HALMOS ANTAL

               BOMBAY

IV. 6. A Csór-bazár, a lopott holmik piaca (Chor-bazaar)

Hová vezet az asszonyok első útja, ha egy új környezettel barátkoznak? A vallásosaké a templomba, a sportolóké a stadionba, a szépasszonyoké a fodrászszalonba, a ritka tudós hölgyeké a tudományágukat gyakorló intézményhez, a muzsikusoké a koncertterembe. De valamennyiük második útja – különösen, ha tudják, hogy hosszabb időre jöttek és különösen, ha olyan kiváló kalauz irányítja lépteiket, mint Czigány Kata – a piacra. az élelmiszerek és ruházkodási kellékek piacára vezet. Én még fel se buktam az első hét teendőzáporának hullámai alól, amikor feleségem már kívülről tudta, a Csór-bazár melyik utcájában, melyik boltjában mit lehet kapni (pedig nem is vásározó alkat). Ahogy engem megbabonázott Damaszkusz, Tripoli és Delhi bazára, úgy őt az általa először itt, Bombayban látott keleti piac, a Csór-bazár. Sokára jutottam el én is ebbe a furcsa világba, ami megint csak különbözött az eddig látott hasonló intézményektől. Póriasabb az eddigieknél, “földszintes” változata a damaszkuszi üvegfolyosó-rendszernek, a tripoliszi változatos és nagyon gazdag épületrendszernek és a delhi emeletes elvarázsolt városrész-egyvelegnek. Vízszintes méreteit tekintve mindegyiket felülmúlja, kiterjedt városrész, fél napot lehet benne bolyongani anélkül, hogy ugyanabban az utcában kétszer fordulna meg a vásárló. Mint minden keleti piacon, itt is áruféleségenként szakosodott utcák, útszakaszok, kisebb terek vannak. Mindent lehet kapni, amire az embernek szüksége van. Mesélik, hogy egy precíz német elvesztette óriás Mercedesének egyik dísztárcsáját. Mihez kezd ilyenkor egy tősgyökeres bombaywala (bombayi lakos)? Beül az autójába és nagy kínok-keservek közepette, szűk utcácskákban kerülgetve a türelmesen szétváló. majd újra záródó vásárlótömeget, kézikocsikat, kecskéket odahajt az autóalkatrész-utcába és megkérdezi reménytelenül: tartanak-e ilyen friss gyártmányú német kocsihoz dísztárcsát? Ó, hogyne – hangzott a válasz, csak egy kis türelmet kérünk. Térül-fordul a gazda maga, hátraküldi a felszolgáló kölköt, nézzen körül a raktárban, az külön-külön előhoz három tárcsát, egyik se jó, végül a negyedik felkattan. A német boldogan fizeti a borsos árat, új márka, német kocsi, ráadásul Mercedes! Hazaérve mutatja a feleségének, milyen nagyszerű hely ez a Csór-bazár, pillanatok alatt megoldották a gondját. Hogy-hogy megoldották, kérdi a nej? Hiszen most is hiányzik! Kiderült, hogy a bal hátsó kerékről leszedték és a jobb elsőre, a hiányzó helyre feltették a dísztárcsát. Hát...., vigyázni nem árt a Csór-bazárban.

Rutinná vált a Csór-bazárt megmutatni az utazóknak, akik többnyire itt szerezték be olcsóbb ajándéktárgyaikat, vásároltak maguknak ruhaneműket, mütyüröket. Ilyenkor magam is megnéztem a régiségek sorát. Utcai árusok, kis esővédővel fedett standjukon kínáltak fafaragásokat, réz- és bronzszobrokat, lámpákat, kürtöket, kisebb bútordarabokat, népi festményeket, sőt eredeti kínai porcelánárut is. Hamar rájöttünk ugyan, hogy az árult "régiségek'' nagyrésze silány hamisítvány és rendkívül óvatosnak kell lenni, de a harmadik évünkre már kialakult bennünk annyi érzék , hogy a selejtet felismerjük. Ekkor viszont arra jöttünk rá, hogy az árusok sokszor maguk se tudják, mi van a kezükben. Néha komoly értékek kerültek holmijaik közé vagy legalábbis tényleg évszázados korú apróságok. Bár az igazi értékeket sohasem tudtuk megfizetni, kellemes volt turkálni a régiségek között.

Igazi meglepetést a ,,régi ezüst” piaca jelentett. Hónapok vagy évek múltak el, mire valaki elvitte a feleségem a kis terecskére, ahol utcai standokon, meg kisebb boltokban eldugott helyeken lakó népcsoportok, “törzsek” által gyártott ezüst ékszereket lehetett kapni. A gyártás nem fejezi ki a folyamatot: finom kézi munkával készített, csodálatos keleti motívumokkal díszített ékszerekről, dísztárgyakról van szó. Érdekes módon a standok számokat viseltek, eleinte úgy találtunk rá a jobb árusokra, hogy megjegyeztük a számát. Fantasztikus az egyszerű emberek szépérzéke, művészi nagysága és mesterségbeli tudása. Állítólag kereskedők lánca juttatja fel Bombayba az árut: a készítő valahol a semmi közepén morzsákat kap abból az árból, amit a magunkfajta vásárló kifizet ezekért a gyönyörűségekért.

Történt egyszer, hogy nagy (mint mindig: feleslegesen nagy, az állambácsi pénzén bevásárló körutakra jártak a fejesek) belkereskedelmi import-delegáció érkezéséről kaptunk értesítést. A delegációt érdeklő témakörök között egy eladdig ismeretlen jelent meg: arany, ezüst, ékszerek. Kialakult már a gyakorlatom, hogy a vadidegen területeket miként lehet felderíteni. Fel kell kérni az illetékes exportfejlesztő tanácsot (Export Promotion Council), amelyek – miután komoly és szoros ellenőrzés mellett folyósított szubvenció-rendszereket kezeltek – minden valamirevaló exportőrről információval rendelkeztek. Igaz, pártatlanoknak kellett lenniük és csak teljes listát adhattak ki a kezükből, ami az adott esetben többszáz céget jelentett, de ha az ember nem sajnálta a fáradságot, besétált hozzájuk, és nem jegyzetelt az orruk előtt, rámutattak a kért számú jobb cégre. Az arany-, ékszerexportőrök között elsőnek a Tribhovandas Zaveri céget keresték ki. Mint megtudtam, a legtöbb komoly ékszerkereskedőt Zaverinek hívják, mert azt jelenti a név, hogy aranyműves. Na, ez rendben volna. Telefonon egyeztettem időpontot és a delegációval elindultunk a megadott címre. Kétkocsis oszlopunk egyszercsak a Csór-bazár közepén kocog, kígyózik. Rémülten kérdem Velut, hogy csak nem itt van a Tribhovandas Zaveri? De, bizony itt, de nem kell nyugtalankodni. Mikor végre megállunk a mocsok közepén, valahol a zölgségsor szélén, elhullajtott káposztalevél-halmok, kókusz-skalpok erdejének szomszédságában, ott, ahol európai ember csak elvétve jár, végképp a fülemben dobog a szívem: ha most egy sátorban kötünk ki, engem is megskalpolnak. Hol a Tribhovandas? Egy kicsit előrébb, szááb. Még mindig nem sejtem, hová lukadunk ki, de az utca, aminek a sarkánál megálltunk szélesebb fajta, járdaszerű valami is kiemelkedik a csurgó szennyből: talán, talán. Alig teszek húsz lépést, látom, hogy üvegportál csillog előttem és a Diners Club kártyával jelzett üvegajtó előtt pompázatos egyenruhában feszít az őr. Na, megnyugodhatsz, mondom magamban, ez is csak egyike az indiai csodáknak. Betessékelnek. Balra egy kisebb helyiség, jobbra elvész a kanyarban a terem vége, szemkápráztató csillogás. Általános hangulatvilágítás, helyenként spotfények világítják meg az értékesebb darabokat. A termek zsúfolásig tele vásárlókkal. És nini, a sarkokban ipari TV-kamerák, van, amelyik pásztázza a teret. Minket a bejárattal szemközti ajtóhoz vezetnek, kiderül, hogy bézs bársonnyal kipárnázott lift. Leheletfinom mozgással emelkedik, halk klasszikus indiai szitármuzsika szól és itt is rácsodálkozhatunk a TV-kamerára. Az emeleten a földszintinél nagyobb és pompázatosabb terembe lépünk, kissé jobbra üvegfallal elhatárolt helyiségben fogad a tulajdonos testvérpár, negyvenes éveiben járó, intelligens arcú, macskamozgású úriemberek. Ruházatuk a legegyszerűbb fehér gyolcs kurta és pidzsama. Míg az ismerkedés folyik és egyeztetjük a kívánságokat, a tolmácsolás miatt nem tudom elfogyasztani a teámat, de észreveszem, hogy mindkettejük kurtájának nyakát briliánsgomb zárja. Kérdem a delegáció szakértő tagját, mennyit érhet. Hát..., mondja, forintban legalább egymillió. Körbekísérnek bennünket, egy-egy ékszert kiemelnek, megmutatnak, gyűrű, amelyik többszázezret ér, karkötő, amelyik 150.000-et, vásárlásról szó se lehet: keleti az ízlés, túl drágák az egyes darabok a magyar vásárlóközönségnek. A tulajdonosok rezzenéstelen arccal visszaülnek hatalmas pult-asztalaik mögé, nem először láthattak szédelgő delegációkat. Megkérdik még, nem érdekelné-e esetleg az urakat nyers gyémánt? Tolmácsolom. Miért ne, érdekesség kedvéért (!) nézzük meg, mit ajánlanak. Az egyik Zaveri bólint, benyúl kurtája redői közé, óvatosan kiemel egy kis újságpapírcsomagot, az asztalon szétnyitja és a tenyerén mutatja: nyolc-tíz borsónyi, mogyorónyi amorf fehérség között egy-két cseresznyényi. És ezek mit érhetnek? A közepesek is másfélmillió körül, mondja a szakértő, a nagyobbakat pedig így egyszerűen nem is lehet értékelni. Gyorsan megköszönjük a bemutatót és távozunk. Ez is India.

Rövidesen megtudtuk, hogy gyanúnk, miszerint a csór szó jelentése itt is azonos tartalmat hordoz, mint nálunk a csórni, alapos, tehát a Csór-bazár a lopott holmik piaca. Erről később még lesz szó. Most, hogy a Csór-bazárról írok, jut eszembe: minden piacnál piacabbnak bizonyult a gyümölcsbazár. Szelaja feladatai közé tartozott a nagyobb élelmiszer-beszerzések intézése. Többnyire buszon ment a piacra és riksával hozatta haza az árut és magát is. Dölyfösen ült ilyenkor az utasűlésen, maga nem nyúlt a kosarakhoz, dobozokhoz. A kulival vagy kiszaladó társaival hordatta be azokat. Ha a kívánságlista túlnőtte a riksa kereteit, megkapta a kocsit Velustól, ilyenkor aztán mint egy igazi úr, úgy viselkedett: kiöltözködött. legjobb csapliját (saru) vette fel és végképp nem nyúlt semmihez. Miért került rá sor, miért nem, egyszer feleségem indult el a beszerző körútra és lelkendezve tért vissza: Ilyet te se láthattál, milyen ősi módszerek és milyen gazdag választék – mondta. Addig rágott a kíváncsiság, míg egyik útjára elkísértem. Nem bántam meg, tényleg felülmúlt mindent, amit eddig láttam-hallottam a keleti kereskedelemről. Maga az épület méreteiben többszöröse a budapesti vásárcsarnokoknak, de nincs födémmel szintekre és falakkal üzletekre bontva. Kívülről óriási acélszerkezetű üvegcsarnok foglalja el a teret, a csarnokot teherautók, kézikocsik, riksák veszik körül. Az áruval teli vékaszerű kosarakat a fejükön vagy félvállról fogva a hátukon cipelik a fényesen csillogó bőrű kulik. Illetve nem is cipelik, mert nem látni rajtuk az erőfeszítést: futólépésben, aprózva teszik meg naponta százszor a többtíz méteres távolságot a kocsiktól az elárusítóhelyekig. Bent aztán az embert olyan látvány fogadja, mintha évszázadokat lépne hirtelen vissza. A rozsdás-penészes csarnokot egy üvegfal előcsarnokra és a tényleges elárusítótérre bontja, ahol hosszanti folyosókra és néhány keresztbe közlekedést lehetővé tévő átjáróra osztották a standokat. Ezek többszintes acélszerkezetek, oldalról három- négylépcsős gúláknak lehetne ábrázolni a szerkezetet, amiken pallók alkotják a rakodóteret, a feljáró lépcsősort, az eladók mini-irodáinak padlóját. Lehetetlen röviden leírni azt a többméter magas árutömeget, ami kosarakban, faládákban, kartonokban erre a lépcsőzetes üzlet- és élettérre települ. Alul, az első szinten egészen fiatal gyerekek kínálják a banánt, narancsot, mandarint, ananászt, datolyát, mangót, szőlőt, diót, almát, kesudiót és az általunk addig nem ismert gyümölcsöket, papaját, jack-fruitot. A zöldségeket kár lenne felsorolni, kapható volt ott minden: a megszokott európai zöldségektől kezdve az indiai fűszernövényekig. Ha egy sorral feljebb elhelyezett kosárból mosolygott a vásárlóra a kiválasztott gyümölcs, a gyerek fürgén felugrott és két kosár között állva rakodta tele a mérleg serpenyőjét. Kevés gyümölcsöt mértek súlyra: a banán fürtre, később ötösével bontódott, az almát, körtét tucatra mérték. Amit viszont meg kellett mérni. azt vagy kis, nemrég még nálunk is használt kézi karos mérlegen vagy óriási, a felső soron, arasznyi magasságú “íróasztala” mögött törökülésben ülő gazda feje felett lógó XVI. századbélinek taksálható mérlegen mértek, nagy komolysággal. A gazda egyébként fentről, a magasból vezényelte kis csapatát, az önállóan alkudozó legénykék néha, a helyzet súlyosságának hangsúlyozása végett engedélyt kértek még tíz pajsza elengedéséhez, amire a válasz általában hangtalan fejbillegtetéssel jelzett beleegyezés volt. Apropó: fejbillegtetés. A nem jele Indiában is a fej jobbra-balra forgatása. Az igent viszont a fej jobbra-balra billegtetésével hozzák a kérdező tudomására, de ezt a nyak kígyószerű mozgása közvetíti a fejhez, ami első pillanatban utánozhatatlannak tűnik. Aztán úgy hozzászokik az ember, hogy évek múlva is zavarba hozza az Európában hozzá fordulót, aki – hacsak nem bolgár – képtelen eligazodni a válaszon. Visszatérve a gyümölcsárusra: ott, fenn a magasban folytatja a levelezést, kezeli a számlázást, intézi a könyvelését. Időnként begyűjti a csapattól a bevételt, ha szükséges, felváltja a hozzá feljuttatott bankót, mindehhez halászfelszereléshez hasonló boton függő serpenyőt használva. Igazi keleti világ, a vásárlást, piacozást gyűlölő emberként többször elkísértem nejem, hogy ezt az Európából végleg eltűnt világot élvezhessem.

És még egy megjegyzést: nem hogy romlott áru nem fordulhatott elő a pultokon, a darabos gyümölcsöket szemenként válogatták, tisztították, a drágább gyümölcsöket, mint a mangó szinte babusgatták. Érezte a vásárló, hogy nemcsak üzleti érdekből, hanem mert szerették az árut, amivel foglakoztak.

IV. 7. A monszun

A szelek tengernyi válfaját ismeri az emberiség, bizonyára a kedves olvasó fülének is ismerősen cseng a monszun, akárcsak az adriai bóra vagy a főn, a hegyek száraz, meleg, leszálló szele, a hurrikánok, amelyeket névvel becéznek, bár szörnyetegek, a tornádók, a hurrikánok édestestvérei vagy a passzátszelek, amelyek a Ráktérítő és Baktérítő között az egyenlítő felé fújnak és hordják szünet nélkül az életet. A nagy tengerész népek, mint az angolok, hollandok, spanyolok a szél számtalan változatát különböztetik meg nyelvükben.

Nem tudom azonban, van-e még a világon a monszunhoz hasonló, szélhez kötődő komplex természeti jelenség, folyamat, amely emberszázmilliók életét, sorsát teljes mértékben meghatározza és amely annyira nőiesen szeszélyes, kiszámíthatatlan, mint a monszun.

Mert a monszunt át kell élni, meg kell “merítődni” benne ahhoz, hogy az ember megértse: ereje, hatása mindent meghatározó, ha idejében érkezik és a szokásos esőt öntözi végig a szubkontinensen, mindenkit ellátó termést, azaz életet teremt, hiánya vagy szeszélyes késése, az átlagosnál lényegesen kisebb hozama pusztító, gyilkos hatású.

Indiai ismerőseink mondják, hogy jelentőségére jellemző: május közepétől kezdve az indiai parasztok abbahagyják a földeken a munkát, naphosszat a kunyhóik előtt guggolnak-gubbasztanak és délnyugati irányban kutatva az eget várják a felhők megjelenését, az első esőcseppeket. Dolgozni nem tudnak, mert addigra kiszáradt már minden: a föld kopog, repedezett, a növényzet elsárgult, lekonyult, a talajhoz bújva kísérli meg csökkenteni a párolgást, a hatalmas folyók is csak köves-kavicsos medrük mutogatásával tudják elhitetni, milyen szélesen hömpölyögnek a monszunesőtől megtermékenyülve. Egyébként is minden mozdulat, minden kapavágás feleslegesnek tűnik: ha elég esőt hoz a szél, a nádtetőn is burjánzani fog a növényzet, ha száraz, sovány szél érkezik, nem segít semmi. A helyenként évszázadok alatt kiépített öntözőrendszerek csak akkor segítenek, ha a monszun csak valamicskét marad el időben, erőben az átlagostól. Ezt pedig július közepe előtt nehéz értékelni.

A monszun közeledte is jelzi uralkodói nagyságát. A hónapok óta tartó szárazság nem a sivatagok nyelvet a szájpadláshoz tapasztó szárazsága, nem a giblik, a szaharai homokviharok vörösessárga, a fogak alatt meg-megcsikorduló, perzselő előfüggönye. Fokozatosan, hétről hétre, majd napról napra növekvő fülledtség, csend, elfátyolozódó fények, opálos villanások, a természetről az emberekre is átlopódzó feszültség ejt rabul mindent. Az ember feje, füle vattával párnázódik ki, homlokán gyöngyözik az izzadság. És a páratartalom az utolsó napokban nem csökken, hanem nő. Szülés előtti, vajúdástól terhes percek, órák, napok ezek. Mint a legnagyobb nyári zivatarjaink előtti pár óra, csak hetekre széthúzva és európai méretekre szétkenve.

Bombayba június 5-7 környékén érkezik meg az esőisten, ha tartja magát a sok évezredes, évmilliós menetrendhez. Érkezése a hosszú várakozás ellenére robbanásszerű. Az opálos horizont egyszercsak elkezd füstölögni, gőzölögni, apró fodrokban megjelennek az első, még világos felhőfürtök, kergetőznek, híznak. Pár óra, és a délnyugati égboltot sűrű, gyorsan kavargó zivatarfelhők takarják, majd előrelőtt nyilakként lecsapnak az első szélnyelvek, végignyalják a földet, megrázzák a fák loboncait, felkapnak egy-egy elejtett papírlapot, pálmalevelet, bekukkantanak a nyitott boltajtókon: vigyázzatok, meg ne ázzatok. Az előőrsöket néhány perces csend követi, csak a felhők sűrűsödnek, sötétednek, mintha hirtelen esernyőt nyitott volna maga fölé a város és a felhőfront elkezd száguldani, mint a támadó lovasság az öldöklő csatában. Az elöl rohanó felhőalakzatok kavargó formáikban is hasonlítanak a támadó lovasokra: hol itt, hol ott emeli magasba a fejét egy-egy táltos paripa, megtorpan, majd leszegi a fejét és fékezhetetlenül rohan előre, a halálba.

Ekkor permetezi végig az első esőnyelv a várost. Mint a szélnyelvek, végignyalja az utcákat, pár csöppet szétfröccsent az autók ablakain, a fedél alá igyekvők arcán, majd kacarászva visszavonul.

Ő az esőisten udvari bohóca. Párat bukfencezik, egy-két embert hátba vág, kacag, ugrándozik. Hátha jobb kedvre deríti a haragosan érkező istent. Hátha így jobban megesik a szíve a szomjúhozó földön, a kitikkadt embereken. Három-négy suhanás, kis fröccsök: menekülj, mert jön az özönvíz.

Újra pár perc csönd. Dermedt, moccanás nélküli csönd a földön. Csak a felhőtornyok robognak. Csak az ég haragszik. Távolról elcsattannak az első villámok. Morajlik az ég. Félóra? – és dörgés, villámlás közepette megnyílnak az ég csatornái. Elkoptatott szókép, de nehéz lenne jobbat kiötleni a jelenség leírására: megindul az ég eső képében és önti magát a földre. Néhány percig nem látni tíz méternél messzebb, majd pillanatokra alábbhagy a zuhatag, kirajzolódnak a szomszédos házak. A pillantásnyi pihenő után ismét özönvíz erejével ömlik a víz az égből. Patakocskák ömlenek a tetőkről, patakok képződnek a járdahajlatokban, folyók zubognak a mélyebb utcaszakaszokon. A csatornarácsok fölött néhány percig még pörög a víztölcsér, aztán elsimul a víz, derékig ér, megjön az étvágya. Először elnyel egy kézikocsit, aztán jókedvűen bekúszik a kivételes élményként élvezett koncertről éppen hazatérők kocsijába, két alternatíva elé állítva a benne utazó házaspárt: vagy ottfulladnak vagy úszva, megvert hadként hagyják el a tengert (velünk történt meg, feleségem estélyi ruhában nem tudott kiúszni, egyik kollegánk vitte ki ölben, nyakig gázolva a megrekedt vízben). Az úszó közben ügyeskedhet, el kell tolnia a szája elől a vidáman úszkáló utcai szemetet: emberi és állati ürüléket, bambuszrudat, fél tornacipőt, ágakat, virágcsokor-maradványt. Így szép az élet, ha az ember meg tudja rántani a vállát és elfeledkezik járványokról, bétel-köpésekről, patkányokról (merthogy azok is úszkálnak ilyenkor).

Valahol (I. kötet?) említettem már, hogy a Bombayba érkezésünk előtt pár héttel 24 óra alatt 520 mm eső ömlött a városra, az érkezésünket követő (harmadik) hullámban volt olyan 24 óra, amikor 420 mm esőt (esőt? zuhatagot) élvezhettünk. Szerencsére pihenőnapon történt, ki se mozdultunk a lakásból.

Hullámok. Az első hullám érkezésénél eltérített a mesélő kedv. A monszun hullámai nem hagyják eltéríteni magukat. Általában három hullámban öntözi-árasztja a földeket a monszun: az első hullám 2-3 hétig tart és általában nem a legerősebb. A második kicsit hosszabb és gazdagabb, a harmadik gyengébb az első kettőnél és a vége többnyire átmegy a “kifutó” szakaszba, fokozatosan csendesedő, öregedő, haldokló szakaszát éli az esőisten szeptemberig, amikor kicsit vénen, kicsit elfáradva, két-három napig tartó zivataros dörgés-villámlással és öntöző esőkkel búcsúzik az ismét szexisen buja, kivirágzott világtól.

Közben persze pihenőket is tart az életadó esőisten. Még a legbővebb öntözés napjaiban is meg-megtorpan, szétzilálódik felhő-bozontja, percekre, néha órákra kisüt vagy átsüt a megvékonyodott felhőfátylon a Nap. Ilyenkor felszívja a csatornarendszer (ahol van) a patakokat, folyókat, az utcák aszfaltja pillanatok alatt elkezd füstölni-gőzölögni, mintha alulról fűtenék. A termőföldek is lehetőséget kapnak, hogy feligyanak valamit az áldásból, mert a felső talajréteg az első órákban telítődik és a nagy zuhatagok alatt képtelen elnyelni a napi 20-30 cm vizet, megindul az erózió, a talaj elhordása. Az esőisten pihenői a  talajtáplálás igazi időszakai.

Ráérnék Kalkuttánál elmesélni, de most kívánkozik ki belőlem. A sok “mellékes” vendég között érkezett egy engem érdeklő gárda (nagy öröm a sok faarcú, nagyképű és bárdolatlan utazó között): a delhi Információs és Kulturális Központ által istápolt filmesek, akik Kőrösi Csoma Sándorról, vándorútját követve készítettek filmet. Csinálták önállón és ügyesen a dolgukat, ahol azonban lehetett és kellett,  segítettünk nekik. Valahol forgattak és megbeszéltük: értük megyek, hazaviszem őket és együtt költjük el vacsoránkat. Néhány órával a randevú előtt berobbant Kalkuttába a monszun második vagy harmadik hulláma és összemosódott ég és föld. Kalkuttában egyébként kicsit más a monszun, mint Bombayban. A szilajon érkező és felhő-szekerében nagy terheket cipelő istenség a nyugati partvidéktől Kalkuttáig átrepül egy egész kontinensnyi távolságot, öntöz, táplál Európányi földeket, kicsit megszelídül, szeszélyeit kitartás, alaposság váltja fel. Viharosan érkeznek a hullámai, de aztán fáradhatatlan nyugalommal öntözik a várost, a vidéket, a felhők világosabbak egy árnyalattal, ködszerűen bekúsznak szinte a házak közé és locsolnak, öntöznek, ürítik ki magukból az idáig, a távol messzeségbe elhurcolt vizet, mintha a hegyeknek, a már nagyon közeli hegyeknek nem akarnának hagyni egy cseppet se. A nedvesség, a pára mindenhová behatol, mindent átitat, az eső hol dübörög, hol csak kopogtat a bádogtetős viskók tetején, de fáradhatatlanul dolgozik, pihenőt csak napok múlván enged meg magának. Ilyen hullám érkezett, de nem lehetett nem menni a vendégekért. Az ígéret számomra törvény, egyébként se lehetett őket telefonon elérni. Beültem az akkori szerepkörömnek megfelelő 240-es Mercedesbe és nekiindultam az esőfüggönynek, az utcákon hömpölygő 30-40 cm-es víznek. Odafelé viszonylag rendben eljutottam, ritkán kellett megállnom, hogy utat adjak az elsüllyedéstől félve tekergő, a magasabb pontokat keresgélő helyi kocsiknak. A filmesek picit már ázottan, de zakósan-nyakkendősen vagy legalább tarka, trópusi “kivingben” kászálódtak be a kocsiba, teljes felszerelésükkel. Az út, amelyiken jöttem és amelyik visszafelé is a legésszerűbb megoldás lett volna, közben tengerré vált. Nem vicc: megjelentek az első csónakok, mintha valami Velence-díszletbe kerültünk volna. Vizuális emlékeimre és ösztönömre hagyatkozva kerülőútra tértem és sokáig sikerrel keresgéltem én is a magasabb pontokat. Közben a kocsi ajtaját már nem szabadott kinyitni, a zavaros utcalé az ajtóküszöb szintje fölé emelkedett. Bombayi tapasztalataimra emlékezve nem csodálkoztam azon, hogy a motor rezzenéstelenül, halkan kopogva működik tovább. Az istenkísértésnek egy kőmorzsalék-halom vetett véget, amelyre egy szemközt vergődő kocsi elől kitérvén rászaladtam. Nem látszott ki az áradat alól! A kocsi fennakadt és nem lehetett szabadulni a kőmorzsalék öleléséből: minden újraindulási kísérlet kudarccal végződött, a kerekek a morzsalékban kipörögtek. A vendégsereg először ingre, majd gatyára vetkőzve próbált segíteni, húzta-tolta a kocsit. Végül a vízfüggönyből kibontakozó teherkocsit kaptak el, amelyik I00 rúpiáért kivontatott minket a legközelebbi szilárd pontra. Szokás szerint a kátyúnk volt az utolsó veszélyes szakasz. Onnan percek alatt, gond nélkül futott a kocsi hazáig. A tologatás alatt magam is ki-be szálltam, alsónadrágra vetkőztem. Ilyen előkelő szerelésben, ázottan-csapzottan érkeztünk meg, többórás késéssel, a vacsorára. Feleségem általános forró zuhanyt rendelt el, a fiúk a ruhatáramból felöltöztek és éjfél körül mindennek megadva a módját, neki is láthattunk a vacsorának.

Emlékezetes marad jugó barátaink végleges távozása is. Akkor még a nagy és egységes Jugoszlávia képviseletét látták el a Jugolinija hajózó társaság kiküldöttjeként és távozásuk napjára valami oknál fogva kocsi nélkül maradtak. Kivittük őket a reptérre. Akkor is harmadik napja nem lehetett tudni hol végződik a föld és hol kezdődik az ég. Vízfüggöny kezdődött az embertől 5 méterre, odáig lehetett látni, ami távolabb volt, mint a mesében, eltűnt a szürke égben. A városban folyók, tengerek, tavak. Ismét megjelentek a ladikok is. Nagy öröm volt felüljárókon közlekedni: azok kiemelkedtek a tengerből, az ember néhány méteren át látta az utat. A kocsi helyenként rohamcsónakként hasította a vizet. Legrosszabbak azok a pillanatok voltak, amikor a szemközti forgalom vagy egy-egy elakadt riksa miatt meg kellett állni, ilyenkor olyan érzése támadt az embernek, hogy pillanatokon belül elsüllyed a kocsi. Végül megúsztuk oda, vissza. Azóta csak mosolyogni tudunk a nagy esőzésekről szóló híradásokból kicsengő rémületen. Derékig vízben járni, az áradat által ellepett kocsit látni hónapokig mindennapos dolog volt Bombaiban, Kalkuttában egyaránt.

A lakosság rezignáltságára jellemző, hogy a monszun pihenői alatt használt esernyő a “hullámok” alatt eltűnik. Kísérletet se tesznek a használatára. Másodpercekre nyújtana csak védelmet, aztán a pereméről leomló víztömeget a szél úgyis a ruházatra sodorná és a teljes átázás csupán percek kérdése lenne. Az esernyővel rendelkező hivatalnokok is két váltás ruhát használnak ilyenkor. Az egyiket magukon hordják, a másikat a hivatali szekrényükben tartják. A munkahelyükre érkezve levetik a mosogatóronggyá ázott ingüket, nadrágjukat, lerúgják csaplijukat, letörülköznek és felveszik a száraz váltást. Mosogatóronggyá vált ruhadarabjaikat felakasztják ablakra, szekrényre, lehetőleg a levegőt keverő ventillátorok közelébe és próbálnak emberi ruhadarabokat varázsolni belőlük. Ez a 90% feletti páratartalom mellett eleve reménytelen vállalkozás. A munkaidő végén visszaöltöznek a valamivel kevésbé nedves ruhákba és a száraz évszak csúcshőmérsékleténél 5–7 fokkal alacsonyabb hőmérsékleten didergősen indulnak haza. Hányan szednek össze reumát, izületi gyulladást a félig száraz, félig nedves ruhában, csak a jóisten tudja megmondani.

Még mindig Kalkutta motoszkál az agyamban, de ha itt elmesélek mindent a kalkuttai monszunról, mi marad a harmadik kötetre?

Rögzítsünk inkább annyit, hogy párszáz kilométerre Kalkuttától, a Himalája lejtőin található az a pont, ahol a legmagasabb az évi átlagos esőhozam: több, mint 12 méter! A fáradhatatlan esőisten Bengálban még elég erőt érez magában ahhoz, hogy ne ürítse ki bendőit. Továbbrepül terhével a Nagy Hegyig, amely fölé emelkedni neki is erőfeszítésbe kerül. Amint kapaszkodik fel, fel a magasba, mind nehezebb a terhet cipelnie, mint a léghajó, hullajtja magából a ballasztot. Az utolsó cseppektől is megszabadulva bukik át aztán a hegygerincen, hogy a túloldalon már mint szárító, sivatagosító légtömeg ballagjon le a magasföldekre, platókra: az esőistennek öregen és fáradtan csak pusztításra van ereje, teremtésre nem.

Legszebb arcát a monszun Délkelet-Indiának mutatja októbertől kezdve, amikor a délnyugati monszun, erejét vesztve, utolsó szárnycsapásaival búcsút mond a szubkontinensnek. Egyik szárnysuhintással felébreszti mély álomba szenderült kisöccsét, aki félálomban kerül egyet a kertek alatt és keletről talál rá a bátyó által kissé elhanyagolt délkeleti sarokra. Mérgében, hogy szép álomból verték fel, nagyokat zúdít dézsájából a már kizöldült földekre, majd bóbiskolva engedi ázott köpenyujjából csörgedezni az esőt. A földi halandó, aki nyugatról látogat erre, méregtől pukkadozva próbál a számára elkésettnek tűnő, egymást kergető záporok elől menekülni, rejtőzködni, mindhiába. Az eső színpadi függönysorokhoz hasonlóan szalad végig a tájon. Az egyik függöny a vándor nyakába csurgatja a mennyei áldást, a másik egy kilométerrel előrébb húzza-vonszolja rojtjait a pálmafák koronái között, a harmadik még csak készíti-fodrozza magát a rizsföld mélyzöld csillogású, finoman hullámzó szálerdeje felett. Az elől rohanó függöny most hirtelen megbomlik, felszakad és a délutáni Nap ferde sugarai áttörnek a megnyíló résen, az első pillanatban sugárkéveként tündökölnek, majd teljes szivárvánnyá terebélyesednek, végül, mint a vízesés bomló szálai, sziporkázó cseppekké esnek szét. A varázslat egy órát tart, még az út is sütkérezik, nyújtózkodik egyet a napsugárban, aztán újra összecsukja szárnyait a függöny és korai esti szürkület, csöpögő nátha, fátyolos ködgomolyagok ülnek a sikamlósan nedves tájra. És így megy ez, kúszva, fáradt önmagát törve, vonszolva áztatja a tájat az esőisten kisöccse, az utó-monszun decemberig.

A legcsodálatosabb az egészben talán az, hogy a mai napig nem ismerik pontosan a monszun eredetét. A legelfogadottabb teória szerint Közép-Ázsia fennsíkjai, platói, az ott található sivatagok felmelegedése, felszálló légáramlatai képeznek olyan alacsony légnyomású zónát, ahová az Indiai Óceán felől, erejét lassan gyűjtögetve bezúdul ez az óriási légtömeg, amely magas hőfoka miatt óriási páratömeget szállít és amelyik a lépcsőzetesen emelkedő szárazföld tömbjeitől meg-megdobódva ejti ki magából az özönvizet, mígnem a Himalája falának ütközve teljesen kiürül és fokozatosan melegedő (visszamelegedő) Ieszálló légáramként tölti be a megüresedő légteret. Megmagyarázhatatlan azonban a nagy pontosság, ahogy óraműként vigyáz a pontos megjelenésre. Úgy tudom, nem nagyon értik a természettudósok a monszun erejében, páratartalmában bekövetkező óriási ingadozásokat se. Néhány napos késés és fele esőmennyiséget kap a szubkontinens. Két-háromhetes késés és katasztrofális szárazság a következménye. Évezredek óta törekszik a lakosság a monszun “megfogására”, az óriási víztömeg erőteljes erózióval járó “lefutásának” megakadályozására és az így megmentett víz öntözésre való felhasználására. A modern India központilag is erősen támogatja, szervezi az öntözési rendszerek építését. Egyes korábbi uralkodók, maharadzsák mai szemmel is meglepően hatékony rendszereket építettek ki, mint például az udaipuri maharadzsa, Udaj Szing, aki mesterséges tavakba fogta fel a monszunesőket és komoly csatornarendszerrel terítette a földekre.

Utazásaink során főként Gudzsaratban és Radzsasztanban, valamint DéI-Indiában láttunk helyi megoldásokat, valószínűleg faluközösségek által létesített és üzemeltetett öntözőrendszereket. Sokhelyütt ősi eszközöket, módszereket alkalmaztak, az ember Egyiptomban vagy Mezopotámiában érezte magát. A legáltalánosabban használt két vízkiemelő eszköz a kecsketömlő és a korsós kerék volt (legalábbis a hetvenes években, de gondolom, ma se sokat változott a helyzet). A kecsketömlőt ökör húzza fel valami facsúszdán, miután a kis csatornában megtelik vízzel, majd a csúszda tetején megbillen és a fogadó csatornaerecskébe ereszti tartalmát. Nagy hátránya egyrészt, hogy szakaszos az “üzem”, másrészt, hogy a műveletet végző állat visszahátrálásához emberi irányítás, felügyelet szükséges. Az egy lapát, két ember világában ez persze nem gond. A korsós módszer jóval modernebb: korsókat kötnek egy vízszintes tengely körül forgó nagy kerékre, a korsók alul vizet mernek, felül, lefelé indulva egy elvezető vályúba ürítik tartalmukat. A meghajtás itt is állati erővel történik, de az üzem folyamatos és az állat nem igényel állandó felügyeletet. Ha csak ezt az ősprimitív módszert széles körben használnák, meg lehetne sokszorozni India mezőgazdaságának eredményeit.

Vannak aztán álmodozó tudósai is Indiának. Készült (komoly kutatók tollából) olyan tanulmányterv, amelyik a Himalája lábánál kialakítandó gigantikus gátrendszerrel kívánná megfogni a hegyekből lezúduló víztömeget és óriási kapacitású csőrendszerekkel átvezetni a Gangesz völgyén a Dekkán fennsíkra, ahol az egész fennsíkot felszabdaló öntözőrendszert táplálna. A rendszer természetesen érintetlenül hagyná a mai folyamrendszereket. Az ötlet csodálatos! A világ éléskamrájává tenné Indiát még a robbanásszerű népszaporulat mellett is. A baj csupán az, hogy az egész világ összefogására lenne szükség a megvalósítására. Az álmodozó tudósok egyet feledtek el figyelembe venni: a világ békés célokra nem, csak önpusztító háborúkra képes összefogni.