Emlékek az Ámon-fészekaljának írva - 3

<<<Előző

Líbia, villanások

 
Kint vagyok a reptéren, várok valakit vagy valakiket. Megjelennek az első fecskék egy másik gép utasai közül, köztük egy hórihorgas, elég sötét képű, hosszú talárba öltözött férfi, óriási bőrönddel a markában. Pár lépésre a kilépőtől megáll, lecsapja a bőröndjét és nagy fekete szemével keresgél. Öt-hat felnőtt és több gyerek lép elő a várakozók közül és megállnak vele szemben, 2-3 lépésre karéjt alkotva és farkasszemet néznek. Hoppá, de fura, rá vártak és nemhogy nem ölelkeznek, de nem is üdvözlik a távolból érkezettet. Közelebb lépek magam is és figyelek: szertartás következik! Pár szót értek meg arabul, meg tudok számolni, de mégis nagyon odafigyelek, mi hangozhat el, mi történik egy ősidőkből megmaradt üdvözlési szertartás koreográfiájából?
Nem tévedhetek: a távolból érkezett végigkérdezi, kivel mi van, hogy van? Biztos, érzem-értem, hogy a jelen nem lévő öregek iránt is érdeklődik. Nevek hangzanak el, amiket pár szó követ csupán. Tömör válaszokat kap, arcjátékot, gesztikulációkat, fejet, mellet érintő ujjakat. Csodálatos, döbbenetes erejű színjáték és élet! Öt-hat perc csupán, a titok ilyen idegen számára nem nyílik meg, mégis belelát az ősi kultúra rejtelmeibe. Felejthetetlen! A távolból érkezett végez a számbavétellel és lép egyet előre. Mint vezényszóra hozzá lépnek előbb a felnőttek, aztán felkapja az egyik gyereket, a másikat, valaki felveszi a bőröndjét és az immár vídám sokaság elindul kifelé, haza valahová ebben a nagy országban.
 
Idegen világból csöppentem ide, csak Damaszkusz nyújt valami segítséget. Igyekszem megtanulni valamit a nyelvből, a kommunikáció egész jelrendszeréből. Valami már Damaszkuszban is ragadt rám, de lassan megtanulom a legfontosabb szavakat: szalam alejkum (hm, a mai napig nem tudom, pontosan mit jelent, mindenesetre az egész arab világban általános üdvözlés; most megnéztem: béke legyen veled); és fontos tudni, hogy a válasz a fordítottja: alejkum szalam; marhaba, szidi (= jó napot, uram); mahszalama (viszontlátásra); sukrán (= köszönöm); afoán (= szívesen); kif halek? (= hogy van v. hogy vagy?); koisz, behi, hamdurillah (a hogy vagy kérdésre többnyire mindhárom szót elhadarják, kb. = jól, megvagyok, ahogy Allah akarja, a szóvégi illah az Allah); bukra (= holnap, de az arab világban ez akár egy hetet is jelenthet); hálász (és hangtalanul, többször egymást súrolva összeütött tenyerek = kész, vége, mehetsz). Milyen hatalmas kapcsolatépítő ereje van, ha az ember az arab üdvözlés gesztusát is megtanulja: a jobb kézfejjel lazán megérinti a homlokát, az ajkát, majd a szívét és utána tenyérrel felfelé rövid mozdulatot végez az üdvözölt személy felé. Pontosan követhető a jelentése: a tudásom, gondolataim, a szavaim és a szívem a tiéd! Eleinte csak már ismerősöket mertem így üdvözölni, aztán mikor láttam, hogy nem okozok vele zavart, sőt, első találkozások alkalmával is használtam. Sok kedves mosolyt varázsoltam az üdvözöltek arcára. Az már mellékes, hogy ha autót vezetve az ember kavalkádba kerül, kinyújtja a karját és három ujját összecsukva felfelé tartja a kezét, illetve kis fel-le integetéssel jelez, azonnal tisztul körülötte a levegő, a jelrendszer ugyanis nyugalmat kér. Talán nyugodtan mondhatom, hogy kedveltek Arábiában.
 
Az első kintlétem alatt még léteztek idegennyelvű faliratok, utcanevek, a másodikra már gyakorlatilag eltűntek. Micsoda felháborodást váltott ki, legalábbis a magyarokból! Képviseletből, disszidensekből, a mi gárdánk több tagjából egyaránt: micsoda barbarizmus, azt várják, hogy tanuljon meg a világ arabul? Nekem se tetszett, hiszen elszigetelődési tendenciát és idegengyűlöletet jelzett, de magamban Magyarország (hetvenes évek!) jutott eszembe, néha mondtam is: ha egy idegen hazánkba téved, mit mond neki az étterem, vasútállomás, villamos vagy akár a Közért, kocsma... Barbarizmus...
 
Minden bizonnyal nem az én érdemem, az elődeimé is és főként üzleti érdek: kiváló volt a kapcsolat a pénzünket kezelő Barclays bank osztályvezetőjével (vagy annak megfelelő rangú emberével). Alacsony, köpcös, kopasz, joviális úriember volt, amikor csak beléptem a bankba, mindig előkerült, üdvözölt, érdeklődött, hogy mennek a dolgok? Nem rejtette véka alá, hogy palesztin. Mint ahogy a banktisztviselők, a szállítmányozó cégek alkalmazottainak többsége is vagy egyiptomi vagy palesztin volt. Az elutazásom előtt tán három nappal bejelentettem, hogy zárjuk le a számlát, a további kiadásaimat már készpénzzel intézem. Meghívott barbeque- re. Először hallottam ezt a szót, először élveztem a laza, kertben költött vacsorát. Vittem valamiket, talán virágot is, úgy dereng, hogy a damaszkuszi szírekhez hasonlóan a hölgyek is megjelentek. Óriási meglepetésben részesített: búcsúzkodás közben egy kis szőnyeggel ajándékozott meg (megpróbálom mellékelni a fotóját). Csupa szív emberek, ez nem tartozott a kötelező üzleti udvariasság körébe.
 
Ha már a palesztinokrál tartunk, szemlesütve megjegyzem, hogy palesztin volt az a tejfelesszájú doki is, aki megszabadított végbelem egy kis begyulladt darabkájától. Kezdődött azzal, hogy amikor begyulladt, az egyik ott élő és dolgozó magyar felesége beajánlott az őket is ápolgató lengyel orvoshoz, akitől először kaptam kiváló nyugati gyógyszert, Venoruton-t, ami rendberakott. Aztán akkor-e vagy a következő évben üstökös sebességgel jött a fájó dudor, úgyhogy a város maszek-sebészéhez zavartak. Arab. Tisztességes rendelő, de dísztelen és gyengén bútorozott. Gatya le, tüzetes szemle. Na, feküdjön ide oldalvást - mutat egy falmelléki priccsre -, kiégetem. Minden hajamszála azonnyomban az égnek állt, ismertem már '59-ből, mit jelent ez a műtét. Budapesten, neves orvos szikével metszette ki: egy hét széklet-visszafogás ópiummal, aztán keserűsó, figyelmeztetés, hogy elájulhatok (vannak, akik...), aztán még napokig ápolják az ember hátsó felét, közben zárkarend a kórházban. Doktor, nem megy, nekem be kell fejeznem a pavilont, két hét múlva (saccolom most) meg kell nyitnunk. No problem - mondja ő. Van asztalos a munkásai között? Persze, van. Akkor vágasson ki vele egy akkora rétegelt falemezt, mint amekkora az autója űlése és folytassa nyugodtan a munkát. A holnapi napot azért hagyja ki. Fogott egy bazi tűt, három négy szuri, aztán mutatja az izzó forrasztópákát, ez a jó fegyver, meg egy csipesz villan. Még érzem, ahogy húzogatja az átkozott dudort, aztán csak a perzselt disznó kellemes illatát érzem. Két-három perc, valami sebkenőcs és ragtapasz rá, csak mára, mondja, holnapra már nem kell. Számla, fizetés, hálász. Ha emlékezetem nem csal, már a szállodáig én vezettem, nincs arrafelé villamos, meg ha taxin mentem volna, akkor is csak ülök... Hát ennyi ez a kis sztori. Nyugaton tanult, modernebb módszert alkalmazott, mint a jó kórházban otthon. És az azóta en bloc terroristának kikiáltott értelmes etnikum tagja volt!
 
Mit akarok még a palesztinokról mondani? Azt hiszem semmit. A fél arab világ értelmiségét adták-adják. Beszámoltam bankárról, banki-szállítmányozási hivatalnokokról, orvosról, hallomásból tudom, hogy az oktatásban is nyakig benne voltak. Csak a Bush-féle barmok, CIA tíz-százmilliárdokkal együtt nem tudnak semmit az arab világról.
 
Mielőtt a felsorolt (tartalomjegyzék) személyekre térnék rá, megemlítek még egy-két epizódot.
 
Akkoriban még egyértelmű volt, Kadafi még nem jutott el a bazár kisöpréséhez, hogy ha Líbia és ajándék, akkor az arany. Nem szerettem soha a nagyon divatos aranytárgyakat, de azt hiszem, igényre kerestem egy bizonyos függőt. Nézegettem a sok aranyat, az aranysoron egymásba értek a kis, boltnak alig nevezhető fülkék. Arany több mázsa lehetett mindegyikben. A 'kirakatokban' nem találtam. Beléptem az egyik fülkébe, egyedül egész jól elfértem benne. Mindjárt rátértem a lényegre, próbálom magyarázni, tört angolsággal válaszolgat az eladó és rakja elém sorban a függőket. Rázom a fejem, magyarázom újra. A fejéhez kap, azt mondja, várjak, és kirohan. Nem is értettem, sőt két-három perc után belém állt a pánik: itthagy sok mázsa arany közepén, visszajön és megvádol, hogy egy kilót elloptam. Itthagyni se lehet, mert még gyanúsabbá válhatok. El nem hitte az ember, hogy ilyen fokú bizalom létezhet a világon, nálunk biztos lába kelt volna valaminek. Jön, széles mosoly az arcán és teszi elém a keresett jószágot. OK, rólam is lehullik a fagyos maszk, fizetek és közben magyaráznám, hogy így itt meri hagyni a boltját? Nem is érti, megkönnyebbülten távozok.
 
Erről jut eszembe, hogy a líbiaiak nagyon büszkék (voltak legalábbis), hogy náluk nem fordul elő lopás. Még az iszlám törvénykezés bevezetése előttről szólt a hír. Aki náluk lop és arab, az más arab, nem líbiai. Annyira büszkén állították, hogy hinni kellett nekik.
 
Valószínűleg hitetlen gyaur (több, általános ateista) voltomból ered a vallások iránti kiváncsiságom: hogy az istenbe hihet az emberiség jórésze - igaz, fogyó hányada - valami természetfeletti erőben, amelyik, azaz inkább aki ezt a földi mocsarat létrehozta, irányítja, mifene. Hogy közelebb jussak az arab emberek gondolkodásához, meg megértsek valamit az iszlámból, úgy döntöttem, veszek egy angol Koránt. Jobbformájú könyvesbolt a régi városmag belső szélén, a szűk utcákban barangolást és ámuldozást befejezve találok rá. Belépek az üvegajtón és mondom a középkorú, jóképű boltosnak, hogy mit keresek. OK, mondja, nézegessem csak a boltját egy kicsit. Nem értettem, mire jó ez az elterelő hadmozdulat. Nyílt az ajtó és belépett egy arab, kért valamit, aztán távozott. Nézek a boltosra, mondja is: szigorúan tilos Koránt nem muzulmánnak eladniuk és a vevőnek birtokolnia. Ha lebuknék, be ne valljam, hogy tőle vásároltam, mert nagy bajba keverem . Kétnyelvű, mondja, arab-angol és mutatja a szép, kívül-belül kalligrafikus, bőrkötétes könyvet. 1862 oldal. Nem mondhatnám, hogy sokat olvastam el belőle, de bele-beleolvasva megállapítottam, hogy rendkívül sok a hasonlóság a Bibliával. A biblia tövéről szakadt, nem úgy, mint a zoroasztrianizmus még nehezebben megszerzett szent könyvei, amiket igyekeztem alaposabban megrágni és amik saját kútfőből fakadnak. Idézzem? Idézem az első versszakot (a Koránból, persze!):
"Glory to God Most High, full of Grace and Mercy;
He created all, including Man.
To Man He gave a special place in his creation.
He honoured man to be his Agent,
And to that end, endued him with understanding,
Purified his affections, and gave him spiritual insight;
So that man should understand Nature,
Understand himself,
And know God through His wondorous Signs,
And glorify Him in Truth, reverence, and unity."
Már ez elgondolkodtató. Gondolom legalábbis én.
 
A Korán tilos volt az idegennek, az idegen ital, a szesz pedig a hívőknek. Kadafiék felsorakoztak azon mafla nagyságok közé, akik nem olvasnak történelmet. Abszolút szesztilalmat rendeltek el, pedig megtanulhatták volna, hogy az csak a banditizmus szülője. Kivételt képeztek a diplomáciai testületek, amik évi kvóta erejéig importálhattak szeszt. Csakhogy nagy hibát követtek el: a kvótát üvegben állapították meg. Nosza, pár hónapon belül megjelentek Líbiában a két-három, majd 5, végül 10 literes üvegek. Nem tudom, mikor jutott el Kadafi fülébe ez a gyalázat, sokáig működött a rendszer.
 
Na, nézzük az embereket!
 
Kadafi remek fickónak tűnt akkoriban. Talán egy évvel első kintlétem előtt vette át a hatalmat katonai puccsal. A királyt nem ölték meg, csak letaszították a trónról. A puccsot kis csapat, pár rendkívül fiatal tiszt hajtotta végre, Kadafi volt vagy 27, Dzsalud, a második ember 25 éves.  
Jóképű, nyúlánk, sportos fiatalember volt, szerintem a fehér lányok is pisiltek volna utána. 
Jól átgondolt politikai lépés szerencsés kezdeményezettjei voltunk, mind Kadafi, mind Dzsalud szalagvágás után zsinórban a magyar pavilonhoz jött. Hírek szerint utálták mindkét imperialista hatalmat, az USA-t ugyanúgy mint a Szovjetuniót, de a szocialista elvekkel szimpatizáltak, így a kis szocialista Magyarországot tüntették ki nyitó-látogatásukkal. Kadafi viszonylag kis sleppel érkezett, tempósan, de nem udvariatlan sietséggel nézte végig a pavilont, nem méltatlankodott, hogy az elvárt arab ismertetés helyett angolban részesült, amit a tolmácsa közvetített. Az első alkalommal nem lehetett biztonsági embereket látni körülötte. Határozott, kiemelkedő egyéniség képe rajzolódott ki a fellépéséből. Úgy hírlett, hogy egyszerű beduin származását nem szégyelli, rendszeresen, egyik arab hírforrás szerint minden szabad hétvégéjét a szülői sátorban tölti, bogárhátú VW-en közlekedik, amit maga vezet. A második alkalommal már négy géppisztolyos baka kísérte, állítólag rálőttek a kocsijára. A bogárhátúról is leszokott.
Az elvei vegyes salátát képviseltek. Pozitívak: a nőket egy tollvonással felszabadította, csak Libanonban és Egyiptomban láttam ennyire európaian öltözködő, viselkedő nőket (legalábbis utcán és hivatalban); jót röhögött mindenki azon, hogy kidobatott minden széket a hivatalokból, szorgalmasabb munkát remélve az álló helyzetben dolgozóktól, és valószínű nem téves az információ, miszerint ő volt a kezdeményezője az olajár drasztikus emelésének, ő tette gazdaggá az arabokat. Negatívak: Bevezette az iszlám törvénykezést, 'humanizált' módon, kerengő hírek szetint nem bárddal vágták le a tolvajok kézfejét, hanem orvosok (???) operálták le. Ábrándokat kergetett, talán nagyon bescületesen (még), talán már hatalomőrülettől vezérelve az egész arab világ egységesítését hirdette meg. Megírta nagyon ostoba 'Zöld Könyv'-ét. Innen már minden furcsa történet: diktátorrá vedlés, aztán nyugodtabb kormányzás, aztán megbékélés a szomorú valósággal, aztán behódolás a liberális (!) kapitalizmusnak. Kevés bonyolultabb emberi lélek létezhet ezen a sárgolyón!
Apropos: kidobott székek! Nemrég tanultam meg egy ki-mit-tud-show-tól, hogy honnan származik az idióta kifejezés, azaz inkább fogalom? A görögök hívták így a közalkalmazottaikat. És mivel azok nagyon ostobák voltak, elterjedt a világon a nagyon ostoba emberekre ragasztott idióta kifejezés. Kadafi valahol nagy ember lehetett, hamar azonosította a saját közalkalmazottjait a görög idiótákkal.
És miért maradunk mi el Kadafitól?
 
Dzsalud ránézésre is jelentéktelenebb figura volt, akkor még hallani-látni lehetett, azóta - azt hiszem - elhalványult a csillaga. Alacsony, szinte törpe termet villan fel, más semmi (pedig nem vagyok nőnemű, csak semlegessé varázsolt az orvostudomány). Ha minden igaz, kétszer találkoztam vele, az emlékeimben a következő sztori ragadt meg: Nyitófogadás, illetve komplett vacsora. Úgy tűnik most, a messzi távolból, hogy valami egyéb fontos hivatali elfoglaltság, mondjuk a később ismertetett miniszterhelyettes fogadása miatt elkéstem róla. A második fogásnál tartottak, amikor lihegve belibegtem, az ajtónállók nagy csodálkozására. Helyet mutattak egy asztalnál. A vacsora a második fogásnál tartott. Éppenhogy az orrom elé tették a finom illatokat árasztó báránysültet és megtettem első kés-villa manőveremet, amikor óriási evőeszköz-csörömpölésre kaptam fel a fejem. Megdermedt minden mozdulatom. Látom, hogy asztalszomszédaim intenek a pódium felé és felállnak, kapom én is magam. Látom, hogy Dzsalud és sleppje távozik. Ők előbb kaphatták meg a desszertet, a disznók. Felmerült bennem, hogy visszaülök és legalább a bárány-cafatokat eltüntetem az éhen maradt gyomrocskámban, de aztán felülkerekedett bennem a hirhedt kék vérem, nagyot nyeltem és elosontam a tömeggel együtt. Lehet jobb képet rajzolni Dzsaludról?
 
Kapom a soros levélkét a vásár PR-akárkijétől, holnap ekkor és ekkor megtekinti a vásárt az Arab Emirátusok Szövetségének elnöke. OK, riasztom a riasztandókat, a Nagy Vendég érkezése előtt kialakul a fogadósor, valami nem nagyon parázs vita kialakul a sor elején (hol másutt?), hogy kit melyik szentséges VIP-hely illeti meg, de pofozkodás nélkül rendeződik a Nagy Ügy. Jön a burnuszos, nagyon fiatal magasságos látogató, viszonylag kis uszály kíséri. Hozzám ér és nyújtja a jobbját. Egymás szemébe nézünk, én majdnem leülök: tükörbe néztem. Ugyanaz a barna bőr, bajusz-kecskeszakáll, fekete szemek. Látom, benne is rezzen valami, de egy villanásnál többet nem érek meg neki, megy tovább. Szerteszét a nagyvilágban lebeghetnek ikertestvérek. Legalább egy mondat erejéig megállíthatná őket ez a fantasztikus azonosság!
 
Érdekességszámba ment az USA-pavilon igazgatójának a nyitás előtti napokban tett villámlátogatása. Odajött a pavilonhoz, engem keresett. Nem akart leülni, csak úgy, a pavilon bejáratánál gratulált. "Hihetetlen, hogy ilyen egyszerű eszközökkel, kézimunkával ilyen szép installációt tudunk varázsolni a pavilonba." - mondta. Igen, így ment ez akkoriban. A nyugatiak nagyrésze, a cégek szinte kivétel nélkül hoztak egy-két járgány cuccot, összerakták a tartóelemeket, kész tablókat aggattak fel ráluk. Hogy esetleg nem volt annyira szép? Többnyire ők se mutattak rosszul. És fele fuvarköltség, negyed idő és bérköltség, versenyképesebb az egész.
 
A magyarokat kezdem az egyik legtörpébb nagysággal, akivel valaha is összehozott a sors: valami Kiss dereng, a KGM (fiatalabbak kedvéért: Kohászati és Gépipari Minisztérium) fő miniszterhelyettese. Fentebb nem jól emlékeztem, pár napja nyitva volt a vásár, amikor megérkezett és tiszteletét tette vagy kétszer is a vásáron. Egy dolog vonzotta, a kaja-pia. A kirendeltségvezető azonnal jól leizélt, mert a Nagy Elvtárs kedvenc italából, az Egri Bikavérből nem maradt egy szál se, megittuk a melósokkal, asszem (másnap hoztak neki), szóvátette az első látogatása után, amikor végigszaladt tán a picuri pavilonon, de nem igen érdekelte. Az nem, de a felszolgált szendvicsek és italok aztán rendkívüli módon! Megkértek (Ő és a kirendeltségvezető), hogy kísérjem el őket a szovjet pavilonba (orosz tudás), ahol vedelte a vodkát, meg zabálta a kaviárt. Aztán mentünk vagy két szocialista és három nyugati pavilonba, amit elibe raktak, azt bedöntötte. Sült a kis pofám, de nagyon!
 
Említettem már talán, hogy több magyar disszidens is dolgozott Tripoliban, valamennyien egy USA-béli olajvállalatnál, az Occidental-nál. A kirendeltség kapcsolatot tartott velük, így rám is kiterjedt ez a kegy: fogadhattam a közeledésüket. Azt hiszem, négyen voltak, egy olajmérnök, egy számítástechnikus, egy pap és a csuda emlékszik még, kicsoda.
Az olajmérnök több dolog miatt maradt meg az emlékezetemben. Az egyik, hogy büszkén viselt egy nemesinek mondott előnevet, magyarázta, hogy ezzel gyorsan lehet érvényesülni az USA-ban. Jé, gondoltam, ki a fene hinné a tudományos világban élenjáró és demokratikus birodalomról, hogy ekkora marhák? A másik, hogy vele játszottam meg kisded játékomat. Túlontúl is dicsekedett, hogy annyira, de annyira jól érzi magát a túl- (óceánon túli) világban, hogy nincs honvágya, hogy egy ilyen dicsekvése alkalmával feltettem egy cigányzene-lemezt a saját lemezjátszójára, mire könnyezni kezdett. OK, megfogtalak, gondoltam magamban! Egyebek mellett különleges figura volta is megmaradt emlékképként. Klausztrofóbiás volt, mégpedig a legrosszabb fajta! Üvölteni kezdett, amikor beült nellém az anyósülésre és átnyúltam előtte, hogy lenyomjam az ajtaját záró fület: "Ne, ütni-verni fogok, ha lenyomod!" Aztán egyszer repülök valahonnan hazafelé, zürichi átszállással, felszállás után indulok a hátsó WC-hez, hát ott ül a folyosó melletti ülésbe süppedve a dühöngésig klausztrofóbiás barátom. "Hát te?" - vontam kérdőre. "Az egyetlen hely, ahol megszűnik a klausztrofóbiám, az a repülőgép. Annyira abszurd helyzet, hogy értelmét veszti iszonyodni a bezártságtól." Lehet, hogy azért virágzik az emberiség, mert ennyire abszurd börtön a Föld?
A számítástechnikus igazi magyar volt. Hamar kitalálta, hogy a szesztilalom élelmes és bátor ember számára paradicsom. Gyorsan csinált egy kis szeszfőzdét a háza pinéjéban és az egész nyugati kolóniát ellátta piával. Degeszre kereste magát. Igazi, nagy, vállalkozó magyar volt, kalapot le!
A nem pap harmadikkal pedig az történt, hogy a zárás előtt pár nappal rohan hozzám a pavilonba a felesége, hogy amint szabadulok, menjek el hozzájuk, mert súlyos beteg a férje. Megyek, bevezet hozzá. Falfehér arc, üres tekintet és mindenféle zagyvaságot dadog. Már nem volt rám szükség (tanácsot akart kérni, otthon hová érdemes vinni), mert megállapították, hogy valami trópusi betegség kínozza és akkor a legjobb a feleség szülőföldje, Dánia, ahol van - éspedig híres - trópusi betegségeket kutató kórház. Másnap repültek oda. Később megtudtam, hogy nem tudtak segíteni rajta, valami féreg egyszerűen felzabálta az agyát!
 
A saját gárdánk tele volt nagyszerű emberekkel, Dóri, Szántó Attila, Kiss Laci, valamennyien többet nyújtottak a kötelezőnél és baráti hangulatban tudtunk együtt lenni, dolgozni. Többszörösen gúny tárgya voltam számukra. Rövidesen mondogatták, hogy fékezve előzök. Olyan tempósan mentem bele ugyanis előzésekbe, hogy a végén fékeznem kellett. Egyszer meg a tengerpartra mentünk, kicsit pihenni, sétálni és ott eszembe jutott, hogy megmosom a kocsit (micsoda marhaság: sós vízzel!). Közel mentem a vízhez és ekkor derült fény arra, hogy a sós víz nem elég, a hullámok gyors tempóban mosták ki a kerekek alól a homokot. Ha nagy szerencsémre nem jár arra egy teherautó, amelyikkel ki tudtam húzatni a kocsit, bizony elmerült volna a dagályban. Alig írtam le a kihúzatást, felvillant, hogy lehet, a gárda segített kitolni a lassan süllyedő kocsit. Milyen hálátlan is tud lenni a memória! Évek múlva is emlegették a tengervízben kocsimosást!
A legnagyobb formátumú férfiúnak azonban a csapat csellengő tagja, Sümegi bizonyult. Dolga nem volt, valami mondvacsinált címen érkezett ki. Hírlett róla, hogy fül vagy ahogy ma mondják, tégla. Nem valószínű, mert maga is hencegett vele. Megesett, hogy beesett a pavilonba egyszerre három tajvani, a pavilonjuk három vezetője. Jót csevegtünk, mert ők se tudtak jobban angolul, mint én. (A nyelvtudás egyik bizarr kínja, hogy aki jobban beszél nálad, az felhúz valamennyire magához, aki rosszabbul, az lehúz magához a sárba.) Nem okoztunk gondot egymásnak. Búcsúzóul előkaptak egy fényképezőgépet és lefotózták magukat velem. Tíz perc múlva jön Sümegi és fenyegető tónusban kérdőre von: "Nem tudod, hogy tajvaniakkal tilos érintkezni? Ráadásul hagyod magad lefényképezni, most ellenséges propaganda-eszközzé váltál." Hogy ott rohadjon meg, ahol van!
Meglátogatta a pavilont a szuper-gagman is. Fázott, mint a kivert kutya. Az akkori, nekünk kijáró szállodákban ugyanis nem volt fűtés. Nem fagyott odakint, de tizenfokok voltak és a kérésre beállított hősugárzók nem sokat nyomtak a latba. Megsajnáltam, mozgattam. Megnéztük a múzeumot, megkérdezte mi itt az igazi látnivaló. Kinek mi. Nem tudom, miként alakult, hogy a sivatagot választotta. Biztos hatott rá a tájleírásom, jobban elmeséltem a kanyonokat, mint most fogom. Az út egy Tripolitól délre húzódó hegyvonulaton vezet a Szaharába. Nem tudom a nevét, Atlasznak mondták, lehet, hogy az is, bár térképeken az Atlasz valahol Tunézia keleti határánál fejezi be a hosszú létét. Mindegy is, lehet, hogy egy gyermeke csupán Atlasznak, egy fáradt nyúlványa tapogatja a keleti végeket. Átvágni rajta viszont gyönyörűség. Kekeny, de elvileg aszfaltozott út vezet át rajta. Egy darabig síkon fut, aztán szerpentinként kapaszkodik fel a magasba. Egy-egy tűkanyar mellett fecskefészek falucskák bámulnak le a völgybe, a házak előtt üldögélő férfiak. Az asszonyok bizonyára dolgoznak. A hegyoldal itt is és a túloldalon is meredeken szakad le a lent kanyargó száraz vederbe, amelyben azonban megkapaszkodnak valami tüskésnek tűnő bokrok. Jócskán halad az ember nyugatra, mígnem eléri a pontot, ahol gátszerű valami vezet át a szemközti hegyoldalra. A hegyoldalak magassága biztos elmarad az amerikai kanyonok falaitól, a völgy is keskenyebb lehet, de a látvány teljesen visszaadja a csak filmekről ismert amerikai képet. Mikor folyt itt utoljára akkora folyó, amelyik ki tudta vájni ezt a fantasztikus medret? Az út ereszkedik lefelé és elfogy az aszfalt, hengerelt kősivatag fut tovább. Mikor először (egyszer Komjáth előtt) jártam ott, sokáig azt hittem, szétrázza a köves út a kocsimat. Látom ám, hogy szembe is jön, fényszóróival világítva egy személykocsi és centikre mellettem úgy suhan el mintha táltos paripa, vad sárkány lenne. Hinnye, ez meg mi? Öt perc és jön a másik, pontosan olyan sebesen. Áhá, itt valami trükk van! Gyorsítok óvatosan a 40-50 km/óráról felfelé. 90 körül csökken, száznál majdnem megszűnik a rázás. Olyan közöket képeznek a kövek, hogy százzal kell menni rajtuk és akkor kellő ütemben ütköznek fel. Heuréka! A sivatag azonban kis csalódás: az ember óriási lapos távlatokra készíti a szemét, lelkét, ezzel szemben változó méretű kövekkel kitapétázott homokdünék rajzolják a tájat. Kősivatag ez, itt a széleken.
 
Nem lehet úgy búcsúzni Tripolitól, hogy ne szóljon a krónikás a gibliről. Most olvasom, hogy a sirokkó vagy számum líbiai neve. Illetve líbiai és tunéziai. Arabul déli szelet jelent. Elkezd fátyolosan vörösödni az ég alja, a szín átmegy narancsba, majd sárgába, a fátyolkoszorú terjedelme percről percre nő. Üresednek az utcák, csuknak be a boltok, húzódik félre az útból az élet. Pedig nem tornádó vagy hurrikán, az ereje közepes, de amint bekúszik a városba, elsötétül, illetve hát elsárgul a világ. Nem látni húsz méternél messzebbre, sőt, csúcsidejében talán tíz a határ. Az ajtók, ablakok gyenge akadályok a számára, bepréseli a homokot mindenhová, amikor méltóságteljesen visszavonul, a lakásokban is sárga minden. Ha egy bútort elmozdítanak, szőnyeget felemelnek, ott marad a homokmentes lenyomata. Ilyen enyhülő szakaszában indultunk el Leptis Magnára a második évben. Az út egyharmadát szinte tapogatózva tettük meg, aztán erősödött a homok-átfújás az úton. Autósok nyilván ismerik a hóátfúvást. Pontosan ugyanaz az érzés, csak nem fehér valami kúszik előtted az úton keresztbe, hanem sárgásvörös. Eltűnt az út, meg kellett állnunk, kockáztatva, hogy valaki bátrabb belejön a kocsiba. Álltunk így legalább 20 percet, mire lassú vánszorgással előlopakodott két fényszóró a szemközti sávban. Rávártunk, amíg nem láttunk néhány métert és nem indult meg a nagyon ritka szembeforgalom. Újabb félóra múlva felszállt a köd, azaz enyhült a szél annyira, hogy közepes sebességgel eljutottunk Leptis Magnába. Amikor kiszálltunk, ott rajzolódott a hátsónk nyoma az ülésen. Nem ajánlom senkinek a kísérlet ismétlését.

Ghadames, Leptis Magna, Sabratha:

Törtem, most is töröm a fejem, mennyivel tudnék többet mondani erről az ámulatraméltó három csodáról, mint amaennyit már megírtam a site-omon.
Nem hiszem, hogy sokat.
Néhány gondolatot azért elmondanék.
 
Az egyik, hogy teljesen érthetetlenül álltam a fölött a tény fölött, hogy senki egy büdös szót sem említett nekem arról, hogy Líbiában ilyen csodák léteznek. Pedig hát jártak ott előttem mások is a Hungexpotól, ráadásul a Kadafi-féle arabosítási-iszlámosítási törekvések előtt. Arról mesélt valaki, hogy milyen vídám ott az élet, hogy Tripoli tele van night clubokkal, kupikkal, milyen jól lehet vásárolni, ömlik az arany. De hogy három olyan látnivaló van Tripolitól elérhető távolságban, ami a Világörökség része lehetne, illetve rég ott volna (van?) a helyük, csak ott szereztem tudomást. Kadafiék bűne valószínűleg, hogy azóta se kerültek fel a világturizmus térképére. Rendkívül elszomorító!
 
Leptis Magna és Sabratha római település. Ezekre kint élő (ha jól emlékszem a disszidens) magyarok hívták fel a figyelmem. Leptis Magna mintegy 200 km-re keletre, Sabratha 80 km-re nyugatra esik Tripolitól.
 
Leptis Magna külön könyvet érdemelne, de nem az én tollamból, mert csak futtában tudtam megismerkedni vele. Az eddig ismert legnagyobb kiterjedésű rómaikori település! Nagyobb, mint bármi más a világon, beleértve egész Itáliát is! Ennél is fontosabb, hogy szépségét, a rómaiak tudományát tekintve se sorolható sokkal hátrább. Magam is láttam épebb, nagyobb amfiteátrumokat mint a leptis magnai, de sajátos szépsége így is lenyűgöző. A hideg- és meleg fürdők épsége, szépsége, nagyvonalú gazdagsága utólérhetetlen. Az egyikben a tárgyalásokra (is) haszálatos WC szinte teljesen épen állna ma is rendelkezésre. A csak romjaiban fennmaradt templom kolosszális volta így is meglepő.Az úthálózat, vízellátás, csatornázás irigylésreméltó.
 
Sabratha kisebb, egészében jóval szerényebb. Ami viszont az amfiteátrumot illeti, az ma is megjelenik a szemem előtt. Óriási és nagyon ép létesítmény. Hiányzott Husszein, nem volt, aki énekeljen. A közvetlen tengerpart is nagyot emel a településen.
 
Talán mindkettőt felülmúlta azonban Ghadames, a tuaregek fővárosa. Az utolsó pillanatban láthattam a még érintetlen, romlatlan ősi kultúra számtalan részletét: a méhkasszerűen vagy hangyabolyként épült várost a csak felül szellőző, agyonszőnyegezett lakásaival, az oázis-tavat, a teve-versenyt és a rendkívüli vendéglátást, sátorban felszolgált ebédet, ahol minden vendég széke mögött ott állt egy szép szál tuareg és vigyázta a vendég minden szavát. Annyira ismeretlen volt számomra, hogy nem mentem volna el a vásárigazgatóság által szervezett kirándulásra, ha nem morognak rám a kinti magyarok. Feledhetetlen! Biztos, hogy egy éven belül megépült a sztráda, és rövidesen felépült a modern város, amelynek építését szociális szempontok vezérelték. A sivatagi forró nyarat azonban a lakók ma is az ősi városban töltik, jóval hűvösebb, mint az új város.
 
Nagy szerencsém, hogy Líbiában járhattam és értelmes útikalauzaim voltak.

***

Sportról

 
Mit is mondhatok a sportjaimról?
Kezdem a síeléssel. Erre kifejezetten sportolási céllal adtam a fejem, egy külkeres tornatanár barátom duruzsolt a fülembe, amíg rá nem beszélt. Aztán minduntalan a fejéhez kapott, amikor abszolút kezdőként száguldoztam a lejtőkön. Szerelem: szabad levedő, hegyek, hó, csillogás, szépség, vad iram (múltidőben), kihívás, mit mondjak még?
A golf kicsit másként született számomra. Delhiben a kirendeltség közvetlenül golfpálya mellett volt, amikor arra jártam, meg-megálltam és bámultam: mi ebben a burzsoá? (mert annak kezelték). Sznob öregurak időtöltésének tűnt, szent igazság. Aztán Kalkuttában meguntam a 40 uszodahosszakat és nem tetszett a helyette kipróbált lovaglás. Szólt egy 'vállalati' magyar, hogy miért nem próbálom ki a golfot, ő megtette és tetszik neki. Nosza, béreltem ütőket és nekiláttam. Nagyon nem ment, ettől begőzöltem. Addig ugyanis nem volt olyan könnyedebb sport, amit számomra is elfogadható szinten ne tudtam volna abszolválni. Kb. fél évig püföltem többnyire a gyepet, amire valami kialakult. Számomra - és a legtöbb halandó számára, aki kipróbálja - szerelemmé vált: szabad levegő, szép, üde, ápolt környezet, séta, de másfél kg-ot lehet fogyni egy játék alatt, néha társaság. Nehéz, tehát kihívás is. Hogy milyen szinten űzöm? Kalkuttában másfél év alatt 24 hendikepig (közepes amatőr szint) jutottam, itt sokat romlottam: kor, kétszer betegség (nyakból induló jobbkari ideggyulladás, majd szédülések), párszor - nem túl komolyan - versenyeztem, rákerültem másodikként a "Magyar Örökség Kupára", megnyertem tán két másik versenyt. Abbahagytam (a versenyzést), mert magyarosan hasraütéssel állítottak fel hendikep-listákat. Tavalyelőtt kezdtem újra, amikor nemzetközi szoftver-alapon indult a versenyzés és beléptem a szuper szenior (70 felettiek) kategóriába. Hendikep  alapon tavalyelőtt és tavaly én értem el a legjobb eredményt (megnyertem két-két versenysorozatot). Ismétlem: hendikep alapon magyar bajnok lettem volna, ha lenne ilyen cím a szupereknél. Idén sehol se vagyok, rosszabbak az idegeim és tavasszal sokat túrkáltak bennem. Mindössze két versenyt nyertem.
Sajnos - főként a sznob nemzeteknél (és független felmérés szerint a csúcson vagyunk) - a sznobizmus alapvető szerepet játszik a golfban. Nemes(nek vélt) őseink, a régi rendek hívei és a fiatal menedzser réteg elönti a pályákat és rossz nézni, mennyire igyekeznek kitűnni a környezetükből. Az embernek kedve támad mezítláb és cilinderben megjelenni. De ebben nem a golf a hibás.
 
Részben érzékeltettem, mibe lehet szerelmes az ember, legalábbis e két sport esetében. A természet szépségébe, mondom, de az is lehet, hogy az már csak 'menet közbeni' rácsodálkozás. Nehéz varázslatosabb élményt elképzelni, mint (akár -15 fokban is) felérkezni egy sípálya tetejére, mondjuk 'csak' 2800 m-re és körülnézni a csillogó-villogó vagy akár még felhők között el-eltünedező hórengetegen, csúcsok koszorúján. Vagy teljesen elképesztő (repülés közben élvezhet az ember hasonlót), amikor már a síliften látja az ember, hogy felhők között emelkedik, aztán kilép a felhők fölé és körben felhő-tenger vibrál, amiből csoda-szigetekként emelkednek ki a 3000 m feletti csúcsok. Ha van isten, ő érezhet hasonlót, amikor lenéz az alkotására. Egyik későn kezdő barátom tavaly látott először ilyet, belesápadt az izgalomba és lihegve fotózta a mesevilágot. A golfnál a csend, a ligetek, vizek (mesterségesen is varázsolnak a pályákra tavakat, csatornákat) szépsége a bűvölet. Háromszázszor láttam már a 19. lyuknál (kocsma) pihengetve az utolsó pályaszakaszt a tatai pályán, de mindig új csodának látom, egyszerűen szívet melengetően szép. De a szerelemnek mondott valami minden bizonnyal ott kezdődik, hogy új, nehéz feladattal kell megbirkózni és amint megérzi az ember, hogy megy, a siker, a győzelem öröme olvasztja össze a 'mestert' a megzabolázott nyersanyaggal.
Most merengjek a szerelmen? Hát nem mindegy, hogy szőke-e vagy netán vörös, barna-e a bőre vagy márványfehér a nőnek, akinek az illata megzsibongatja a férfi szívét? Beleszeret és nem hiszi, hogy megtörtént. Ki tudja megmagyarázni a varázslatokat?
Nehéz elhinni, hogy a golf nehéz.  Én se érzékeltem sokáig a fizikai oldalát. Mert maga a labda eltalálása, elütése nem fizikailag nehéz, hanem technikailag. Állítólag egyetért a sportvilág abban, hogy a golf-swing a technikailag legnehezebb sport-mozdulat. Emelett ismerősöm megmérte magát (igaz, Indiában és monszun alatt), a játék kezdetekor és a végén. Másfél kilóval lett könnyebb. És 2-3 éve nem szeretek két nap egymás után játszani, mert kimerít. Fizikailag kivasal 2-3 napra.
Igyekszem hetente kétszer játszani, nem mindig sikerül. Mindinkább előtérbe kerül az egészség-megóvás, mint cél.
A tatai klubnak vagyok tagja és azon kívül csak a gödi pályára járok, oda csak versenyekre. Mint említettem, a szeniorok két versenysorozaton mérik össze a tudásukat, az egyik Tatán zajlik, a másik Gödön. Főként az eluralkodott sznobizmus miatt nem járok máshova és más alkalmakra.
A játéktudás karbantartására annyi idő kell, amilyen szintet - ha van hozzá tehetség is - el akar érni valaki. A profik napi 6-8 órát gyakorolnak. Én a heti 2 alkalmon túl ritkán ütök labdába, bár a kiskertben is lehetne kisebb gyakorlással kínlódni.
Amrita lányom tizenéves korában elkezdte a golfot és jóval több tehetséget árult el, mint ami bennem van. Ám váratlanul abbahagyta, nem is értettem. Aztán megmagyarázta: mert itt mindenki sznob. Igazat kellett neki adni. Mostanság néha fájlalja és gondolkodik az újrakezdésen. Beni unokámmal feltétlenül próbálkozni fogok, egyszer már (egyéves korában ) kivittem, azt azonnal megértette, hogy a cél a labda lyukba gurítása. Azt mondják, hogy 7-8 éves korban érdemes igazán foglalkoztatni. Megérem? Tudok-e majd vele mozogni?
Tehetség és tehetősség kell hozzá? Igen. De az utóbbit tekintve nem a golf a legdrágább. Amíg dolgoztam, három sportot űztem, a harmadik a vitorlázás volt. Azt hagytam abba elsőnek, mert az a legdrágább. A következő a síelés lesz, mert két sítúra többe kerül, mint egy év golfozás. A golf se olcsó, de Angliában népsportnak lehet tekinteni.
Szoktam mondogatni, az arisztokraták nem voltak ostobák, csupa olyan sportot emeltek a kitüntetettek szórakozásává, ami a természettel kapcsolatban áll: vitorlázás, evezés, lovaglás, sí, tenisz (ma már tető került föléje), golf... Nem a sportok hibásak, hanem az emberi társadalom.
Melyik a nagyobb szerelem? Amelyiket tovább fogom tudni űzni. Jelenleg talán a golf: kényelmesebb és nem kell messze menni, hogy csinálhassa az ember.
A vitorlázásról később, most alszom egyet, erőt gyűjtök hozzá. Három-négy sorban kell megírnom. Tudom, lehetetlen.
Kisebbik bátyám, Lajos, gimnazista, majd alsóéves egyetemista korában, Litkey János mitfárereként többszörös magyar bajnok volt kalóz hajóosztályban. Párszor elvitt a kalózával kisebb-nagyobb körökre, majd az egyesülete egyik sztárjával egyhetes kirándulásra. Az orrvitorlát kezelhettem, hébe-hóba a fővitorlát, kormányzást is megengedte. Megtetszett.
Egyetem után vettem felesben egy kiselejtezett sztárt. Minden oktatás nélkül, a bátyámtól ellesetteket gyakorolva, többnyire egyedül élvezkedtem vele a Balatonon. Istentelenül jó hajó, nyilván ezért hol kiveszik az olimpiai hajóosztályok közül, hol visszateszik.
Óriási fáziskéséssel, több évtizedes güri, válások, külföld, lakás- és nyaralóépítkezés után le tudtam járni a csopaki szabadstrandra. Nem lettem közben gazdag, szörföt vettem és azzal vergődtem a nádasokban. Naiv voltam: azt hittem, rálépek a deszkára és a vitorlázó-tudományomat használva rögtön száguldani fogok vele. Nem ám! Külön rafinériákat követel meg az áldozataitól.
Látom, kotorják a stranddal szomszéd telek előtt a tó fenekét. Káromkodok, aztán kirajzolódik néhány hónap alatt a móló vonala. Kikötő épül! Bejelentkeztem bérlőnek, kiderült, épphogycsak megjelent náluk - Paksi Atomerőmű Rehabilitációs Központ - is a gondolat: kiadni a hajóhelyek 80-90%-át. Első bérlő lettem, de nem volt hajóra pénzem. Vettem egy kalózt, azzal megtanultam rendesebben vitorlázni, levizsgáztam.
Két szezon után elszégyelltem magam, meg a kalóz is kényelmetlenül érezte magát a szaporodó nagy dögök között, vettem részletre egy használt Soláris-t. Jó hajó volt, nagyhajónak számított, kiderült róla, hogy amerikai licensz (vagy nem licensz) alapján az észt (szovjet) haditengerészer tallinni kísérleti hajóépítő üzemében épült. Ezzel eljutottam odáig, hogy nekiveselkedtem egykezes (a nagy hajón egyetlen fickó lehet) versenyeknek és nem szerepeltem nagyon rosszul. Ja, elfelejtettem mondani, hogy eszembe nem jutott volna versenyezni, ha a kikötő 'parancsnoka' és helyettese, két harmincas vén matróz nem nézi végig az egyik befutásunkat és nem beszéli belém, hogy remekül csináljuk a hajózást.
Hát aztán a vén csatahajóval nem lehetett komolyan versenyezni, a családi tanács úgy döntött, eladjuk és veszünk valami korszrű jószágot. Innen már megírt sztorival mesélek tovább.
A fotón én vagyok, mégpedig az egyik egykezes versenyen, amin tartósan vezettem. A képen is!
A részeges-rugdosó "vállalkozót" úgy hívják, hogy Paulovics Dénes. Maga is tervezett hajót: kettévágott egy létező cirkálót, beletoldott 2 m-t, abból megcsinálta a szerszámokat... Most éppen a Team Hungary-nek gyárt Amerika Kupa hajót. Röhögőgörcs: nem indul neki ilyen projectnek a legfejlettebb világ egyetlen országa se 80 millió dolcsinál kisebb büdzsével. Készül ismét egy nagy magyar fiaskó. 

Golf (a lapomról)

A golf őrült játék! Bocs, golf, nem te vagy őrült, hanem akik játszanak. Magamat is beleértve, természetesen.
Megütsz egy picinyke labdát egy bottal (elnézést, ütővel), elképesztően bonyolult fogást akalmazva, 90 fokkal elfordulva a fairway-nek nevezett pályaszakasz irányától (a fairway minden, csak nem fair a játékossal szemben), a labda elrepül tőled (ha repül egyáltalán), többnyire rough-ban (magas fű, gaz, bokrok) landol vagy sűrű erdőben, elütöd újra, abszolút reménytelen pozícióból (pozíció = lie = fekvés, de ki látott már békésen fekvő labdát, mind beássa magát!) és pontosan tudod, hogy vízbe vagy homokba fog esni, ha van hazard (hazárd, jó szöveg, nem?) közted és a green között…
Ha vízbe esik, megengedett, hogy megkeresd és természetesen keresni fogod, nem azért, mert az a labda átkozottul drága, hanem mert az idegeid már a robbanás határán vannak. Sohasem találod meg, tehát veszítesz egy labdát, de ez nem elég, egy pontot (büntetést) hozzá kell adnod az (amúgyis rossz) eredményedhez és új labdát kell "ejtened" pontosan olyan rossz helyzetben, mint amilyen az előző volt….
Ha homok-bunkerbe esik, az érzés, hogy teljesen hülye vagy nem elég, meg is büntetnek miatta (nem érintheted, kóstolgathatod a homokot az ütővel, meg egyebek). A harmadik ütéssel evickélsz ki a bunkerből és véged van.
Nem adhatod fel a játékot, mert ennek az egyértelműen bölcs döntésnek a választása, amely egycsapásra véget vethetne a szenvedéseidnek, szégyenteljes lenne. Szégyen a pályát káromkodva, a botot (ah, ütőt) eldobva vagy a talajt és a bokrokat csapkodva vele ballagni a klubház felé: nem tekintenének többé sportolónak, a szürke társadalom hétköznapi, bölcs, nyugodt, türelmes tagjává degradálódnál. Nem engedheted meg magadnak, hogy szégyenben maradj a körülötted csellengő hölgyek és más minőségű lusta nézelődők előtt.
A vázolt megszégyenülés folyamatán 18-szor esel át és az egyetlen dolog, ami megment az öngyilkosságtól, a 19. lyuk, a kocsma. Nem kell magyaráznom, miért mennek olyan jól ezek a kocsmák.
Sokadszor megesküdsz, hogy nem érintesz többé semmit, ami bothoz, ütőhöz, vagy focilabdánál kisebb golyóbishoz hasonlít és pityókásan botladozol haza.
Két-három nap múlva úgy érzed, szükséged van barátaid bátorító mosolyára, veszel egy zsák aranyból készült labdát és elkezded tervezgetni a következő hétvégi játékot.
Van egy remek angol mondás, amit a golfra gondolva alkottak meg: "Az ostobaság korlátlan!"
(Ha nem hiszed, olvass bele golf-vicceinkbe.)
Ha nem érted a golf csodálatos szakzsargonját, megsúgom, láttam egyszer a golf körül pörgő angol filmet, amit a lökött szinkron-csapat izzadva megmagyarított. Életemben nem röhögtem olyan jót, mint a magyar golf-nyelven.

***

Nyelvtudás (in memoriam colonel Stephen Kaszas) 

 

Sokan dicsekednek azzal, hogy idegen nyelvet anyanyelvi szinten tudnak. Vagy másról hirdetik, hogy az illető anyanyelvi szinten beszél angolul vagy németül...
Négy év moszkvai egyetem után nyugodtan tehettem volna én is, miután az álmaim (akkor még előfordultak, hoppá, még olyanom is volt, hogy két-három nyújtott lépés után felemelkedtem a levegőbe, ott lépegettem tovább, majd úsztam-lebegtem a térben, meglátogattam a plafont... csodálatos érzés volt, de nem tartozik a nyelvtudás témakörhöz) oroszul jelentek meg, a műszaki nyelvet, az egyszerű matematikától kezdve csak oroszul tudtam, komoly nehézséget jelentett ez a nyelvi hendikep, amikor itthon kellett befejeznem az egyetemet. Meg történt a hatodik szemeszter közepén, hogy bizottság előtt kellett megvédenem az évfolyamtervem (2M sebességű vadászgép szárnya, profilszámítás, konstrukció, mittudomén...) és a fránya zsüritagok nem a rajz-ismertetésemre figyeltek, hanem a vaskos írott 'disszertációmat' lapozgatták. Többször megálltam az ismertetéssel, mert ki a fene szeret a levegőnek beszélni? A végén elnézést kértek és bevallották, hogy helyesírási hibát kerestek, de nem találtak. Ennek ellenére sose mertem anyanyelvi szintről beszélni, mert számtalan olyan területet sorolhatnék (pl. mezőgazdaság), ahol a nyelvi ismereteim igencsak korlátozottak maradtak. Volt költő is, akit nehezen értettem.
Valahogy mégis provokáció áldozatául estem. Volt katonatiszt kollegám, amikor mégis valami jót találtam nyilatkozni az orosz tudásomról, megkérdezte, kiállnék-e egy próbát. Vállaltam. Egyetlen szót dobott oda, hétköznapi, egyszerű szavacskát, írnám le tán azt oroszul. Elhibáztam. Anyanyelvi szint?!
Apropos, a katonatiszt! Mesélte az akkor se népszerű TV-sztárról, Chrudinák Alajosról, aki rendszeresen készített riportot az arab világból/ról, hogy megesett az az elképesztő eset, hogy a legortodoxabb arab országban, Szaud Arábiában egy magyar hetek után szóltak neki a szálló recepciójáról, hogy egy arab úr keresi. Lement és egy fiatalember kereste rajta Chrudinákot, aki akkor már hazautazott. Teljesen kétségbeesett az illető, mondván, hogy meg akarta ismertetni a menyasszonyával (!!!) azt a nem arabot, aki anyanyelvi szinten beszéli a nyelvüket. Ritka csodabogárnak tartották. Csodálkozz, kedves olvasó: ez az ember Moszkvában tanult meg arabul, '56-ban a nagykövetség lépcsőjén sztrájkolt, követelve, hogy engedjék haza, ezért sokáig nem tanulhatott tovább és nem dolgozhatott jobb helyen, majd a gengszterváltás után kikiáltották komcsinak és azóta is vergődik. Ilyenek vagyunk: a gyűlölettől elvakulunk!

 Folytatás>>>