikes Kelemen
A hálátlan utókor cím az I.
Studióra is rábiggyeszthető. Akkoriban uszították egymást,
ha valami papírba életet kellett lehelni: add oda Mikes
Kelemennek, majd megfirkálja! Aztán boldogan vitték el az
asztalomról a helyettük megírt leveleket, egyéb firkázmányokat.
A tizenhatodik vagy tizenhetedik Luca-napon megpróbáltam legalább
ezzel kitűnni a sok boldogan emlékező, kacarászó fiatal közül,
ám úgy peregtem le a csodálkozó népről, mint borsó...
"Na de ilyet? Mit nem mondasz? Én ilyenre nem emlékszem!"
- volt a válasz. Utoljára sütöm el ezt a nevemet, mielőtt búcsút
mondanék e sírveremnek. Hátha egyetlen agyvelő redői
megrezzennek és gazdája csókot dob a homlokomra?
***
Csernobúgyet v. helyesen
Chernobudet, de így nem sül el azonnal
Nem sűrűn érzi magát halálveszélyben
az ember profi sofőr mellett, akkor viszont kapkodtam a fejem.
Megyek taxival a Seremetyevoi reptérre,
beszédes pilótával hozott össze a sors. Kérdi ki vagyok,
mi vagyok, mit csinálok errefelé, ahol atomerőművek csak úgy
eldurrannak?
- Van-e maguknál is atomerőmű?
- Persze, van.
- És mi a neve?
- (Magyartól tanultam, mondom):
Csernobúgyet.
A taxis életében nem röhögött
olyan jót, mint ezen a zseniális aforizmán (ha annak nevezhető).
Aki nem tud már (vagy akár még) oroszul: a Cserno fekete, a byl (bül)
volt, a búgyet lesz. A kocsi a széles sugárút egyik szélétől
a másikig ugrabugrált, a sofőr feje hol a kormánynak ütődött,
hol az ülésbe verte. Újjászülettem, hogy nem végződött
balesettel.
Ez a röpirat egyben tisztelgés a pihent
magyar agyvelő előtt, amelyik idegen nyelven ilyen remekművet
alkotott. Cserno-humor a javából!
***
Zene
Apám kántortanító volt a
szülőfalumban (a világ közepe: Bakonysárkány), orgonán
kívül több hangszeren játszott: csellista volt a Nyíregyházi
Tanítóképző zenekarában, otthon hegedülgetett, néha
klarinéttal is szórakoztatta magát. Ma is emlékeznek a
faluban, hogy fúvószenekart szervezett parasztokból.
Rettenetesen sajnálom, hogy
rövid kísérlete, megtanítani engem hegedülni, kudarccal végződött.
A zene szeretete megmaradt.
Az első komoly zenei élményeim
Moszkvához kötődnek. El-eljártam a Konzervatóriumba, a
Bolsojba, a Csajkovszkij-terembe és a zene óriásai közül
soknak köszönhetek szép estét. A legnagyobbak vibrációt
tudtak kicsikarni a gerincemből.
Csúcsok? Mint a Himalája
hegycsúcsai, úgy sorakoznak. Richter, Ojsztrah, a zagorszki templomocskában
éneklő asszonyok, a szófiai székesegyházban próbát tartó kórus?
Igen, nagyszerű volt mind. Rendkívüli zenei varázslat
kötődik a Kievi Elektronikai Kiállításhoz is.
Meghallgattam a Konzervatóriumban Csajkovszkij 1812-jét. A Kievi
Filharmonikusokat kiegészítették az ukrán hadsereg zenekarának
rézfúvósaival. A fortissimók dübörögtek, de az egész
előadás az orosz zene ünnepei közé tartozott.
Pár éve Ránki bűvölt el.
Annyira, hogy megírtam, mit éltem át. Íme:
"Ránki,
zene,
víziók, csoda!
Május 26.-a, Zeneakadémia, Ránki Dezső Schubert zongoraestje. Három szonáta, külön-külön varázslatok: A-moll szonáta, D 537 (Op.164), A-dúr szonáta, D 664 (Op.120) és A-moll szonáta, D 845 (Op.42). Sokadszor csodálom meg a Zeneakadémiát, bravúrosan kellemes művészi alkotás. Ránki besétál, a tőle megszokott szertartásos meghajlások után leül a zongorához és csak pillanatokig koncentrál, lendületesen csap le a billentyűkre. Hangvihar, fantasztikus zivatar, hogy tud valaki ilyen bámulatos muzsikát elővarázsolni valahonnan a zongorából és felette lebegve? Becsukom a szemem, egy-két évtizede még színek, formák jelentek meg a békés szemhéjak mögött, a legszebb pillanatokban bizseregni kezdett a gerincem. Most még várat magára a csoda. Így is ámulatraméltó varázslat. Az A-dúr szonáta azonban megtöri a kopott agy ellenállását. Megjelennek az első képek: a zongora felől felcsapnak a hullámok, mintha napkitörés tarajai akarnának rámrontani! De nem, lágyabbak és nem vérvörösek, kék-rózsaszín-sárgába omló gömbök, az arcomhoz érve kihunynak. Forrongó, zöldes, szürkébe forduló láva-gejzírek váltják a gömböket, mintha a Solaris felszínét látnám Tarkovszkij filmjében. Bugyognak kerek felszín-foltok, elsimulnak és békésebben forognak, belesimulnak a nyugodt tengerbe, majd fellobbanva kilövellnek valami ragacsos láva-csóvát. Nyugalom. A távolban feltűnik a horizont, zöldesen fátyol-fénylik valami növény-sor, fénylő gyöngyök futnak végig rajtuk, villogva, mint ahogy a tenger buborékai váltak le az ujjaimról Latakia kikötőjében, holdfényes éjszakai fürdőzés közben. Ne tűnjetek el, maradjatok! Az A-moll szonáta újabb meglepetést tartogat. A váltakozó színek és bugyogó terek egyszercsak átváltanak befagyott tóba. Felettem az áttetsző jég-burok, teleszőve növény-liánokkal, levelekkel, köröttem csend, nincs víz, csak lebegés. A burok váratlanul, mintegy varázsütésre szétpattan és a helyén polip-csápok kúsznak felém a zongora felől. Tekergőznek, nyúlnak, mintha magukba akarnának fonni, váltják a színüket, haloványzöldet, sárgába hajlót vált fakókék, majd az tengerkékbe mélyül. Soha szebb élményt. A művészt tomboló taps köszönti. Mióta ismerem, hallgatom, először látok mosolyt bujkálni az ajka körül. Lehet, számára is nagy élményt jelentett? Köszönöm Ránki,
köszönöm zene, köszönöm művészetek, köszönöm
technika, köszönöm emberi agy! És most hallásjavító készülékkel harcolok az utolsó zenei nektárcsöppekért. |