HALMOS ANTAL

                     BOMBAY

 

XVII.2. Férfiak és nők

Annak ellenére, hogy India évtizedekkel ezelőtt meglepte a világot Indira Gandhi államfővé választásával, azt hiszem, a női egyenjogúság kérdésében Indiát a mai napig a legortodoxabb országok közé kell sorolni. Talán érdemes erre a kijelentésemre is szentelni néhány mondatot. A következő sorok elsősorban saját benyomásaimat fogják tükrözni.

Fizikai megjelenés szempontjából az indiai férfiakat nem sorolnám a görög szépségideálok közé, igaz, nem is sokat láttam fürdőruhában. A 'Breach Candy Swimming Club'-ban a hetvenes években kezdtek megjelenni névvel vagy protekcióval rendelkező indiaiak, mint az angol feleség miatt felvett neves színész. Hihetetlennek tűnhet, pedig így igaz: negyed évszázad telt el India függetlenné válása óta, mire az 'Indians and dogs not permitted' tábla lekerült a klub kapujáról és felvették az első indiaiakat!! A ritka tengerparti túráink alkalmával - valószínűleg a még keményen ható vallási tabuk miatt - se sok indiai fürdőzőt lehetett látni. A felső körökbe tartozó férfiak puhány, elhízásra hajlamos alkatúaknak tűntek, akár ruhátlanul, akár felöltözve. Az alsóbb rétegekbe tartozók viszont vékonyak, inasak, és többnyire alacsonyak voltak, a munka nem rakott izmokat a testükre, sokszor nem is értette az ember, hogy bírják a nagy terheket, vagy a gyilkos tempót. Különösen a kulik tűntek ki csont és bőr testükkel, igaz, a lábizmaik csak inakból álltak. Sporttal kevesen foglalkozhattak. Egyetlen eredeti indiai sporttal találkoztam, fura jószág: másfél-kétméteres acéloszlop, amelynek a csúcsa tenyérbe illő gömb. Arra támaszkodva gyűri-csavarja magát a tornász, biztos kell hozzá izomzat. A népszerű sportok mind angol import. Kétségtelenül a legnépszerűbb a krikett, de térigénye miatt ritkán látni stadionon kívül űzni, tehát csak annyiban tekinthető 'népsportnak', hogy óriási nézősereget vonz, teli stadionok őrjöngnek 3-4 napig az alig látható labdát és a hajigáló-ütő-futkosó játékosokat bámulva. A többi egészen különleges és keveseknek megadatott sport: gyephoki, lovaspóló, golf, tenisz. Másra nem emlékszem. Kettőben, a krikettben és gyephokiban India sport-világhatalom, de ez a nemzet testedzése szempontjából lényegtelen. Egyes vidékeken dívnak nagyobb népességet megmozgató sportos ünnepségek, mint például evezős-versenyek Keralában. Ezekkel később foglalkozok. Meg persze megjelentek a wellness-masszázs szalonok, érzésem szerint kizárólag előkelő szállodákban, keveseket érintő 'sport'.

Ez a fizikai megjelenés férfiaknál nem túlságosan lényeges, főként Indiában, ahol a szerelem ritkán tör át a vallási- és szokás-kényszer alakította házasodási renden, amint fentebb vázoltam. Csupán hozzátartozik a nemek szerepének vázlatához.

Lényegesebb a férfiak családban betöltött szerepe. Tudjuk már, hogy a párválasztás - ma is, azaz a hetvenes-nyolcvanas években is - döntően szülői kiválasztás, döntés eredménye, nagyon ritkán végződhet házassággal a személyes szimpátia, netán szerelem. Meglepő módon, akit erről a témáról meg lehetett egyáltalán kérdezni, szinte kivétel nélkül a rendszer hívének bizonyult, vagy legalábbis elfogadhatónak tartotta. "Mennyivel több a tartós házasság nálatok? - tették fel sokszor a kérdést, amire nincs válasz. "Megszokjuk, aztán megszeretjük egymást, jönnek a gyerekek, akik végképp összefogják a családot." Nehéz ezzel az állásponttal vitatkozni. De térjünk a lényegre: Indiában a férfi felelőssége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a modern 'fehér' társadalmakban. A nagycsalád-rendszer ugyanis élő, uralkodó eleme a társadalomnak és nem csak a megnyomorított szerencsétleneknél, ahol a szükség, a teljes egymásrautaltság teszi pótolhatatlanná, hogy több generáció ossza meg a csekélyke jövedelmet, segítse egymást vészhelyzetekben, hanem az 'előkelőbb', gazdagabb rétegeknél is. A legidősebb férfi a nagycsalád feje és a néha többtíz tag abszolút engedelmességgel tartozik neki, szinte kaszt-törvények szabta feltételrendszerben. Az uralmat- és kötelességeket nem gyermek örökli, hanem a nagycsalád legidősebb életben maradt tagja. (Nagyon hasznos lehetne a magyar cigányság vajda-rendjének összehasonlítása az indiai nagycsalád-feje, illetve falubölcse, törzsfőnöke szerepkörökkel!) A nagycsalád fejének kötelessége a javak egyenlő elosztásának biztosítása a család tagjai között. Nem maradhat egyetlen éhes száj se, ha bárkinek sikerül szert tennie jövedelemre, élelemre. Ez a rendszer többnyire békésen működik, időnként, ha a méretei túlnőnek a kezelhetőség korlátain, osztódik, aminek nem ismerem a rendjét. A gondok általában akkor kezdődnek, ha a nagycsalád a napi gondok kezeléséhez szükségesnél jóval nagyobb jövedelemre, vagyonra tesz szert. Ilyenkor elég gyakran egyszerűen felrobbannak a nagycsaládok. Az egyik fogadáson az ember még együtt beszélget a nagykereskedő-exportőr céget vezető testvérpárral, egy-két hónap múlva már ott vannak a fogadáson mind a ketten, de kerülik egymást, a cégnevek gyökerei változatlanok, de megkülönböztető kiegészítések jelennek meg. Mindkettő sikertelenebb, mint voltak a robbanás előtt, de már késő. Az adott esetben a papát sajnálta az ember legjobban, aki már nem játszott aktív szerepet a volt közös cég irányításában, de naponta eltöltött egy-két órát felnőtt gyermekei körében. Ortodox öltözködésével, magas termetével, szálegyenes tartásával feltűnő és szimpatikus jelenség volt, minden bizonnyal megszakadt a szíve. 

A férfiaknak a család nőtagjaival szembeni magatartásába nem lehetett belelátni. A felsőbb (üzleti) körökben talán többségben voltak azok a férfiak, akiknél érezni lehetett, hogy nem csak idegen közegben, fogadáson, vacsorán kezelik egyenrangúként és tisztelettel, szeretettel a felségüket, hanem szűk családi körben is. Volt házaspár, akiknél még a kettejük közötti szex is társalgási téma lehetett, igaz, kacarászva elejtett célzások erejéig. Több eset fordult azonban elő, amikor egyértelmű lekezelés nyilvánult meg. Egy ügynökség márvárinak ismert feje például rendszeresen hármasban jelent meg a fogadásokon: a hites feleségével és az (egyik?) ágyasával. A szeme se rebbent senkinek. Törvényszerűnek bizonyult, hogy a feleségek általában gyorsan leváltak a férjükről és hölgy-sarkot alkotva egymással csevegtek (a legnevesebb üzletembereknél ez szinte soha nem fordult elő). Fene tudja, lekezelésnek tekinthető-e ez, vagy a feleségek voltak-e butuskák? Úgy tűnt, hogy Bombayban akkoriban még lekezelték a muszlimokat. Lehet, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy elsősorban a nőket.

Az alsó körökben is eltérő magatartásról lehetett értesülni, ha egyáltalán beszéltek erről az eléggé tabu-témáról (a személyzet tagjai, mert mással nem tudott kommunikálni az ember). Valószínűnek látszott, hogy általános a házastársak lekezelése, hogy ne nevezzem durva bánásmódnak a kapcsolatot. (Tudatosan nem kaszt-felosztásról beszélek, hanem a fogadások közönségéről kontra a személyzet és az utca, meló népe, ahogy találkozott velük az ember.)

Fentebb már tettem említést a kaszt-törvények nőkre gyakorolt hatásáról, elsősorban arról, hogy a megözvegyült asszonyokra mennyire nehéz sors várt. A férfi máglyáján kötelező önfeláldozást, a szatit már az angol uralom idején betiltották, a sajtóból azonban nagyon ritkán, de értesülni lehetett ilyen esetekről. A leírásokból általában sugárzott, hogy nem az özvegyasszony végzett magával, hanem a férfi-rokonság űzte tűzhalálba.  

Végül megemlítem, hogy a hinduizmus a férfi életkort négy szakaszra osztja. Az első szakasz a gyermekkor, a második a tanulás és a család ellátására felkészülés, a harmadik a családról gondoskodás kora és végül a negyedik az öregkor, a halálra készülés szakasza. A meglepő, hogy az utolsó szakaszban a férfinak le kell mondania a földi javakról, vándorbotot fogva el kell hagynia a családját és koldulással kell megszereznie a mindennapi betevő falatot. Nem tudok forrásra utalni, emlékezetből citálom ez a zord előírást, aminek a célja valószínűleg a zsugoriság elleni harc volt, vagy önfeláldozásra buzdítás a jövő érdekében, bár ki tudja? Az is dereng, hogy a hindu horogkereszt (a hitlerivel ellenkező forgásirányú) erre a négy korszakra utal.

Az indiai nők nem szépek. Mondom ezt annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben India két csatornán keresztül is ontja magából a nagyon izgató, izgalmas, szuper-szexis, csodálatosan szép és sokszor okos hölgyeket: a szépségversenyeket ostromolják és hordják haza a babérokat és a bombayi filmipar színésznői is 'bomba' nők. Ők azonban a nagyon ritka kivételek. Mint az egyetlen mesébe illő arab nő, aki Beirutban az orrom előtt állt meg vörös sportkocsijával, mély dekoltázzsal és combtőig felhúzott szoknyával izgatva a szegény bámészkodókat. A nyomorgány rétegeket nem is említem, csontsoványak szegények és többnyire csúf az arcuk is. A felhők magasságában járó nők is majdnem kötelezően két hibát hordoznak magukban (legalábbis az én szemem szerint): erős combjuk közvetlenül térd fölött hirtelen beszűkül, így a lábszár a combhoz képest vékony és a hátukon derék fölött nagyon fiatalon megjelennek a háj-redők. Harmadik hibájuk is elég általános, a popsijuk nem szűkölködik húsban. Csakis erős sportolással lehetne segíteni rajta, de nem sportolnak. Az eredmény egyébként is kétséges lenne: a többezer éves szobrok pontosan ezt a női alkatot ábrázolják. Ennél a rétegnél viszont az arcok általában szépek vagy legalábbis bájosak, aminek a kellékei egyszerűek: dús, fekete haj, szénfekete szem, villogó fogak, bátor arc- és szemfestés (pilla, szemöldök, szemhéj) és mosoly, mosoly, mosoly.

Az indiai nők tartása viszont csodálatosan szép, kecses, arisztokratikus, amit szerintük - és csak egyetérteni lehet velük - két dolognak köszönhetnek: a szárinak és annak, hogy az egyszerűbb asszonyok munkaként, a gazdagabbak tartás-gyakorlatként komoly terheket hordanak a fejükön, mint nálunk is egyes vidékeken kosarat és kancsót. A szári két részből áll, mellénykéből (puszlikból?) és 8 m hosszú textíliából, amit maguk köré tekernek, majd a szabad véget átvetik a vállukon. Ebben a viseletben sietni, futni nem lehet, csak kis lépésekkel libbenni. Nagyon szépek benne, különösen a jobb alakú és szép arcú nők és nagyon csúfak a viselésére vetemedő 'fehérek', mert se viselni nem tudják, se a tartásuk nem illik hozzá és talán a fehér arcszínhez sem illik. Nevethetnékem támad, amikor ilyen maskarával találkozom. A 'mi időnkben' ritka kivételnek számított a más öltözékben megjelenő hölgy. Ez a más valami a pandzsábi, a nevében is benne szerepel a származási helye. Nehéz leírnom, mert nem értek hozzá, olyan mint a férfiak kurta-pidzsamája (puff!), bő, hosszúszárú, könnyű fehér anyagból készült nadrág és színes, általában hímzett, hosszú kabát, selyemsállal. Szépek ebben is. Nagy vesztesége lesz a világnak, amikor ezek a viseletek szekrénybe vonulnak.

Két olyan ősi szokásról tudok, amit Indiában a modern nők is használnak és ami gyorsan terjed az egész világon: az agyon-ékszerezés és a testfestészet. A világon azonban annak ismerete nélkül terjed, hogy Indiában mindkét szokás jelbeszéd! Jelentősége van, hogy egy nő mikor mit és hogyan hord (hordhat!), mikor milyét és hogyan festi ki. Külön, bonyolult világ, különösen, ha az ünnepélyes alkalmakra, például esküvőre festik ki a menyasszonyt, vagy valamelyik klasszikus tánc előadására készülő táncosnőről van szó. Most nem sikerült  annyira összeszednem magam, hogy részletes ismertetésbe kezdjek, vissza fogok térni a témára, amikor a kezembe akad erre vonatkozó irodalom. Most csupán néhány apróságot említek meg. Az egész világ kíváncsi a homlok közepére festett színes pötty jelentőségére és bevallom, semmit se sikerült megtudnom róla. Úgy hallottam a kiutazásom előtt, hogy kaszt-megjelölés. Akárkitől próbáltuk megtudni, tényleg az-e, mindenki tagadta (ha nem lenne tiltva a kasztrendszer, akkor se árulták volna el érinthetetlen külföldinek), mosolyogva csak annyit mondtak, hogy szépítő-jegy, hozzátéve, hogy nem is festék már, hanem műanyag. Ugyanilyen feltűnő jegy a haj választékának piros hennával kifestése: azt jelzi, hogy a hölgy férjezett. Most találtam rá egy jó Web-oldalra, ami a 'bindi'-t, ezt a homlok-pöttyöt ismerteti, de ez is mélyen hallgat a kaszt-vonatkozásokról. Annyit mindenesetre elárul, hogy szigorúan csak hindu hölgyek viselik, hogy a férjhezmenetellel változik és hogy özvegyek nem használ(hat)ják, legfeljebb a szokásosnál kisebb fekete pöttyel 'gyászolnak'. A hajválasztékban alkalmazott vörös festésről is jól tájékoztat a 'Sindoor' (szindur) cikk.

Rendkívül érdekes az indiai nők törekvése, hogy minél világosabb legyen a bőrük. Lehetne egyszerű magyarázata is, ami az egész emberiségre jellemző, hogy mindenki másnak akar látszani, mint ami, és lehetőleg a magasabb létrafokra felkapaszkodottat és gazdagabbat szeretné elérni, így azt utánozza. (A széket az egyiptomi fáraók használták először, majd utánozni kezdték őket, akik merték..., a magassarkú cipőt valamelyik igen alacsony francia király udvaroncai találták ki, hogy magasabbnak látsszék, majd elterjedt a nők világában..., az ernyő indiai szerepéről már írtam.) Indiában azonban ezt a törekvést a kasztrendszer és az elnyomók (hatalmasok, gazdagok) jellegzetességei is befolyásolják: a kasztrendszer lépcsői nagy precizitással bőrszín-lépcsőket is jelentenek, a haridzsánok és törzsiek a legsötétebb bőrűek és a magasabb kaszthoz tartozók bőre világosabb. Ugyanígy a beözönlő hullámok is majdnem mindig világosabb bőrűek voltak az elődöknél: a dravidák az őslakosoknál, az árják a dravidáknál, az angolok az összes indiainál 'sápadtabbak' voltak (kivételt talán csak a mogulok képeztek az árjákhoz képest?) és a behódolással együtt járt a világosabb bőrszín előtti hódolat. Az indiai nők tehát fehérítő krémeket használnak, (a kozmetikai ipar talán többet profitál ebből a termékcsoportból, mint bármi másból!) és az istennek se tennék ki magukat a napnak. A nők fordított világa a 'fehér nőkhöz' képest!

Az ékszerek viselése - talán valami ősi szokás, esetleg tabu következtében, vagy mert az indiai nő nagyon nő - a legszegényebb nőknél is egyszerűen kötelező. Valószínűleg a társadalomból való teljes kiesés érzése fogja el azt a nőt, akinek nem csörög harminc karkötő mindkét csuklóján, vagy mezítelennek érzi magát. A horizontális értelemben általános viselés mellett vertikálisan is általános a díszítkezés. Az indiai nő a hajától kezdve a fülén és orrán keresztül a karjáig és köldökéig, sőt azon túl a bokájáig és lábujjáig is felcicomázza magát. Számtalan ékszerviselési szokás egyértelműen India 'újrafelfedezésével' futott szét a világon, feltétlenül indiai eredetű például a bokaperec, a lábujj-gyűrű, az orr-'fülbevaló' és a köldök-ékszer. Ez is annyira bonyolult világ, hogy talán egyszer visszatérek rá. Addig is két megjegyeznivaló jutott még eszembe: egyrészt, hogy az Indiában készülő 'ipari' (ékszerüzletekben kapható) ékszerek általában nagyon keletiesek, 'csicsásak' és az arany 20-22 karátos, ami szakértők szerint túlságosan puha, másrészt, hogy nekem legjobban az úgynevezett törzsi ékszerek tetszettek, ezüstből készülnek és rusztikusak, izgalmasak, általában bazárokban árusítják, mint például a bombayi 'Csór bazár' 47. sz. sátra, ahol a sarkán ülő nénike simogatta a szebbnél szebb gyűrűket, függőket, karpereceket.

Abban a körben, amit egyáltalán módunkban állt megismerni, általánosnak érzékeltük a feleség odaadó szerepét a családfő sikerének biztosításában. Nem tűnt megalázónak, inkább önként vállalt (a házasodási rend által is diktált) helynek a családban. Tudom, nem modern felfogás európai értelemben, de biztos nem is lázadoztak ellene. Nem egyszer hangzott el, hogy (főként pénteken) most nem ehet a vendég hölgy, mert a férje aktuális ügyének támogatása érdekében böjtöl. Ilyenkor biztos lehetett benne az ember, hogy nem kaszt-előírásokat követ az illető (nem fogyaszthatja az érinthetetlen étkét), különösen, ha nem első találkozásról volt szó, hanem tényleg az isteneknek szóló megtartóztatás vezérli az illetőt. 

Azt már említettem, hogy a jóga távolról se olyan általánosan művelt testi-szellemi gyakorlat Indiában, mint azt kívülről gondolja a világ. A magasabb rétegek hölgyei körében azonban feltűnően többen áldoznak rá időt, mint a férfiak. Idejük is van rá, fogyókúraként is kezelik és hisznek a lelki-szellemi hatásában is. Joggal teszik, mert a jóga alapvetően nem fizikai gyakorlat, hanem... és itt elakadtam, mert könyvet kellene írnom a meditációról, ami számomra is megfoghatatlan. 

Az eddigiekből talán érzékelhető, hogy a nők Indiában még alapvetően a család szaporítására, ellátására, gondozására fordítják energiájukat. Magukat az eseményeket, tevékenységet számunkra sokszor felfoghatatlan tabuk vezérlik, veszik körül. A születéssel kapcsolatban például gazdag dzséjn kereskedőcsalád asszonyától megtudtuk, hogy a szülés után 40 napig elsötétített szobában (ahol szült) kellett maradnia, ellátták mindennel, de nem hagyhatta el. A csecsemő szemhéját feketére festik, hogy a gonosz szellem szemveréssel ne árthasson neki. Azt irodalomból tudom, hogy az új feleség és az anyós viszonya általában mindaddig feszült, amíg az első fiúgyermeket meg nem szüli... Mi változott azóta, meg nem tudom mondani.

Az is egyértelműnek tűnt, hogy a 'társadalmi mozgásuk' korlátozott. A sok és máig ható korlátozó előírás sokkal merevebb elhatárolódást hozott létre az alsóbb társadalmi rétegektől, mint ami a kasztnélküli társadalmakra jellemző. Felfelé pedig ritkán, borzasztó nehezen nyílnak meg a kapuk. Az indiai nő tehát beszűkített körben kering.

Borzasztó nehéz értékelni, egyáltalán érinteni a nők számára egyértelműen rettenetes múltat, a kérdést, vajon milyen - akár morzsányi - maradványai élnek-hatnak ma is? Ha csak arra utalok, hogy a templomi prostitúció valamikor szent szolgálatnak minősült, hogy a ma előkelő, neves táncosnők által előadott táncok részben ilyen szolgálatot kísérő templomi táncok voltak, hogy a nagymogulokon kívül a hindu uralkodók is tartottak háremeket, hogy a muzulmán többnejűség mellett hasonló 'családjog' uralkodott a hinduk világában is, amit törvényileg csak a függetlenné válás után változtattak egynejűséggé ( muszlimok négy feleséghez való jogát érintetlenül hagyva), akkor nem kell hangsúlyoznom, hogy nem igen lehetett a nők jogairól beszélni. Két indiai Web-lapot adok még a szati-ról (a nők önfeláldozó tűzhaláláról) és az özvegyek sorsáról, hogy kerekítsem a képet.

Személyes élményeim, a Bombayban látottak, hallottak, a sajtóban, majd a TV-ben a hetvenes években megjelent hírek azt sugallják, hogy ha a legszörnyűbb tragédiák, sorsok meg is ritkultak, a nők kiszolgáltatottsága a mai napig elfogadhatatlan. Csak utalok, visszautalok néhány dologra, ami engem igazol. Teszem ezt azért is, mert belelapozgatva az irodalomba látom, hogy idegenek, helyiek is mennyire eltérőleg vélekednek a nők helyzetéről. Egyetlen műben, Fodor útikönyvében (1) három eléggé eltérő véleménnyel birkózhat az ártatlan olvasó: a 'The Indian Way of Life' fejezetben (104. old.) Khushwant Singh, a neves szik publicista és történész tárgyilagosan festi le az indiai nagycsalád struktúráját, nem rágódva a nagyasszony és a családba hozott fiatalasszonyok - nyilván nem rózsás - viszonyán, míg a 'Women of India' fejezet (131. old.) szerzője, Mrs. Taya Zinkin, neves újságírónő először idézi Harold Begbie-t, aki - igaz, 1911-ben - szörnyűködik az asszonyok sorsán ("The man is King, the boy is prince; and the woman is their slave." A férfi király, a fiú herceg, az asszony meg a szolgájuk. - mondja többek között.), ő maga viszont szinte mindent rózsaszínben lát. Kezdi azzal, hogy a hindu panteon istenei monogámok, hogy az asszonyaikat ért sérelem a hindu eposzok szerint mindig megtorló háborúhoz vezet. Ez igaz! Folytatja azzal, hogy az angol megszállók véleménye szerint is általános tisztelet övezi a nőket és ebből eredően biztonság is. Ezzel már vitatkoznék, hogy csak egyetlen szempontot említsek, a még mindig elő-előforduló vallási rituálékkal végrehajtott gyilkosságok miatt se lennék nyugodt. Hosszasan foglalkozik azzal, hogy a lakosság többségét adó mezőgazdasággal foglakozók semmit se tesznek, különösen nem újítanak a feleségük véleményének kikérése nélkül. Nem tudok hozzászólni, ha így van, hála istennek. Végül leírja (nem rózsaszín) mennyi mindent tett Gandhi és Nehru az asszonyok felszabadításáért a családi béklyóból, a társadalmi életben történő szerepvállalásukért. Kvótákat írtak elő, magasrangú tisztviselőket, köztük kormányzókat neveztek ki. Igaz, igaz, de az eredmény az én meglátásom szerint nem meghatározó. Titkárnőkkel, a kereskedelmi életben dolgozókkal, elárusítókkal sűrűn találkoztam, a hostess szerepet tényleg nők töltik be, az Air India akkori főhosztessze a világ összes szépségversenyét megnyerhette volna. Hallani lehetett rendőrfőnök-asszonyról, pilótáról, a budapesti nagykövet haridzsán asszony volt, vagy az ma is, de a mindennapi életben ritkán akadt össze az ember magasabb tisztséget betöltő nővel. Elkanyarodtam ismét, térjünk vissza a néhány utaláshoz. A 'The Times of India' 1976 szept. 26.-i száma 'Harrowing tale of young Nepali mother' cikkében beszámol egy fiatalasszonyról, akit tisztességes munka ígéretével Bombayba csalnak, ahol aztán 5000 rúpiáért (cca. 600 USD) eladnak egy bordélyházba gyerekestül, tovább nem is folytatom. T.I., 1976.03.07: Egy kislányt elraboltak és kuplerájból kuplerájba adták tovább, mint valami árucikket. Az ilyen prostitúcióba kényszerítés és emberkereskedelem szinte napi hírként szerepelt a lapokban. A házassági rend tanulmányozásában odáig vetemedtem, hogy belenéztem párkereső hirdetésekbe is. Kettőt körülírok magyarul. "Keresünk nem nidrupakasjapa gotrához tartozó tamil brámin ijer lányt...." és "Kerestetik vadama, nem garga gotrabeli vőlegény...". Amíg az ősi kasztelőírások szerint keresik a párokat, nem lehet emberi asszonysorsról beszélni! Csak megemlítem a gyerekek megcsonkítását, kasztrálását. A rituális gyilkosságok közül egyetlen esetet írok meg ('Indian Express', 1976 március 11): Több személy összeesküvésében 1972 novembere és 1974 januárja között megöltek nyolc fiatal lányt és asszonyt, hogy a vérüket, elsősorban a hüvelyből vett vért felajánlják Mundzsa istennőnek, valami kincslelet megszerzését és menstruációs ciklus helyreállítását remélve. A nők vagináját kivágták, fejüket szétroncsolták vagy levágták (hogy ne lehessen azonosítani az áldozatokat).... Rendkívül ritkán fordultak elő, de lehetett olvasni templom tetőszerkezetébe rejtett gyerek-holttestről és más esetekről is, amikor a sajtó hangsúlyozta a gyilkosság vallási rituálék szerinti végrehajtását.

Hogy valami jót is írjak: a szexről kizárólag pozitív információim vannak. Taya Zinkin, a jó oldalak látója érdekesen ír erről a Fodor útikönyv 133. oldalán. Leírja, hogy a nagycsaládba vitt fiatalasszonyt számtalan megalázás éri, nem jelenhet meg társaságban a férjével, nem beszélhet vele az idősebbek jelenlétében (pontosítania kellene kikről és mikorról beszél, ma már mindez nem lehet általános törvény!), de az éjszaka az övé, mert az indiaiak tudják, hogy a Mahabharata-ban írtak szerint a nő nyolcszor jobban élvezi a szexet, mint a férfi. A férfi ezért igyekszik megadni a feleségének, amire szüksége van, a nő is mindent megtesz a közös örömért. Nem veri béklyóba őket a kereszténység Éva-almája, a katolikus egyház sötét elvárása, hogy a szexet csak nemzés érdekében űzzék a hívei. A hinduk a szexet az élet egyik ajándékának tekintik, amit kellemes körülmények között kell élvezni. Hozzáteszem: nem lehet véletlen, hogy a Kama Szutra Indiában született és a szent könyveik között tartják számon (míg a keresztény kultúrán nevelkedettek vagy csámcsognak vagy röfögnek rajta). Átszűrődött az indiai családoknál töltött fogadások, vacsorák atmoszféráján is, hogy a hálószoba szentély, ahol lágyság, halk zene és füstölők kísérik a házastársak együttlétét.

XVII.3. Irodalom, színház.

Ideírtam a címet és máris belém szállt a félsz: keveset tudok India irodalmáról. Sokat olvastam az országról, de nem tanultam meg indiai nyelveket. Az irodalomra magára kevés időm jutott és azt is az angol közvetítésével tudtam csak élvezni, értékelni. És milyen irodalomról tudhat a nem Indiában született? Gondoljunk a közel 300 nyelvre, ezrekben mérhető dialektusra, az Európát átfogó méretekre, a többezer éves történelemre. Talán sikerül valamit nagy vonalakban felvázolnom a nehezen átölelhető India irodalmáról, arról, amit néhány év munkája mellett elérhetett az ember.

Kezdem azzal, hogy mint India történelme, irodalma is a múlt ködébe vész. Nincs okom a témával foglalkozó irodalmárok, nyelvészek megállapításában kételkedni, miszerint az ősi szentírások (talán helyesebb lenne különírással - 'szent írások', sacred texts - hangsúlyozni, mennyire szentnek tartják a hinduk a védákat és upanisadokat) évszázadokig léteztek írásba foglalásuk előtt, sőt a két nagy eposz és a tamil, nem kizárólag vallási költészet is. 

A legősibb irodalmi művek kétségkívül a hinduizmus alapjait lerakó Védák, a négy Veda közül is a Rig Veda, amelyet tudósok igen alapos kutatásai szerint Kr. előtt 1500 körül alkottak és attól kezdve adtak szájról-szájra. Kr. előtt 600 körül 'kodifikálták', gondolom ez a szöveg és a verstani szerkezet pontos formába öntését jelenti, majd csak Kr.előtt 300 után foglalták írásba! Több, mint 1200 év: micsoda memória-teljesítmény!

Az Upanisadok - a hindu vallásfilozófia számtalan fogalmának, mint például az atman-nak, brahman-nak és karma-nak tárházai - is kb. négy évszázad alatt öltötték fel végső formájukat: Kr. előtt 800 és 400 között születtek.

Találtam egy nagyszerű - angol nyelvű - Web-lapot, amelyik ezeket a szent írásokat tartalmazzák, ismertetik, de megtalálható benne a Mahabharata és a Ramajana is, ajánlom mindenki figyelmébe: Sacred Texts . Ha ilyenhez hozzá tudtam volna jutni a hetvenes években, sokkal többet tudnék az indiai irodalomról, de magáról Indiáról is!

A két nagy eposz, a Ramajana és a Mahabharata is jóval Krisztus születése előtti remekmű. A Ramajana-t ugyan Kr. után 100 körül öntötték írásos formába, de 600-700 éven keresztül szóban szállt generációról generációra. A Mahabharata Kr. előtt 540 és 300 között öltött végső formát. Szinte elképzelhetetlen, hogy ezt a terjedelmüket tekintve könyvtárnyi két eposzt, amelyek a terjedelmük mellett észbontóan fantáziadúsak, hogy lehetett szóban megőrizni, továbbadni, majd milyen emberpróbáló erőfeszítések árán lehetett írásba önteni. A Mahabharata azon kívül, hogy 'történelemkönyv', szent könyv is, hiszen egyik fejezete, a Bhagavadgita (vagy Bhagavad Gita) a hinduk bibliája, ott lehet találni minden műveltebb hindu hálószobájában és minden szállodaszobában. Erről a két műről valamivel többet írtam az India-ismertetőm 'Irodalom' fejezetében. 

A hinduizmus mellett három vallás, a buddhizmus, a zoroasztrianizmus és a szik közösség rejtelmeibe igyekeztem betekintést nyerni (A Koránnal néhány évvel korábban, az arab világban tett utazásaim alkalmával megismerkedtem, de mivel nem India terméke, nem foglalkozom vele.), több-kevesebb sikerrel, már amennyire időm és energiám engedte. A dzséjnizmus írásaira - ha voltak is netán a kezemben - nem emlékszem.

Mindhárom vallás szent írásairól is jó áttekintést ad az előbb ajánlott Web-lap. A három szóra kattintva nyílnak meg a lap vonatkozó oldalai: buddhizmus ; zoroasztrianizmus és szikizmus .

A buddhizmussal főként az irodalomjegyzék 12. és 44. mű és több kisebb, buddhista vallásfilozófiai vitákat ismertető füzet olvasásával ismerkedtem és csak az utóbbiak minősíthetők irodalmi alkotásnak. Itt most nem a buddhizmus tanításaival foglalkozom, akit az érdekel, annak javaslom az India-ismertetőm 'Vallások és kasztok' , valamint ennek a füzetnek a XI. Vallásokról és egyházakról fejezetét. Az irodalminak tekinthető írások sok tekintetben megfogtak. Érdekes volt például követni a módszert, amit a vitatkozások alkalmával a szerzetesek alkalmaztak. Ha jól emlékszem, az írások csak a kérdés feltevését és a vitatkozó szerzetesek által kialakított választ foglalták össze, de érezhető volt, hogy a válasz nem valami tekintély kinyilatkoztatása, hanem több gondolkodó által megrágott vélemény. Különösen izgalmas volt találkoznom Körösi Csoma Sándorral a vitairatokban. A kezembe került füzet (talán fellelhető a könyveim között) többször foglalkozott a kérdéseivel, mégpedig mindig naiv testvérnek titulálva hazánk nagy fiát: "Naiv testvérünk, Csoma azt kérdi tőlünk, hogy..." , majd következik a válasz. Most nem vagyok a könyveim közelében, lehet, hogy legalább egy ilyen kérdés-feleletet idézni fogok. Számomra, csacska ateista számára óriási felfedezés volt, hogy a Buddha követői által vallássá (szerintem) süllyesztett világszemlélet-filozófia is olyan képtelenségekkel is foglalkozott, mint a római keresztény vallás tisztítótüze, legalábbis nem tudtam másként értelmezni a halál utáni valamilyen átmeneti állapotot, helyzetet, amikor a halott súlyos szenvedéseken esik át. Meg kellett kapaszkodnom, mert a leírt penitenciák a középkori kínzásokat rajzolták meg (többnyire Európában is alkalmazottakat). Olvasom, hogy vermet, vagy nagy gödröt ásnak, a fenekén kardokat rögzítenek, a markolatukat a földbe ásva és oda dobálják az áldozatokat. De hisz ez a 'kardélre hányás'! Jellemző, hogy ezzel a furcsasággal többet foglalkozom, mint a buddhizmus lényegével?

A zoroasztrianizmus szent írásait hosszas utánjárással sikerült megszereznem. Önálló művekként is kezelhető írások csokra a Zend Avesta, a bibliájuk. Olvasgattam, kíváncsi lelkem nem hagyott nyugodni, de nagyon nehéz olvasmánynak találtam. A vallást nálam jobban ismerők szerint ezek a könyvek is - mint a vallásfilozófiai tanítások általában - a jó és rossz harcáról és az emberi tulajdonságok javításáról szólnak, én inkább életviteli tanításokról szóló versek gyűjteményének éreztem. Az vegye kézbe, aki el akar mélyedni ennek a több évezredes vallásnak a rejtelmeiben és van ideje pár hétig csak ezzel foglalkozni.

A szikek szent könyvét jóval a közösség (azt hiszem, nem tévedek, ha ismét kerülöm a vallás kifejezést, számomra legalábbis úgy tűnik, hogy a szikek vallások disznóságait elvető, támadó reform-közösséget alkotnak) megalapítása után foglalta össze Guru Gobind Singh és a mű több szempontból különlegesség: hat guru írásainak az összegzése és minden bizonnyal sok egyéb egészíti ki, teszi teljessé, mert több nyelven íródott (perzsa, prakrit, hindi, marati, pandzsabi, multani, szanszkrit és arab) és raga versformában van szerkesztve. 

Aki tovább szeretne kutatni az indiai szent írások körében, nyisson rá a Sea of Links > Vallások fejezetre.

A világi irodalom területén a jártasságom igen korlátozott. Találkoztam természetesen Kalidasa (Kálidasza), a szanszkritul író nagy hindu költő és drámaíró műveivel, de csak a Shakuntata (Sákuntala) angol fordításával volt erőm foglalkozni. Időben nagyon szórnak a róla szóló adatok, a Kr. előtti V. évszázadtól a Kr. utáni I. századig teszik többnyire ennek a kimagasló költő-óriásnak a műveit.

Rajta kívül három nyelvterület költészetével ismerkedtem meg, sajnos nagyon felületesen: a tamil költészettel, főként azután, hogy értesültem a feltételezett magyar-tamil nyelvrokonságról, a bengálival (bengóli-nak ejtik), a Kalkuttában töltött három év alatt és az urdu gazalokkal, mivel azok ma is szerepelnek a klasszikus indiai zenei-ének hangversenyeken. 

A tamil költészet a Kr. utáni I. - III. évszázadban virágzott, de szinte véletlenül kutatták meg a témakört a XIX. században, amikor egy szerzetesnek a kezébe adtak eredeti kéziratokat és felhívták a figyelmét, hogy falvakban fel-felbukkannak hasonlók. Az illető egész életét a költemények kutatására áldozta. Ma többszáz költő többezer verse alkotja ezt a tényleg szép csokrot. A téma iránt érdeklődőknek ajánlom a Pangea/Tamil Web-oldalt. 

A bengáli költészet legnagyobb alakja kétségkívül Rabindra Nath Tagore, aki Balatonfüreden is megfordult, ahol a szívkórházban kezeltette magát. Indiai módra emlékfát is ültetett a parti sétány feletti parkban (talán vele kezdődött a füredi emlékfa-park hagyománya), ahol mellszobra és annak talapzatán kedves kis verse is megtalálható. Ő talán Kálidászán kívül az egyetlen indiai költő, akit Indián kívül is szerte földön ismernek. Hozzájárulhatott a sikeréhez, hogy a tényleges anyanyelvén, a bengálin túl az angolt is anyanyelvként kezelte. Számomra ismeretlen maradt Deben Bhattacharya (Battacsárija), aki ősi dalnokok hangján szólalt meg.

Jelentőségében legkiemelkedőbb talán az urdu irodalom, amely gazdagságánál és nyelvezetének cizellált volta miatt egész India kincsévé vált, sőt azon túl is ismertségre tett szert. Magam csak a gazalokra emlékszem, amelyekből jó néhányat elolvastam, remekművek. Ritka jó betekintést ad ebbe a birodalomba az Urdu Poetry Web-lap.

Szinte kötelességszerűen olvasgattam a nagy gondolkodó Mahatma Gandhi, Jawaharlal Nehru és társaik műveiből. Gandhi 'My Experiments with Truth' műve és önéletrajza nagyszerű betekintést ad ennek az óriásnak az életébe, Nehru 'An Autobiography'-ja pedig a legkiválóbb önéletrajzok közé tartozik. Mindhárom könyv kötelező olvasmány mindazok számára, akik megszerették Indiát. Számomra különleges élményt jelentett Nehru beszéde, amit a függetlenné válás napjának első perceiben mondott el a rádióban.

Igen sajnálom, hogy ezzel az indiai irodalommal való ismeretségem megszakadt, mindaddig, amíg Indiát elhagyva a modern indiai írók fel nem keltették érdeklődésemet. Kevés jótollú írót ismertem meg, rám legnagyobb hatást Arundhati Roy 'Az apró dolgok istene.' című műve gyakorolta. Mindenkinek ajánlom a figyelmébe: nagy tudással és remek tollal ábrázolja az érinthetetlenek számkivetettségét.

Itt egy pillanatra gondolkodjunk el az indiai agyvelő nagyságán és azon, hogy a mi első irodalmi alkotásunk alig több, mint ezer éve született.

Még két gondolatot érintek.

Két országban töltöttem éveket életem során, mindkettő megismeréséhez nagy segítséget nyújtottak a mesék. Ilyen célból szereztem be a 38., 39. és 40. sorszám alatt szereplő mesekönyveket, amik átfogják Indiát és Nepált. Meg kell mondjam, meglepő olvasmányok. A mi mesevilágunkhoz képest rendkívül sok és hihetetlenül kegyetlen bennük az erőszak. Valószínűnek tartom, hogy a kasztrendszer végtelenül kegyetlen erőszakát tükrözi vissza vagy az váltotta ki az egyszerű emberekből ezt a fantáziavilágot.

Mindaz, amiről fentebb írtam, ha jelentőségét tekintve a gerincet is adja, India irodalmának csupán egyetlen cseppje lehet. Példaként megemlítem a bombayi személyzetünk egyik tagját, a szakácsnőt, aki anyanyelvén novellákat írt, amik megjelentek a szülőföldje egyik irodalmi folyóiratában. Évezredek alatt hány gyöngyszem születhetett, ami nem tudott áttörni a kasztrendszer, vagy éppen a kommunikáció korlátain, vagy ha napvilágot is látott, nem került hozzáértő olvasók kezébe? Vagy mennyi minden tűnhetett el az Indiát megrázó viharokban, mennyi veszett el úgy, mint ahogy a tamil költészet jelentős része is elkallódott volna, ha nem menti meg a véletlen.

*

Hosszú gondolkodás után írtam le a fejezet címében, hogy 'színház'. Klasszikus értelemben vett színházzal ugyanis alig találkoztunk. Márcsak nyelvi akadályok miatt is. Talán két alkalommal néztünk meg angolul előadott színművet. Egy helyi csoport vígjátéka volt az első, a rettenetesen rossz darabot még rosszabb ifjú színészek játszották el, nem ajánlom senkinek. A második angol színház jó vendégjátéka volt. Gondolom, az indiai irodalom drámáit helyi nyelveken elő-előadják, talán nem rosszul. Véletlenül is találkoztam viszont a nagy eposzok szabadtéri előadásával, ami rendkívüli élmény. Erre a témakörre kicsit később visszatérek, amikor az India népi zenés-táncos színházáról fogok írni.

XVII.4. Zene

Indiában a zene is a messzi múlt ködébe vész. Akármerre jár az ember, akármilyen emlékkel ismerkedik, a zene valamilyen formában mindenütt jelen van. A templomokban kis harangok szolgálnak arra, hogy a hívő felhívja istene figyelmét magára, az ünnepi menetek papjai kis cintányérokkal kísérik a menet lépteit, Krishna (Krisna) mindenütt és mindig kék arccal és fuvolával jelenik meg, a miniatúrák legtöbbjén hangszer mellett foglalkozik az isten vagy az uralkodó a hölgyekkel, a dzséjn templomok kupoláinak alsó körében hangszereket tartó zenész-hölgyek (apszarák) néznek le a hívőkre. Zene, zene, zene.

A hangszerek szinte kivétel nélkül ősiek, számunkra ismeretlenek. Hogy mennyire azok, azt az első hangszer-vásárlásunk jellemzi legjobban. Látva, hogy minden zenei aktusnál ott a dob, a tabla, úgy döntöttünk, hogy veszünk egyet. Mit ad isten, az egyik kirándulásunk alkalmával, Ellora és Adzsanta felé menet olyan, pár kunyhóból álló falvacskán keresztül vezetett az utunk, ahol fülkeszerű kis lyukakban, amiknek a padlózata jó méter magas volt, dobkészítő mesterek üldögéltek 'törökülésben'. Stop, itt az alkalom, ez hangszerkészítő kaszt faluja. Kérünk egy fadobot, mondja az árat, fizetünk és visszük. Szegény mester kézzel-lábbal magyarázza, hogy itt a fémdob is. Lehet, hogy kifizettük azt is és csak adni akarta, de "minek nekünk kettő" felkiáltással hárítottuk az ajánlatot. Amint hazaértünk a tablával, azaz fél tablával, azonnal kiderült, hogy a tabla kettős hangszer, egy fa- és egy fémdob alkotja. Megvettünk hozzá a párját a Csór Bazárban, ahol ugyancsak nagy szemet meresztettek a kérésünk hallatán.

India-ismertetőmben foglalkoztam a klasszikus zenével a 'Zene és tánc' fejezetben. Nehéz lenne most sokkal többet mondanom, talán csak annyival egészítem ki, hogy az egyik 'long session'-re Ravi Shankar miatt mentem el. A hangverseny valamikor délután, talán 6 óra körül kezdődött. A hallgatóság viselkedése rendkívüli élményt okozott: beszélgettek, eszegettek, ki-bejártak. Az esemény kis késéssel kezdődött, gondoltam, a mester várat magára. Kiderült, hogy más muzsikusok sora lépett fel, különféle hangszerekkel, gazalokat is énekelt egy hölgy. Tíz óra körül kezdtem nyugtalankodni, kérdezősködtem. Ó, jóval később jön. Nem szaporítom a szót: reggel 6-kor jelent meg Ravi Shankar. Ő volt az egyetlen, akinek az előadását valamennyire élvezni tudtam. Akkor értettem meg, hogy az előadott zeneszámok többsége, legalábbis a futamokon belül a dallamcsokrok improvizációk. Long session, valóban és mély meghajlással köszöntöm a Kalkutta Triót.

Itt feladom. Belelapoztam ugyanis a neves tudós, B. Chaitanya Deva 'An Introduction to Indian Music' könyvébe (20), amit Indiában olvasgattam és rájöttem, hogy én nem tudhatom közvetíteni a legelemibb fogalmakat se, ami komoly érdeklődőnek segíthet eligazodni az indiai zene bonyolult tudományában. Már a bevezetőben érdekes 'mesével' hívja fel a szerző a figyelmet az indiai zenén belül az ének fontosságára (megkísérlem tömöríteni): Egy király meg akarja tanulni a szobrászat fogásait, elmegy egy sage-hez (bölcs) és megkéri, tanítsa meg. Hogy tudnálak megtanítani, ha nem ismered a festészet rejtelmeit? Akkor taníts meg arra... és így tovább, jön a tánc, a hangszeres zene, végül az ének. Megemlíti azt is, hogy Indiában a zeneművészeteket a sangeeta (szangíta) szó foglalja össze, amiben a geeta (gíta) éneket jelent. 

A továbbiakban egyrészt ismerteti, hogy a klasszikus zene északira (Hindustani) és délire (Karnatak) bomlik (árják és dravidák?), amelyek alapjai azonosak, de igen sok az eltérő jellemző. A két alaptípus egymásrahatásban van, közeledik egymáshoz.

Egy-egy fejezetben elemzi a két alap-építőkövet, a melódiát, ami a raga és a ritmust, ami a tala. Próbáltam valamit megérteni a részletekből, de fel kellett most is adnom, erre születni vagy sokat tanulni kell.

Azt is tőle tudom, hogy a klasszikus és népi zene határait (szerintem hál'isten) senki nem húzta meg. Léteznek emelkedett zenei formák, mint a bengáli keertan, a maharastrai abhang és az andrai padam, amelyeket ennek ellenére nem tekintenek szigorúan vett klasszikusnak. Hogy tudhatnék én, a laikus eligazodni ebben a tengerben?

Miután bevallottam a kudarcot és zárom soraimat, felsorolok néhány hangszert fonetikus átírással) és nagy nevet, remélve, hogy nem untatom vele az olvasót. 

A szantúr láb nélküli, kisméretű cimbalom, a fuvolát, mint Krisna örök kísérőjét már említettem, létezik kettős fuvola is, a kommu S-alakú nagy kürt, a kasmíri (!) nút kerámia-kancsó, amit úgy használnak, mint a mi cigányaink a vízhordó edényt, a felkiáltójel is ezért jelent meg, a cigányság ugyanis Radzsasztán - Kasmír környékéről származott el, a pakavadzs a tabla fadobjához hasonló, jóval nagyobb dob, a szitár, vína, szarod, szarangi sokhúrú hangszer-család, a nagaszvaram-ot a tárogatóhoz hasonlítanám. Megemlítem még a buddhista szerzetesek kürtjét, ami akár havasi kürtnek is tekinthető.

Az indiai zene nagyjai közül - korszakot és tevékenységet mellőzve - csupán azokat említem meg, akiket az idézett mű illusztrációi is kiemelnek és a nevek angol átiratát alkalmazom: Mian Tansen, Pandit Vishnu Narayan Bhatkhande, Pandit Vishnu Digambar Paluskar, Saint (!) Tyagaraja és Rabindra Nath Tagore.

Alkalom ez arra is, hogy (ismét) kiemeljem, mekkora tisztelet övezi Indiában a tudó nagyságokat. Ebben a névsorban két megnevezés is található, a szent, amit nem kell magyaráznom és a Pandit, ami magas (szakmai) rangot és igen mély tiszteletet kifejező előnév. Itt nem találkozhattak az Ustad-dal (Úsztad), ami a Pandithoz hasonló főhajtás, de azt hiszem perzsa-nagymogul-urdu eredetű és főként a tabla-művészek kapják a zene világában. Különösen fontos megfigyelés, hogy ezeket a címeket nem a hatalom ruházza a művészekre, hanem a hallgatóság (és gondolom, a szakértők). Nincs ennél nagyobb elismerés a világon!

Nem tudom abbahagyni, úgy látszik. Elmerültem az egyszerű népek dalaiban, amelyek a műben találhatók és nem állom meg, hogy egyetlen egyet ne írjak le (20., 61.old.):

"I shall be swan and swim in your tank

 I shall be pigeon and sit on your roof;

 I shall be perspiration and enter your body,

 I shall be a fly and kiss your cheek."  

- hangzik az asszami 'Bihu' dal. A képek részben primitívnek hatnak, az egész dal mégis ámulattal tölt el. Nem tudom elhelyezni a kasztrendszer adom-veszek házassági rendjébe. Megáll az ész: a szerelem mindent legyőz!

(A nagyon durva magyar fordítás: "Hattyú leszek és a medencédben fogok úszni / Galamb leszek és a tetődön fogok ülni; / Izzadság leszek és a testedbe hatolok, / Légy leszek és megcsókolom az arcod."