New Page 1

HALMOS ANTAL

BOMBAY

XII.3 Az esernyő és egyéb szokatlanságok

Az esernyő vita tárgyává vált a kirendeltség személyzetének tagjai között. Feladatom volt a személyzettel foglalkozás, a fizetésemelések, az egyéb juttatások kezelése, szükség szerinti bővítése, a szabadságok kiadása és hasonlók. Úgy örököltem őket, hogy az adminisztrátorok kaptak évi egy esernyőt, a többiek nem. A következő évi elosztáskor kisebb vihar tört ki, a többiek, sofőrök, felszolgáló is kértek. Kiderült, nem annyira az esernyők használati értéke játszott ebben szerepet, hanem státusz-szimbólum volta. Ősidőkben csak a királyok fölé szabadott ernyőt emelni, majd ez a státusz-szimbólum terjedt az udvartartás nagyjai körében és - ahogy minden más esetben, minden népnél a világon történni szokott - a nem birtoklás szégyenné vált. Így tett jelentőségre szert 1974-ben az esernyő egy kis alkalmazott-csapat berkeiben.

A "shopping" a Csór-bazár zsúfolt kis fülkéitől kezdve az Oberoi-szálló pazar üzletsoráig mindenütt élmény volt, ott elpárolgott a piac-járástól, vásárlástól idegenkedésem, hogy pontosabban nevén nevezzem: irtózatom. Néhány esetet elmesélek, hogy világossá tegyem a különbséget az itthoni "kereskedelem" és az indiai között.

- Mindenki azzal fogadott a magyar kolónia tagjainál tett bemutatkozó-ismerkedő látogatások alkalmával, hogy "aztán vegyetek szőnyeget, mert olcsó, szép és jó". Amint kissé megmelegedtünk (szószerint értve nem volt nehéz, az állandóan ömlő eső ellenére 34-35 fokos hőség uralkodott), elkezdtünk a vásárlási lehetőségekkel is ismerkedni, minden tényleges vásárlási szándék nélkül. Belépünk egy 4 méter széles, cca. 10 m hosszú szőnyegkereskedésbe, nézegetjük az ajtó melletti szőnyegeket, odalép egy nyurga fiatalember, miben segíthet? Hárítanánk, hogy nem vagyunk vevők, csak ismerkedünk a szőnyegekkel. Remek, foglaljunk helyet a folyosó végén, ők szívesen bemutatják a választékukat. Először újabb hárítási kísérletet teszünk, ne fáradjanak, majd egyszer bejövünk, amikor már vásárolni is szeretnénk. Addig-addig unszoltak minket, hogy OK, ők nem erőszakolnak semmit, de mégis, üljünk csak le és máris hozták a Cola-t, szívószállal. Hosszú percekig gurítgatták, teregették a lábunk elé a szőnyegeket, magyarázták a minőséget, gyapot, selyem, kevert, csomószám, a származási helyet, főként Kasmír, a design eredetét satöbbi. Kérték, hogy amelyik szőnyeg nagyon tetszik, arra bökjünk rá és azokat külön rakják. Mikor meg akartuk köszönni a kedves és szakszerű tájékoztatást, arra kértek minket, hogy nézzük végig újra a mintegy 10 kiválasztott szőnyeget. Újra a lábunk elé gurítgatták őket és addig kapacitáltak bennünket, amíg nem választottunk ki hármat. Közben "letapogatták", kik-mik vagyunk, ország, feladatkör, sorolták a kirendeltség volt főnökeit, embereit. Volt kellemetlen momentum is, az egyik előző kirendeltség-vezető iránt érdeklődtek, aki - mi tudtuk csak - éveket töltött Delhiben is, és híres volt rendkívüli anyagiasságáról: hogy érhető el, mert tartozik nekik egy jobb szőnyeg árával. Hm, szélhámosok az elődök között? Kellemetlen. Na, végül azt mondták, vigyük haza a három szőnyeget, mert a szőnyegeket nappali fényben és tartósabban is látni kell, aztán pár nap múlva vigyünk vissza kettőt, a harmadikra megalkuszunk és adnak részletfizetési lehetőséget. Megvettünk egyet. Ez India.

A szőnyegvásárlás témaköréhez tartozik esetünk a kétkerekű kézikocsin (is?) árusító kereskedővel, akivel az Alitalia bombayi főnöke hozott össze, aki a bombayi kiküldetése előtt Iránban dolgozott és ott agyon-vásárolta magát perzsaszőnyegekkel. Megnézte a 2-3 akkor már a lakásunkban díszelgő indiai szőnyeget, majd udvariasan ugyan, de értéktelen kalap izének minősítette azokat. Ha jó szőnyeg érdekel minket, ő összehoz egy randit olyannal, aki tényleg jó szőnyegekkel tud szolgálni. Megbeszélt időpontban megjelent ő maga, majd kisvártatva a kereskedő. Hol vannak a szőnyegek? Hát odalent, mutatott ki az ablakon. Autót keresgéltem, , kiderült, hogy kétkerekű taligán hurcolgatja az értékes szőnyegeket. Kiabált a segédjének, aki felhordott vagy tíz szőnyeget. Már az első kiteregetésekor tudtam, hogy nem nekünk termett ez a szépség. Varázslatosan szép minta, sűrű csomózás, ködbevesző világosszürke szín, maga a csoda, a kézi művészet csúcsa. Az egyik szőnyegnél- az első pillanatban nem értettem, miért, mert csíkokban változó színe volt - olasz barátunk megálljt parancsolt és elkezdte a kereskedővel kevert angol-hindi nyelven a szőnyeg elemzését. Leesett az állam: a változó minta és színek alapján meghatározták, hogy a szőnyeget gyártó vándor-törzs Irán mely vidékein barangolt, hol tartózkodott elég ideig ahhoz, hogy a mintát eltanulja. A csíkos-tarka szőnyeg ára az elérhetetlenség kategóriájába tartozott. A legolcsóbb szőnyeg, ami a felhozatalból tetszett is és nem a csillagos eget ostromolta az ára, valahol 10 000 dolcsi körül mozgott. Sajnáltam a vándort, hogy fárasztottam.

- A másik csodavilág az antik vagy antikolt tárgyak köre. Két élményt mesélek most el a számtalan közül.

Bemegyünk egy régiség-boltba és a pult előtt áll két, táncoló nőt ábrázoló faszobrocska. A kicsinyítő képző talán túlzás, a nagyobbik lehet vagy 80 cm magas, a kisebbik 60-65 cm. Rájuk néztem és azonnal tudtam, hogy nem hagyom el a terepet nélkülük. Mondom a nejemnek, ne nézzen jobbra, hanem menjünk be a bolt végébe és ott nézelődjünk alaposan. Eltöltöttünk 20 percet az üvegpult vegyes minőségű tárgyainak tanulmányozásával, majd sajnálkozva elbúcsúztunk. Kifelé menet megállok a faszobroknál és megkérdezem a pult mögött álló idősebb eladót, mennyiért adná a nagyobbikat. 800 rúpia, mondta. Megállt bennem az ütő: ha 2000-et mond, akkor is főnyeremény. Rá is kiáltott a fia hátulról, szemmelláthatólag lebarmozta a papát. Próbáltam a kisebbre is alkudni, mennyi volna az vagy a kettő együtt, de gyorsan kihátráltak a második eladásából (leelőlegezték, vagy hasonló), meg a feleségem is feleslegesnek tartotta a dupla pazarlást. De a kincs megvolt: ha egy indiai kereskedő kimondja az árat, keresztre lehet feszíteni, akkor is állja a szavát. Ma is az egyik legkedvesebb szobadíszem. Akárki faragta, valószínűleg valamelyik törzsi tisztáson alkotta a sarkán ülve, szobrász-zseni volt. Ha valakinek magyarázom, miért csoda, mindig eszembe jut a párja és sajdul egyet a szívem.

A másik eset talán egy teljes évig is tartó alku története. Az Oberoiban sűrűn kellett esti programon megjelenni és ha korán érkeztünk, akkor, ha nem fáradtunk el túlságosan a vacsorán vagy fogadáson, a program után tettünk egy kört a szálloda rendkívül előkelő, csupa-csillogás, csupa-varázs üzlet-galériáján. Többször benéztünk egy üzletbe, nepáli kézművesek rusztikus-különleges műveit megcsodálni. Azt hiszem semmit se vettünk, talán csak apróságokat, mígnem rá nem csodálkoztam egy fekete, fém Buddha-fejre, aminek bölcs-bájos mosolya elbűvölt. Rendkívülinek és izgalmasnak találtam a fejet övező lángkoszorút is. A teljesen ifjonc eladó mondott egy árat, kifordultunk, nem volt annyi tartalékunk. Ha arra jártunk, be-be néztünk, egyszer kimondtunk egy általunk elképzelt (60%?) árat, nem mentek bele. Lassan vesztes helyzetbe került a bolt, a kedvenc Buddha nem kelt el. Végül megkaptuk a megajánlott áron. Mi is tartottuk a szavunk, nem illett tovább cigánykodni.

A szerencse-pénz meglepő szokás, sokszor a legnagyobb üzletek kötői is élnek vele: a kialkudott árhoz szinte automatikusan, mosolyogva hozzátesznek 1 rúpiát, vagy a megállapodott pénznem alapegységét. Egymillió dollárhoz egyet. Az hoz szerencsét a következő üzlethez az eladónak. De lehet, hogy tévedek már, lehet, hogy mindkét félnek.

Aki jó vásárt akar csinálni, az menjen el az új esztendő első napján, nyitáskor az elképzelt áru üzletébe, hogy első legyen. Az első vevőt ugyanis nem szabad elengedniük a kereskedőknek Indiában: elviszi a szerencséjüket. Volt ismerősöm, aki minden évben kiszemelt valami értékes dolgot és a béka feneke alá lealkudta. Megintcsak baj, hogy nem emlékszem, csak a hindu újévre (Diwali) vonatkozott-e ez a tabu vagy a katolikusra is. Mindegy, jó ha tudja, aki Indiába készül.

Hazatértünk után pillanatok alatt undort kaptam a bevásárlástól: az eladók traccsoltak, könyököltek, ettek és átnéztek a fejem felett. Ez az egyszerű, felszínen jelentkező különbség mondatta ki velem 1978-ban: "halott ez az ország" (mármint Magyarország). Ma tudjuk, hogy a hullafoltok már éktelenítették.

XIII. A kasztrendszer

Ritka, hogy a világ valamit annyira tévesen traktáljon, mint teszi azt a hindu kasztrendszerrel. Én két könyv (7. és 8.) elolvasása és három mű (21., 22. és 61.) átlapozása után nagyon félve nyúlok a témához, az az érzésem, hogy a kasztrendszerről vagy közérthető, mégis tudományos megalapozottságú könyvet írjon az ember, vagy jobb, ha hallgat. Annál is inkább így van, mert nem lehetett komolynak tekinthető személyes információkhoz jutni, az "előkelőbb körökben", ahol mozogtam, tabu téma volt, az egyszerűbb emberekkel pedig nem tudtam erről kommunikálni (meg kellett volna tanulnom legalább hindiül!). Igaz, nem is nagyon nyilatkoztak volna, félelem vette körül a témát.

Az elszántság, hogy minél többet átadjak embertársaimnak arról, amit Indiában Indiáról megtanultam, megéreztem, mégis arra késztet, hogy kiadjam magamból azt a keveset, amit erről a rendkívül nehéz és bonyolult témáról tudok, hiszek, gondolok.

Maga a kifejezés a portugál hódítóktól származik, akik 1567-ben említik a hindu társadalom rendkívüli tagoltságát és a rendszert casta-nak hívják. Innen ered aztán az angol caste. A rendszert Manu, hindu pap foglalta 'törvénybe', a rendszer elfogadói, ápolói isteni eredetet tulajdonítanak neki. A törvény születésének időpontja tudomásom szerint máig vitatott, vannak, akik akár Krisztus előtt 1500-ig visszamennek, mások viszont a szanszkrit versbe foglalt szöveg nyelvi és verstani szerkezetét más szanszkrit írásokkal összevetve Kr. után egy-két évszázadra teszik. Megint más vélemények szerint a ma ismert szöveg, a Dharmashastra (Darmasasztra) egy eltűnt korábbi műre, a Dharma Sutra-ra (Darma Szutra) épül, innen ered a nagy szórás.

A legáltalánosabb és legdurvább tévedés az a hiedelem, hogy a hindu társadalom négy kasztra tagozódik. A négy varna ( a szó "színt" jelent) négy főcsoportot, vagy európai fogalomrendszerbe átültetve négy osztályt jelent. Ezen belül a társadalom többezer kasztra osztódik. Az értők szóbeszéde és a források általában 2600 feletti számról szólnak, a 7. (2. old.) 3000 körülire teszi. Már csak azért se fontos a pontos számbavételük, mert a kasztok folyamatosan formálódnak, osztódnak, újak születnek, átalakulnak, kimúlnak, csak egy adott pillanatban lehetne megállapítani, hány is létezik. Biztos, hogy ez a kasztrendszer betiltása (1949 körül, utána kell néznem) óta is így van. A kasztrendszer puhul, oldódik, a gyors gazdasági-társadalmi fejlődés önmagában is rombolja, de szerintem évszázadokig fog tartani a haldoklása. Az is csak megközelítő igazság, hogy a négy osztály foglalkozás szerint különül el egymástól: a brámanok (Brahmans) a papok, a ksátriják (Kshatriyas) a katonaság és a hatalmi gépezet vezetői, a vájsziák (Vaisyas) a kereskedők és mezőgazdasággal foglakozók, a szudrák (Sudras) pedig a szolga-munkát és kézműipart űzők. A társadalom a függetlenség kivívását megelőző időkben kivetett magából mindenki mást, aki nem volt tagja a négy osztály valamelyikébe tartozó kasztnak, az a társadalmon kívülre szorult, csak a legalantasabbnak tartott munkák valamelyikét végezhette. Erre az embertelen helyzetre még visszatérek rövidesen.

A tudós-professzor Hutton (7) szerint, aki 27 évet töltött el állami hivatalnokként Indiában és vezette az 1931. évi népszámlálást, azt vallja, hogy a kasztok egy része törzsi és "faji" elemeken alapulva jött létre, mások az általános hiedelemnek megfelelően szakmai alapokon nyugszanak, céh-szerű tömörülések, megint mások földrajzi, területi jellegű csoportosulások, léteznek vallási alapokon létrejöttek és végeláthatatlanul sorolhatók az okok. Szerinte a földrajzi stabilitás mellett a szinte folyamatos migráció teremtette instabilitás "kiegyensúlyozását" jelentette a társadalmi csoportoknak a kasztok rendszere. Szerinte a kaszt-rendszer döntő szerepet játszott a hatalmas szubkontinens külső erőkkel szembeni egységének megteremtésében, megőrzésében, amit bizonyít a rendszer történelmi stabilitása. Egyetlen betolakodónak se sikerült ezt az egységet megtörnie. Hozzájárult ahhoz, hogy India minden betolakodót magába tudott olvasztani (kivételt az angolok jelentettek) és egyetlen külső erőnek se sikerült megreformálnia.

Hozzáteszem, hogy a belső reformerek, Buddha és Mahavira, majd a szik gondolkodók se értek el tartós eredményt. A buddhizmus ugyan eljutott az államvallás státuszáig, de aztán lassú vereséget szenvedett Indiában, ahol a hinduizmus - talán tényleg a kasztrendszer nyújtotta viszonylagos biztonságnak köszönhetően - újra körülfonta, bekebelezte a buddhizmust.

Hutton filozófiája rendkívül érdekes és tükrözi a egyenlőtlenségekhez szokott "hivatalnok" életszemléletét. Én - elismerve, hogy többet kell tudnia Indiáról - vitatnám ezt a megállapítást, amely a kasztrendszer esetleg tényleg pozitív hozadékára épít és állítom, Mahatma Gandhi bölcsességére hivatkozva, hogy a kasztrendszer eredendően is és a modern világban különösen az általános gazdasági-társadalmi fejlődés legfőbb féke Indiában, a társadalomba mélyen beültette, beitatta az egyenlőtlenség merev kaloda-iga-hódolat csapását, a társadalom döntő többségébe a mások kiszolgálásának szükségszerűségét, mint megtámadhatatlan törvényt, a teljes kitaszítottság elleni küzdelem hiábavalóságának, reménytelenségének hitét, a társadalmi munkamegosztás és immobilitás rideg rendszerét. Átok volt és mindaddig, amíg a legkisebb csökevénye is élni fog, az marad nem csupán az így le- vagy kitaszítottak, hanem egész India számára. Most, hogy ezt leírtam, találtam rá O'Malley könyvének előszavában (VII. old.) Rabindra Nath Tagore (mi inkább Rabindranath-ként írjuk, pedig a Nath előkelő származást jelez) meghatározásával, aki szerint a kasztrendszer "a hidegvérű elnyomás gigantikus rendszere".

Annak ellenére, hogy a végkövetkeztetést tekintve Huttonnal ellentétes álláspontra helyezkedek, az általa közreadott hatalmas anyagból (7) természetesen megkísérlem a legdöntőbb motívumokat (amilyen tömören csak lehetséges) kiemelni. Tudományos megközelítése sokszor nehézkessé teszi, ezért többször említem O'Malley-t (8), a mű könnyebb kezelhetősége miatt.

Rendkívül meglepőnek tartom, hogy mindkét szerző éles határvonal megrajzolása nélkül beszél az "alantasabb" társadalmi rétegek, az egyértelműen "érinthetetlenek" kasztjairól. Abban igazuk van, hogy a kasztbélieket követve a társadalmon kívüliség szörnyű sorsában osztozkodók ugyanolyan kegyetlenséggel és merevséggel tapossák egymást, mint a kasztbéliek, kasztszerű formációkat hoznak létre és a "felsőbbrendű" senkik élvezik az "alsóbbrendű" kitaszítottak megalázását, de az éles átmenet hangsúlyozását kerülve erősen ködösítik azt az irtózatot, ami a kasztbéliek és az "isten gyermekei" - ahogy a nagy Mahatma (Maha=nagy, Tma=lélek) hívta őket - közötti kegyetlen elnyomást jellemzi.

Ilyenkor óhatatlanul villan az indiai üzletember megnyilvánulása: Az angolok egy-egy életet töltöttek itt, de csak a felszínt vakargatták.

Kitérőnek tűnhet, de itt hozzá kell nyúlnom az indiai tartózkodásom alatti személyes élményhez és az akkor gyűjtött újságkivágatokhoz. Néhány jellemző esetet külön linkkel ismertetek: Harijans

További tévedés, amikor az érinthetetleneket páriákként emlegetik. A páriák ugyanis csak egy "kasztonkívüli kaszt" a sok közül, igaz, talán a legutolsó a létra alsó fokai közül. Ilyen értelemben indokolt, hogy az egész világ ennek a sárbataposott kasztnak a nevét használja, amikor rendkívül elnyomorított társadalmi rétegre utal. Jellemző a félreértés mértékére, hogy nehezen találtam rá olyan hivatkozásokra, amelyek egyértelművé teszik, hogy jól emlékeztem. Miután az irodalomjegyzékemben szereplő három műben nem találtam rájuk, hosszasan kutakodtam az Interneten, de csupa helytelen megfogalmazásra akadtam. Fodor remek útikönyve (1) is rossz meghatározást ad meg: the untouchables or outcasts of Hinduism (!?). Végül felfedeztem a kulcsot: "Paraiyan" az eredeti kiejtés helyes angol átirata, csak az angolok ferdítették "Pariah"-ra. (O'Malley Pariar-okként is nevezi őket.) Ilyen formában megtalálható mind O'Malley-nál (8), mind Hutton-nál (7) és egyértelművé teszik állításom. O'Malley leírja például (21. old.), hogy különösen merev a kasztrendszer Dél-Indiában, ahol még a falvak elrendezését is meghatározza, a "osztályok a településen belül elkülönülnek, az 'egyszerű' kasztonkívüliek a falu szélén laknak, és a legalantasabb kasztok, mint például a páriák a falun kívül, a földeken készült kunyhókban élnek". (Halkan megjegyzem, hogy kasztrendszer nélkül is léteztek hasonló elkülönések Magyarországon is: gyermekkoromban a magyar falvak jelentős részén a tehetősebb családok a 'felvégen', a szegények az 'alvégen' laktak, a cigányok az alvég legvégén, és a kocsmában elég volt az alvéginek valami rosszat szólnia, hogy a felvégiek megkéseljék. Nem beszélve a tragédiák soráról, amikor alvégi legények felvégi lányokra vetettek szemet.) Ugyanő a 138. oldalon úgy jellemzi a páriák teljes kivetettségét, hogy megemlít egy igen alacsony 'kasztonkívüli kasztot', a Pooleah-okat (puliák?), akik, ha véletlenül hozzáérnek páriához, hosszadalmas megtisztulási procedúrával tudnak csak megszabadulni a szennyezettségtől. A 141. oldalon foglalkozik a teljes abszurditásig hajszolt megkötöttségekkel, azzal például, hogy az érinthetetlenségen túl létezik (létezett?) 'megközelíthetetlenség', amikor az érinthetetleneknek - kasztjaiktól függően - meghatározott távolságot kellett tartaniuk a bráminoktól, iletve a felsőbb osztályokba tartozóktól. A sor alját itt is a páriák foglalják el 32 yarddal. A létra alját képviselő kasztok szerencsétlen tagjai kiáltással vagy csengővel messziről jelzik a jelenlétüket, hogy megállásra késztessék a közeledőt, amíg félre nem húzódnak vagy fel nem másznak a legközelebbi fára. Annyira 'fertőzőknek' tartották őket, hogy egyes vidékeken egyáltalán nem használhatták a bráminok útjait. Hutton tamil (kasztonkívüli) kasztként kezeli a páriákat, akik béresek és a falusiak szolgái.

Feltétlenül figyelmet érdemel az a tény is, hogy a négy fő társadalmi osztály közötti határok is merevek, azok átlépése is elképzelhetetlen (volt?). Különösen éles a szakadék a három felső osztály és a szudrák között, aminek 'intézményesített' oka van: a három felső osztályba született gyermekek - a katolikusok bérmálási szertartásához hasonlóan - felnőtté avatási, a vallási misztériumokba 'beavatási' procedúrán esnek át, amelynek során 'másodszor születnek' (twice-born) és a bal vállukon függő szent fonalat kapnak, amit örökké viselniük kell. Ez a szertartás és jel élesen elkülöníti őket a szudráktól, akik nem eshetnek át a szertartáson, egyszer születettek és a három felső osztály szolgái maradnak.

Ismét megjegyzem, hogy az idegenek is kasztonkívüliek, két okból biztosan: nem hinduk és nem a négy osztály valamelyikébe születtek. Az elnyomó hatalmak képviselőivel nem tudták megtenni a kaszt-hinduk, hogy megtagadják az érintkezést velük, de O'Malley szerint legalább egyszeri mosakodással megtisztították magukat az érintkezés okozta szennyezettségtől. Az angol hivatalnokok - mondja - nem igen értették, miért ragaszkodnak a magasabb hindu kasztokba tartozók a kora reggeli interjúhoz? Az ok igen egyszerű volt: nem akartak kétszer mosakodni, az angol kézfogását a későbbre tett reggeli tisztálkodással mosták le magukról!

A kasztrendszer merevségét és abszurd törvényeit az emberi élet két alapvető történését körülvevő szigorú szabályozás jellemzi legjobban: a házasságot, valamint az étkezést szabályzó rendelkezések.

Hutton szerint házasság csak ugyanahhoz a kaszthoz tartozóval köthető, nagyon szigorú további megkötöttségek figyelembevételével, amiknek a részletes leírása szinte lehetetlen. O'Malley (8) úgy tudja (Chapter V. - Marriage and Morals, 90. old.), hogy a kaszton belüli házasságkötésnek három alrendszere létezik, amelyek endogámiaként (csoporton belüli házasodási kötelezettség), exogámiaként (nemzetségen vagy csoporton kívüli házasságkötés kötelezettsége) és hipergámiaként írhatók le. A hindu kasztok többsége tudomásom szerint endogám és csak a saját alkasztjához tartozóval köthet házasságot. A exogámia követői, mint például a radzsputok (Radzsasztán állam többsége) éppen ellenkezőleg, a saját alkaszthoz tartozóval nem házasodhatnak, kizárólag a többi alkaszt tagjai között válogatnak a számukra párt a szülők. Az exogám rendszert O'Malley (8., Chapter I. - The Caste System, 6. old.) két csoportra osztja: gotra exogámiára (a gotra másként got, mul vagy kul) és sapinda (szapinda) exogámiára. A gotráról többet kellene tudnom, mint amennyire el tudtam mélyedni a kasztok tanulmányozásában, annyi biztos, hogy a gotrák olyan társadalmi csoportok, amelyek közös ősöktől erednek. A tagjaik arra törekszenek, hogy isteni ősszülőkig vezessék vissza az eredetüket. További ismeretekre tehet szert az érdeklődő a következő két Web-lapból: OswalsNet és ApmaheshwariCom A gotra exogámia az endogámiához hasonlóan a saját alkaszton belüli házasságot ír elő, de tiltja az azonos gotrába házasodást, azt a vérfertőzéssel azonos bűnként kezeli. A szapinda exogámia viszont mind apai, mind anyai oldalon meghatározott generációkon belül tiltja a házasságot (hasonlóan a kereszténységhez és az iszlámhoz). Észak-India "jobb családjai" apai oldalon 7, anyai oldalon 5 generáción belül tiltják a házasságra lépést ily módon. A hipergámia törvényét elfogadó kasztok férfi tagjai alacsonyabb rangú alkasztból is "magukhoz emelhetnek" nőt, a nők viszont kötelesek azonos szintet képviselő, vagy fölötte álló alkasztba tartozó férfival egybekelni. Ha hipergámiát gyakorló kaszthoz tartozó nő mégis alantasabb kasztbélihez megy férjhez, nemcsak maga süllyed abba a kasztba, hanem a szülei is, akiknek kötelességük lett volna megakadályozni ezt az 'erkölcstelenséget'. A helyzet rendkívüli bonyolultságára jellemző, hogy - gondolom az endogám kasztok törvényéről van szó -, vannak esetek, amikor a férfi, ha alacsonyabb szintre házasodik, a nő arra a szintre "rántja le magával".

A házasodási tabuk tömegével kellene még foglakoznom, de nem lenne soha vége. A lényeg talán megtalálható az eddigiekben. Mégis, szinte felsorolásszerűen érintek még néhány 'törvényt'. Igen fontos, hogy a házasság kötelező (volt?) minden hindu számára és a lányoknak a pubertás elérése előtt férjhez kellett menniük, igaz, a szülőkkel maradtak, amíg a házaséletre éretté nem váltak. A két 'kötelezettség' következményei vad mesébe illők: ha a szülőknek nem sikerült a lányuknak megfelelő férjet találni a pubertás bekövetkezése előtt, képletesen hozzáadták egy nyílhoz, virághoz vagy fához. Még a prostitúcióra szánt (!) lánygyermekkel is eljátszatták a házassági ceremóniát, a 'férj' ilyenkor egy kés, kard, növény, esetleg imbecil férfi. Talán a múlté már, de volt olyan brámán kaszt, amelyik a holttestet is hozzáadta pénzért erre vállalkozó férfihoz, ha felnőtt lány férjezetlenül hunyt el (8., 91. old.). Bár a fiatalkorú házasságot 1929-ben törvényileg betiltották és a korhatárt férfiaknál 18 évben, nőknél 14 évben határozták meg, a helyzet nem sokat változott: nekem a hetvenes években 'volt szerencsém' több gyermekházasságot, helyesebben arra vonuló menetet látni, senki se zavartatta magát, hogy büntetendő cselekmény részese. Kivételek persze vannak, a nepáliak például és sok törzsi 'kaszt' a felnőtt házasság híve, úgy okoskodva, hogy a feleségnek elég erősnek kell lennie a házasságban végzendő munkákhoz.

Ritka kivételektől eltekintve az ortodox hinduk a házasságot olyan 'szentségnek' tekintik, amiben a nők csak egyszer élhetnek. Ez pokollá teszi a megözvegyült nők életét, hallottam olyan kasztról is, amelyik kiközösíti az özvegyet (valószínűleg a kötelező önfeláldozás, a szati elmaradása miatt). O'Malley szerint Orissza államban özvegy férfi összeházasodhat özvegy nővel. Ha nem az, összeadják fával, amit aztán kivágnak, így szimbólikusan özveggyé téve a férfit. Szörnyű folyamat (lehet, hogy ma is élő), hogy a kasztonkívüliek körében - akik nem tiltották az özvegy újraházasodását - terjed a tilalom és akik tiltják, rangban a megengedők fölé 'emelkednek'. A házasság 'szentségéből' következően hűséget követel meg a feleségtől. A férfivel szemben elnézőbbek, az 'ágyas' többnyire megengedett, bizonyos elvárások betartása mellett: olyan kasztból kell a szeretőnek származnia, amelyik kaszt tagjaitól a férj tagjai elfogadhatnak vizet és ha a férfi nem eszik a szerető főztjéből, nem étkezik vele. (Hihetetlen, nem? Nemi érintkezés igen, közös étkezés nem!) Ha érinthetetlen szeretővel tartott kapcsolatra derült fény, drákói szigorral bűntettek. Mindkettőjüket megvakították és a nő rokonait vagy megölték vagy eladták egy muszlim közösségnek, akik 'exportálták' őket.

Végül megemlítem, hogy a bonyolult és nagyon merev rendszer a házasságra szántak szabályos piacát alakította ki, a kínálaton kívül a kaszt helye, tekintélye és számtalan egyéb tényező árskálát hozott létre, a 'vételár' és az esküvővel járó rendkívül magas kiadások számtalan szegényt hajtott uzsorások markába, akik embertelen kamatok felszámításával és az analfabéta áldozat tudatlanságát kihasználva rabszolgáikká tették a szerencsétleneket és sokszor a családjukat is.

A másik rendkívül fontos előírás-szokás-tabu csoport az étkezéssel függ össze. Pár sorral érintettem a kérdésnek a közelmúltban a hétköznapi életben érzékelhető vonatkozásait az V.2 pontban, most a 'szabályozás' lényeges elemeit kísérlem meg összefoglalni.

Az ortodox hinduk körében az étkezés 'szentség' jelleget visel (8., 103. old.), ennek megfelelően szigorú szabályok veszik körül és előírt rituálé szerint folyik. Különbséget tesznek azonban a vízzel főtt ételek, kaccsi-k (kachchi) és a más módon készített ételek között. A kaccsikra - mint a hinduk mindennapi étrendjének döntő hányadára - vonatkoznak a legszigorúbb előírások. Ha ilyen ételt a család konyháján kívül főznek, rendkívüli alapossággal biztosítják, hogy az 'tiszta' maradjon. Meghatározott területet kerítenek el, azt sárral vagy tehén-ürülékkel (amit a hinduk rendkívüli tisztító-erővel ruháznak fel) kennek be. Erre a területre idegenek nem léphetnek be, érinthetetlenek - európaiak vagy kasztonkívüliek - árnyéka nem vetődhet rá. Ha ez mégis megtörténne, az ételt tisztátalannak tekintik és ki kell dobni. Étkezés előtt az ortodox hindu köteles kezet és lábat mosni (gondoljunk a muzulmánok ima előtti rituáléjára!), derékig le kell vetkőznie, csak a szent fonalat hagyja a felsőtestén. Az étkezésénél nem lehet más jelen, mint a saját házassági törvények által meghatározott köre. Egyetlen kivételről tud a szerző: a Puriban lévő Jagganath (Dzsagganat) templomhoz zarándoklók kaszt-helyzetüktől függetlenül együtt fogyaszthatják a mahaprashad-nak nevezett, azaz az isteneknek bemutatott ételből (Ki kell találnom, a szóösszetétel második része mit jelent, a 'maha' = nagy. Meg is van: prashad-nak neveznek minden olyan ételt, amit az istennek ajánlanak fel, pontos rituálét követve. A mahaprashad, vagy másként bhojan tehát csak fokozott minőséget jelezhet.) Megszigorítások itt is vannak, de ez így is egyedülálló engedmény. Házon kívül csak a saját körébe (l. fentebb) tartozó vagy brámin szakács által készített ételt fogyaszthat. O'Malley szélsőséges eseteket is felsorol a tabuk jellemzésére, brámint, aki más vidékről származó brámin főztjét se merte fogyasztani, lahore-i kollégiumot, ahol száz szakács kezdett sztrájkolni, mert érinthetetlen diákot is kosztoltatni akartak velük. A szörnyűség kategóriájába sorolható, hogy felgyógyult betegeket taszítottak ki a kasztjukból, mert európaiaktól fogadtak el táplálékot súlyos állapotban. Azt se fogadta el a kaszt mentségül, ha eszméletlen állapotban került erre sor.

A nem vízzel főtt ételek közül a ghi-vel (gí), nagytisztaságú vajjal készült ételekre nem vonatkoznak szigorú előírások. A magyarázata, hogy a szent tehéntől származó termék, amely 'szentségénél' fogva megtisztul akkor is, ha fertőző kaszt tagja érinti. Ezeket a pakki-nak nevezett étkeket mosdás nélkül, felöltözve és más kasztok tagjainak a jelenlétében is lehet fogyasztani. Elfogadják a szúdra osztály olyan kasztjainak tagjaitól is, amelyeket tisztának tekintenek, mint például a cukrászoktól.

Meglepő, hogy érthetetlen kivételek is vannak, mint például a szárított rizs (?) és gyümölcs, valamint a mindenki által - aki meg tudja venni - naponta többször fogyasztott bétel, amit minden aggodalom nélkül elfogadnak, akárki is készítette. Nem ismerem az okát, talán valamelyik összetevőjének van tisztító ereje.

A víz tisztaságára talán még az ételnél is jobban vigyáznak, bár égtájanként eltérő (volt?) a szigor. Nyugat-Indiában csak a saját kaszt- és alkasztbélitől fogadhatnak el vizet a magasabb kasztok tagjai, északon viszont csak arra ügyelnek, hogy tisztának tartott szúdra kaszthoz tartozzon, aki merítette vagy hozzáért az edényhez. A Gangesz szent vize kivétel, azt az érinthetetlenektől is elfogadják. Gyakorlatilag senki se iszik más kaszthoz tartozó edényéből, mert magasabb rangúéból ihatna, de az nem engedi meg, mert ő fertőződne meg. O'Malley tud esetekről (8., 110. old.), amikor emberek inkább szomjanhaltak, mint hogy olyantól fogadjanak el vizet, akit a kasztja tisztátalannak tart. James Skinner angol ezredes egy nap és két éjszaka feküdt sebesülten egy radzsput tiszt mellett, amikor egy csamar (Chamar), bőrrel foglalkozó érinthetetlen (mindenki az, aki erőszak eredményeként létrejövő termékkel foglalkozik, micsoda ellentmondás az ember elleni erőszak tengerében!) hozott nekik vizet. Az angol ivott belőle és megmenekült, a radzsput nem és elpusztult.

A vízzel kapcsolatos rendkívül szigorú előírások okozhatják, hogy a tengeri út, a hajózás önmagában fertőzést és kasztból kizáródást jelent mindaddig, amíg az utazó bonyolult rituáléval meg nem tisztul a fertőzéstől. Mentséget megint a Gangesz vize jelent, volt hindu delegált, aki a függetlenségről folyó angliai kerekasztal-értekezletre vitt magával és heti rendszerességgel szállíttatta a pótlást. Manu törvénye a kétszer születettek osztályai számára tiltja a barbárok földjén, a mleccsá-kon (Mlechhas) tartózkodást az étkezési, vízfogyasztási és rituális szabályok betarthatatlansága miatt és vezeklést, tisztulást ír elő, ha valaki mégis elköveti ezt a vétséget. Európa is ide sorolódik, de nepáli küldötteknek, Kínából visszatérve is meg kellett tisztulniuk, annak ellenére, hogy szárazföldön tették meg az utat. A tengertől való félelem igazi okát az egyszerű emberek nem ismerték, annyit tudtak, hogy a tenger a kasztból kizárást hozhatja, ezért rettegtek tőle. 'Kala páni'-nak, fekete víznek hívták és nem is fürödtek benne.

Két felkelés is tabuk miatt tört ki Indiában. Az első burmai háború során, 1824-ben a bengáli hadtest katonái megtagadták az engedelmességet, mert elterjedt a hír, hogy hajón kell átkelniük Burmába. A második eset az ismertebb 1857 évi 'Mutiny', ami azért tört ki, mert az új Enfield puskák töltényeinek marha- vagy disznózsírral átitatott papír-végét töltés előtt le kellett harapni, amit se a hindu szepoj-ok (sepoys), katonák, se a muszlimok nem tehették meg. Tehát nem csupán a tiltott ételek elfogyasztása, hanem az azokkal történő érintkezés is egyenértékű véteknek számított. Állítólag a muszlim, mogul hódítók is éltek ezzel a fegyverrel, az erőszakos hittérítés során a konvertálásra kiszemelt hindu szájába marhazsírt tettek, ami a kaszt elvesztését eredményezte és a szerencsétlen számára nem volt más kiút, mint behódolni. (Megjegyzem, hogy a felkelést az angolok brutálisan leverték és felhasználták az alkalmat, hogy a delhi Vörös Erődöt kifosszák.)

Most hogy lapozgatok Hutton és O'Malley műveiben, meglepetésként ér, hogy a nepáliak, akik egyébként sok tekintetben a hinduizmus legortodoxabb hívei, a legkevésbé kényesek a húsfogyasztás kérdésében: marhahús és a nősténykecske húsa kivételével mindent fogyasztanak. Ha majd Kalkuttáról írva a nepáli utazásomra is kitérek, részletesebben leírom, mi váltotta ki bennem azt az érzést, hogy a tabuk ott erősebbek kell legyenek, mint Indiában.

Még egy megjegyzés: az angolok által bevezetett számtalan termény és termék átok áldozata volt. Többek között a gyógyszerek is. Még Mahatma Gandhi is tett elítélő megjegyzést a gyógyszerekre. Egyrészt olyan hiedelmek terjedtek el, hogy zsiradékokat és alkoholt tartalmaznak, másrészt, hogy szellemek lakoznak bennük (ez utóbbi O'Malloy szerint a műve írásakor is élő hiedelem volt). Aztán egy bölcs valaki talált olyan szanszkrit írást, amely szerint az orvosok olyanok, mint Narayan isten, aki megszűnteti a fájdalmat és a gyógyszereket a Gangesz vízéhez hasonlította és ez a hír hamar véget vetett a félelmeknek.

Hutton tanulmányozta a hindu kasztrendszerrel hasonlóságot mutató idegen társadalom-osztályozó gyakorlatot (7., Chapter IX., 133. old.) és néhányat ismertet (Egyiptom, Afrika, Burma és Japán). Nincs elég ismeretem, hogy a kérdés lényegével foglalkozzak, egyetlen megjegyzést teszek csupán: Japánban is létezett 'érinthetetlen' közösség, az 'eta'-k, akik annyira társadalmonkívüliek voltak, hogy a többiek az eta szót csak suttogva ejtették ki. A mű megjelenése előtt mintegy 80 évvel vetettek véget hivatalosan a szörnyű megkülönböztetésnek, a szerző szerint azonban még nem számolódott fel. Ez is aláhúzza a véleményem, hogy Indiában, ahol az egész társadalmat átitatta a megkülönböztetéseknek, egymás taposásának intézményesített, szigorú rendszere, a törvényi tiltás érvényesítése, a rendszer felbomlása több generáción keresztül fog végbemenni.

A kasztok vezetéséről, a bíráskodásról és a megtisztulásról feltétlenül kell még szólnom, hogy a kép valamennyire is kerek legyen.

Minden kaszt saját törvényeinek rabja, önállóan, minden más kaszttól függetlenül irányítja azt, bíráskodik a tagok felett, ha valamelyik tagja a kaszt törvényei ellen vét és felügyeli a kirótt penitencia teljesítését, esetleg végrehajtja azt. Bár az egész rendszer a papok szülötte és elvileg mindenki más fölött állnak, a nem saját kasztok életébe nincs beleszólásuk. Amennyiben vallási jellegű botlásról van szó, a kaszt vezetése általában konzultál bráminokkal, alapvetően a kiróandó büntetés kérdésében, de a brámin aztán nem felügyelheti annak kiróvását, végrehajtását.

A kaszt vezetése, önkormányzata állítólag jobban szervezett az alsó rétegekben. A kaszt 'tanácsa' rendkívül demokratikus szervezet, kisebb csoportoknál egyszerűen a felnőtt férfiak 'közgyűlése' (máris vissza kell vonnom a dicséretet, a nők mindenből kimaradnak, pedig a Mahabharata még matriarchális társadalomról szól). Ismert olyan megoldás is, hogy a családok (nagycsaládok!) fejeiből áll a tanács. Ilyen esetben vagy öröklődik a képviselet vagy megüresedés esetén egy életre választják meg az utódot. A közösséget - és így természetesen a közgyűlést - a kaszt 'headman'-je vezeti, ritka esetben egyszemélyben látja el a vezetéssel járó összes funkciót. Szótárazva se találok megfelelő magyar szót a headman-re, törzsfőnök talán a legközelebbi, de falubíró is lehetne, ha falu lenne az irányított egység és nem kaszt. Talán maradjunk a kaszt 'fejé'-nél. Ritkán, különleges eset elbírálására ad hoc bizottságot is létrehozhatnak, amelyik a feladat megoldásával hatalmát veszti, feloszlik. Zavarban vagyok, sokáig kellene kutatnom a teljes igazság felderítése érdekében, amikor a vezető szervezet nevét írom le: panchayat (pancsajat), ami 5 emberből álló bizottságot jelent. Nem az 5 fő zavaró, mert annak a gyakorlathoz semmi köze, akárhány főből állhat a tanács, hanem az, hogy eddigi ismereteim szerint a pancsajat faluközösség és nem kaszt vezető testülete. Valószínű a kasztrendszer betiltását követő 'átstrukturálás' eredménye a megváltozott feladatkör. Ha rátalálok a pontos helyzetre, visszatérek a témára. A pancsajat tekintélye óriási (volt?), amit egy mondás is igazol: "A pancsajat szava az isten szava." Nem okozott különösebb meglepetést, hogy az egész kaszt ügyeivel foglalkozó tanács ritkán kerül döntési helyzetbe. Miután a legfontosabb vétségek a házasság, étkezés körét érintik, az a kör, amelyik házasodás (esetleg együtt étkezés) szempontjából képez egységet, saját vezető testületet hoz létre. Területi szempontok is bontják a kasztokat, ha az területileg szórt, az a kör hoz létre saját testületet, amelyik viszonylag könnyen tud kommunikálni. Nem is folytatom tovább ezt a témakört, túlságosan bonyolulttá kezd válni.

A headman sokszor kiváltságokat élvez, például csak ő ülhet a tanácskozás alatt, a többiek állva maradnak, vagy csak ő ülhet meg lovat és használhat ernyőt, vagy aranygyűrűt visel. Vannak vidékek, elsősorban délen, ahol a headman diktatórikus, korlátlan hatalmat élvez.

Az eljárási rend egyszerű. Ismertetik a vádat, meghallgatják a vétkest. Ha elismeri a bűnét, azonnal meghozzák az ítéletet (gondolom, kivéve, ha bráminnal tanácskozás mellett döntenek). Ha tagad, meghallgatják a tanúkat és ezt követi az ítélkezés. Ha bebizonyosodik, hogy a vád hamis, a vádlót keményen büntetik. Többnyire meghatározott időre kizárják a kasztból, de részesedhet fizikai büntetésben is: minden jelenlévő rúg egyet rajta, megkötözik kezét-lábát vagy szőnyegbe kötözik egy időre. A eljárásban érintettek általában eskü alatt vallanak. Az esküt számtalan dologra és bűnhődést vállalva tesznek: a Gangesz vizére, a szent tulszi növényre, rézre (!), tehénre (a farkát fogva), de megvakulást vagy gyermeke rövid időn belüli halálát vállalva is. (Gondoljunk az Indiából származó cigányság esküjére: "Vakuljak meg!") Igen alacsonyrendű kasztoknál, primitív közösségeknél az esküvel kapcsolatos kétség felmerülése esetén kötelezik az esküt tevőt, hogy a kezét forró olajba tegye vagy fogjon meg vörösen izzó acélt (európai középkor!). Sajtóhírek szerint ilyen esetek még előfordultak a hetvenes években.

A legszigorúbb büntetés a kasztból örökre kizárás, ami írtózatos kövtkezményekkel járt: saját rokonsága, gyermekeit is beleértve megszakította vele a kapcsolatot, más kasztok nem fogadták be, senki se étkezett vele többé, nem mosták ki a ruháit, borbély nem nyúlt hozzá, nem engedték be templomokba, nem vehetett részt vallási szertartásokon, ha meghalt, nem részesülhetett a temetéssel összefüggő rituálékban. Ezt a büntetést általában csak más vallásra áttérés esetén alkalmazták. A következő lépcsőfok a meghatározott időtartamra kizárás volt. A visszafogadás 'megtisztulási procedúrákhoz' hasonló eljáráshoz volt kötve és közös étkezéssel kísért ünnepséggel záródott, aminek a költségeit a visszatérőnek kellett viselnie. A következő fokozat általában nyilvános megszégyenítés volt: cipőt kötöttek a vétkes nyakára, kopaszra nyírták vagy levágták a bajuszát, szamáron vitték körbe a faluban, miközben fél arcát mésszel, másik felét mással színesre kenik. Ritkán és többnyire csak a haridzsán kasztok ítélik fizikai büntetésre a bűnösöket, ez többnyire hideg vízben tartózkodás, korbácsolás.

Többször érintettem már a megtisztulási kötelezettség előírását. Nehéz téma, mert a mai modern világban szinte elképzelhetetlen és nem lehet tudni (nem igen beszélnek róla), mennyire kötelező szertartás ma is, amikor tömegek mozognak országhatárokat átlépve. Ha ortodox hindu elhagyja Indiát, "megfertőződik" az érinthetetlenek (idegenek) tömegétől, a kényszerűen fogyasztandó ételektől, amikor hazatér, meg kell tisztulnia. Gondolom, ez a felfogás rohamosan veszít erejéből, hiszen az indiaiak, főként az ipari-kereskedő és a politikai "elit", meg az értelmiség rendszeresen utazik, de a külföldön, elsősorban az arab világban dolgozó vendégmunkások is növelik azok számát, akik érintkeznek a külvilággal. Mégis, mivel olvasni, hallani róla, szentelek neki néhány mondatot.

Gondolom, hogy az erre még ügyelő utazók rutinszerűen hajtják végre a tisztulási szertartást, de olyasmi is dereng, hogy - hasonlóan a katolikus papok által gyónás után kirótt penitenciához - a megfertőződött hindu tanácsot kér a templomának papjától, kedvenc gurujától és a tanácsot követve végzi a szertartást. Az egyszerűbb esetek néhány alkalommal "szent vízben" - elsősorban a Gangesz vizében - megmártózást, "szent fürdőt" jelentenek, de olvastam kifejezetten a Gangesz vizében százszor megmártózás előírásáról is. Sokszor kombinálják a fürdőzést a szent tehén vizeletének fogyasztásával. Európai szemmel a legmeghökkentőbb az öt összetevőből álló eledel, kása fogyasztása, az összetevők ugyanis: tej, tehén-vizelet, tehén-ürülék, ghee (gí = nagy tisztaságú vaj) és túró. Ne tessék nagyon szörnyűködni, ha belegondolunk, a vizelet az egyiptomiaknál is alkalmazott szépítőszer, a tehénhúgyot a hetvenes évtizedekben Morarji Desai (Morardzsi Dészai), India miniszterelnöke is naponta fogyasztotta, a többi a tehén szent állatként kezeléséből logikusan következik. Újabban állítólag kiváltják a tehén ürülékét és vizeletét mézzel és cukorral. O'Malley a 77. oldalon leír egy bonyolult tisztulási eljárást: meg kell fürdeni 108 különböző vízmedencében, majd át kell menni olyan területen, ahová egy bárány fejét ásták el, a homlokukat be kell kenni a vérével, amit újabb fürdőzés-sorozat követ. Ezután tehén-vizeletet kell inni, majd ismét fürdeni, végül a kaszt-tanácsot meg kell vendégelni.

Rendkívül érdekes, hogy létezett a 'bűnevő' intézménye, át lehetett venni a bűnt a tisztátalan házban hátrakötözött kézzel ételt fogyasztva vagy a vétkes által rendezett lakoma első falatjának elfogyasztásával.

Zárva a kasztrendszerről írt soraimat két megjegyzést teszek. Az egyik, hogy a jelen- és múltidő váltogatása ugyan nem volt tudatos részemről, de jól tükrözi azt a bizonytalanságot, hogy nem lehetek biztos benne, mely hagyományok, tabuk tartják magukat a mai napig és melyeket söpört el a törvény ereje és a gyors gazdasági fejlődés, aminek kegyetlen erővel kell rombolnia a tabukat. Csak reménykedni tudok, hogy a fent írtak jelentős része történelem, ostoba mesevilág. A másikkal visszatérek a kérdéshez: külön kezelendő-e a haridzsánok és törzsiek kitaszított tömege a négy osztálytól vagy sem? Találkoztam ugyanis O'Malleynél olyan okoskodással, hogy az outcast, érinthetetlen kifejezések viszonylag újkeletűek és nem fedik jól a történelmi igazságot. Szerinte ugyanis az ok-okozat sorrend - a nagy indiai gondolkodókkal ellentétben - nem onnan ered, hogy a papok, bráminok Manu-törvénye kitaszította az alantasokat a társadalomból, hanem az érinthetetlenek süllyedtek olyan kosz-bűz-patkányevő szintre, hogy az egészséges rétegek védekezni kényszerültek a fertőzés veszélye ellen. Ismert okoskodás Magyarországon is a cigány- és hajléktalan kérdésben. Elfogadhatatlan, nem csupán azért, mert Gautama (Buddha) két és fél évezrede ugyanezzel a nyomorúsággal szembenézve rájött, hogy a kasztrendszer (akkor talán még nem is kőbevésett törvényként) a fertő legfőbb oka, majd a modern India nagy gondolkodói, Mahatma Gandhi és Rabindra Nath Tagore is erre a következtetésre jutottak, hanem mert még ha lenne is igazság-tartalma a kegyetlen elnyomást a nyomorúsággal indokló teóriának, évezredek alatt el kellett volna jutnia az elnyomó gépezetnek arra a felismerésre, hogy annak konzerválása, a végtelen kizsákmányolás az egész társadalom fejlődését gátolja. Az, hogy a kasztrendszer a XX. század közepéig, angol fennhatóság alatt is, legfőbb törvény maradhatott, és ennek összes következménye a magukat felsőbbrendűnek tartott rétegek bűne.

Egy újabb adalék! A homlokra festett jeleket tanulmányozva találtam rá a 'chandloo' és 'tilak-chandloo' viselésével foglalkozó Web-oldalra, amelyben kérdés-felelek folyik egy hindu 'szent'-tel 1995-ben (!!), abból idézek: "Q.: Who shouldn't have complete Tilak mark? A.: Those who are "Sachchhudra" and do jobs such as carrying the excreta, cleaning native toilets or skinning dead animals should have only the red mark on the forehead. (Shikshapatri Slok No. 45)", azaz akik a szervezetből ürített anyagok hordásával, WC-tisztítással és elhullott állatok nyúzásával foglalkoznak, csak a vörös jelet viselhetik a homlokukon (a teljes jel egy sárga vonalat is tartalmaz, amelyik hosszúkás U-betűként öleli át alulról a vörös pöttyöt). Vad, aljas diszkrimináció vallási-papi köntösbe bugyolálva. Évszázadok kellenek, évszázadok!

Átlapoztam az India-ismertetőmben 'Vallások és kasztok' címen írtakat és ide linkelem. Sok az átfedés, ismétlés, de a mostani megfogalmazások friss aggyal születtek, hasznos lehet az évekkel ezelőtt írtakkal összeolvasni.