Blogok (vagy ha nem azok, amik)  

 

Ránki, zene, víziók, csoda!

Május 26.-a, Zeneakadémia, Ránki Dezső Schubert zongoraestje. Három szonáta, külön-külön varázslatok: A-moll szonáta, D 537 (Op.164), A-dúr szonáta, D 664 (Op.120) és A-moll szonáta, D 845 (Op.42). Sokadszor csodálom meg a Zeneakadémiát, bravúrosan kellemes művészi alkotás. Ránki besétál, a tőle megszokott szertartásos meghajlások után leül a zongorához és csak pillanatokig koncentrál, lendületesen csap le a billentyűkre. Hangvihar, fantasztikus zivatar, hogy tud valaki ilyen bámulatos muzsikát elővarázsolni valahonnan a zongorából és felette lebegve? Becsukom a szemem, egy-két évtizede még színek, formák jelentek meg a békés szemhéjak mögött, a legszebb pillanatokban bizseregni kezdett a gerincem. Most még várat magára a csoda. Így is ámulatraméltó varázslat. Az A-dúr szonáta azonban megtöri a kopott agy ellenállását. Megjelennek az első képek: a zongora felől felcsapnak a hullámok, mintha napkitörés tarajai akarnának rámrontani! De nem, lágyabbak és nem vérvörösek, kék-rózsaszín-sárgába omló gömbök, az arcomhoz érve kihunynak. Forrongó, zöldes, szürkébe forduló láva-gejzírek váltják a gömböket, mintha a Solaris felszínét látnám Tarkovszkij filmjében. Bugyognak kerek felszín-foltok, elsimulnak és békésebben forognak, belesimulnak a nyugodt tengerbe, majd fellobbanva kilövellnek valami ragacsos láva-csóvát. Nyugalom. A távolban feltűnik a horizont, zöldesen fátyol-fénylik valami növény-sor, fénylő gyöngyök futnak végig rajtuk, villogva, mint ahogy a tenger buborékai váltak le az ujjaimról Latakia kikötőjében, holdfényes éjszakai fürdőzés közben. Ne tűnjetek el, maradjatok! Az A-moll szonáta újabb meglepetést tartogat. A váltakozó színek és bugyogó terek egyszercsak átváltanak befagyott tóba. Felettem az áttetsző jég-burok, teleszőve növény-liánokkal, levelekkel, köröttem csend, nincs víz, csak lebegés. A burok váratlanul, mintegy varázsütésre szétpattan és a helyén polip-csápok kúsznak felém a zongora felől. Tekergőznek, nyúlnak, mintha magukba akarnának fonni, váltják a színüket, haloványzöldet, sárgába hajlót vált fakókék, majd az tengerkékbe mélyül. Soha szebb élményt.

A művészt tomboló taps köszönti. Mióta ismerem, hallgatom, először látok mosolyt bujkálni az ajka körül. Lehet, számára is nagy élményt jelentett?

Köszönöm Ránki, köszönöm zene, köszönöm művészetek, köszönöm technika, köszönöm emberi agy!

2006.05.29

Allahzrír

Álom volt? Akkor mart szíven, amikor a nagy fekete szedán sarkába húzódva néztem - Damaszkusztól távolodva -, mint sivárosodik el a táj. Elmaradtak a fák, majd a bokrok is, gyorsan kapaszkodtunk fel egy dűnére, amelyen csak kúszó, széltől csapongó szálakra bomló növényzet kínlódott. A volánnál Husszein, mellette ketten, hátul közrefogtuk valakivel Allahzrírt, a pavilon virágát. Nem vele foglalkoztam akkor, hanem az agyamban kígyózó, síró gondolatokkal. Így írtam le őket később: 

"Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristály-szaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihuny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik.

Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, a saját igazáért küzdés sose volt eleme, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény."

Persze, hogy magamról szóltak a gondolatok, a rebbenet, a sok kis apró bántalom, a sokasodó, terebélyesedő bánat. Van-e tovább, kell-e tovább, mire jó, hová vihet a tovább?

Husszein felüvölt arabul, félreáll az útszélre, ugrik ki a kocsiból. Maradjatok - szól vissza rohantában, magyarul. Szemközt, a lejtőn lefelé óriási billenőplatós teherautó áll, több kocsiból rohannak oda. Pajszerrel próbálja valaki nyitni a fülke ajtaját. Mi történt? Husszein döbbent-rémült tekintettel ballag vissza: Nincs segítség, hirtelen fékezett és rájuk zuhant a kő-rakomány, összenyomta mindkét embert. Az egyik halott, a másik még él, de orrán-száján ömlik a vér. Meg fog ő is halni. Csend. Indulunk tovább. Pokolivá izzott a hőség a kocsiban, amíg álltunk. Véletlenül hozzáér a kezem a tető-drapériához, mintha forró vasalóhoz értem volna. Homszban rövid séta, de áll a levegő, áll a hangulat, mindent megdermesztett a rémület. Inkább magunkba nézünk, mint a városra, egymás tekintetét is kerüljük: mondani kellene akkor valamit, de mit lehetne?

Latakiában gyenge a szállás, bérlakás inkább mint szálloda. Igen nagy viszont a barátság, a vendégszeretet. Ott sürögnek a háziak Husszein vezérlete mellett a konyhában, sütnek-főznek. Allah itt valahogy - van mindig magyarázat - nem látja, talán, mert ránkesteledett: esszük a főztjüket, de iszunk is rendesen, a muszlim arabokkal együtt. Pár méterre a víz, a halkan csobogó tenger. Kimegyünk sétálni, lassan kisimul a víztükör, a távoli móló és a parti házak fényei futkároznak a vízen. Fürödni kell, ki jön velem? Valaki vállalkozik, gatyára vetkőzünk és beúszunk a selymes, simogató vízbe. A másik visszafordul, én úszom tovább és bámulom a furcsa, meg-megtörő, tükröződő fényeket. Majdnem felkiáltok meglepetésemben: a nem szorosra zárt ujjaim hegyéről jánosbogár-fények peregnek le, arasznyi hosszban világítva tovább. Varázslat! Mi ez? Nincs magyarázat, nem értem, később se senki. Úszok tovább és gyönyörködök a világító buborékokban. Nagyon elcsatangolok az ámulattól, mire visszafordulok, alig veszem ki a partot. És a varázslat tart tovább, csak partközelben szűnik meg. Gyönyörű emlék, ha visszagondolok és becsukom a szemem, ma is látom!

Allahzrír... Igen, furcsa név, magyar nőnél különösen meglepő. Kis Allah-ot jelent. Husszein barátja keresztelte el így. Egy kuvaiti olaj-milliomos, aki a szíriai hadsereg egyik magasrangú tiszteként konfliktusokba keveredett a vezérkarral, átsétált Kuvaitba, vett egy darabka földet, leszúrta a sétabotját és ömlött az olaj. Mese, de nem lehet nagyon messze a valóságtól. Nyilvánvaló volt, de ebből a meséből is megtudhattuk, hogy Husszein volt a magyar pavilonba plántált fül. Az ex-főtiszt milliomos sűrűn látogatott haza, a nemzetközi vásár idején mindig: benézett a magyar pavilonba, üdvözölte a barátját és csevegett pár percig a magyarokkal. Ezúttal - meglátva a pavilon szépét - meghívta a pavilon vezérkarát és a szép üzletkötő hölgyet Damaszkusz fényébe, a csupa zöld, csupa vízesés, csupa sejtelmes fény étterembe. A bejárat épületén átsétálva bájos, keleti hangulatot sugárzó liget rajzolódott ki a sötétből, az asztalokhoz kígyó-kanyarokat rajzoló kőutacskák vezettek, az utat szegélyező alacsony lámpák adták a fényt. A burnuszos, arab fejkötős, köpcös, bajszos milliomos pár szót mondott az udvarias pincéreknek, akik perceken belül három szint tenyérnyi lapostányért hordtak az asztalra: a hagyományos arab vendégszeretet jelképét: 73 fogást! Van köztük tökmag, de békacomb és kagyló is, apró szárított hal és mazsolás kusz-kusz is, sültek, és gyümölcsök a világ minden tájáról. És finom borok mindemellé. Alig látunk neki a falatozásnak, a vízesés előtti pódiumon elkezd rendezkedni a zenekar. Igazi, amerikai tánczene, remek zenészek, a muzsika csiklandozza a hallgató talpát. Felkérem a pavilon szépét és birtokunkba vesszük a táncparkettát. Finomságok, italok, tánc. Órákig tartó élvezet. A milliomos nem táncol, csak néz és buzdít, Husszein tolmácsolásával. Ekkor hangzik el, hogy nagyon tetszik neki Allahzrír. Nem tolakszik, nem üzen többet, csak a szemét legelteti. És Allahzríren rajta marad a pazar, istenkáromló név. Hívő muszlim adta, lehet, hogy  kiátkozás lesz a sorsa, de férfias, szép gesztus volt. Gondolom, Allahzrír ma is büszkén emlékszik vissza rá.

Alig éjfél után heves hascsikarásra ébredek. Érzem, a lázam is magas lehet, ráz a hideg. Az éjszakát törökvécén guggolva és idegeskedve töltöm: táncsak nem valami súlyos fertőzés? Reggeli helyett gyógyszert kapok és folyadékot töltenek belém. Husszein azonnali visszavonulást parancsol. Itt nem érdemes orvoshoz menni, majd Damaszkuszban. Lehet, hogy csak lehűlt a gyomrom, a beleim a tenger vizétől. Túl nagy volt a hőmérséklet-különbség. Husszein szerint előfordul. A kocsiban ugyanaz a helyem, de Allahzrír az ölébe vonja a fejem és váltott vizes törülközőkkel borogatja a homlokom. Félúton már tudom: nincs jobb gyógyszer a világon, mint az asszonyi öl. És a szeretőn gondoskodó asszonyi kéz. Gyógyultan érkezem meg Damaszkuszba.

2006.06.06

Csend

Csend van végre...

Eldübörgött a reggel. Álmos reggel, mondják... Mitől is lenne álmos?

Felkelni még nem nehéz, a sok forgolódás ugyan megvisel, de szinte öröm kilépni az ágyból és elfogadni a sok rettenetet...

Be kell venni a gyógyszereket, kávét főzni, gyümölcslé... Ki is írta elő?... Ja és a mindennap kötelező bélsegítő egyveleg. Trutymó...

Békés, álmos reggel... Szagok... Lassú szagok,  a szemétvödörből másznak? Nem, valami más... Zavar... Testszagok, nehezek, ólmosak. Ki felejtette itt? Hiszen évek óta senki... Nincs, aki izzadtan, álomtól kótyagosan keverje a gyógyteáját... Kevergetné és nézné a semmit az ablaküvegen. A semmit, a tetőket söprő rongyfelhőket, a még hunyorgó lámpákat az utca túloldalán... Semmi... Mi lesz ebből a napból megint, nem tudom...

Csend van végre...

Meghozták, elraktam az ebédet, ma jó lesz... Talán... Ha az ízek nem poshadnak meg a minden sejtembe beolvadó párától, a sötét félhomálytól...

Csend van végre...

Süpped alattam a bőrfotel, olvasó pózba billentem, dönteném tovább, de nem... Csikordul egyet... Mintha a gerincemen reszelnék az ajtó leszakadt kilincsét.

Nagy a csend, nyom le, a fotelbe... Egy légy áll meg a levegőben. Ránézek, arrébb villan és megint megáll. Talán rajtam csodálkozik? Menj már, tudod, nem szeretlek. Te is csak csend vagy, nem hallom a zümmögésed. Miért nem viselkedsz, ahogy illik, cikázva, ragyogva, köpve a világra?

Olvasnék, de nem hallok semmit. Nem hallanám azt se , amit olvasok. Lehet így olvasni? Legalább zenére lenne szükség, de ki tudja, van-e kazetta a magnóban, kimásznék a fotelből, odamennék és semmi... Megint semmi... Keresgélnék? Elfáradt már a mozdulat is...

Mikor is volt ilyen csend?

Búvárkodtam a Csendes-tavaknál. Lemerültem a kis kék tó tiszta vízében, beültem a bugyborékoló homokba. Jé, itt a forrás, buzog, eregeti a kis buborék-ernyőket. De szépek! Rojtozva billegnek, libbennek felfelé és pukkannak el a felszínen. A sás méltósággal lengeti-kelleti magát, apró halacskák rajai állnak meg és csodálkoznak rám. Egy mozdulat és csomóban pattannak arrébb, már el is felejtettek...

Baleset, egy pillanat csupán... Megmásztam a sztráda-korlátot... Korlát, két keréken egyensúlyozok, megint korlát, aszfalt, nincs fék, pörgés... Csak valami sustorgást hallok és szállok a kocsi mellett... Hallom a valószínűtlen csendet...

Csend...

Szőnyegbombázás... Tényleg, hiszen az is csendbe fulladt... Iszonyatos volt a dübörgés, nem hallottuk egymás sikolyát, csak a tátogó szájak bámultak egymásra... Hiszen ez is csend! Ki emlékszik másra, a mérhetetlen decibelek átsimultak tátogó jajba, egymást el nem érő csendbe...

Csend és megint csend!

Film a német koncentrációs táborokról... Hullahegyek, jaj, nem is hullák, csontvázak... Bulldózerek tolják, taszigálják a tegnap még embereket... És nincs hang, milyen hang is tükrözhetné ezt az iszonyatot? Émelyítő, hátborzongató csend...

Film: Hirosima. Gombafelhő a gépről. Ember-roncsok, feslik róluk a bőr. Odaégett ember-árnyék a falon. És csend, mérhetetlen csend, emészthetetlen csend.

Nem szabad elaludnom, túl nagy a csend... Fel se ébrednék talán...

2006.06.09

Hugo Chávez - Végre valami 'emberarcú' szocializmus? Létrejöhet-e ilyen egyáltalán?

Merészség a végtelenül lejáratott és lejáratás alatt szenvedő szocializmusról beszélni, mégis vállalom.

Az apropót Richard Gott (a könyvei csak annyit árulnak el, hogy a 'The Guardian' újságírójaként évtizedekig Latin-Amerikát járta, annak alapos ismerője és remek tollú angol író) Hugo Chávez and the Bolivarian Revolution (Verso, UK & USA, 2005) című műve adja. Rögtön hangsúlyozni szeretném, hogy Chávez nem szocialista, amit csinál, azt se hívja szocializmusnak. A címkét én ragasztom most rá a vezérlete mellett Venezuelában folyó történésekre. Teszem ezt annak ellenére, hogy kedves, balos gondolkodású ismerőseim, Dél-Amerika tudorai csak legyintettek egyet Chávezre: Fidel II - mondták - tönkre fogja tenni az országot. Hatalmának korai éveiből ismerik. A sikertelen puccskísérlete után évekkel, demokratikus választások útján lett Venezuela elnöke 1998 decemberében. Azóta sokat változott ő maga is, Latin-Amerika is, talán másként értékelnék a helyzetet a barátaim is.

Kétségtelen, sok a hasonlóság a két - ma már nyugodtam mondhatom - történelmi személyiség között. Mindketten katonák, Chávez ezredesi rangig vitte a hadseregben, de Castrot is annak lehet tekinteni, mert fegyveres harccal került hatalomra. Mindketten az USA-t tekintik legfőbb ellenségüknek. Mindketten síkra szállnak a szélsőséges kizsákmányolás ellen, részben azonos, részben eltérő módszerekkel igyekeznek/igyekeztek felszámolni a szegénységet. Mindketten nagy szónokok, órákig tudnak papír nélkül, hatásosan szónokolni. És mindketten hordoznak magukban messianisztikus álmokat.

Castro kétségkívül kisiklott. Számtalan oka van, részben tőle és forradalmár-, majd pártvezér társaitól függők, részben a diktatórikus rendszernek köszönhetők, amibe belecsúsztak, számtalan érthetetlen és nagyon súlyos hibának, amit elkövettek, részben az USA korai és embertelen embargójának, részben a szovjet kapcsolatoknak, a nemzetközi helyzet negatív hatásainak (l. www.amrita-it.com/Cuba.htm). A szocializmust neki is sikerült népelnyomó, népelszegényítő rendszerré nyomorítania. Az alapvetően negatív folyamatok mellett - mind szélesebb körben ismerik el - elismerésre méltó törekvések, eredmények jellemzik azonban Castro 'rendszerét': az egészségügy forradalmi fejlesztése, az oktatásügy mindenki számára elérhetővé tétele, az analfabétizmus felszámolása. Kuba ma egészségügyi személyzettel és pedagógusokkal támogatja az arra rászoruló országokat, mint látni fogjuk, ma elsősorban Venezuelát.

Chávez több szempontból más utakon jár. A legfontosabb talán, hogy rendkívüli - mondhatnám szokatlan - módon vigyáz a demokratikus legitimációra. Három alkalommal kísérelték meg eltávolítani a hatalomból. Először, 2002 áprilisában katonai puccsal, másodszor 'gazdasági puccsal', az egész olajgazdaságot megbénító sztrájkkal, harmadszor, 2002 decemberében, parlamentáris módszerekkel, visszahívását célzó referendummal. Mindhármat túlélte, alapvetően a széles tömegek támogatásának köszönhetően, akiknek kezdettől támogatást ígért és nyújtott. Szembeszállva az igen erős ellenzékkel: az oligarchiával, a politikai és gazdasági hatalmasságokkal, a médiával (!), a letargikus bürokráciával, sőt a régi szakszervezetekkel is.

Azt hiszem, nem tudom terjedelmi okokból a helyes eljárást alkalmazni, amikor fel akarom vázolni, miért izgalmas (remélem, nem csak számomra lesz az), amit Chávez csinál: idéznem kellene a műből, a szerző elemzéseit kiemelni, taglalni. Ehelyett a könyv elolvasását követően az agyamban gomolygó ködből próbálom felidézni a lényeges elemeket. Tetteket, elgondolásokat, eredményeket, kudarcokat. Mi ez és hová vezethet? A kissé felelőtlen eljárásom miatt hangsúlyoznom kell, hogy a továbbiakban írtak mögé mindig oda kell gondolni: 'ha jól értettem, ha jól értékelem, ha nem tévedek'!

Nem lehet lényegtelen, hogy Chávez indián vért hordoz az ereiben, ezt vonásai is tükrözik. Első az amerikai kontinens őslakói közül, aki hatalomra jutott és azt sikerrel tudja gyakorolni. Ez népszerűségének és népszerűtlenségének egyaránt fontos oka, minden bizonnyal! Származását tekintve azonban nem 'egyszerű' ember, szülei pedagógusok, a bátyja egyetemi tanár, ő maga a katonai pályát választja és gyorsan emelkedik a ranglétrán a középszintig.

Miért választhatta Chávez a bolivári forradalom rögös útját? Több alapvető felismerés alakíthatta életútját, történelmiek és a világ - benne Venezuela - problémáinak éleslátású elemzéséből, értékeléséből eredők. Mik ezek? Mindenekelőtt annak a szinte sehol ilyen szinten el nem ismert ténynek a felfogása, hogy emberileg is elfogadhatatlan az egyenlőtlenség, különösen a venezuelai szinten, de a nyomor malomkő az egész nemzet nyakán is. (Gott 1995-1996-ot idéző adatsora: a 23 milliós lakosság 10 %-a élvezi a nemzeti jövedelem felét, 40 %-a 'kritikus nyomorban' él és további 40 %-a él a létminimum alatt.) Azt is világosan látta, majdnem egész Dél-Amerikával együtt, hogy a Szovjetunió és szatellitjeinek bukása óta világszerte futótűzként elterjedt neo-liberalizmus (nálunk a neo elhagyható) egyszerűen nem megoldás: a teljes magánosítás nimbusza hamis, az állam nem hagyhat mindent a tőke - és különösen a nemzetközi nagytőke - kezén, a kulcspozíciókat kézben kell tartania; az IMF és a Világbank amerikai érdekeket szolgálnak és 'előírásaik' pusztító erővel rombolják a fejlődő világot. Érdemes néhány jelzőjét idézni. Az IMF és Világbank politikájáról: "vad megszorítások", "kegyetlen neo-liberalizmus"; a neo-liberalizmus apostolairól: "ki a neo-liberális fundamentalistákkal"; "nem hiszek a neo-liberalizmusban, amely ilyen csapást jelentett a harmadik világ számára" - mondta Kína vezetőinek. "Ennek a gazdasági modellnek [a harmadik világra] erőszakolása a Nyugat centrumaiból milliók nyomorát, munkanélküliséget, szenvedést és halált eredményezett. (Csendes megjegyzés: mi az Átkosban kezdtünk hajbókolni előtte és ma lassan a nemzeti jelképek sorába emeljük!). Nem volt nehéz Latin-Amerika történelmét és napjait lapozgatva felismernie azt is, hogy mióta az USA megjelent ott és belepancsolt a levesükbe, kizárólag a tőkét és - fegyveres beavatkozásig menően - a diktátorokat támogatta, léptei nyomát a nyomor burjánzása követte. Erről így szólt Kínában: "A szovjethatalom összeomlott, de ez nem jelenti, hogy a neo-liberális kapitalizmusnak kell modellül szolgálnia Nyugat népei számára. Hacsak ennél az oknál fogva is kérjük Kínát, lobogtassa zászlaját, mert ezt a világot nem vezetheti egyetlen univerzális rendőr, amelyik mindent kontroll alatt kíván tartani."

A felismerések, amelyek egyben irányt is mutatnak, nem elégségesek. Szükség van vezetői képességekre és akaratra, következetes végrehajtásra és nem utolsósorban a realitások figyelembevételére, konszenzus-hajlamra. Úgy tűnik, Cháveznek nem kell a szomszédba szaladgálnia ezekért az erényekért. A nyolc év, ami alatt újra és újra mérlegre tette magát, bizonyítja, birtokában van a szükséges képességeknek. Csak utalni tudok néhány olyan elvre, tettre, amik igazolni látszanak rendkívüli politikai tehetségét: nem merev a piaci mechanizmusok - állami tulajdon kategóriák kezelésében (annyi állam, amennyi szükséges ás annyi piac, amennyi lehetséges - vallja); nem gazdasági programról, még kevésbé tervgazdálkodásról, hanem gazdasági attitűdről beszél; szinte prédikátorként szerepel szorult helyzetében (erős ellenzék, nagy szegénység), a szegényekhez türelemért könyörögve fordul, az ellenzékhez, tőkéhez szolidaritásért; egy pillanatra se veti el a tőkét, vallja, hogy azzal együttműködve kell kezelni a kulcspozíciókat is; a sötét római katolikus egyházat, amely a távoli múltban és a jelenben is minden természeti katasztrófát arra használt fel, hogy riogassa a népet (isten büntetése a reformok miatt) maga mellé tudta ültetni kritikus helyzetekben; a kettős, párhuzamos kormányzás (kicsit lejjebb) zavaros vizein sikerrel tud evezni. Különleges képességek: éleslátás, rugalmasság, erős marok, de mindenképpen legitimitás, nem véletlen, hogy erős csapatot tud maga körül.

Mit is hajtott végre eddig? Miért vélem, hogy emberarcú szocializmus, ami felé halad és amit talán meg is tud valósítani? Igen rövid idő alatt új alkotmányt tudott alkotni és elfogadtatni! Alkotmányt, amely világos szakítás a múlttal és amely egyenlő jogokat biztosít az nyomorgó sokaságnak. Felvette a harcot a korrupt és a régi rendet szolgáló igazságszolgáltatás ellen! Bizottságot hozott létre, amely megállapította (a régóta ismert helyzetet) , hogy az ország 1200 bírájának több mint a fele vagy korrupt vagy inkompetens. Felpörgette az eljárásokat, egyéb reformokat vezetett be. Különösen nehéz dolga volt a Legfelsőbb Bírósággal, amely nem tartozott kifejezetten a bolivári forradalom támogatói közé. Hat évbe telt, mire a felhígításával sikerült az alkotmányt szolgáló működését biztosítania. A hatalomátvételt követő caracasi földcsuszamlástól kezdve folyamatosan törekszik arra, hogy a nincsteleneket földhöz és eszközökhöz juttassa, éspedig az elhagyott területeket újranépesítve (lehet, hogy megvalósíthatatlan elképzelést kerget), kisvállalkozások, szövetkezetek létrehozását ösztönözve. Kubai pedagógusokkal és eszközökkel óriási oktatási programot hajtott végre, gyakorlatilag felszámolva az analfabetizmust. Ugyancsak kubai egészségügyi személyzettel az ország legtávolabbi, illetve legszegényebb sarkába is eljuttatta az ingyenes (!) egészségügyi ellátást. (Mi most magyarázzuk meg a népnek, milyen hasznos számára is, hogy tandíjat fizethet és hogy egyetlen orvosi vizsgálatért boldogan fizethet 500,- forintot. Mi ez, ha nem a nyomorultak kizárása? Embertelen, antiszociális lépések!) Felkarolta az indián őslakosságot, a volt fekete rabszolgákat, mulattokat, magyarul az etnikai kisebbséget. A lusta és az ellenzék kezéből evő állami gépezet mellett párhuzamos kormányzást valósított meg, többek között a fontosabb szociális programok kezelésére létrehozott missziók útján. (Érdekesség, hogy 'bolivári körök' néven a helyi, 'kistérségi' fejlesztések koordinálását végző kiscsoportok létrehozására bátorította híveit! Hm.) Felsorolom a fontosabb missziókat: Misión Barrio Adentro - a kubai támogatással megvalósuló 'különleges egészségügyi program'; több oktatási program, Misión Robinson - az analfabétizmus felszámolását célozza, Misión Ribas - a félbehagyott tanulás folytatását segíti, Misión Sucre - a felsőoktatásra készülőket támogatja, Misión Vuelvan Caras - az oktatásból kikerülők elhelyezkedését hivatott biztosítani. De vannak missziók, amelyek a parasztokat, bányászokat vagy az etnikumokat támogatják, vagy olcsó élelmiszereket árusító szupermarketeket építő és ellátó misszió. Végül az olajipar bevételeiből olyan alapot hozott létre, amelyből a fejlesztéseket finanszírozza. Működőképes mechanizmusok, piacorientáltak, fennmaradhatnak, teljesítik-e a céljaikat? Részben biztos nem illeszkednek bele a 'fenntartható gazdaság' bűvkörébe, de kétségtelenül a társadalom jobbítását célozzák. (Elnézést az egyesszám első személyért, úgy tűnhet, diktátorról van szó, pedig nem az.)

Felmerül az erőforrások kérdése: biztos, hogy a chavezi programok gyors haladását az egyre nagyobb bevételt biztosító olaj nélkül nehéz elképzelni. Olyan virágzó gazdaságra vagy olyan gazdag természeti kincsekre van szükség, amelyek a szociális programokat a gazdaság egészének sérülése nélkül képesek finanszírozni. Ilyen országok sokasága létezik, Venezuela a kivételek közé tartozik, ahol nem szűk kisebbség zsebeli be a gazdagságot, hanem kísérlet folyik a szegények kiemelésére a nyomorból, tudatlanságból.

Tehát adott feltételek mellett, erős akarattal létrejöhet 'emberarcú szocializmus' is. Különösen, ha külső erők (USA) nem avatkoznak be. És ha a nagyszerű reformert (forradalmárt?!) nem végzik ki. Félek, Cháveznek Allende-sorssal kell szembenéznie.

2006.07.01

Megjegyzések