I.1. A száris hölgy. Moszkva, Seremetyevo.

A moszkvai átszállás kellemetlenségeit a gyakorlott szocialista utazó rutinjával védtem ki: egy kis szeljotka (heringféle) vajaskenyérrel, pezsgő, sütemény és csokoládé, ezek az ehető ételek és zamatuk még az udvariatlan és lassú kiszolgálást is feledtetni tudja. A hűvös, áztatós idő a váróterembe is beette már magát, kissé dideregve húztam a nyakam a ballonkabát gallérjába, sétálgattam a hatalmas üvegtáblák előtt és néztem a nehézkesen görgő, sűrű fekete felhőket, amint szinte maguk alá gyűrik a sorsukra álmosan várakozó egyforma ezüstszürke gépóriásokat. A haragvó tengerre emlékeztető színek gyorsan mélylilára váltottak, majd megfagyott a sűrű sötétség, csak a nyírfaerdő fehér szálai villantak elő egy-egy fénysugárból. Leültem a fal melletti rozoga műbőr kanapéra és böngésztem a semmiresejó szovjet propaganda-sajtót.

Elszunnyadtam. A bóbiskolásból ébredezve egy hölgy látványa egycsapásra kipattintotta a szemem. A betonra néző ablaktábla előtti korlátra támaszkodva beszélgetett egy férfi egy száris hölggyel. Kreol bőrük is elárulta keleti származásukat, ami azonban a csodálatot kiváltotta belőlem, a száris hölgy méltóságteljes tartása volt. Egyikőjük sem volt fiatal. A férfi nyúlánk termetén is jól mutatott a sötét európai öltöny, a fekete hajába vegyülő ősz szálak jó negyvenes kort mutattak. A hölgy vörös tónusú, igen tarka mintájú szárijából a hideg ellenére is kilátszott a dereka, amely már zsír-ráncokkal terhelt volt, mosolygósnak tűnő arcán a ráncok a negyedik évtized előhírnökei lehettek. Kis kontyba tekert haja még koromfeketén bújt elő a fején is átvetett szári alól. Vonásai szépek voltak, jobbkarjával kecsesen tartotta a szári karján átvetett végét. Szálfaegyenes tartása, apró, puha lépései, amint férjével pár lazító lépést tettek fel-alá, kiemelték környezetéből. Mint később, sokára megtudtam, megtanultam a látottakból, két dolog neveli ezt a királynői tartást: gyerekkorukban a lányokat fejükre tett terhekkel egyensúlyozva járatják mindaddig, amíg nem mozognak tökéletes biztonsággal - mint a magyar üveges-tánc táncosai - és ez csak egyenes derékkal, puha járással és emelt fővel lehetséges, a másik pedig az öltözékük, a szári. Száriban nem lehet heves mozdulatokat tenni, ugrálni, futni és ez az ”üveges” tartással együtt csodálatosan kecses lejtésű mozdulatokra nevel. Kínosan esetlennek festenek azok az európai nők, akik a hitet majmolva, vagy mert az indiaiak kedvében akarnak járni, szárit vesznek fel. Mozgásuk minden hibája - mint egy nagyítón keresztül - megsokszorozódik, úgy tűnik, púposan botladoznak.

Pár perc és elsétáltak a TV-olvasószoba felé. Pár perces találkozás egy idegen, ismeretlen kultúra egyetlen, jelentéktelennek tűnő szegmensével. Egyetlen nő mozgáskultúrájával. A hatás akkor is, azt követően is mindig óriási volt: belesápadt európai lelkem. Először éreztem meg, hogy Indiával szemben milyen kicsinnyé is tud törpülni a nagyképű Európa.

I.2. Air India. Vendégszeretet, veg - non veg, guggoló utasok

Késő éjjel szólították az utasokat beszálláshoz. Annak ellenére, hogy messze a betonra kinyúló folyosó-híd szolgálja a kultúrált, kényelmes ki-beszállást, az utasokat a folyosó elején nyíló lépcsőn le- és beterelték egy ütött-kopott, fűtetlen és koszos buszba, várakoztattak bennünket vagy negyedórát, minden fordulónál újra és újra megvizsgálták az útleveleket. A szocializmus egyik vívmánya: akkor is bosszantsuk az embereket, amikor se elvi, se gyakorlati szempont nem indokolhatja azt, legfeljebb néhány ostoba ember hatalomvágya, szadizmusa. Fellélegeztem, amint a busz végre odakanyarodott az Air India Boeing 707-esére vezető lépcső elé. Amint felértem a lépcsőn, szinte megtorpantam a két stewardess láttán, akik száriban, fedetlen derékkal és csupán talpból és két pántból álló papucsban (csapli) álltak a gép ajtajában, az 5-6 foknál nem melegebb szélben és imára kulcsolt kézzel, mély főhajtással és halk ”namasté”-vel üdvözöltek minden utast. A számukra dermesztő hidegben lila, de mosolygós ajkakkal tették mindezt és csak ezt, az utasokat két lépéssel beljebb másik stewardessek vették át és kísérték a helyükre. Hasonló kedvességgel, szívet dobbantó fogadtatással az Air Indián kívül csak évek múltán, a Thai Airlines gépén találkoztam.

A gép felszállásáig a nagyrészt indiaiakból álló utassereg helyrerázódásának figyelésén kívül két dolog kötötte le a figyelmem: a halkan szóló indiai - mint később megtanultam eligazodni benne - klasszikus szitár-muzsika és a gép aranyba hajló sárga, dús mangó-motívumokkal díszített kárpitja, amely igencsak kiváló díszítőművészi hajlamról, tehetségről árulkodott.

A hosszú repülőúton aztán számtalan kellemes, furcsa és kellemetlen élményben volt részem. Maga a repülés már megszokott dolog volt számomra, mégis újra ámulatba ejtett a sűrű felhőzet áttörése, ami a vaksötétben, kizárólag a gép fényeinek tükrében még félelmetesebb volt, mint nappal. Csodálatos látványok sora következett: a koromfekete égbolt millió, nem pislákoló csillaga, amint a gép maga alatt hagyta a felhőzetet, majd a felhőszőnyeg szélén a színek tobzódása, amikor elébe szaladtunk a napkeltének, a tintakék-lila-vörös-arany színek kavalkádja, egymást ölelése, megfojtása, végül a csoda, ahogy a hatalmas napkorong vörösen kiemelkedik a felhő-habokból és villámsebesen leveti magáról a bíbor-palástot, hogy hétköznapi sárga tűzruháját ölthesse fel. Közelinek éreztem a Napot, mint annyiszor az Indiában töltött évek alatt, még nem tudva, de talán megsejtve, milyen hőséget árasztva tud sütni.

Kellemes volt az indiai ízekkel találkozás. Nem értettem először a stewardess kérdését: veg, or non-veg (vegetariánus, vagy sem?), csak miután részletezte, hogy fogyasztok-e húst. Amint sikerült tisztáznunk, fenséges ízeket élvezhettem. Először fogyasztottam indiai fűszer-özönnel készített ételt és azonnal rabja lettem. A kiszolgálás önmagában magas vendéglátó-kultúráról tanúskodott: először találkoztam gőzölgőn forró, az arc felfrissítésére és ”kézmosásra” szolgáló szalvétával, amit csipesszel az asztalkára tettek, majd még a tálca átnyújtása előtt összeszedtek, az étlappal, amit étkezés előtt szétosztottak és amelyik két oszlopban - vegetarian és non vegetarian - több nyelven sorolta fel a nevükben is egzotikus-különleges ételeket. A stewardessek utánozhatatlan kedvességgel, nemcsak az Aeroflot kőszikláit és a Malév féligcsiszolt hol csinoska, hol öregecske sztyuvijait, hanem az addig megismert egy-két nyugati légitársaság, Alitalia, Swissair és Lufthansa tényleg válogatottan csinos, több nyelven kiváló és választékosan udvarias utaskísérőit megszégyenítő kedvességgel hajoltak újra és újra az ember fölé és lesték kívánságait. Másnap a reggeli egyszerűbb és gépiesebb volt, de az ebéd ismét indiai bájjal szolgáltatott fel.

Tulajdonképpen már az éjszakai beszálláskor furcsálltam, hogy több indiai utas azonnal felmászott az ülésre és guggoló helyzetet vett fel, hajnalban azonban, amikor a rettenetesen fárasztó félalvásból összevakartam magam, igencsak meglepő kép fogadott: az indiai férfi utasok többsége - elfáradva az üléstől - guggolt az ülések ülőkéjén. Eszembe jutott, hogy a széket a fáraók vezették be, hogy kiemelkedjenek a sarkukon pihenők tömegéből. Indiában a várakozó emberek mindenütt, buszmegállókban, népgyűlésen, sportrendezvényeken a sarkukra ülve többszörösét bírják annak, amit ülve, vagy állva bír az ember.

Nehezen lehetett elviselni viszont a szagokat. Nehéz szagok vegyültek a levegőben: az emberi testek olajszagot árasztottak, a finom ételek illata is - leülepedve - megnehezült, szellőztetést igényelve áradt szét minden sarokba. Hiába próbálta ezt ellensúlyozni a valahol égetett szantálrudacska, vagy pachuli (pacsuli, az egyik legkedveltebb indiai illat-növény, vagy illatosító keverék) édeskés-émelyítő illata, talán csak fokozta az európai orrnak szokatlan szag-egyveleg hatását. Lassan arra is rá kellett jönnöm, hogy az indiaiak gondolkodásmódja a testből kikívánkozó gázok tekintetében hasonló a francia és kínai gondolkodásra. Legalábbis a gyerekkorában félévet Párizsban töltött ismerősöm azt a fura mondást hozta magával, hogy ami kikívánkozik a testből, azt ki kell engedni, mert különben beszorul és az őt vendégül látó családnál ez nálunk illetlennek tekintett szituációban is megengedett szellentésig menően gyakorlat is volt. A kínaiaknál pedig - olvastam valahol - súlyos sértésszámba megy, ha étkezés közben és különösen a végén a vendég nem böfög. Szerintük ez annak jele, hogy nem ízlett a vendéglátó főztje. A repülőgépen kedves indiai barátaim mindkét hitnek eleget téve elengedték, ami szabadulni akart. Nem merném állítani, hogy örömet okoztak vele.

Az Indiában töltött hét év során két-három alkalommal éltünk csupán az Air India utánozhatatlan vendégszeretetével, annak ellenére, hogy komoly kedvezményekhez is lehetett jutni náluk. Ennek talán csak kisebb részben volt oka ez a szag-kavalkád, a következő utunkon rá kellett jönnünk, hogy az Air India járatai - csoda tudja mi oknál fogva - óriási késésekkel közlekednek. És kevés elviselhetetlenebb dolog van, mint idegen országban, ismeretlen okból, végét nem látva várakozni.