| Leningrad/Saint-Petersburg - Leningrád/Szentpétervár |
| Leningrádban, a hős
városban kétszer jártam.
Egyszer télen, két olyan ember kíséretében, akik a város német ostromáról rettenetes emlékeket tudtak mesélni. Az ő visszaemlékezésük alapján a hős város elnevezés kevés is, sok is. Kevés, mert nem egyszerűen hősiesség volt, amit Leningrád védői és egyszerű, nyomorult lakósai véghezvittek, hanem a világtörténelem egyik legkegyetlenebb vár- vagy városostromának szenvedő alanyai, résztvevői, hősök hősei. Másrészt sok, mert eltakarja azt a tömegszerencsétlenséget, iszonyatot, amit milliók éltek át, amibe százezrek pusztultak bele és a megmaradtakban örök, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Ha így nézünk vissza a történtekre, a szerencsétlen város név is megilletné. Annál is inkább, mivel a történészek, stratégák többsége szerint a város védelme katonai szempontból értelmetlen volt, azt elsősorban politikai presztízs, propaganda szempontok indokolták, ugyanúgy, mint Sztálingrád védelmét. A kommunizmus két nagy nevét védte a két város, nem az országot. Az egyik kísérőm az első feleségem volt, aki az egyik volt cári nyaraló-városban született Leningrád mellett, akinek az édesapja - mint tudományos kutató - felmentést kaphatott volna, de önkéntesként vonult be és szemtanúk szerint egy német tank taposta agyon, őt a szintén kutató édesanyjával és nagymamájával együtt az ostromgyűrű bezárta előtt evakuáltak, tehát a közé a szerencsés kétmillióra tett közé tartozott, akik csak a szelét érezték a szörnyűségeknek. A másik csupán ismerős fiatalemberként kísért, ő a szüleivel együtt a városban rekedt és átélte az ostrom minden borzalmát. Az elsők között mentették őket, mint tudósokat (és azok gyermekeit), amikor a Ladoga tó jegén megindult az "élet útja", 12 buszt indítottak útnak, tízet a tóba bombáztak a németek, a másik buszban a sofőrön kívül mindenki megfagyott, mire révbe értek. Ők túlélték az utat. Nem tisztem az ostrom szörnyűségeit ecsetelni, a lenti linkekben, különösen az utolsó háromban az angolul tudók minden lényeges adattal megismerkedhetnek. Csupán pár mondatot írok le itt, emlékezetből, remélem nem tévedek durván. Talán segíthetek képet alkotni az átélhetetlen, embertelen eseményekről. Az ostrom két és fél évig, 900 napig tartott, a bentrekedtek, akik másfélmillió körül lehettek, rövidesen áram- és vízellátás nélkül maradtak. Az orosz telek egyik legkegyetlenebbje tört rájuk 1941-42-ben, csak '42 januárjában és februárjában 200 000 ember pusztult el, halt éhen, vagy fagyott meg. Élelem híján az emberek emészthetetlen dolgokkal próbáltak életben maradni: ruházatuk és bútorok bőr-részeit főzték meg, majd faanyagát is. Egy angol (vagy amerikai) szerzőpáros könyve szerint előfordult a kannibalizmus is, a kínokba beleőrült, kiütődött emberek halottaikat fogyasztották. Hivatalosan 700 000 körülre teszik az ostrom alatt elpusztultak számát, vannak nem hivatalos találgatások, amelyek szerint ez a szám millió felett kell legyen. A fiatalember szerint kb. 400 000 ember maradt életben, azok között is tovább aratott a halál, mert még a kórházakban folyó óvatos feltáplálásba is belepusztultak a nagyon legyengültek. Miként lehetséges, meg nem mondom, de a városban lévő hadiüzemek végig termeltek! És mindeközben a németek folyamatosan lőtték és bombázták a várost. Életem egyik megrázó élménye a Piskariovskoje kladbiscse emlékműje, ahol mintegy félmillió halott van eltemetve (több tömegsír együttese). Ha jól emlékszem, végeláthatatlannak tűnő márványfalon olvasható valamennyiük neve. Amikor őrültjeink arról beszélnek, hogy dicső országunk, bölcs ellentengernagyunk vezetése mellett "szent háborút" folytatott a bolsevizmus szörnye ellen, nem tudják vagy nem akarják tudni, miről beszélnek. Erről nem tudtam nem írni, ha Leningrádra gondolok, a város szépségei mellett többnyire beugrik, még nekem is beugrik valami ezekből a szörnyűségekből. A második látogatásomra a több helyen említett "bevásárló delegáció" körútja egyik állomásaként került sor. Ez nyárra esett, éspedig a "fehér éjszakák", majdnem pontosan a leghosszabb nappalok időszakára. Csodálatos élmény volt késő éjjelig a nyüzsgő életet élő város utcáin sétálni, majd éjjel egykor a szálló éttermének ablakánál olvasni. A városra emlékezve nehezen tudnám szétválasztani, mit mikor láttam, kivéve természetesen az időpontokkal összefüggő képeket, például a most említett "fehér éjszakákon" kívül azt a látványt, ahogy a téli (igaz, éppen nem nagy) hidegben a Péter-Pál-erőd falához támaszkodva félmeztelenül napoznak többen. A furcsa látványt hamar megértettem, a télen ott nagyon alacsonyan "kúszó", épphogy felkelő nap az erőd falára merőleges sugaraival kellemesen felmelegíti azt és a vékony meleg légréteg szélcsendes időben kifejezetten meleg-érzetet nyújt. Télikabátban kipróbáltam, érezhető volt a fal sugárzása. Mesélek, ahogy eszembe jut. Leningrád - ma ismét Szentpétervár - gyönyörű város. Becézik észak Velencéjének, kelet Párizsának, én egyiket se használnám, mert nagyon északon és nagyon keleten van, ennélfogva is, meg számtalan sajátságos vonása miatt is számomra Leningrád fényét semmivel se emeli, ha hasonlítgatják talán varázslatosabb, talán divatosabb városokhoz. És, bár nincs bennem nosztalgia Lenin iránt, én, valószínűleg az ostrom miatt, életem közelgő végéig Leningrádnak fogom hívni. Ritkán dicsérek uralkodókat, de I. Péter zseniális fickó lehetett. Már az, hogy ifjoncként megjárta Európát, kitanult hajóácsnak (a kétkezi munka, munkások megismerésének fontossága óriási - tanulhatnának tőle mai politikusaink is!), kiváló elmére utal, de az, hogy új fővárost építtetett és annak helyét a tengerparton, folyótorkolatnál jelölte ki, egyszerűen zseniális: utat nyitott a kereskedelemnek, bekapcsolta az akkor még legjárhatóbb (viziutak) vérkeringésbe az országot (nem úgy, mint nem tudom, melyik ostoba utódja a trónon, aki kitalálta a szélesvágányú vasutat, ami barrierként szolgál a mai napig), várat emelt, amely az északi betolakodók ellen védte a várost és az egész országot és modern világvárost tudott a "zöld mezőn" létrehozni. Nem sajnált időt, pénzt, fáradságot, a világ legjobb építészeit nyerte meg a nagy ügynek, főként olaszokat és maga is olyan aktivitással vett részt a munkákban, a tervezéstől kezdve a kivitelezés apró momentumaiig, amihez hasonlót nem igen ismer a világ. Szellemi nagyságát a fizikuma múlta csak felül, kétméteres óriásként hatalmas léptekkel rohant, az udvaroncai lihegve követték. Sikerült megvalósítania, amit eltervezett: a világ egyik legszebb fővárosát hozta létre, amin a II. világháborún kívül csak az óriási házgyári lakónegyedek és néhány szocreál épület tudott rontani. Joggal állították neki a város valószínűleg legszebb szobrát. Mindkét látogatásom alkalmával korlátozott idő állt rendelkezésemre, így keveset sétáltam. Így is képet kaptam arról a varázslatról, amit a vizek, folyóágak, csatornák, hidak jelentenek a városnak. Pétervár (csak később kapta a Szent toldalékot) a Néva deltájára és annak szigeteire épült és mintegy 700 híd fogja egységbe. A XVIII.-XIX. századi, többnyire négyemeletes épületek és a magas partfalak között általában keskeny utak vezetnek. Az épületek szépsége mellett megakad az ember szeme a hidakon is, sőt a csatornák és hidak korlátai is megkapó díszítőelemeket, fémkompozíciókat mutatnak fel. Ha már a hidaknál tartunk, megemlítem, hogy a tengeri hajókat éjszakánként engedik fel a Néván, amihez több hidat kinyitnak. Van olyan, amelynek a középső ívét szétnyitják két 45-fokod szögben emelkedő ággá, van, amelyiknek a parthoz úsztatják az akadályt képező ívét. Éjszakai megvilágításban is, a fehér éjszakák félhomályában is gyönyörű látvány a nyitott híd. Ha Leningrádra gondolok, három-négy épületegyüttes jut eszembe: a Péter-Pál-erőd, a Paloták tere, a Nyevszkij Poszpekt (sugárút) és az Izsák székesegyház. Egy-két szálloda is felúszik az emlékezet ködéből. A Péter Pál erődben járta, de emlékezetem eléggé cserbenhagy. Kazamaták, börtönök... A baj, hogy a város egyik emblematikus épületére, a Péter-Pál-katedrálisra is csak mint tűcsúcsával az egész környék felett uralkodó, arannyal csillogó varázslatosan szép épületre emlékszem, az enteriőrre nem. Biztosítom az érdeklődőt, hogy ezért az épületért mindenképpen érdemes elzarándokolni az erődítmény-rendszer szigetére. A Palota Tér számomra - tudom, Leningrád központjának tekintik - két dolgot jelent: a Téli Palota - Ermitázs együttest és a Sándor Diadalmi Oszlopot. Az elsőt egyrészt, mert teljesen uralja a hatalmas, szinte bejárhatatlan teret és barokk szépség, másrészt, mert gyakorlatilag teljes egészében a világ egyik legnagyobb és nem kevésbé izgalmas képzőművészeti múzeuma. Fél napot vagy többet töltöttem ott, amíg a fáradtság el nem nyomta a szépségek, gyönyörűségek felett érzett örömöt. Aki teheti, töltsön el napokat Szentpéterváron, hogy naponta több órát szentelhessen az Ermitázsnak. Az oszlop pedig egyrészt azért, mert szépségével és fókusz-helyzetével a világ akármelyik hasonló büszkeségét elhomályosíthatja, másrészt, mert különlegesség: francia művész alkotta a Napóleon felett aratott 1812-es győzelem emlékére! A Nyevszkij Proszpekt a város lüktető szíve, olyan szerepet játszik, mint Párizsban a Champs Élisées vagy (világszínvonalat ugyan rég nem képviselő) fővárosunkban az Andrássy út. Színházak, mozik, szállodák, könyvtárak, paloták. Végigsétálni hosszú, fárasztó, de megérdemel egy hosszabb rátekintést. Az Izsák-székesegyház kétségtelenül Leningrád egyik gyöngyszeme. Kevés hasonlóan gazdag enteriőrrel találkoztam életemben: csupa bronz, márvány, féldrágakő, mozaik, óriási és szép festmények. Sugárzik belőle az egyházi- és világi hatalom gazdagsága, dölyfe. Egyik különlegessége, hogy mivel ingoványos altalajra épült, valami 100 000 körüli cölöpöt vertek alája a talajba, a XIX. század elején-közepén. Érdekes és szomorú emlékkel dicsekedhet a tér egyik oldalát záró szálloda (ha jól emlékszem), amelyben a különleges hangú költő-óriás Jevgenyij Jeszenyin felakasztotta magát (szobája csillárára). A mélabúsan szomorkás őstehetség paraszt-költő talán a kommunizmus, talán csak az örök orosz átok, a vodka áldozata volt, vagy egyik eredt a másikból, mindegy: az orosz irodalom fénylő csillaga hunyt ki valamikor a húszas években ebben a szállodában. A téli utam alkalmával az Európa szálló felső szintjén lévő étteremben találkoztam életem legértelmesebb pincérével (Átkos idők!). Kis, de érdekes emlék: mindent tudott, mindent megjegyzett, udvarias volt, de messze nem tolakodó, igazi úri pincér. Hát ennyit tudtam összeszedni első nekifutásra. Lehet, ide is visszatérek később. Okot adhat erre, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a város kulturális életével (kivéve az Ermitázst, ugye), pedig a leningrádiak ma is fővárosnak tartják a várost, legalábbis kulturális fővárosnak, magukat pedig fővárosiaknak, a moszkvainál éppen magasabb szintű kulturális hagyományaik miatt. Lehet, igazuk van: a leningrádi színházi életnek (balettnak!) nagy híre van a birodalomban, külföldön egyaránt, múzeumai közül több "üti" a moszkvaiakat és... fontos, nem fontos, ki tudja?... mintha csendesebb város lett volna, jobban öltözött, udvariasabb népekkel találkoztam volna a pincéren kívül is. |
| Links |