Vallások és
kasztok
Az indiai vallások
legfontosabb jellemzője, azoké, amelyek India talaján születtek és
fejlődtek, az erőszakmentesség elmélete és gyakorlata. Nehéz nem
alulértékelni, hogy ez az életvitel, a környező világ ilyen értése,
a természettel való ilyen kölcsönös kapcsolat milyen mélyen
hatja át az indiaiak mindennapi életét.
Többségük áhítattal
hisz az isten(ek)ben és az élet permanens újrateremtődésében, az
újjászületésben, reinkarnációban. Az általam összegyűjtött (szóbeli
és írott) vélemények értékelése és összegzése alapján
mondhatom, hogy az indiai vallások követőinek körülbelül 80%-a
hisz az állati élet szentségében is. Így a három egymásba fonódó
eszmében, a természetfölötti erőben, a tanításban, miszerint az
ember következő életének minősége a jelen életben
gyakorolt magatartástól függ és az élet abszolút szentségében
való hit az erőszakmentességhez vezetett, erőszakmentességhez
az embertársakkal és az egész állatvilággal szemben. A különböző
szigorúsággal gyakorolt vegetarianizmus az állatok megölésével (majd
elfogyasztásával) szembeni belső irtózatnak csak egyik, a felszínen
megjelenő egyszerű megnyilvánulása, sokkal mélyebb formái léteznek
a természet (és a természet erői) szeretete, tisztelete kifejezésének.
Nem vallásfilozófusokat
idézek, amikor a vallásokról írok és soha nem meditáltam a témáról
olyan óvatosan, mint ahogy most teszem. A kérdéskör sok aspektusát
láthatom rossz megvilágításban: igazítsanak ki, ha nem értenek
egyet velem.
Az alaphitek
egyik feltűnő eredménye valószínűleg, hogy sok állat istenként
jelenik meg a hívők szemében (Nandi-bika, kígyók), hogy isteneket
állat-fejjel ábrázolnak, mint az elefánt-fejű Ganes (vagy Ganesa),
a szerencse híres istene és a lófejű (eljövendő?) istenség. Az
istenek rendkívül gazdag változatai megjelenésének okaként is
ezeket az alapeszméket látom. Nem az hinduizmus hivatalos tablójának
(hm, ilyen nem létezik) fantasztikus isten-színpadáról beszélek,
hanem arról a tényről, hogy India átlagembere számára az égvilágon
bármi istenné válhat. Imádhatnak virágot vagy akár füvet,
egy fát (gondoljunk csak a szent banjan-fára, például), egy kődarabot
egy fa előtt, egy templomoszlopot. Egy piciny alak a templom falán
önálló életet kezdhet és új oltárrá válhat, amit olajjal
kennek és virágokat áldoznak neki. Ezzel elhagytuk a természet
szeretetének kérdését és beléptünk az indiai fantázia gazdagságának
a területére.
Az indiaiak világlátása
az erőszakmentesség teljesen emberi és természetes filozófiájának
szemüvegén keresztül hatással lehetett Jézus Krisztusra is. Jóval
előbb gondoltam, mint ahogy az első ezzel foglalkozó könyvet kézbe
vettem, hogy Jézus a távollétének éveit Indiában töltötte, mielőtt
visszatért volna jól megformált tanításával. A szentháromság
tana a hinduizmusban is létezik a három főisten formájában: Bráma,
az Alkotó, Visnu, a Megőrző és Siva, a Romboló ugyanannak az
istennek különböző minőségeit reprezentálják (vallják ők).
Ez a gondolat pontosan olyan sötét számomra, mint a katolikus
szentháromság fogalma. Számtalan hasonlóságot találhatunk az
istenimádás szertartásaiban és eszközeiben is, mint az énekek
használata (milyen korán felfedezték a zene és ének erejét az
ember befolyásolásában!), a szenteltvíz, füstölés, a rózsafüzér,
csengők és harangok használata, az isten keresztények általi köszöntése
(imája) a hétköznapi indiai Namaszté köszöntéssel. Nem akarom
azt mondani, hogy ezeket a módszereket csak az indiaiak és Jézus
Krisztus követői használják, a hasonlóság lánca sokkal szélesebb,
mégis kiáltó.
Egy másik,
egyaránt fontos tény ered az erőszakmentesség átfogó eszméjéből:
az indiai vallások sohasem szándékoztak másokat megtéríteni.
Ellenkezőleg, az indiaiak tágra nyílt szemmel bámulják, ha
idegeneket a ruháikba öltözve és isteneiket imádva látnak. Az
Egyesült Államokba (miért majdnem kizárólag az Államokba?) utazó,
a hinduizmust hirdető guruk többsége pénzcsináló és nem
igehirdető.
Az egyszerű kérdés,
hogy Istent (az angol God-ról szól az eszmefuttatás) nagy
vagy kisbetűvel kell-e írnom ( a szótáram szerint god-nak
írandó, ha több istenben hívők isteneiről ír az ember, God
a monoteisták Mindenhatója) sokkal érdekesebb gondolatot juttat az
eszembe: a hinduk tényleg ily sok istenben hisznek? S. Radhakrishnantól
tudom, hogy a formák változatossága ellenére, amelyekben az
indiaiak Istene megjelenik hívei előtt, a hinduizmus monoteista vallás.
Siva pontosan ugyanaz az Isten, mint Krisna 100 (vagy annál is több)
inkarnációja vagy mint Amrita, a hinduizmus és – Amirita változatban
– a zoroasztrianizmus kis istennője. Amrita – az örök élet
nektárja – legalább 4000 éves.
Mit meséljek még
Önöknek, amit fontosnak vagy egyszerűen érdekesnek találtam India
vallásaiban?
Igen, fontos
aspektusa az indiai vallásoknak, hogy nem alkotnak egyházakat, mint
ahogy Európa főbb vallásai teszik. Nincsenek az egyházaknak vagy
vallásoknak fejei, püspökök, az egyházak katonáinak kis tisztjei,
akik harcolnak a lehetséges legnagyobb számú hívőseregért (adófizetőért).
Egyáltalán nincs hierarchia. Ez is az alapértékek eredménye. Én
igenlő választ adok, az erőszakmentességben folytatott mindennapi
gondolkodás hatással van az igehirdetés módjára is. Az ácsárijá-k,
guru-k és más néven nevezett próféták nem hatalomért küzdenek,
hanem békés eszközökkel igyekeznek gondjaik megoldására tanítani
híveiket, szellemi megnyugváshoz segíteni őket. Iskolákat hoznak
létre, azok köré gyűjtik az érdeklődő híveket és megkísérlik
megosztani velük a nézeteiket, megbeszélni
a (szellemi) értékeiket, elméletüket. Ezek
a híres ásrám-ok. Az ásrámok teljes mértékben függetlenek
egymástól, nincs hatalom, amelyik össze tudná vagy akarná kötni
őket.
Érdekes
momentum: hogy bizonyítja egy jó guru a képességeit hívei előtt?
Szeánszokat tart, amelyeken 100 kérdés tehető fel. A guru végighallgatja
a száz kérdést és csak amikor valamennyi elhangzott, válaszol rájuk
abban a sorrendben, ahogy feltették őket. Vannak akik állítják,
hogy nem nagyon nehéz technikái léteznek 100 kérdés memorizálásához.
Kíséreljék meg a teljesítmény megismétlését hallgatóság előtt.
Fogjunk hozzá
az Indiában létező vallások rövid leírásához.
A hinduizmus az
uralkodó vallás az egész országban. Egyetlen időszakban veszítette
el átfogó erejét, a Krisztus előtti 3. – 4. Évszázadban,
amikor a buddhizmus vette át az “államvallás” szerepét. Többen
állítják, hogy a buddhizmus vezető vallássá válása az áldozat-bemutatás
és egyéb papi praktikák elmaradásának köszönhető, én azt
hiszem, legalább olyan fontos szerepet kellett játszania Buddha több
egyenlőséget hirdető és a kasztrendszert nyilván elitélő tanításainak
is, mint a hinduizmus papsága elleni lázadásnak.
Említettem már
a vallás három legfontosabb istenét: Bráma (akinek a hattyút
megnyergelő és a tanulás istennőjeként ismert Szaraszváti
a társa), Visnu, aki már a Védákban kiemelkedő figura volt (Laksmi,
a hitvese a tenger habjaiból emelkedett ki és mint a gazdagság és
prosperitás istennőjét szeretik és imádják) és Siva, aki
Nandi-bikán lovagol és akinek Parvati a társa. Parvati a hindu
istenségek panteonján más formákban, inkarnációkban is
megjelenik: Durga és Káli képében, akik mindketten sötét és félelmetes
lények. Káli valószínűleg a legkegyetlenebb valamennyi isten és
istennő között, fekete fejjel és örökké szomjasan lógó vörös
nyelvvel ábrázolják. Általában koponya-koszorúval a nyakában és
levágott fejjel a kezében dekorálják. Most olvastam valamelyik útikönyvben,
hogy kegyetlen áldozatokat mutattak be neki a múltban, az áldozatok
azonban ma már csak virágok. Miért rejtegetnénk a tényeket? Van
diám, amit a nyolcvanas években egy kalkuttai Káli-templom udvarán
készítettem, amikor sorozatban áldoztak fel kecskéket az istennőnek.
A fejnélküli nyakból csurgó vért több hívő a homlokára kente.
És ez nem csupán egy alkalom volt, mészárosok (papok?) sora
dolgozta fel a kecskéket és az apróra vágott húsdarabokat kiárusították
a hívőknek, akik – virágokkal vegyítve – felajánlották az
istennőnek (az ott buzgón tevékenykedő papok útján). Indiaiak
mondták, hogy néhány évtizeddel előbb emberáldozat bemutatása
is előfordult még.
Visszatérve a
szentháromságra: ha van nézeteltérés a hinduizmus hívői között,
akkor azt a három főisten léte okozza. A hívők aszerint oszlanak
meg, hogy melyik isten értékeit hiszik a világot uralónak.
A hindu panteont
tovább gazdagítják két főisten, Visnu és Siva inkarnációi, az ávátár-ok.
Visnunak egyedül
10 ávátárja volt, akik közül kettő rendkívül népszerű a hívők
között.
Rama az két
legkiemelkedőbb indiai eposz egyikének, a Ramajana-nak a hőse. Ő
és felesége, Siva általános imádat tárgya.
Krisna, Visnu
nyolcadik inkarnációja minden bizonnyal a legnépszerűbb a panteon
tagjai közül és nem véletlenül: teljességgel emberi tulajdonságokkal
ruházták fel. Mindig kékre festve és fuvolán muzsikálva jelenítik
meg és gopi-k veszik körül, akik szemlátomást szerelmesek
belé vagy szerelmi játékokat játszanak ezzel a szeretetreméltó,
vidám istennel. Népszerűsége lehet számtalan inkarnációjának
oka is. Csodálatos! Hasonlítsák össze a keresztény szentek
bigottságával.
Sivát ugyancsak
két további jól ismert változatban is imádják. Az egyik a lingam,
az indiaiak fallosz-jelképe, amely a legtöbb hindu templom központi
alakja. A nyugati kultúra neveltjeinek nem könnyű elfogadni ezt a
termékenység szimbólumot, a teremtés mögötti erőt, mint az
istenimádat tárgyát. A másik megjelenési forma a különösen délen
népszerű Nataradzs (vagy Nataradzsa), a Kozmikus Táncos. Sivának
ez az ábrázolása India egyik jelképévé nőtt, a másik kettő,
Asoka kereke és a Tadzs Mahal mellé.
Ha a
hinduizmussal foglalkozik az ember, nem feledkezhet meg a szent tehén-ről.
Ha jól értettem Indiát, az állati élet szentségén kívül van még
egy fontos motívum, ami a tehenet az imádat tárgyává, még az
ország alkotmánya által is védett lénnyé tette. A kezdeti fejlődési
stádiumban a tehén adott mindent a lakosságnak: vonóerőt, amikor
a földet művelték, tejet, a legtáplálóbb eledelt, trágyát,
amit a föld termékenyebbé tételére és tüzelésre egyaránt
hasznosítani lehetett. A tehenek tényleg szentek, vigyázzon, aki
kocsit vezet Indiában: ha elüt egy tehenet, a szemtanúk
meglincselhetik! Másrészről a tulajdonosaik úgy kezelik őket,
mint a leghétköznapibb háziállatot, bottal ütik, ha nem
engedelmeskedik.
Ezer és ezer
aspektusról nem fog szó esni. Úgy döntöttem, csupán kettőt említek
még, amelyeket én érdekesnek találtam. Remélem, nem fogom untatni
Önöket sem.
A hinduizmus tanításai
– mint a legtöbb ősi vallás – egy sor higiéniai előírást
tartalmaz. A legfeltűnőbb talán, hogy a hinduk teste élesen két részre
tagolódik attól függően, melyik kéz melyik testrésszel érintkezhet.
A hindu a jobb kezét használja étkezéskor és azzal mos fogat, alsó
testrészeit viszont a bal kezével mossa. A szentírások azt is előírják,
folyótól, tótól, fától milyen távolságban kell elvégeznie a
dolgát, mit és hogyan használva kell megmosnia a hátsó felét. Bölcs
tanácsok a lakosság nagyobb fele számára ma is.
A másik
aspektus a valamely bűn elkövetését követő öntisztítás. Ennek
több módja van, kezdve egy szent folyóban történő többszöri (néha
100 alkalomig menően) fürdéstől, a bűn lemosásától a szent
folyó vízének fogyasztásáig, az ilető személy kedves istenének
felajánlott áldozatok bemutatásán keresztül a szélsőségig: négy-öt
“szent étek” keverékének fogyasztásáig. Ezek a szent tehén
teje, széklete és vizelete, ghee (gí, speciális indiai vaj), amik
keverékéhez többnyire mézet adnak. Remélem, hogy ez a tisztulási
aktus rövidesen a múlt rossz emlékei közé fog tartozni.
Mindenesetre Morardzsi Deszai, az Indira Gandhi első bukását követő
miniszterelnök még sűrűn büszkélkedett azzal, hogy minden reggel
tehén-vizeletet fogyaszt.
Két vallás a
hinduizmusból ágazott le: a buddhizmus és a dzséjnizmus.
Mindkettő különbözik
a megszokott koncepciótól, amit vallásnak fogad el a világ. Egyik
se foglakozik az istennel mint azzal a természetfölötti erővel,
ami (aki) a világot teremtette és vezérli hitünket, viselkedésünket,
gondolkodásunkat, sorsunkat.
Mindkettő az
india gondolat fejlődésének azonos időszakában született,
hozatott létre: nem bizonyított tény, hogy Sziddarta herceg és
Mahavira, az első tirtankara (a dzséjnek szentje, prófétája)
találkoztak, de tehették volna.
Nincs elég bátorságom,
hogy sokat foglalkozzak a két vallással: mindkét – egymáshoz
igen közelálló – koncepció elég nehezen magyarázható átlagember
által, mint én vagyok és Önök könnyen találnak jó fejtegetéseket
(igaz, angolul) a témáról mind a jobb nyugati web-oldalakon (About,
Yahoo!) vagy szinte valamennyi általunk megadott általános
indiai oldalon.
(Igyekszem erőt
gyűjteni és rövidesen bővebben kifejteni ismereteimet és véleményemet
erről a két vallásról is – magyarul.)
Most csupán azt
szeretném aláhúzni a buddhizmusról, hogy ez avallás (amennyiben
egyáltalán vallásnak nevezhetjük) egyértelműen ateista. Sziddarta,
a Buddha (és közvetlen követőinek köre) soha nem beszélt természetfeletti
erőkről, amelyek bármit meg tudnának oldani helyettünk, hogy bárkinek
a sorsa is valaki (valami) felettünk álló kezében lenne. A megváltásunknak
belülről kell jönnie, igazságosnak, tisztességesnek, az igazság
keresőjének, jótevőnek kell lennünk. Soha nem beszélt önmagáról
úgy, mint valamely természetfeletti képviselőjéről.
Isten képére jóval
később, a követői festették, amint az napjainkban Mahatmával történik.
A buddhista
filozófia hihetetlen tudományos eredményeket ért el. Tudták –
anélkül, hogy a leghalványabb lehetőségük lett volna filozófiai
koncepciójuk alátámasztására kísérleteket végezni - , hogy a
világmindenség mindkét “irányban” végtelen, mind a mikro-
mind pedig a makro-világ korlátok nélküli. Az időt is végtelenként
kezelték, aeon-ok számlálhatatlan soraként mérték.
Fantasztikus tudás akkor, amikor Európa még nem létezett mint a
világ valamennyire is számottevő sarka.
Sziddarta, a ma
ismert Buddha nem az egyetlen, aki ezt a “vallást” képviseli, a
buddhisták úgy tartják, hogy időnként megjelennek a Földön
buddhák. A legközelebbi “eljövendő” Buddha mintegy 30.000 év
múlva várható. Legalább két hely létezik Indiában-Nepálban,
ahol Maritrea-t, a következő Buddhát már imádják: Dardzsiling közelében
(Ghoom = Gum) egy kolostorban és a Himalája egyik sziklafalánál,
amire felvésték a nevét.
A dzséjnizmusnak
sincs semmi köze a természetfelettihez. A koncepciója inkább filozófia,
mint vallás. A megváltáshoz vezető “helyes magatartás” magyarázata
az erőszakmentesség valamennyi alapelemét és a más vallások –
mint részigazságokat hirdetők - irányába megnyilvánuló
teljes toleranciát tartalmazza. Hasonlítsák ezt az USA-ban népszerű
egyes vallások (szekták) igéihez, amelyek szerint “az egyetlen
igazság, az egyetlen isten a miénk”.
A dzséjnek úgy
vélik, hogy az anyag és a lélek külön-külön is léteznek, ezért
az ideális békés lét a lélek számára , ha megszabadulhat az
anyag (test) zsarnokságától. A tirtankarák ilyen tökéletes
lelkek, de csupán példái annak, hogyan érhető el ez a függetlenség,
és nem istenek. A dzséjnek – miután ők is megértették a világ
végtelen voltát – nem is keresik az istent vagy a természetfeletti
erőt, annak a világnak az alkotóját, amely meghatározásuk
szerint öröktől- és örökkévaló. Fél évezreddel előbb, mint
ahogy Jézus Krisztus, a világ teremtőjének fia (aki a világot hét
nap alatt teremtette, stb) megszületett.
A harmadik
indiai vallás, amelyik a hinduizmusból ered, a szik közösség (inkább
nevezhető annak, mint vallásnak).
Guru Nanak alapította
a 15. században azzal a céllal, hogy megbékítse a hindukat és a hódító
mogulokat. A célt nem sikerült megvalósítani és miután több
kegyetlen mogul támadás áldozatául estek, a 17. században vezetőjük,
Guru Gobind Szing (Singh) katonás közösséggé alakította őket,
előírva – más változások bevezetése mellett – öt kitüntető
jel viselésére, hogy az ellenség könnyen felismerhesse őket,
ezzel a furcsa módszerrel kényszerítve arra, hogy mindig készenlétben
legyenek, mindig harcra készeknek és győzni tudóknak
bizonyuljanak. Valamennyien azonos vezetéknevet voltak kötelesek
viselni, a Szinget, ami oroszlánszívűt jelent és az öt jel: nyíratlan
hosszú haj (turbán alatt hordják), ennek összefogására szolgáló
fésű, acél karkötő, hosszú tőr és az egyéb öltözék alatt
hordott rövid nadrág.
Ha kedves akar
lenni egy szikhez, hívja szárdárdzsi-nak.
Guru Gobind
Szing elgondolása fényesnek bizonyult: a szikek magas, sportos
emberekké váltak és ma is azok, jó harcosok (a brit-indiai
hadsereg tisztjeinek többsége szik volt), kiváló technikusok.
A többi vallást
kívülről vitték be Indiába.
Egyetlen ilyen
bevitt vallás járt sikerrel, úgy gondolom, két okból. Egyrészt a
mogulok kegyetlen hittérítők voltak és a hinduk tömegével kényszerültek
áttérni, másrészt – nem kevésbé fontos ok – a muzulmánok az
emberek egyenlőségét hirdették és az ő társadalmuk nem ismerte
a kasztrendszert, ami mágneses hatással lehetett a hinduk valamennyi
alsó rétegére. A mai napig – még azzal együtt is, hogy a
kasztrendszer újra átitatta a muzulmánokat – a második
legnagyobb vallás, mind a hívők számát, mind befolyását
tekintve, a mohamedanizmus.
Néhány szó a
zoroasztrianizmusról, egy kis vallásról, amely furcsának tűnhet a
nyugat számára és amelyet nem egy aspektusból félreértenek.
Ennek a vallásnak
a követői Perzsiából menekültek az arab nyomás elől a 7. században
és Bombayban, illetve környékén telepedtek le. Magukkal vitték a
szent tüzet, amelynek folyamatosan égnie kell templomaik oltárán.
A zoroasztrianizmus szentírásainak jó gyűjteményével rendelkezem
és úgy gondolom, hogy a tűz csupán szimbolizálja az istenüket,
azt a Mindenhatót, akit a vallások többsége imád. Legalábbis nem
találkoztam egyértelmű utalásra, amely a tüzet tüntette volna
fel istenként.
Másik félreértés
az a feltételezés, hogy a módszer, ahogy halottaikat “temetik”
kegyetlen, barbár rituálé, mivel halottaikat az erre a célra épített
tornyok tetejére teszik ki és hagyják a keselyűket, hogy megtisztítsák
a csontokat a hústól. Gondoljuk nyugodtan végig: eredeti hazájuk
sivatagos volt, lehetetlen volt a halottaikat földbe temetni, sakálok
kikaparták azokat a laza talajból. Elégetni se tudták őket, mivel
a fa féltett kincs volt, a folyók, tavak nem tudták a halottak növekvő
tömegét “elnyelni”. Az egyetlen hatékony módszernek a halottak
“feletetése” bizonyult. Semmi hátborzongató nincs ebben!
Annál is kevésbé,
mivel a szentírások fantasztikusan modern higiéniai előírásokat
tartalmaznak. A párszik évezredekkel ezelőtt tudták, hogy a
halottakat vízből úgy kell kiemelni, hogy a mentő csak a ruházatot
érintse, azt, hogy mind a hulla, mind a mentő ruházatát el kell égetni
– és ez csak egyike a példáknak.
A párszik igen
kis, de hatékony közösséget alkotnak. India legjobb vállalkozói,
tudósai között sok a párszi és kedvelik a nyugati klasszikus zenét.
Kasztok:
Aki az eddig írtakat
elolvasta azt hiheti, hogy vak vagyok vagy legalábbis becsukom a
szemem, ha valami kellemetlen dologról kell írni Indiával
kapcsolatban. Bár tényleg szeretem Indiát, nem erről van szó.
Ismerem India csúf jelenségeit is: a tömegek hihetetlen szegénységét,
a koszt, a koldusokat, a prostitúciót, a gyermek-kereskedelmet, azt,
hogy a nők mily lehetetlen helyzetbe kerülhetnek, a mezőgazdaság
igen alacsony színvonalát, a rablásokat, gyilkosságokat, az
etnikai csoportok közötti gyűlölködést, erőszakot számos
helyen, a korrupciót. Miért kellene ezekkel a problémákkal részletesen
foglakoznom? Évszázadok múlhatnak el, ezek a gondok megmaradnak. A
felsorolt nehézségek többségével szembe kell néznünk Magyarországon,
Európában, az egész világon.
Egyik oka, hogy
ateista vagyok.
Nem mehet el
azonban az ember szótlanul az indiai társadalom legszörnyűbb bűne,
a kasztrendszer mellett, ha Indiáról átfogó képet akar adni.
A szégyen olyan
méretű, hogy az indiaiak többsége – beleértve a web-oldalakat
is – nem érinti ezt a kérdést.
Én itt csupán
a felszínt tudom leírni.
Két pont van,
amiben a szakértők egyetértenek: a kasztrendszer eredete összefügg
a vallással (Nem fantasztikus? – azzal a vallással, a
hinduizmussal, amely erőszakmentességet hirdet.) és India árják
által történt lerohanásával. A betolakodók nem csupán délre
szorították a dravidákat, hanem létrehoztak (magukkal hoztak?) egy
olyan rendszert, amely az eredeti lakosságot a társadalom másodrendű
rétegévé degradálta, a kasztrendszert. Ne kérdezzen részleteket
arról, hogyan tudott ez az embertelen ideológia átitatni hatalmas tömegeket,
hogyan válhattak a dravidák részben a társadalom felső rétege
tagjaivá, hogyan érhette el ez a rendszer azt a szintet, hogy a társadalom
nagy tömegeit lökje ki (a szó szoros értelmében) magából. Könyvtárakat
írtak róla, de senki sem tudja megmagyarázni az emberi szolgaság tényleges
mélységeit, azon agyvelők struktúráját, amelyek elfogadták,
elfoglalták a legmagasabb rétegeket és kutyákként vagy disznókként
kezelték embertársaikat.
Néhány félreértésre
mutatok rá, amelyek nem-indiaiak körében széles körben
elterjedtek a kasztrendszerrel kapcsolatban.
A legtöbb külföldi
négy kasztról beszél. Ez téves. Közel háromezer kaszt létezik
(létezett a hetvenes években), változva, osztódva, nőve, eltűnve.
Amikor négyről beszélünk, azok osztályok: bráminok (a papok
– istenem, az elképzelhető legembertelenebb szerepben – és tanítók,
ismét elgondolkodtató, milyen tanítók, osztálya); ksatriják
(adminisztrátorok és katonák); vájsziják (a kereskedők és
iparosok osztálya) és szúdrák, a szolgák (vagy puhább kifejezést
használva azok, akik nem tartoznak a három felső osztályba, de még
kaszt-indiaiak). A többi osztályon-, kaszton kívüli, érinthetetlen
vagy haridzsán.
A
“Delhim”-ben leírtam egy esetet, amely 1972-ben, mintegy huszonöt
évvel az után, hogy törvényileg betiltották a kasztrendszert,
sokkszerűen ért. Kerestem valakit, aki elvállalt volna egy kombinált,
takarítást is magában foglaló állást a kiállításon és képtelen
voltam bárkit is találni. Megtudtam, hogy a takarítást csak érinthetetlen
vállalja el és a kereskedelmi Kirendeltség felajánlotta, hogy
alkalmazhatom a takarító emberüket. A bemutatásakor tettem pár lépést
feléje és nyújtottam a kezem. Ő ugyanannyit lépett hátra, mivel
– mint azonnal megértettem – nem érinthetett meg, nem
engedhetett közel magához, nem vethette rám még az árnyékát
sem! Milyen szégyenérzet volt számomra, milyen szégyen Indiára
és az egész emberiségre nézve!
Mahatma és követői
jól értették, hogy ezt a csúf bűnt fel kell számolniuk, ha egy
nemzetet, politikai és gazdasági függetlenséget és gyors fejlődést
akarnak.
Szép álomnak
bizonyult azonban a gyakorlat törvényi úton való megszüntetése.
Még legalább évtizedekig fejfájást fog okozni Indiának a
kasztrendszer, a társadalom annyira át van szőve vele.
A törvény pozitív
diszkriminációt biztosít a haridzsánok részére (a nevet
Mahatma Gandhi vezette be a fájdalom mérséklése céljából), egy
példa, amit az egész világnak (beleértve Magyarországot is) követnie
kellene a hátrányos helyzetűek védelmében.
A másik félreértés:
a páriák csak egyike a kaszton kívüliek csoportjának (kasztjának),
nem a teljes haridzsán tömeg. Nem véletlenül használom a kaszt
kifejezést. A haridzsánok is kialakították a maguk kaszt-értékű
rétegeit. A kaszton kívüliek kasztja, mondhatjuk nyugodtan. Ugyanez
történt azon vallások hívőivel, amelyek azzal vívtak ki maguknak
jelentős szerepet, hogy egyik alapelvük az egyenlőség volt. A
hindu kasztrendszer lassan, de biztosan beléjük épült.
Ne kérdezze meg
indiai hölgyektől, hogy a homlokukra festett színes pont kaszt-megkülönböztetést
jelöl-e. Sohasem fog elfogadható választ kapni.
Ha Ön – külföldiként
– Indiába érkezik, ne hordja fent az orrát: az ortodox hinduk
szemében Ön érinthetetlen, nem fogyaszthatja el saját főztjét se
– ha kasztbéli – ha az Ön árnyéka rávetül.
És ez nem tréfa:
Kalkuttában, ahol a kirendeltségvezető posztját töltöttem be,
egy frissen kinevezett tiszteletbeli (helyi) konzul kérte, fogadjam
őt és feleségét bemutatkozó látogatáson. Felajánlottam, vacsorázzanak
velünk, nem fogadta el a meghívást, délutáni teára tettem
javaslatot, amit elfogadott. Se ő, se bájos felesége azonban nem
fogyasztott egy csöpp folyadékot se, nem beszélve édességről
vagy akármi másról. Egyértelműen féltek az érinthetetlenektől
történő “fertőzéstől”.
A szakácsnak bráminnak
kell lennie, különben a brámin nem fogadja el a főztjét. Többnyire
a szakáccsal magával tisztázzák a helyzetet. A szabály azonban
nem lehet már túlságosan szigorú és általános, gondolom, mivel
– bár magunk nem lehettünk biztosak a szakácsunk kaszt-helyzete
felől – vendégeink sohasem tagadták meg maguktól annak élvezetét,
amivel megkínáltuk őket.
Az egy asztalnál
(hm, van-e mindig asztal?) étkezés – ezredévek óta – a barátság
elfogadásának biztos jele kell legyen, mint a nem-indiaiaknál az ölelés.
Nem ajánlunk ezúttal
web-oldalakat, a legjobb nyugati oldalak és a “mi” általános
indiaijaink foglalkoznak a vallásokkal, csupán egyre, mint érdekességre
hívjuk fel a figyelmet, hogyan ajánlanak vallási jellegű termékeket:
www.saigan.com – Giri Trading.