Líbia (Lybia)  

I was lucky enough to spend two (or three?) consecutive springs in 1969-72, more than  two months each time in Libya as director of the Hungarian pavilion at the International Fair of Tripoli.

Tripoli in itself is a nice place with its long and green shore, very interesting fort with a museum, the old city having so narrow streets that you can touch the walls of both sides standing in the middle, and the suk, which was a real marketplace till a few years after the revolution of  Khadafi and his fellow officers.

But first I shall try to describe three wonderful places which are worthwhile to visit even in the present political situation.

Leptis Magna (known also as Lepcis Magna, Lepcis Magana)

I simply did not believe the first information that there is an ancient Roman city in Libya the size of which much exceeds the size of any other Roman place in the world, including even Italy.

But the real surprise expected me on the spot. We arrived by car on the third day of a gibli (sand-storm), when the visibility was still dim. Even so what could be seen was fantastic, a huge area of remnants of a once flourishing big city, having streets and squares so well maintained, that they could be easily converted into the network of transport of a modern city, with at least 1/3 of the ruins having walls higher than one meter (3 feet). Some exciting buildings had – and I hope have – almost intact floors with intricate, beautiful mosaics, marmoreal wall-plates and settees, high walls, some still reaching the height of the ceiling.

Unbelievable is the water-system of the city. The remnants of the Hadrianic Baths are so well preserved that the whole complicated structure of it can be seen. The large open-air swimming-bath (natatio) with its vast and wonderful interior could easily be the main pool of a splendid hotel anywhere today, the frigidarium or cold room is surprisingly beautiful with its marble floor and high Corinthian columns. A doorway from it leads to the tepidarium or warm room , which is connected to the hot baths (caldarium) with a heat-lock, a small vestibule. It would not be very complicated to restore these baths and use them today as if they had not been left behind by Romans some sixteen hundred years ago. It was even more intriguing to see the toilets of the baths, which still have the seats of guests where they enjoyed life carrying long discussions while emptying themselves. The canalisation of the toilets is almost complete, ready for use.

Among  plenty of exciting buildings I recall now three more: the Forum, the Basilica and the amphitheatre. The temple is full of  stones, parts of the building itself, remnants of sculptures, of the altar, but one can see the tremendous size and beauty of Basilica even through this disorder. The high walls are accompanied by rows of  splendid columns,  there are aisles on both sides of the nave as in a cathedral.

I have seen amphitheatres bigger and more complete than the one in Leptis Magna, but the beauty of this one is unparalleled: standing on the top of it you may enjoy the view of the whole city, if you go down to the scene and look back, the colours of the plates covering the seats brightens up almost as a rainbow.

I have fallen in love with Leptis Magna. Remember: not only the size of the city is bigger, but the beauty is also unsurpassed by any other Roman place.


Sabratha is much smaller than Leptis Magna and very different too. It is on the seaside, one can smell the vapour of the sea when approaches the first walls of the city. You can also have a walk on the streets and squares, less impressive ones than in Leptis Magna, most of the buildings are only ruins, though not in worse state than most of the European wonders of the Roman Empire.

But there is one structure in Sabratha to see, which makes the trip of some 80 km from Tripoli worthwhile: the amphitheatre. It is so well preserved, you hardly believe that close to two millenniums have passed since the theatre is out of use. The scene and the walls, columns behind it are practically intact, the semicircle of the auditorium could be used again without spending much efforts on reconstruction. I was walking around it, up and down inside excited and was wondering about the fantastic skill of the builders. 


Ghadames is the capital of Tuaregs. Tuaregs are almost unknown, a small group of people in the middle of the ocean of Arabs, nobody is aware of their origins and they not only look frightening, but the stories about their cruelty makes one afraid to get in touch with them.

Therefore I was not very keen to accept the invitation of the Fair Authority to pay a one day visit to Ghadames. A Hungarian working in Tripoli with an American oil company advised me not to miss this exclusive opportunity.

So I joined the group of enthusiasts, managers of the pavilions, a few representatives of the Fair Authority, a couple of journalists and a short lady PR-officer.  

No road existed between Tripoli and Ghadames, it was just being built by Yugoslavia or Czechoslovakia. We were taken by bus to the airport, embarked a plane that looked like DC3. The two American pilots greeted us with broad smile. It was really funny to board such a built- just- before-WWII plane.

Oh, my goodness, how lucky I am! I surfed yesterday the Internet and found a page about Ghadames. I quote a part of it:

"Located close the point where the international frontiers of  Libya, Algeria and Tunisia join, modern Ghadames has an estimated population of around 10000. The residential area is divided into the old and new towns. The old town is situated within the oasis whereas the new town has been built on the dry slopes above the oasis. The old town has been uninhabited since 1986. The old town has not been simply abandoned and still plays an important role in the life of the inhabitants. In hottest days of the summer, the inhabitants of the new city return to their original quarters in search of shade and cool." (LibyaOnline)

I have seen Ghadames intact! As if it was in the middle of nowhere. No road, the "airport" was a rolled path of the desert, a one-man tin-plate hut and a wind-cone. We had to walk to the town a few hundred meters beside the cemetery. The tombs were marked with triangular stones. We were waited by very tall Tuareg warriors in front of the municipal hall. You stop in front of them a little bit frightened: you can only see their eyes, flashing on you from around two meters. They are dressed in black from top to toes, covering even their face and nose to protect from the sand of Sahara. All of them have shining daggers, hanging on the left side. We were offered some refreshments and a local orchestra of ancient Arab instruments played a kind of light music. The Arabs, who accompanied us, started dancing, trying to involve the guests as well. I was asked by the short lady PR manager to dance with her, it was impossible to refuse. Our photo was published next morning in the central newspaper of  Tripoli. This event was followed by a tour of the town. It was unforgettable. A small step on the Earth, but a great step back in human history, in the culture of a nation. 

The town looked like a huge ant's nest. I do not use the expression ant-hill, because it was more hidden in the ground than built above the surface. The "streets" were sloping, leaning towards some kind of centre, a small square. If I remember well, the streets became tunnels, at least at certain parts of it. There were doors on both sides, leading to the "flats" of residents. These flats differed very much from what we, Europeans or people living in rich countries under temperate climate are used to: they consisted of a central room on the ground floor, very clean and everything - floor, walls, settees at the walls - covered with wonderful carpets. Small rooms were attached to the central one somehow above it. There was an opening on the top of the flat letting in air and light. No windows. The whole structure of the city is an example of the wisdom of local people, who did everything possible to safeguard themselves against the fantastic heat in the middle of the desert. Clever, very clever, modern architects of hot countries should study every detail of this town.

The city seemed almost empty. We could see a few men, sitting in the corner of the square, chatting, and two-three women working in one of the set-backs of a corridor-tunnel, using thrashers. But the ladies disappeared as soon as they noticed the approaching crowd.

The next surprise was the lake of the town, somewhere in the town itself. An absolutely modern motorboat was floating on it. It seemed ridiculous.

After the tour we were accompanied to a tent. First we were asked to sit down, consume refreshments again and watch a camel-race, arranged for us. Six-seven camels participated in the competition, they were swift. One of them stumbled and broke its leg and was shot. The "horseman" suffered some injuries. The modern ambulance appeared in minutes. The whole event was accompanied by war-cry or scream of a group of women, separated from the general crowd. They were wearing rich, colourful cloths, but covered their face with kerchiefs.

The closing event was the lunch, served in a tent.

I have written a few words about Tuaregs and about this event on my page "USA". I quote: "Probably the most remarkable was my trip to Ghadames, the "capital" of Tuaregs. Arabs or not? It is not important. Tall, brave, frightening people when you first look at them, but they are also very-very nice, friendly, their hospitality surpasses the highest expectations. When we were invited to have our lunch in a richly decorated tent, a man was standing behind every chair, commanding the best services possible for his guest. Fantastic!" The dishes proved to be excellent. But no women were seen again. Poor creatures!

Some general remarks and reminiscences

I "met" both Khadafi a Jaloud, the top two of the young group that took over the power from the king organising a bloodless coup. Their policy was to come straight to the Hungarian pavilion after having cut the ribbon. The intention with this step was that they were close to the socialist block, but did not accept the dictates of any "imperialistic" power, even of the Soviet Union. I found both of them likable, young, handsome, determined, but simple. At the first time none of them was accompanied with bodyguards, at least they were not seen around. Rumours said that Khadafi usually spent his weekends at his beduin parents, living in a tent. He used to drive his VW-beetle. It was a little bit surprising that every director was requested to speak Arabic, it was necessary to clarify that interpreter will do. At his second visit - after a couple of years - Khadafi was closely guarded by four gorillas carrying automated weapons. The transformation of revolutionaries into dictators was already on the way. I also learnt here how one should behave on an official dinner hosted by top politician. Jaloud gave an "opening dinner". I was late (uh!) and got a seat just next to the entrance. I could finish only the starter and the soup, the second dish was just put in front of me when suddenly everybody dropped the cutlery (what a noise!): Jaloud got up, no one was supposed to eat a drop after.

One day I was informed that the chief emir of the United Arab Emirates would visit the fair. I informed the Consulate and the Trade Commission (Office?) and the line of Hungarian officials was formed. I was one of the lasts, certainly. When the chief emir reached me and extended his hand for handshake, we looked at each other with surprise: I felt as if I looked in a mirror, the emir was my copy, twin brother or - sorry - I was his. 

Three more visits have to be mentioned (not necessary during the same fair): 

The director of the American (USA) pavilion came over, unusual step at that time. He congratulated us for making such a nice pavilion with such simple means (he was polite not to use the expression "primitive") and working so hard. It was very nice of him, so we drank some Tokaji. We almost became friends.

Another surprising visit was paid to our pavilion by two or three officials of the pavilion of Formosa (Taiwan). It was almost ridiculous, because the two countries had ice cold (-273 deg of C) relations. We spent some 20 minutes chatting then they requested to join them to make a photo. I agreed with hesitation, because noticed that an official of my firm followed the event closely. He had nothing to do with the pavilion, his trip was obviously a present for him. He openly behaved as a "security chap", which he most probably was not. You just get accustomed to be afraid of such spies in rigid state systems. He drew me aside after the Taiwanese had left and warned me not to repeat such mistakes. I was about to spit, but restrained.  

The "best" was the visit of the official Hungarian delegation, headed by one of the deputy ministers of the government. He paid a short visit to our pavilion, then to the pavilions of "friendly" states. The only thing he was interested in was alcohol. I was later warned by the trade commissioner to always have Bull's Blood, his favourite red wine. 

Mr B., the TV-reporter, who came to report about the success of the Hungarian pavilion, requested me to arrange an interview for him with the rabbi of the Jewish community of Libya. I did it, but could not participate on the shooting. I understand it was interesting. What else could it be, the fact alone that Jewish people live(d?) undisturbed in an orthodox Arab state is exciting, isn't it?

Four Hungarian expatriates - oil engineers - , who left Hungary in 1956, have been working with the American oil company (Occidental?) that dominated the Libyan oil industry. All of them maintained good contact with the officialdom of Hungary in Libya, therefore I also could keep in touch with them (though it was still a sin at that time). One of them has even translated some late texts for our pavilion. I was invited by them to visit the oil-fields in the Sahara and it is definitely a pity I could not make myself free for the trip. The whole field was automated and controlled by one single computer, situated in the headquarters of the firm in Tripoli. A Russian journalist told me the story that Khadafi invited Russian oil experts to study the oil industry with the aim to decide if they could maintain flawless exploitation of the same in case of nationalisation of the industry. A good team of Russians arrived, spent a couple of week and then said good-bye without committing themselves to anything.

All of them were proud of their achievements, salary, life, none of them complained of homesickness. During one of the evenings I spent with them I put up a gipsy record and noticed with a little surprise that one of them could hardly hide his tears. Since then I made a habit to try if the most proud Hungarians living abroad were indeed free of this awful sickness. Most of them proved not to be.

One of them got seriously sick in no time. The symptoms were unbelievable: he lost his appetite, balance, had some fever, then could not get up and lost his mind. Some kind of warms attacked his brain. He was flown to Denmark, but it was late, I learnt after a couple of weeks that he died.

I was also shocked by a little accident: I have accompanied the wife of one of them home from the fair. We stopped for a second to find out the right direction and a watchman with a huge cudgel started running towards us. The lady knew the situation was dangerous, she just shouted: drive away quickly! I learnt: in an orthodox Arab country do not sit in a car with a lady.

In spite of this ridiculous case I do not believe the sentiments against the weaker sex are that bad. Bad enough though, they rarely appear on the scene during meetings of men, you can mostly see only the hands of ladies handing over the dishes to the lord and master of the house, or to the "internal" servant.

Khadafi is known today as one of the worst dictators. The conversion was surprisingly quick. It started probably with the introduction of  Islamic laws. Rumours said that the executions of cutting off the hand of tiefs was done in "human way", the hands were cut in hospitals, by doctors!(?) It was also known that Khadafi was fighting against bureaucracy in quite a strange way: he ordered to throw out of offices chairs. Officers were obliged to work standing. Who knows? Is it not a good idea? Then he started thinking of himself as of the only source of wisdom and truth. And this is the end. In spite of all this stupidity the Arab world has to thank him - if I got correct information - for the quick rise of their standard of living. He was the one who organised co-operation among the oil-producing Arab countries, advising them to use their power as suppliers of this "gold" to permanently increase the price of oil. He also made attempts to unite at least some Arab countries, but failed. Dictator? Yes. But at the same time dreamer.

Libyans were very much proud of themselves. Whoever I met was absolutely sure that Libyans do not commit crimes. Thefts are committed by Arabs from the neighbouring countries. This belief was so strong, it was impossible not to believe.

Most of Arabs I met in Libya were very nice. Even simple officers in the customs office or waiters in restaurants treated you as their friend as soon as you learnt saying a few words in Arab or - even better - some Arab gestures, like greeting with your hand. Nice, really nice. I never forget two Palestinians I got in touch with in Tripoli: a bank official and a surgeon. I have mentioned them in another page of this site (United States of America), I quote myself: 

  • The head of department of Barclays Bank in Tripoli of Lybia, who handled the account of the Hungarian pavilion, was a Palestinian. A short man of middle age with bald head came always to the counter from somewhere behind, whenever I appeared on the scene, smiling and making my life with them easy. When the time of my departure drew near, he invited for a barbecue and presented me with a wall-carpet. Whenever I look at it, I see his friendly face and bald head, an unforgettable Arab.
  • I underwent my second haemorrhoidectomy in Tripoli. The physician proved to be Palestinian, he was excellent, in comparison with the Hungarian hospital, where I was first operated, his method was more modern, the process of healing much quicker. I was surprised in a very positive sense.

The colour of my skin - which is Gipsy-like - probably made easier for me to establish friendly contacts with     Arabs. I was quite often mistaken for Arab. Once a young man approached me talking to me in Arabic and did not believe I could not understand him. I wish i could.

I was advised by my Hungarian-American friends to make a trip to Sahara. I made myself free for half a day and drove a distance of around 150 kms (if I am not wrong) through exciting mountains. Parts of them looked almost exactly like the canyons in America. Small villages decorated the road. I had to drive through one of them on a serpentine, drove slowly and could watch the inhabitants sitting and chatting at miniature cafés. The Sahara itself was a surprise to me. I expected huge flat surfaces covered by sand, but found instead small hills of reddish stones and only small dune-like parts in between. The road after I left the mountains ceased to have firm asphalt on it, it was just a rolled strip of the stone-desert. I could hardly drive my car because of the rough vibration of the steering-wheel, until I noticed that Arabs drive their cars fast. The vibration ceased above 90 km/hour, when I did the same.

One of my bosses visited the fair and was complaining about the cold. Yes, it was cold: the fair lased a month from the first days of March, but I spent one month preparing, organising the fair. When you arrive to Tripoli and settle down in a hotel that is built of stone and marble and is not heated, you definitely start shivering. And it was cold in the mountains as well.

Gibli: sand-storm. It has different names region-wise in the Arab world, this is how they call it in Libya. Strange and frightening! Arabs know or feel in advance, warn you: do not go out of the city, this is the time of gibli. Next day you get up and do not understand the light: it is veiled as if you have a yellow curtain on the window. You go out and find that the horizon is bright, but hazy: the sun is unable to break the barrier of the sand-cloud. When it raises its head above the skyline, it looks like a pale moon. You still do not understand much, because everything seems to be quiet. But in an hour or so the wind appears on the scene and changes the whole atmosphere: it covers the buildings with a kind of yellowish-red curtain, you cannot open your eyes, because the sand hurts them, the sand is grinding between your teeth: you turn and run back home and find your room and furniture covered with thin layer of reddish sand. This gibli lasts three-four days. My first visit to Leptis Magna took place on the third day of a gibli, I simply did not have other opportunity. The air was still full of powder. My colleagues were hesitating to join me, but finally we started. As soon as we left Tripoli, we were blocked, because quite strong wind blew and carried red sand across the road, we could hardly see the road at first, then the road became covered and invisible. I stopped and we could do nothing, except waiting for a more lucky moment. We continued our trip only after Arab cars appeared from the opposite direction, like ghosts from dark fog. I do not advise anyone to joke with gibli.

I almost forgot to write a few words about suk (souk?), the fantastic market of East. It existed in Tripoli as well, an exciting market of antiques, curiosities, textiles, leather goods, wooden fabrics, grass goods, books and gold. Gold in unbelievable quantity and variety. I shall never forget that when I could not find the gold pendant I intended to purchase, the owner of the miniature shop left me alone in the middle of a ton of gold, went to one of his neighbours, came back after five minutes or so with the pendant of my taste. I got frightened, thinking that it was a provocation: he would come back saying that something was missing from his shop. European (East European?) life-experience? I also succeeded in purchasing a Coran in both Arabic and English "from under the counter", I was warned not to show or tell anyone in Libya, because it was forbidden to sell the saint book to giaours. (What a surprising reading: the difference between Coran and the catholic Bible seems to be negligible. In the name of what have millions of innocent people been killed during religious wars??) I know the suk was later converted into modern shopping centre, which I hate everywhere: it spoils the game of shopping. The suk was just one of the victims of changing the life of a modern, gay city into an orthodox centre of Islam. The famous casino and brothels were already closed.

Life in Tripoli otherwise was enjoyable, with Italian-type small restaurants. You step in a narrow room, say "marhaba sidi, kif halek", sit at a table and in two minutes salad and drinkable water are put in front of you. Only after that are you asked about your further wishes. Some of the dishes were good and - in spite of strict prohibition, if I remember well -, beer was usually served. The prohibition reminds me that the government made a mistake in extending quotas to diplomats and other foreigners specifying the allowed quantity in bottles. The size of bottles quickly rose to two, five and then even to 10 litres. I also recall a case when I decided to try Arab tea, served at road-side by a dirty-looking, crouching chap. The tea was served in a ceramic cup of 2-3 cm3, extremely strong, blackish. After some 20 minutes my heart-beat doubled, the first and last time in my life. 

The team of our pavilion did not like a lot of phenomena, starting from the lack of punctuality, the slow handling of our goods, the proud behaviour of Libyans and - to my surprise - the fact that street-guides and other names in foreign languages have just been removed. Why is everything exclusively in Arabic?- I was often asked. These questions were stupid: the same question could be asked in Hungary at that time: why is everything in Hungarian in Hungary? Not talking about the expression - late expression - of being independent from foreign, colonial powers.

The importance of this fact is expressed also by an interesting monument: if you leave the old city, you will clash into a tombstone, erected on the right side of the road, into the last victim of Italians: a Libyan trampled by an Italian tank that was leaving Libya for good. If you have a look at the pictures of the Italian occupation (below), you will understand the importance of that moment. 


Libya: Our Home


         LibyaNet: Arts, Music & Literature


Links to Leptis Magna  

Lepcis Magana Excavation Site

Archeological Site of Leptis Magna


Kuba - Cuba, target of state terrorism of the USA 

My wife and myself had the great pleasure recently to had been invited to Cuba for a couple of weeks. I accepted the invitation with hesitation: I do not like to get anything that is impossible to reciprocate. This was definitely a typical case of getting a tremendous gift that one never can compensate.

Two weeks is a very long time if you look at it from this point of view, but nothing in case your curiosity is on high level. My intention was - as always is - to guess, how people in the given country live. I am afraid this time I was unable to feel the pulse of the nation. I warn you that whatever I write here I write with doubts, do not take anything for granted.

Every theme I start with a quotation, taken from an excellent travel guide*. Then I am trying to express how I feel about it, what were my personal impressions. Let us start:


"First inhabited in Pre-Columbian times, Cuba was later conquered by the Spanish, who ruled here for four centuries. The island gained independence in 1899, only to come under the virtual control of the US, with the help of dictators Machado and Batista. The Revolution headed by Fidel Castro and Che Guevara, who defeated Batista on 1 January 1959, was a turning point for the country. The new political systam achieved major social results and Cuba is now finally emerging from decades of isolation." (p. 39) A few points that struck me:

Aboriginal Indians

Cuba is said to be the only country where Indians have been annihilated completely, no trace of them remained. The only case when they tried to stop the cruel killings ended in burning the chieftain Hatuey at the stake (1512). (Remarkable coincidence: the Hungarian chief of a peasant rebellion was burnt on a red-hot throne in 1514!). There is a place called Indian village, huts, statuettes portraying Indians, a tent, in which young girls invite you to make a few dancing steps: if you like a pleasant walk in beautiful suroundings, go there, if not, don't. Just memorize the name of the brutal aggressor: Diego Velázquez.


The lack of cheap labor "forced" the Spanish occupants to import it. They brought them from western Africa in their greatest numbers from the late 18th to the early 19th century, altogether around one million men and women. By 1830 they made up more than half of the population of Cuba.The country was the last American colony in freeing the slaves (1886). Thanks to the black labourers the Cuban sugar industry occupied the first place in the world in 1830.


The revolutionary movement - that started in the 18th century as the rise of the Creole aristocracy and intellectuals for Cuban natioanal identity - for the independence from Spain took serious forms in 1868 with a war that the Cubans won. The declared independence did not last long: the Spanish came back with avengeance. The success was secured only after José Martí - then in exile - established the Partido Revolucionario Cubano, which was able to unite the forces in favour of independence. The war was renewed in 1895 and it was close to a victorious end around the beginning of 1998 when the US sent a battlecruiser, the Maine on the 15th of February to Havana "to protect US citizens and property". The ship soon and misteriously exploded (!?), causing the death of 250 marines. The US blamed Spain for the loss of the ship, intervened in the war, defeated the Spanish fleet on the 3rd of July, swept aside Cubans and signed the Treaty of Paris with Spain on the 10th of December, ending the Spanish rule in America. The keys of Havana were handed over by the last Spanish governor, Jímenez y Castellanos to US general John Brooke. (We call it: "Out of the bucket into the pail" or as the English express it: "Out of the frying-pan into the fire."  At any case, it was probably the beginning of the "new world order")

Uncle Sam was nice enough to let the Cubans play their games of an independent country:Cuban constitution and president in 1901, but Platt Amendment, securing full control to the US in the same year, including naval bases, formal independence granted in 1902, but  (I quote the guide) "in the years that followed American involvement in the local economy increased and, on the pretext of safeguarding their citizens and investments, the US sent marines to the island on many occasions".

Dictator after dictator

The following close to 60 years were the years of American domination. Absolutely open backing of dictators by the US, ruthless repression of every movement aimed at democratic changes, at betterment of living conditions of the population. One of the worst scenarios of Latin-American type of repression. The peak probably was the coup staged by Batista on the 10th of March (shame: my birthday!) 1952, when the popular Orthodox Party, combining the progressive forces of the middle class was about to win the general elections that were to take place a few month later. " Batista's government, having the official support of the US abandoned its initial populist stance and became an out-and-out, violent dictatorship indifferent to the needs of the Cuban people. In fact, vast areas of land were sold to American and British firms and the money was pocketed. ... Cuba was becoming a 'pleasure island' which held an overpowering fascination, especially for Americans. ... By the 1950s Cuba was famous for glamour - its music and cocktails, its splendid prostitutes, cigars, drinking and gambling, and the sensual tropical life attracted mafiosi and film stars, tourists and businessmen, in equal measure. However there was a high price to pay: Cuba had not only become a land of casinos and drugs, it had also fallen into the hands of the American underworld, which ran the local gambling houses and luxury hotels, used for money laundering" - this is how the situation is described by our guide.

Why do I spend so much time on the history of Cuba? I hope you'll understand soon.

The Cuban Revolution

I am going to make an almost imposible attempt to condense the facts in a few sentences and dwell more on lessons I drew from the happenings.

The facts: After Batista's coup Fidel Alejandro Castro Ruz, a young student leader who associated himself with the Orthodox Party (!) denounced the illegitimacy of the new government to the magistracy, without effect. Having learnt that legal means do not work, he organised the first armed raid, attempting to capture the Moncada barracks at Santiago in 1953. He was sentenced, jailed, then freed thanks to an amnesty, went into exile in Mexico, where he met Ernesto Che Guevara, an Argentine doctor. The two set to organize armed revolutionary forces for the liberation of Cuba from dictatory rule. On the 2nd of December 1956 Fidel left for Cuba on the yacht Granma with Che and 81 other rebells. They made a navigational mistake and ran into the arms of Batista's troops. Only a few of them escaped (those who were caught were killed on the spot), but they succeeded in organizing guerilla war from the Sierra Maestra mountains. It took just two years for them - helped by growing poverty, increasing corruption and repression - to gain enough strength to step out of the hide-out and launch their victorious war. Two columns left the mountains, one led by Che and Cienfuegos to the west, another by Raul Castro to Guantánamo. When Che conquered Santa Clara at the end of December 1958, Batista escaped. The victory was declared on the 1st of January 1959, Che and Cienfuegos entered Havana, Fidel marched in Santiago de Cuba on the same day. Fidel entered Havana on the 8th of January and was elected prime minister on the16th of February. Cuba was freed from tyranny.

It is important to note that this revolution was born in Cuba, lead by Cubans, that it was not backed by any outside force, power or movement. It gives the revolution tremendous force, unquestionable legitimacy.

44 years of "continuous revolution": a story of grave mistakes and huge achievements. What will be the final result: collapse or victorious survival? This is the question of the day in Cuba.

The first good steps: The revolutionary government - as soon as established itself - abolished all types of discrimination. It is difficult to exaggerate the importance of the step in a country, where 2/3 of the population was (and is) coloured, whose grand-grandparents were slaves, whose grandparents and parents were despised nobodies. This must be one of the reasons the communist dictatorship survives the tremendous difficulties. Another important step was the war against illiteracy, launched in 1961. The way it was done was a typical socialist campaign: students travelling and teaching, armymen learning in classes and so on, but they succeeded to sweep out this illness of the poor very soon. Great thing.

Fidel and his government had much more difficult tasks to solve. They realised - though none of them was familiar with questions of economic development - that the problem No1 is the one-sided economy, based entirely on agriculture and that even both the (ownership) structure and that it is based on two produce, sugar-cane and tobacco are brakes on the quick development of the country. They also understood that human standards are to be secured for the whole population: it is a must to improve the living conditions, education and health-care.

And this was the moment - as I see it - when Fidel made the first naive mistake that put him on rails that defined his faith. He touched American property. I, with my experience of 68 years believe he was absolutely right: the land of Cubans was sold (see above) to Americans using domination and cheating. He had the right to take that land back. His naivity was that he has not counted with the absolute power of the US and with the absolute power of capital in the US.

The revenge came in no time: (1) an attempt to invade Cuba by Cuban exiles, trained in the USA by the CIA and openly backed by the USA. The attempt was smashed in three days by the Cuban army (the expectation of the invaders was that Cubans would join the group that landed at Playa Girón on the 17 April 1961) and (2) embargo  declared by the USA eight days later (!) on the export of sugar and import of oil. A killing blow to the Cuban revolution and the Cuban people!

This explains (for me at least) that Fidel did not have other choice than to establish close ties with the Soviet Union and the whole socialist block, who were ready to purchase sugar from and sell oil to Cuba (I do not know if the propaganda assertion that the sale prices of sugar were higher and the purchase prices of oil lower than the prevailing international market prices was true or not?). This was an absolutely unavoidable decision.

This right step was followed by a line of unpardonable rude mistakes, that resulted in the present impoverished state of the country. Let us count the most important ones: (1) the conversion of Cuba into a missile and spy base of the Soviet Union, (2) the introduction of one-party (communist) rule, (3) the introduction of personal dictatorship (political and military) and (4) their theory that revolution, liberation from dictatorships, from capitalist rule can be exported. I am not brave enough to go into deep analysis of the question: why? I have only superficial information.But let us see, what were the consequences of these mistakes?

xxx Interruption xxx

I have just seen the film "Buena Vista Social Club". Two months after I returned from Cuba. Mistake, no doubt, serious mistake! I should have seen it before leaving for Cuba. The film gives an insight not only into the fantastic music of the Cuban nation and not only into the present state of life in (mainly) Havana, but also into the attitude of Cubans - at least of the famous musicians - towards the present difficulties and - most important - towards life in general. Great! Really great: great personalities representing a great nation.

Two sentences in the film that one should never forget: 

(1) The photographer shows his picture of Fidel and Che playing golf. Someone present asks the question: who has won? Fidel - is the answer - and then the artist adds with a smile: Che has let him win. (I shall revert to this sentence.)

(2) I think Ferrer has said: "We have to thank that somebody up there that we are like we are, if we were worldly minded we would have disappeared long ago." Great soul.


Without trying to be too clever, I shall make an attempt to dwell on the above mentioned four grave mistakes. (ad 1.) The reasons Fidel and his companions decided to let the Soviets to convert the country into rocket-launching pad and a terrain for the probably most centralised electronic spy system in the world must have been twofold: the hatred against the USA that dominated, ruled, exploited Cuba through dictators for around 60 years and their naive belief that the communist block is as strong, as the western one, capable to triumph over capitalism, annihilate the danger of an invasion from the USA (it is ridiculous that the Hungarian uprising of 1956 was not enough warning for them). This decision proved to be disastrous twice in the history of Cuba: first, when the USA staged killing blockade, (rightly from the point of view of national security) demanding the withdrawal of the startegic rockets and intensifying the embargo afterwards and again in 1990-1991, when the Soviet Union collapsed, withrew everything from Cuba and stopped all assistance. Cuba suddenly found itself in absolutely hopeless situation. The right and unavoidable acceptance of assistance from the Soviet block should not have led to this mistake! 

ad 2.)  I confess I do not know anything about and do not understand Fidel's conviction that led the Cuban revolutionaries to shift to the one-party system. History did not teach them that this was never a successful and lasting mode of governing a nation. They had the awful experience to live under dictatorship (formally even not one-party!). Probably some pressure from the Soviets forced them to accept this never-working-for-long system? The result was (must have been): growing internal resistance, growing international isolation, growing pressure both in form of military threat and not decreasing embargo. (ad 3.)  Fidel rapidly converted himself into dictator. History has experienced this scenario in more cases than not. This is definitely a question that should be studied by psychiatrists, philosofers, politologist: what does convert supposedly honest top leaders into blind dictators? We know well that (a law of a wise man) "power corrupts, absolute power corrupts absolutely". There were at least two early signs that Fidel was pushing aside his best companions. Che left the country, declaring that he had to continue his war against exploitation, for liberation of peoples. This was probably a real reason. But remember: Che was the first to enter Havana as liberator (blow to the prestige of Fidel) and the opinion of the above mentioned photographer: Che let Fidel to win. Che still seems to be better loved in Cuba, than Fidel. The other sign was that Camilo Cienfuegos, one of Fidel's closest companions, a legendary hero of the revolution disappeared, flying in a small plane over Cuba. A question mark since then. Fidel must believe he is the best. Fidel, you may be best only if you surround yourself with better people than you are! The results are the same as described in para 3. (ad 4.) Definitely one of the worst ideas of the Cuban leaders was the export of revolution. Cuba extended helping hand not only by financing guerilla organisations in quite a number of Latin-American and African countries, but time-to-time participated in their wars against dictators both delivering weapons and sending troops. In principle with good intentions, following revolutionary ideas, but it badly affected the economy of the country and the image of it in the eyes of those developed nations who maintained embargo against it. Pity.

In spite of the mistakes there were remarkable good decisions as well. Cuba spent a lot of efforts in developing two basic areas: health-managenent and education. But - because of the embargo, the efforts to export revolution - the country suffered from permanent shortage of finances, could not develop or even maintain its wealth. The best example of the destruction is Havana. I shall return to this later.

The fact that Cuba lost its friends with the collapse of the communist block, Fidel had to change his mind from a lot of points of view, both positive and negative. Negative: they had to introduce hard austerity measures, called "Período Especial". Lack of fuel (they imported 1 million bikes from China), severe cut in imports, shortage of electricity and water, paralysed transport, food rations and cut in wages (almost like post-war Hungary). Positive: Fidel had to realise that at least some democratic steps are to be done, that the economy badly needs foreign capital, foreign investment, at least on low level private economic initiative is to be encouraged. US dollar was legalized. He has visited developed countries of Europe, the Pope, who returned this visit in 1998. There are now close to 400 joint ventures in Cuba, the tourist industry is flourishing, securing No1 income for the country, the isolation of Cuba is almost over. It is clear that the great role of dollar in the economy already causes serious social tension: the population is divided into those who obtain $ (can maintain better life) and who do not (live in absolute poverty).

This is where Cuba stands now. Almost everyone believes the death of Fidel is not far. Some are afraid. A lady asked a friend of mine: "We have not left Cuba, will we suffer because of it, if the rich Cubans return?" Others expect quick changes, democratic reforms, freedom, better life. One thing is clear for me: if the changes come in the form of neocapitalism of the ex-communist block, most of Cubans will cry for help, if not for weapons.

The land

My system cannot be applied to the further descriptions of the country, the quotations would occupy more than my own experience. Therefore I shall write about my "straight" observations.

Cuba is beautiful. It is green. Its sand on the shores is sparkling white. Most of the land is hilly. When I first arrived to India, I expected dense forests, which are rare there. My impression in Cuba was different: you feel as if you were always surrounded with trees, not necessarily with dense vegetation, but greenery and greenery. The trees are mostly tropical. Palms, but you can also see pine in the mountains. There are hardwoods as well: mahagony, cedar and majagua. On the slopes you can see coffee and cocoa plantations. Mangoes and citrus fruit grow as well. And a  lot of flowers. You feel yourself quite often in a garden with hibiscus, bougainvillea, orchids. Mariposa is the national flower. The main plants on the plains are sugar cane and tobacco. Both well maintained, the plantations look beautiful. 

The sea is just fantastic: from deep blue to light green, at places you can see coral reefs. The southern shores are often littered with lagoons and marshlands, decorated by mangrove swamps. The seaside is rich in birdlife. Cuba is said to be one of the paradises for divers. The coral formations are never deeper than 150 m and the temperature of the water is never less than 18 deg. C !

The Valle de Vinales (Vinales Valley) is famous because of unique hill-structures, called mogote, limestone rocks, remnants of once a limestone plateau, that eroded and collapsed. 

I am going to describe in more details only those places where I could spend some time during the two weeks of my staying in Cuba.


(My father would be 100 years old today!)

The first place you meet when you arrive to a country is the airport. The airport of Havana was the first pleasant surprise for me. I have traveled quite a lot during my hectic life and most of the airports of countries known as "poor", "underdeveloped" , "not rich"  were simple buildings, smelling, dirty. Cuba also belongs to this group of countries, but the airport of Havana proved to be modern, absolutely clean, spacious. The passport and customs procedures were not very rapid, but better and much more polite than in most of the countries mentioned above (not talking about the horrors of the ex-communist block). I fetched a sight of relief. I learnt later the the airport was built by Canadians - who never strained they relations with Cuba - in 1998.


We spent our first four days in Havana. The first impressions were a mixture of nice and bad ones. Our hosts recommended to start with "Habana Vieja", Old Havana, the historic heart of the capital, which was declared part of the "cultural heritage of humanity" by UNESCO in 1982. But driving towards it we passed through Malecón, the "Marine Drive" of Havana (it reminded us the very similar beach-drive of Bombay, called Marine Drive) and the sight of it was simply shocking: it looks like a city after not very heavy bombing, but bombing. Buildings in ruins, some already collapsed, some about to go down, some underpinned, the facades of all of them falling apart. Awful! The old district looks much better. "After two centuries of neglect" - says our guide - the restoration makes wonders. What exactly the guide means is a question mark for me, since the city has lived throbbing life in the first half of this century. 

Not only historical monuments wake up from deep sleep, but hotels, restaurants, "bodeguitas", shops and simple houses as well. The new look is so nice, that I feel important to mention the name of the person, who directs the reconstruction: Eusebio Leal Spengler. The whole "Plaza de la Catedral" is a wonder: the "Catedral de San Cristóbal" with its baroque facade is said to be one of the bests in the Americas, "Palacio de los Marqueses" and "Palacio del Conde Lombillo" occupy one of the sides of the Plaza (square), the "Museo de Arte Colonial" on the opposite to the cathedral side is unique with its simplicity and has a wonderful atrium. The fourth side of the square is occupied by "Palacio de los Marqueses de Aguas Claras" with a good restaurant. Cuban band invites you to combine pleasure of eating and listening to lovely music. Most of the streets leading to the square are at least partly reconstructed and the picture must be changing day by day: feverish building activities dominate the scene. One of the best examples of excellent restoration of hotels is Hotel Santa Isabel. One of the most beautiful streets is "Calle Obispo", decorated by attracting hotels, historic shops and groceries. You just make a few steps from this fantastic square and you find other interesting buildings, places: "Seminario de San Carlos y San Ambrosio", reminding you the cathedral, "Bodeguita del Medio" (little shop in the middle), a meeting place of intellectuals, artists, a combination of a restaurant and a busy bar. There are two markets worthwile to visit. In "Plaza de Armas" you find the market of second hand books and periodicals, which must be a treasure of  books that any collector would be happy to obtain. Next to the "San Carlo y Ambrosio Seminary" and behind the Castillo (an intresting fortification) is the tourist handicrafts market. Some of the products are unique, like musical instruments, African-style wooden figures, black coral rings, necklaces, papier máché masks, seed and shell necklaces. I called it flea-market as we call similar markets in Hungary. I also advise you to tour "Calle Oficios", where you find three interesting places: the "Museo Numismático", the "Casa de Los Arabes" and the "Museo del Auto Antiguo".

I took a deep breath and sank into the old and the central  parts of the city, taking two strolls, one in Vieja and another in "Centro" . 

Though I used only a small card-map and my nose for making itinerary for Vieja, I believe my selection was not bad. I put it down here, you can use it for yourself if you are brave enough to walk in a city, parts of which are in ruins and the poverty is striking. Do not be afraid anyway, Cubans are very kind. So, my route was: Plaza de la Catedral - Empedrado - Monseratte - Refugio - Zulueta - Trocadero - Paseo de Prado - Dragones - Bernaza - Plaza del Cristo del Buen Viaje - Villegas - Calle Obispo. The differences between parts of the route are unbelievable. Buildings of fantastic beauty completely restored groups of houses at the first steps, the exciting, famous "Bodeguita del Medio", the meeting place of intellectuals, artists and politicians, then ruins, then more or less well maintained parts of streets, museums, then again houses at the edge of collapse, pulled down blinds of non-existing shops, or primitive workshops behind half-open shutters, then the splendid mudéjar (Moorish) Hotel Sevilla in a row of buildings just being restored! I was really shocked at this stage: what a wonderful city Havana must have been! I opened my eyes even wider when I reached Prado, which definitely must have been one of the most beautiful avenues of the world! Short lines of houses are restored, marble benches, not properly handled, statues of bronze lions in good state, pavements still showing the signs of elegance... Prado exists since 1772, got its final design in 1927 and though it is in a state of coma, you cannot hide your pleasant surprise at the rich, spectacular sight. After having left Prado I went through streets and squares of destruction until I reached Calle Obispo, an almost completely restored long street with wonderful buildings, a couple of excellent hotels and restaurants, plenty of exciting shops. Do not miss this beauty.

In the "downtown" (Centro Habana y Prado) I also found beautiful buildings, parks and a couple of streets that are either reconstucted or well-preserved, as the Capitolio, the Gran Teatro, the Parque Central, a few buildings of Prado, the once elegant alley in marble, the Hotel Sevilla, where Hemingway used to stay and write until he purchased a villa some 35 kms from Havana, But most of the buildings are in shocking state, like the ones on Malecón. It is almost unbelievable how socialism could create similar devastating scenes in such far-apart countries like Cuba, Russia or Hungary. Cuba is somehow the worst of them, since it has not suffered awful damages from WWII, as the Russians and we had, what you see there is just the result of political and economic mismanagement.

I started the second walk - across the central part of Havana - at Capitolio. I did not have time to go in (it is open only for tours), therefore cannot describe the interior, which is said to be wonderful. The Statue  of the Republic is especially famous both for its measurements (17 m high and weighs 49 tons) and  because it is covered by 22-carat gold. The building is an imitation of the Capitol of Washington. Since its inauguration in 1929 until the 50s the dome of the Capitolio (92 m) was the highest point of the capital. Very impressive. You may also present yourself with a photo taken on the stairs of it by camera as ancient as the building itself. 

My next step was the Gran Teatro, which is one of the world's largest opera houses. We had enjoyed a ballet performance before my visit, which was excellent, proving that the Cuban ballet (Ballet Nacional de Cuba, which is celebrating the 55. year of its existence) is truly one of the bests. Now I could study the building as well and I found it on the level of the artists. Designed by a Belgian, decorated with Italian sculpture groups, (inaugurated in 1915) the building is fabulous.

Just a few steps from the theatre (next corner) you find Hotel Inglaterra. The name is British, but the building is definitely Spanish (Neo-Classical, with Moorish soul -  as our guide puts it). It is worth-while to stop and have a look at it. This is also where Prado begins, but I did not go there, went back to the corner of Gran Teatro, made a turn to Calle San Martín (known also as San José - be careful, "old" and new names are used with equal force) and found next corner the ruins of an old theatre. Awful sight: trees are growing on the top of it. And it continued like this during my walk through this part of the city: a couple of nice, but mostly practically not maintained buildings, followed by houses about to collapse and ruins. My route was:Calle Industria (made a mistake not to visit the Real Fábrica de Tabacos Partagás, a nice and famous factory of cigars in the middle of the downtown), Calle Barcelona, Avenida de Italia (Galiano), Avenida Simón Bolivar (Reina) and Avenida Salvador Allende (Carlos III). I saw some interesting buildings, like Iglesia del Ángel Custodio, a modern shopping centre with acceptable selection of goods sold for USD, an absolutely poor peso-shop, and also very nice children queueing for something and smaller girls eating in a Chinese restaurant. 

A religious sanctuary of santéria (regla de Ocha), Callejon de Hammel deserves special place in my diary. Frankly speaking I could not catch the details of what should be known about this blended religion, a result of "marriage" of Catholicism and the ancient believes of slaves, imported from Africa. "in order to be able to worshiptheir gods despite the persecution of the Spaniards, Yoruba slaves, originally from Nigeria, merged their gods' identities with certain Catholic saints. The sanctuary is colourful and seems to be primitive to our eyes. A two hundred meters long wall dominates the scene,bearing the mural of a naive painter Salvador González. There are small shops, an altar made of metallic construction-elements, symbols and images of African gods and Abakuá devils.

Vedado and Plaza is also treated as a weel-defined entity of the city. We could not spend time on thorough study of this part, therefore I mention only three places that a traveler should not miss.

One of them is the Memorial José Martí, erected to commemorate the 100th anniversary of his birth. The construction started in 1953 and was completed in 1959, in the year of the victory of the revolution of Fidel. It is impressive, modern, the tower 139 m high, the statue of the hero 18 m. Have a look at it.

We spent a pleasant evening  in Hotel Nacional. I am unable to find now details about the building, it reminds me the "socreal" architecture: a huge cube-shaped something with two towers, a few steps from the sea. Our intention was to listen to a good Cuban band. The band came and played on order enjoyable music . It was OK, but I never liked ordering music, the feeling of commercialisation disturbes me. It struck me that one member of the band, a young lady played flute, unusual instrument in folk bands. She was good and her instrument did not hang separately in the air. But the best of the evening was the cocktail I drank!

I was told by friends before leaving for Cuba that I should not miss the cemetery. They were right: Necrópolis Colón, one of the largest cemeteries in the world proved to be extremely interesting. It occupies huge territory, 55 ha contains around two million graves. The important point is, that a lot of the sculptures and monuments are real pieces of art, art of very different styles, from eclectic to contamporary, some of them famous, like "La Milagrosa". This monument represents a mother who died in childbirth along her daughter. She was buried together with her child and found intact a few years leter. Her husband visited  the tomb every day and never turned his back to it. The story sounds like a wonderful folk-tale and the tomb became a pilgrimage site. Do not forget to visit the place!

If you spend more than just a few days in Havana, take the trouble to enjoy the pleasures of the Club of Havana at the seaside with a lot of amenities, including diving. The tempreture of the sea was 26 deg. C in February. The place is excellent, see my photos.

Before saying good-bye to Havana I just mention a few spots that I have seen on my strolls and  advise to visit. My remarks will be short (if any): Hotel Santa Isabel, Hotel Ambos Mundos, Hotel Florida, Hostal Valencia, the Taquechel pharmacy, Casa de la Obra Pía, Plaza Vieja, Palacio del Centro Asturiano, the Fuente de la India, Museo de la Revolución, Museo Nacional de Bellas Artes.


Varadero is one of the most popular resorts in the Carribean. Rightly so: the sea is warm and absolutely clean, not spoiled yet, the sand white and silky, you can get full-service, free admission to the restaurants, bars, the hotels have sweetwater pools, tennis courts, the services include sailing, surfing, whatever you like. You can judge about the beauty of the place if you cast a glance on my photos. 

Valle de Vinales

We spent a full day and two nights in Hotel La Ermita, just above a small city,Vinales, on the top of a hill in the area of mogotes in Western Cuba. We just crossed on the way the "provincial capital", Pinar del Río , which is said to be worthwhile to stop at, because the Colonial atmosphere of it is unchanged and a lot of buildings are richly decorated by columns.Before reaching Vinales we stopped at a nice hotel, Los Jazmines, for the view of the land of mogotes is probably the best from there (see photo No 79). Vinales proved to be a small city with garden-houses and a very rich private (!) botanical garden, definitely an interesting spot. We stayed at Hotel La Ermita, an almost bungalow-type airy, splendid place. Two places could be visited during our short staying: a cave, the hiding place of slaves who escaped from their slave-holders and the Muralde la Prehistoria , an unusual and strange mural, trying to depict the history of evolution. It is not very polite, probably, but I found the restaurant in front of the mural more exciting. Especially the cocktail, consumed there. One of the centres of the Santéria belief in combination with a restaurant could also be seen next to the cave.

Finca la Vigía, the villa of Hemingway

Definitely unforgettable was our visit to the place, where Hemingway had spent most of his time in Cuba and where his best books had been written. Everything speaks of his easygoing, adventuresome nature, probably the main reason he fall in love with Cuba at the first sight. There are 8000 books in the house, a lot of bottles of spirits (he was quite heavy drinker), trophies of African safaris, pieces of artworks. He used to type his novels standing, using a small typewriter. His famous boat, Pilar is also exhibited in the garden, the boat which was used for marlin fishing and the captain of which was Gregorio Fuentes, the old man of "The old man and the sea". 

A group of pupils in uniform, pioneers, were playing in the garden and I was struck to see the toy of my childhood in the hands of Cuban boys: the spinning top. One of the boys was a real expert, an artist of the game, could force the toy to jump up on the palm of his hand, spinning there. Unbeatable champion! I liked him.

The crocodile farm and the Indian village

A combined trip took us to the crocodile farm and the Indian village. The crocodiles to me were of medium size but I would not like to fall pray to any of them. A not very "human" demonstration was going on when we arrived to the place, but it was laughingly stupid, that a communist slogan served as background to the scene.

We were then taken by boat to the marshland-island, where an imitation of the ones existing Indian village can be studied. It was a sad picture for me,reminded the complete annihilation of a nation and it was absolutely commercialized. The naturearound is beautiful, it compensates you for the not-so-exciting village.

The waterfall

Where was it, is it? Some 40 kms from Havana towards what? Varadero? Yes, I believe so. Nice place, a small restaurant, a small bridge, narrow lane, trees that close the heaven, some big stones and you are below a nice waterfall and at a miniature lake. Four-five ladies have just finished bathing in the cold water (22-23 deg. of C, awfully cold) and made the first steps towards us. They spoke English. American ladies living in Spain. The eldest of them asked us, what language do we speak? Ah, Hungarian, I supposed Finnish. (Not the first case, Finnish is close to Hungarian and better known, therefore Hungarian is often mistaken for Finnish). Somehow Iraq came up and they agreed, that the war would be a stupidity. A few minutes later I found them at a kind of ant's nest, searching for the insects with a stick. What is this? - asked me the curious lady. Insects - I replied - but you will be eaten up, if you disturb them, as it is with human beings. They were surprised, looked at me with wide eyes, then understood, what I meant and left in silence. The narrow stream, flowing from the lake serves as a resting place for people from Havana. Groups are bathing, making barbecue, eating, drinking, enjoying themselves as if they lived in a democratic country. Nice and sad.

Península de Zapata - Playa Girón

A place that is obligatory for official guests of the country. I mentioned above: it took just three days for the Cuban army to stop the invaders. Fidel personally headed the Cubans defending their freedom. A long road is leading to the gulf, memorials at frequent intervals of military who died there. A long cemetery. It is a nice place otherwise, but spoiled by sad memories.

Rió Canimar and a farm

This was a pleasant trip by an ancient ship (boat?) on Rió Canimar to a horse-breeding farm (and again a small holy place of santérias). The river was narrow with forests on both side and with a lot of birds. The farm was simple, but the mojito made there was better than those in Havana (with the exception of our host's mojito, the top one!) We had our own band on the ship. I was asked to handle the claves. I was not very good at this simple instrument (a pair of sticks).

Cayo Jutías

An island connected to the mainland by a road. Unspoiled nature, wonderful, absolutely clean water, divers (not very happy ones) and again a small, family-type restaurant. White sand, heat in February, sun, sun and sun, fishes, birds. Can you think of any better place on Earth?

A coffee plantation and the co-operative for tourism

I am sorry, but I completely forgot the name of these places. They are not far from Havana, in the direction of Vinales if I am not wrong. You are allowed in a forest through a barrier and the first place is the co-operative at a lake of a few hundred meters, having some bungalows, a central (office) building, boats, I do not know what. They live on what they earn, do not pay taxes, sounds like some kind of paradise. You drive a few kms more uphill and you find an ancient building, like a knights' hall, once the house of the owner of the plantation, now a tourist-centre cum restaurant. We had one of our best lunches there.


I have recently learnt that Fidel executed three opposition leaders and sentenced seventy-something others to rigorous imprisonment. I am shocked. Stupidity, barbarism, dictatory blindness have no bounds. Communism in Cuba is dead. Fidel has finished himself.

I am also surprised that Fidel let the USA to use its naval base as execution chamber of Afghan (and other) terrorists (?) 


My conclusions

Cuba (still) - si! Cubans are nice, friendly, easygoing people, Cuban women are beautiful. I was surprised that the most graceful ones are black. Black is really beautiful. One of the symbols of Cuba should be the swing-chair, another the tumbadora (drum). They can enjoy life!

Cuban communism - no! The system does not work, at least not without foreign assistance. It causes tremendous sufferings to this poor people.

America - no! The American embargo is stupid, brutal, purposeless.

My story is not completed, let me think about the future of Cuba! I shall revert to this question.

Concluded in 2003, early summer

My final words

I am back, collected my brain. Here is my prediction: The Cuban communist system will collapse soon, before, around or immediately after the death of Fidel. The country will be pray to mainly two forces: the USA and Cuban emigrates, long waiting for the occasion. The economy will be "eaten up" by mainly foreign capital. Privatization will be the main weapon of  "liberation" of the country from socialist forms of maintaining it. The main targets will be the monocultures of Cuba: sugar, tobacco, etc. Oil will be one of the most important targets of American oil companies. Morsels will be "secured" for Cubans, returning from America, mostly in not important fields, like small enterprises, fruit growing and processing, fishing.

The level of living standard will grow fast from this impossibly inhuman level. Prostitution and the entertainment industry will enjoy high priority, Cuba will return to the status of brothel for rich Americans. 

But the question will be open: how long Cubans will be ready to be slaves again, again the slaves of America? Nobody can predict that!



* DK - Eyewitness Travel Guides, Cuba, 2002 (the italics are mine)


I am obliged to add a few words! I just finished the wonderful book of Richard Gott 'Cuba, A New History' (Yale University Press, 2005) and have to correct a few mistakes in my above text. Gott is definitely more reliable historian than a travel guide.

The first mistake is that Indians have not been completely annihilated as stated in the chapter 'Aboriginal Indians'. According to detailed studies it was in the interest of the Spanish colonists to assert that no Indians remaind on the island: "...largly as a result of the efforts of Las Casas, Indians were placed under the protection of the Spanish Crown. Their lands and persons could not (legally) be touched by the colonists. As a result of this pro-Indian policy, it was in the interest of the settlers, always avaricious for land, to suggest that the Indians had all been killed off." (p. 23)

There is one more subject about which my opinion differs from that of Gott. I considered that Che left Cuba because he did not agree with the general policy-line of Fidel. Gott believes that all actions of Che outside Cuba as well were co-ordinated with Fidel and directed by him. I still have doubts, but... Gott knows Cuba much better then I do.



Kína - China, 2005

"Az igazságot nem lehet bebizonyítani, csak törekedni lehet erre." (Lin Yutang: 'Mi, kínaiak', Előszó)


Mese hab nélkül

Miért adtam ezt a címet a beszámolómnak: 'Mese hab nélkül'? Mert mesének tűnhet mindaz, amit írni készülök, mese habbal, mondhatja az olvasó, magyaros kiszólással. A habot a kommunista kormány - annyira megszokott, hogy már-már kötelezőnek érzett - öntömjénező propagandája jelenthetné. Igyekszem lesöpörni a megtévesztő habot a mese-tortámról.

Mert mesés világ ez az ország hab nélkül is, a maga tiszta valóságában. Mese a múltja, mert ragyogó alkotókészségről, óriási erőről, duzzadó művészetről tanúskodik. Mese a jelene is, mert ilyen gyors átalakulást, pár évtized alatt birodalomformáló fejlődést ritkán élhetett és élhet meg a világ. És mesés jövőbe lát, aki kicsit is nyitva tartja a szemét, fülét, ért a tisztaságból, a mosolyból, a szorgalomból és a szinte profetikus jövőbelátásból, jövőnek építésből.

És mese mindaz, ami következik, mert ezúttal akkora adathalmazzal és ország-, népismerettel kellene megbirkóznom, ha részletes és pontos leírást akarnék adni mindarról, amit láttam és ami mögötte van, amihez se energiám, tudásom nincs, se bátorságom, hogy a lehetséges tévedések útvesztőiben bolyongjak. Akit a pontos történelmi adatok, összefüggések vagy a látnivalók leírása érdekel, azok részére angol és magyar linkek sorát gyűjtöttem össze és teszek elérhetővé lentebb.

Írok tehát emlékezetből, sokszor belekukkantva a rendelkezésre álló forrásokba, nehogy túlságosan üres legyen a mondókám. 

A kellemetes meglepetések sora már Ferihegyen elkezdődött. A Hainan kínai légitársaság magyar pilótája és magyar steward-ja mellett felvonuló kínai stewardess-ek egyenruhája feltűnően kellemes hatást váltott ki az utasokból visszafogottan alkalmazott népi motívumaival. A hölgyek európai termetükkel és csinosságukkal vonzották a férfi-tekintetet. A hosszú út alatt fáradhatatlannak és bájosan kedvesnek bizonyultak. Jó jel az induló csapat számára. A Boeing 767 kellemessé tette a fárasztó utat.

Hajnalban érkeztünk Beijing-be (Peking) és  a repülőtér szinte nyomasztó hatást tett rám méreteivel és tisztaságával. A kétszázvalahanyadik kapun léptünk be Kínába, ilyen nagyságrenddel csak a legfejlettebb országok repülőterei dicsekedhetnek. És minden működött, sehol se akadtunk el, a csomagokra alig kellett várnunk. A szálloda csak délutántól állt rendelkezésre, ezért a légkondicionált, tiszta busz azonnal a útiprogram első állomására vitt bennünket. Induláskor még észleltük, hogy a repülőtér bővítése nagy erőkkel folyik, Beijing a 2008. évi Nyári Olimpiára készül. A városközpont felé városon kívül és belül egyaránt sztrádán haladtunk, csak a közvetlen városközpont 'szűkült be'. Többnyire 2x3 sáv szolgálta az autóforgalmat, majd fasorral leválasztott többméteres sáv állt mindkét oldalon a kerékpárosok, motorosok rendelkezésére. Meglepő volt a gépkocsiállomány minősége is: modern személykocsik és a legmodernebb dizájnokkal dicsekvő buszok. Indiát ismerve egészen másra számítottam: rozoga, lestrapált közlekedési eszközökre. Aztán jöttek a városon belüli többszintes útkereszteződések, három sztráda-szintű út egymás fölött: tiszta Amerika! És építkezés mindenütt, amerre a szem ellát. Az állványozás technológiája is meglepően korszerű (Kínát többek között azzal szapulják a szapulni akarók, hogy termelékenysége 1,6x marad el a fejlett világétól.), az állványozással biztos nem pazarolnak: a néhány szintet átfogó szerkezet - ha bambusznádas is - 'csúszó', csak az éppen legfelső szinteket fogja körül és átláthatatlanul le van függönyözve, védve ezzel a környezetet. Már az első pillantások is meggyőzik a látogatót arról, hogy a környezet Kínában szent. A városon belül is akár ligetben érezheti magát az autózó, olyan gazdagok a fasorok, a térválasztó sövények, amik többnyire többszínűek és virág-sávokkal váltakoznak. Egyszerűen gyönyörű! 

És Kína már ma büszkén állítja, hogy a 2008-as Olimpiával és a 2010-es sanghaji Világkiállítással el fogja bűvölni a világot. Semmi kétség, kedves olvasó.

A busz a város központjában, a Tiananmen térre, a Mennyei Béke Kapujára nyíló csupa zöld utcában állt meg. Óriási tömeg, nyüzsgés, a kézből árusítók megrohantak minket. A tér méretei arról a pontról, ahol beléptünk, nem voltak érzékelhetők. Jobbra a végtelenbe nyúlt, balra a régi pályaudvar angolos épülete határolta az utcát és teret egyaránt, szemben két 'kínai' épület, az egyik, a 'Qianmen-kapu' a teret-várost valaha védő kilenc kapu egyike. Idáig nyúlt a talán közel km hosszan kígyózó tömör sor: a tér közepén épült Mao-Zedong (régebbi átírás szerint Mao Ce-tung) mauzóleum látogatóinak sora. Színes felsőt és turista fejfedőt viselő, vidám emberek. Megdöbbentett! Nem értettem, hogy az ország fejlődését évtizedekre gúzsba kötő, a 'kulturális forradalom' szörnyűségét kitaláló, tízmilliók haláláért felelős embert miként lehet imádni? Egyértelműnek tűnt, hogy nem kényszer hajtja oda ezeket a hódolókat. Néhány napja pár mondattal helyre tett egy most Magyarországon élő nagyon csínos fiatalasszony, egy finn golfozó felesége. Egyszerű: Mao nélkül nem születhetett volna meg az új Kína, amelynek már egyharmada Japán terület volt. Az ő generációja számára is világos ez a tény, de a szülei és azok generációja igen mély tisztelettel adózik a államalapító hősnek. Kattant: a kommunizmust nem idegen erő hurcolta be az országba, a függetlenséget se csak a külföldi hatalmak Japán fölötti győzelmének köszönheti, hanem saját forradalmárainak is! És ez mindent más színbe öltöztet. A bölcs mondatokat még bölcsebb követte: a hibái talán annak köszönhetők, hogy túlságosan sokáig maradt hatalmon, ami általában megrontja az embereket. Kínát dicsérő mondataimat se ujjongással fogadta. Halkan hozzátette, hogy nem láthattuk az elmaradott vidékeket, ahol még szörnyű körülmények között élnek az emberek. Megemlítettem Tibetet, nem - mondta - sokkal elmaradottabb területek is vannak nyugaton.

Visszatérek a világ legnagyobb terének mondott (880x500 m), nagyrészt üres térre (sokunknak okozott csalódást), amelyre hétköznapi halandó nem léphetett be, fallal volt körülvéve és mintegy a császári palotaegyüttes előteréül szolgált. A falakat - ha jól értettem - a teret körülvevő, a népi demokratikus rend jelképeiként is szolgáló épületek miatt bontották le. A ma Tiltott Városként ismert épületegyüttes bejáratán kívül, amely Mao arcképét hordozza, négy építményt kell felsorolni: a már említett Mauzóleumot, amely jelentőségén és méretein kívül építészetileg nem mutat sokat, az Országos Népi Gyűlést, ahol a Párt kongresszusait tartják, a Kínai Történeti Múzeumnak és a Forradalom Múzeumának egyaránt teret adó épület számunkra elsősorban azért volt érdekes, mert az épület közepén látható a 2008. évi Olimpiáig hátralévő időt számláló óramű, és végül a Mauzóleummal szemben emelt Nép Hőseinek Emlékművét. Ez utóbbi a legérdekesebb a futó látogató számára, mert a forradalom fontosabb eseményeit ábrázoló márvány domborművek díszítik. Szokatlan 'forradalom', az egyetlen szóba összefogott események az 1840-es ópium-égetéssel kezdődnek és a japán megszállók ellen folytatott 1937-1945 évi háborún keresztül a népi demokrácia 1949-es kikiáltásáig több kiemelkedő eseményt foglalnak magukba.

A térről aluljárón keresztül vezet az út a Tiltott Városba (Gugong Bowuyuan). Először itt, az alagútban éreztem meg a diktatúra leheletét. Katona járőr-párosok meneteltek kemény tartásban és mereven maguk elé nézve a tömeg között, mintegy figyelmeztető jelként: a hatalom figyel benneteket, jámborok. Nem tetszett, mint az NDK katona-rendőr páncélsisakos járőrei se, anno.

A Tiananmen-tér felől a Wumen, azaz Meridián Kapu épületén keresztül léphet be az ember. A bejárat előtt dobogón díszőr feszít kellemes egyenruhában és mozdulatlanul. Kivéve, ha fotózni akarják, akkor igen rövid tiltakozó mozdulatot tesz kezével és fejével egyaránt (145. kép). A szám-misztika rögtön a kapunál elkezdődik: az elefánt-betörés ellen védő bronz-félgömbök sorai 9-9 darabból állnak, aki egy sor mind a kilenc félgömbjét érinti, szerencsés lesz. A 9-es szám, mint a tízes számrendszer legnagyobbika a császárok szerencse-száma. Talán ezért van a 101, 2 hektáros területen - a világ legnagyobb épen maradt palotaegyüttesében - 9999 terem! Rám kellemesen hatott a virágnyelv, helyesebben virágos nyelv, amivel a kínaiak az épületeiktől kezdve a szállodákig és az éttermekig becézgetik kedvenceiket. A Tiltott Város kapujától Aranyvíz híd vezet a Legfőbb Harmónia Kapujához, amely a külső palotaegyüttesre nyílik.  Ennek fő épületei a Legfőbb Harmónia Csarnoka, a Teljes Harmónia Csarnoka és a Harmónia Megőrzésének Csarnoka. Aki látta a Marco Poloról szóló filmet, ráismerhet az épületekre, a csodás trónokra, a film itt készült. (Máris bajban vagyok: Marco Polo 1254-től 1324-ig élt, a nagy mongol kánt, Kublai-t látogatta meg Beijingben 1266-ban, míg a Tiltott Várost 1406-ban a Ming-ek kezdték el építeni!?)

A külső paloták vagy udvar a császár hivatalos aktusainak lebonyolítására szolgált, a legfontosabbakat a Legfőbb Harmónia Csarnokában, a tulajdonképpeni trónteremben tartották. (Mindegyik csarnokban van trón, de funkcióját tekintve ez a legfőbb hatalom gyakorlásának terme.)  Ez egyben Kína legnagyobb faszerkezetű épülete, 72 egyetlen fatörzsből készült oszlop képezi a struktúra gerincét. A tetőcserepek természetesen kerámiából készültek, mégpedig a császári sárga színben. Tilos volt magasabb épületet emelni a fővárosban, de lehet, hogy egész Kínában. A további részletek ismertetésétől eltekintek, csupán annyit, hogy ritkaság lehet az egész világon az épületek és berendezési tárgyaik épsége. A falburkolatoktól kezdve, a rendkívül gazdagon díszített mennyezetkazettákig, a trónok kárpitjától a varázslatos dísztárgyakig minden sértetlen. Valószínű, hogy a leglényegesebb momentum ebben, hogy a Kínai Köztársaság megalakulásáig, 1911-ig a császári paloták használatban voltak! Óriási lendülettel folynak a rekonstrukciós munkák is.

A belső udvar a császári család lakhelyéül szolgált, az utolsó császár még trónfosztása után is évekig, 1924-ig használhatta. A névadó fantázia itt is remekelt: a Mennyei Tisztaság kapuján lép be a látogató, majd a Mennyei Tisztaság Palotáját és a Földi Békesség Palotáját láthatja. 

Aki idáig eljut, ne hagyja ki a császárváros múzeumát, ahol az Óragyűjteményen és Császári pecsétek kiállításán kívül páratlan szépségű és gazdagságot sugárzó tárgyakat láthat, a kalligráfia, festészet, bronzművesség, kerámia, zománcművesség, jáde-faragások kiváló példányait csodálhatja. A múzeumból a Nyugodt Öregség Palotája kapuján át vezet az út, a kapu előtti térségen található a híres 'Kilenc sárkány' dombormű. A múzeumról nem jó tudni, de megsúgta az idegenvezetőnk, hogy ott csak az eredeti gyűjtemény morzsái láthatók, a japán invázió elől Nanjingba menekítették az egészet és onnan 600 000 darabja Tajvanra került. Sajnos nem tudtam fotózni, mert a digitális gépem akkuja már a Tiltott Város kapujában lemerült, ezért a császári palotaegyüttest Magyarszéky Zsolt fotóival tudom csak bemutatni (a címoldal baloldalán lévő négy kép - a második és harmadik sor - is az ő műve).

A program következő pontja a Mennyek Temploma lett volna, ha nem renoválják éppen. Annyira fontos azonban, hogy pár szót írok róla. Ezt az épületcsoportot is a Ming dinasztia uralkodásának kezdetén építették (majd több átépítésre került sor) és arra szolgált, hogy a császárok itt imádják a Mennyet és a Földet, itt könyörögjenek jó termésért. (Állatáldozatokat bemutatva.) A templom-rendszer fala négyzetes teret zár be 'alul', délen és félkört 'felül', mivel az ősi kínai hit szerint a Föld négyzet-alakú, míg az ég kerek tárcsa. Több mint 600 pompázatos ünnepséget tartottak itt a Ming és Qing uralkodók. A Qingek később leválasztották a Föld imádatát, külön templomot emeltek ebből a célból. Az 'A megtekintett látnivalók'-ban található 'The Temple of Heaven' linken is láthatóan a kerek, sztupa-szerű épület ugyanolyan kínai szépség, mint a császárváros palotái, a fő látványosság talán mégis az egymás fölé magasodó három plató. A legmagasabb plató közepén lévő köralakú márványlap akusztikai érdekesség: aki azon állva kiált, jobban hallja, mint a nem azon állók akár fél méterre tőle. Ugyanezen a linken a P9231034 kép rövid angol leírást ad erről a műemlékről.

Ebédet a 0147 képen látható étteremben szolgáltak fel és itt kettős meglepetés ért: az itthon kedvelt kínai konyha ott nem bizonyult kiválónak, de jóval kellemetlenebb volt, hogy az asztalunk melletti 'felszolgálók fülkéjében' az általában is hangos éttermi lármát túlkiabálták a pincérnők. Furcsa jelenség volt, addig mindenütt csendes, békés emberekkel találkoztunk.

Ekkor foglalhattuk el a szállodai szobáinkat. Igazi kellemes meglepetésként az ötcsillagos Presidential Plaza-ban kaptunk helyet, amelyik mind pompáját, mind a kiszolgálás minőségét tekintve bárhol a világon megállná a helyét. 

A program szerint délután pihenőt kaptunk volna, de Kaiser Mihály, a nagyon felkészült idegenvezetőnk megszervezett egy túrát abba a régi városrészbe, amelyik valaha a középosztályok szórakozó-negyede volt, ma viszont a város egyik kellemes, újraéledő, fiatalos night-clubokkal, pub-okkal, csónakázó tóval gazdag pihenő-körzete. (Panang?) Régi piaca is érdekes látnivaló, nagyon hasonlít az indiai gyümölcs-zöldség piacokra. Több olyan gyümölcsöt találtunk, ami újdonság volt számunkra India után is. Végül licsit vettünk, a kínai eredetű, de Indiában is honos virágillatú gyümölcsöt, nagyon zamatosnak bizonyult. Kétszemélyes riksákkal vonult a csapatunk, félórákra megállva a fontosabb érdekességeknél. A Photo Gallery 0152-0182 képei talán jól érzékeltetik, miről van szó.

Este a buszról egy indiai szik segített le bennünket. Előkelő hosszú ruha, turbán, szakáll, bajusz, ahogy illik. Köszöntem neki és szardardzsinak szólítottam (a szik férfiak szólítják így egymást). majd kiesett a bőréből meglepetésében. Reggel aztán váltottam vele pár szót, kiderült egyedül él Beijingben, jól érzi magát. Ha egyedül él, milyenek a lányok? - kérdeztem. Az illetlen kérdést egy pillanatig rágta, aztán egyetlen szóval felelt: "Tender". Értettem, de a szónak annyi jelentése van, hogy most felütöttem a szótáram és sorolok néhányat: lágy, érző, gyöngéd, finom, zsenge, puha. Férfiak, akik még azok vagytok, ott a helyetek. (Lehet, megindult a munkaerő-bevándorlás?)

Másnap pompás körülmények között reggeliztünk, vegyes választék állt rendelkezésre, kínai és európai. Az európai ételek között kevés volt az ízletes: tojásrántotta, apró virsli, sült 'bacon', a kínai között több eladdig ismeretlen bukkant fel: gőzgombóc, ismeretlen zöldség. Finomak voltak a sütemények, gyümölcsök, teli gyomorral indultunk útnak. Nem álltam meg, lefotóztam az éttermet (0183) és a lounge-ot is (0184-0185). Kifelé, a Ming-sírokhoz buszozva is kattogtattam a gépem, annyira meglepő volt az utcák szélessége, zöldje, az óriási forgalom és az épületek szépsége. Itt még nem felhőkarcolók magasodtak a régi épülettömbök fölé, csak 20 emelet körüli 'magasépületek', de erre se számítottunk, naiv európai utazók. 

A 13 Ming-síremlék közül egyetlen uralkodóét tekintettük meg, az is számtalan épületből állt és hatalmas területet foglalt el. A hit szerint a test hal meg csupán, a lélek tovább él és szüksége van mindarra, amit a test kapott élete során. Ezért a síremlék épületei ugyanolyan paloták, mint az élő császároké, gazdag díszítésük se marad el azokétól. Hegyek karéja veszi körül három oldalról a sírok völgyét, emelkedő rendben 'támaszkodnak' a hegyoldalnak. A középső főépület igazi palota, faoszlopok adják a szerkezet tartóelemeit. Ez az épület is Kína legjelentősebb faépületei sorát gazdagítja. A legfelső épület a tulajdonképpeni sírt csupán 'jelzi', a valódi sírt még keresik fölötte, a domboldalon. Valószínű, hogy a fáraók sírkamráihoz hasonló kincseket rejt ott még a föld, ezért is maradt rejtve. Lehet, hogy már a Tiltott Városban elhangzott a babona, hogy a kapuk küszöbe azért magas, hogy a rossz szellemektől megóvja a belső területet és hogy kifelé jobb lábbal kell átlépni, mert az hoz szerencsét, aki ballal lépi át, az bajba kerül. A Ming-sírnál már óvatosan figyeltem a lábamra.

A sírtól nem messze teljes szépségében, csodásan parkosítva várja a látogatókat a 'Szent Út'. A császárok tetemét sózással tartósították, majd hosszú menetben vitték Beijingből a sírvölgybe. A Szent Útnak nevezett szakasz előtt az örökébe lépő császár kiszállt a hordszékéből és gyalog tette meg ezt az útszakaszt. Az út mindkét oldalán valós és fantázia-szülte állatok, valamint egyszerű katonák és tábornokok kőszobrai állnak. Valamennyi 1435-ben készült és máig érintetlen szépségében maradt meg. Itt figyeltem fel arra a tisztaságra és szorgalmas gyomlálásra, ami aztán ritka kivételektől eltekintve végigkísért egész Kínában. Utcaseprők takarítanak, guggoló asszonyok gyomlálják a szegélyeket. Érdekesség kedvéért az egyik szobrot úgy fotóztam le, hogy látsszék a mellette-mögötte lévő fotó: Mao Ce-tung és társai látogatását mutatja be (0218).

Az utunk innen az égetett zománc-termékek gyárához vezetett. Maga a gyártás törpe-üzemben folyik, az üvegfalakkal elválasztott helyiségek összterülete nem lehet nagyobb 50x20 méternél. Amit viszont az ott dolgozó pár ember létrehoz, az igazi művészet, a kézműipar egyik csúcsa. Egyetlen dizájner dolgozott, ő alkotta meg az adott díszmű rajzát, amit a bronz tárgyra forrasztott 1 mm körüli vastagságú bronzcsíkokkal visz fel az első mester. Az így megalkotott dizájnt zománc-pasztával színeznek ki munkásnők, a csíkok alkotta tereket kitöltve. Ezt követi a kiégetés, majd kővel és fával csiszolás. Pár lépéssel át lehet menni a kiállító terembe, amelyik egyben üzlet is. Be kell vallanom, engem elbűvölt a látvány, a gyönyörű dísztárgyak tömege között elveszett az ember. Tudtam, hogy veszünk valamit, csak azt nem, hogy mit. Érdekes volt az eladók munkája is. Egy hölgy csatlakozott hozzánk, aki időnként eltávozott, amikor hosszasabban szemléltünk valamit, de azonnal ott volt és segített, ha komolyabbra fordult az érdeklődésünk. Bárminek a Magyarországra fuvarozását vállalták volna és az idegenvezető szerint ezt teljes biztonsággal el is végzik. Az emeleti étterembe nehezen jutottunk, mert jólöltözött és jóarcú kisgyerekek ültek és csiviteltek a lépcsőn. Rákérdeztem: Szingapúriak voltak. A kínai kormány nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az anyaországon kívülre került kínaiak megismerjék az országot. A gyerekek is ilyen céllal voltak ott.

Valahol ennek az étteremnek (0233-as kép) az illemhelyénél csodálkoztunk rá először, hogy milyen tiszták is ezek a fontos létesítmények, meg hogy fizetni se kell a szolgáltatásért. A reptereknél többé-kevésbé normális jelenségnek véltük, de hogy mindenütt rend és tisztaság van, az mellbevágó jelenség akár a magyar viszonyok ismeretében, akár szovjet, indiai és egyéb tapasztalataim alapján. Zavaró volt persze, hogy a fülkék többsége 'török' vagy másképp 'taposónak' ismert kivitelű, de majdnem mindig található - és helyenként jelezték is - hogy európai vagy angol a kabinet. Kárpótolta az embert, hogy WC-papír sehol se hiányzott.

A délután a Nagy Falnak volt szánva, ami talán 60 km-re lehet a várostól. Az örömet, hogy a Föld világűrből szabad szemmel is látható egyetlen építményét csodálhatjuk, taposhatjuk a köveit, elrontotta a megérkezésünkkor azonnal meginduló eső, amely először csöpörgésnek indult, majd a földeknek mindig hasznos áztató esővé alakult át. Mi nem repestünk az örömtől. A méretei mellett a kivitelezés jó szintje miatt is teljesen elképesztő fal amúgy se könnyű mulatság a hegymászáshoz nem szokott turistáknak, de az esőben arról is lemondtam (meg lemondtak a többiek is), amit egyébként leküzdhető távolságnak és magasságnak érzett volna az ember. A fotók világosan adják vissza a hangulatot: az ázott emberek behúzott nyakát, a szinte ködként kúszó párapöfetegeket, a párszáz méter után alig látszó falakat. Félúton a 0234 kép baloldalán látható falrészlet felső bástyájáig, ami az eredeti célkitűzésem volt, megálltam, bámészkodtam pár percig, majd esernyővel visszaverekedtem magam a tömegen keresztül az alul látható kiindulási pontig. Volt, akit nem hatott meg, esőt figyelmen kívül hagyva se a Fal, engem ez a rövid szakasz is elkápráztatott: tudtam, hogy a Fal több mint 6000 km hosszú, de látva, hogy hegyen-völgyön át, úttalan utakon építették ezt az átlag 7.8 méter magas és 5.8 méter széles, bástyákkal, őrtornyokkal, lőrésekkel ellátott - tulajdonképpen ostoba - falat, elképesztett. Micsoda összefogó erő, embertelenül kemény munka, motiváció kellhetett, milyen tudás és szorgalom volt ebben a népben, hogy megvalósította a megvalósíthatatlant! Mennyi ember, katona és kiszolgáló háló kellett a fenntartásához, hasznos alkalmazásához. Órák alatt tudtak tűzzel-füsttel riadóztatni hadseregnyi erőt, ha közeledő ellenséget fedeztek fel a Falon szolgálatot teljesítők. 

Csak a 'szabad szemmel is látható' kitüntető jelző juttatja eszembe, hogy ugyancsak Kínában van születőben a második ilyen kolosszus, a Jangce folyón épülő óriás erőmű. Gondoltam, máshol térek ki ennek szociológiai vonatkozásaira, de egyszerűbb, ha most mogyorózom ki a kérdést. A 'lehet-e a kommunista hatalom hatékony és az egész lakosság érdekeire figyelő rendszer'  kérdés egyik nem lényegtelen eleme, hogy úgy látszik, a robbanásszerű fejlődést generáló (a mostani kérdés szempontjából lényegtelen, mennyire kapitalizálódott) kommunista párt és kormány nem sokat teketóriázik a fejlődésben akadályt képező, kitelepítendő lakosság érzelmi világával. Ennek az erőműnek a megépítése másfélmillió ember életét, életmódját érinti, változtatja meg gyökeresen. Ezzel 'csak' annyit törődik a hatalom, hogy jó viszonyok közé telepíti át (és nem csak 'ki') az embereket. Korábban is kaptam olyan híreket és az idegenvezetőnk is szólt róla, hogy a városok fejlesztése közben sincs tétovázás: a felhőkarcolók, modern központok építéséhez szükséges területen lakók egyszerűen három hónappal a bulldózerek előtt kézhez kapják az áttelepítési értesítést, menniük kell, akár tetszik, akár nem! Kegyetlen, embertelen? Igen! Követendő példa? Semmi esetre sem! Mégis kibújik az emberből a kérdés: és ami nálunk zajlik, hogy ellenzéki politikai érdekeket képviselő civil szervezetek évekre megfékezhetik vagy akár meg is buktathatják az elengedhetetlen fejlesztéseket, jobb-e? Nem és nem! A helyzet nyugati források szerint is változik azonban. A TIME 2005 június 27.-i, Kínával 'Special Report'-ban foglalkozó számának 40-42. oldalán, a 'Power To The People' (Hatalmat a népnek) c. cikke részletesen foglalkozik a kérdéssel és kiemeli, hogy erősödnek a civil szervezetek és a legkevesebb, amit elértek, hogy a tervezés szakaszában a kormány-szervek komoly(abb?) figyelmet fordítanak az érintett emberekre, a környezetszennyezésre. Annál is inkább, mert sok a teljesen talajt vesztett ember az áttelepített szerencsétlenek között, akik - ha egyébként emberi körülmények közé is kerülnek - nem jutnak munkához az új lakóhelyükön. Talán ez a demokratizálódás is normális keretekbe rendeződik előbb-utóbb. Tovább növelné a kormányzat nem kis tekintélyét otthon is és a nagyvilágban is!

És ha már a környezetvédelemről beszélünk, megemlítem, hogy sokan viselnek, elsősorban a kerékpározók, géz-maszkot. Először vallási okokra gondoltam. Aztán rá kellett jönnöm: a környezetvédelmet ma nem hárító (mint a legnagyobb szennyező USA) ország a szocialista bányászat és nagyipar építésekor nem sokat törődött a környezeti hatásokkal, erre most hatalmas lapáttal tesz rá az automobilizmus gyors fejlődése (meg nyilván sok más). Kína a világ második szennyezőjévé lépett elő. De legalább vállalja az ódiumát. Lesz vele gondja elég! A városok levegője annyira szennyezett, hogy akár onnan is eredhetnek az opálos fények (l. a sanghaji fotókat) és az emberek - a japánokhoz hasonlóan - így, maszkkal védekeznek.

Visszatérve a programhoz: az eső miatt a megbeszélt találkozó előtt vagy másfél órával érkeztünk a buszhoz, illetve az eső miatt előre megnevezett Badaling teázó közelébe, ahol le lehet telepedni és pihegni kicsit. A tea-intézményhez bazársor mellett vitt az utunk, meg nem állja az ember, hogy ne lépjen be az út felé teljesen nyitott boltokba. Itt kerültem először nép-közelbe. Az elárusítónők először csak kedvesen mosolyogtak rám, aztán összevihogtak, majd nem zavaró közvetlenséggel elkezdték simogatni a nem kis pocakomat: "Happy Buddha" - mondogatták, utalva a főként Kínában elterjedt nagyon hasas Buddha-ábrázolásra. Aztán következett a szakállam, mutogattak rá és lekövethetően elismerő kifejezésekkel méltatták. (Aki nem tudná: körülbelül India keleti partvidékének vonalától az ázsiai férfiaknak vagy egyáltalán nem nő arc-szőrzetük vagy csak gyér pihékkel büszkélkedhetnek. Így aztán nagy férfierő-respektje van a szakállnak.) Ezt élveztem ki Kínában, ahol néha még férfiak is elismerő mutogatással hódoltak ősz kecskeszakállam előtt. Meg kellett mutatnom az egyik árusított földgömbön, honnan a csudábúl kerültünk oda? Még kellemesebben érintett a 0240-es felvételen szereplő szép kislány hódolata. Amint beléptem a szép üzletnek bizonyult Badaling 'teázóba', először csak kikapta a kezemből a csomagjaimat, megszabadítva a korlátaimtól, majd nagyon nem zavaróan oda-odalépett hozzám, segítőkészséggel, amikor a pultok között keringve töltöttem az időt. Szép angolságán elcsodálkozva megkérdeztem, melyik angolszász országban tanult? Itt, iskolában - hangzott a meglepő válasz. Nem stimmelt a korábbi tapasztalataimmal, a rendkívüli nehézséggel, amivel a Moszkvában tanuló kínai ösztöndíjasok birkóztak az orosszal. Mennyit keres? - kérdeztem. Mindössze havi 40 USD-nek megfelelő összeget, kaptam a választ. Amikor aztán leültem a bolt hátsó részében már teázó magyarok közé, szép csendben elővette fényképezőgépként is működő mobilját, lefényképezett, megmutatta a képet és halvány mosollyal hozzátette: "Handsome man". Ilyen bájos, szabad udvarlásban se volt még részem életemben. Reinkarnálódnom kell és fiatalon Kínába költözni! Végül kicsikart valami viszonzást is. Látva, hogy én is lencsevégre kapom, megkérdezte, én milyennek látom őt? Megmutattam a fotót és "Beautiful young lady" - tettem hozzá. Láthatólag jólesett neki. Kis románc a nagy birodalomban és egy öreg ember életében. Remélem, nem üti meg a bokáját, hogy világgá kürtöltem a kis csintalankodását. (Gond, kommunista világ, hogy ez a gondolat egyáltalán villan az ember agyában.) Mellékesen: az első csésze tea ingyen fogyasztható, a többi drága, 20 jüan, azaz cca. 2,50 USD.

Különleges élményben volt részünk az esti órákban: megnéztük a Pekingi Opera előadását. Tudta az ember, hogy a kínai operaművészetnek semmi köze az európaihoz, hallottam, talán filmen vagy TV-ben is láttam részleteket, de élőben látni-hallani más. Nem lehet leírni, mert ez a furcsa, európai agynak, szemnek-fülnek teljesen idegen attrakció valami ősi dolog, valami olyan kombinációja valóság-idegen, csak fantázia által kreálható eseményeknek, amelyeket nem táncmozdulatokkal és zenével-énekkel adnak elő, hanem akrobatikus mozdulatsorokkal, cirkuszi mutatványnak inkább beillő ügyesség-produkciókkal és annyira elemien butuska, valami torokhangon elbeszélt (nem énekelt!) szöveg-kísérettel, amit - lehet, nem csak az idegenek - fénytablókon ki is írnak. Az akrobatikát és a rendkívül szép, ősi jelmezeket lehetett szeretni, az egészet nem. Élménynek, megértés-kísérletnek persze nagyszerű, nem szabad kihagyni. Egyébként itt éreztem először, és az érzésem a kínai zene hallgatásakor mindinkább megerősödött, hogy közelebb áll az európai klasszikus zenéhez, mint az indiai. Ne vessen rám követ a szakértő olvasó, ez se területem, ismétlem, csak megérzés, amiről említést tettem. Pár képet sikerült elfogadható minőségben lekapni (0241 - két szereplő fotó-pózol, 0242 - a nézőtér, 0244.2 - bemutatkozik a zenekar, 0247-0262 - jelenetek). 

A szálló előtt tettünk néhány lépést, élveztük az esti fényeket, amikből párat meghagytam a feltett képek között (0266-0269), bár elmosódottak. Valamit visszaadnak a hangulatból. Reggel pedig a szálló előtti széles sugárutat kaptam le egy gyalogátkelőről, mindkét irányba nézve (0271-0272). Itt éppen 2x4 sávos az autóút, hazautazás előtt jártunk 2x5-ösön is!)

A harmadik beijingi nap délutánján repültünk át Xian-ba. A nap így is roskadozott a beijingi programoktól. Mielőtt ismertetném őket, megjegyzem, hogy a sok átszállás, repterezés, szállodába be-kicsekkolás gondját a helyi utazási irodák remekül kezelik. Érkezéskor az ember a szobája ajtaja mellett találja meg a bőröndjét, távozáskor pedig csak ki kell raknia ugyanoda. Néha azonosítani kellett a csomagokat a szállodák bejáratánál, a csomagfeladás is csoportosan történt általában. Tehát: az utolsó (akkor utolsónak hitt) beijingi programok! 

Kezdődött a Zooparkkal, ahová panda-nézőbe mentünk. Láttunk is hármat, jó  messziről, lusta népek, behúzódtak egy-egy sarokba és békésen legelték a bambusz-rügyeket. Nem a kedvenceim, mondhatom. Jobban érdekelt egy idős nénike, aki hatalmas ronggyal törülgette az egyik útszéli szemétláda csillogó, láthatólag nagyon tiszta rozsdamentes tetejét (0272). Hétfő reggel volt, meghökkentő látvány! Mikor látott, kedves olvasó, Budapest bármely részén, kültéren, kerítésen belül szemétládát tisztítani? Akkor tűnt fel először és figyelni kezdtem, hogy mi mindent készítenek rozsdamentes acélból: a sztrádák fizető-kapuinak szinte minden részét, az ellenőrök fülkéitől kezdve a korlátokig, a műemlékek bejáratainak elemeit, a tömeget terelő-korlátokat akárhol. Soroljam? Nem a mára, de nem is a holnapra gondolnak, amikor beruháznak. Távolba néző és látó emberek irányítanak ebben az újjászülető birodalomban! Ugyancsak érdekesnek találtam, hogy a bejárat után azonnal, a kijárat előtt megint emléktárgy-árusító pavilonok voltak. Részben a szokásos csecse-becsék függtek, töltötték meg a pultokat, de kiváló értékeket, például festményeket is árusítottak. Vettünk is egy remek képet.

Következett az út egyik legszebb látványossága: a császárok Nyári Palotája (0274-0336). Viszonylag 'késői' alkotás, 1750-ben kezdték építeni, 15 év alatt készültek el vele (van forrás, amelyik szerint az 'elődjét' 1153-ban építették), 1860-ban idegen betolakodók (angol-francia egyesült csapatok) feldúlták, de 1888-ban Dowager Cixi (Sziszi - ott is) császárnő helyreállíttatta. Mondák szerint a haditengerészet büdzséjét használta fel az újjáépítésre, a rege szolidabb változata szerint csak a híres márványhajót építtette meg abból. Felsorolhatatlan értékek találhatók a hatalmas területen (290 hektár), jórészét nem is láttuk. A 'bevezető' épületek és a közel kilóméter hosszú parti sétányon kívül a Császári Színházat és a márványhajót néztük meg, és hajóval keltünk át a nagy mesterséges tavon, amelyik Sziszi császárnő parancsára készült. Nem volt időnk bejárni a domboldalra mintegy 'felkúszó', majd egy templommal megfejelt épületeket, pedig a névsor töredékes felsorolása is zamatos látnivalókat enged sejteni: Hosszú Élet Hegye, Felhőoszlató Kapu, Felhőoszlató csarnok, Erkölcsi Tündöklés Kapuja... A látottak is a szépségek és különlegességek olyan tárházát tárják fel, aminek láttán a néző levegő után kapkod. A Nyári Folyosó egymagában sokezer festményt hordoz (5000-től 10000-ig váltakoznak az adatok, nem tudom, miért nem számoltatják meg egy jófejű áccsal?), a színház három szintje nem véletlen, a felsőn játszódtak a mennyei események, középen a földiek és a földszinten a rossz szellemek garázdálkodtak. Maga a császárnő is fellépett néha, ha jól emlékszem, inkognitóban. Egyébként a játékot a szemközti teremből nézte a császári család és a legközvetlenebb környezetük, fütött ágyakon heverészve. Itt is készült olyan fotó, amely a jelenkorral foglalkozik: a 0307 képen két kertész foglalkozik egy fával, az egyik fúrt, nyilván férget távolított el, a másik védő-festékkel látott el valamit. Ki látott mostanában faápoló kertészeket kis hazánkban?

Nagy bánatomra az utolsóként meglátogatott Lámatemplom, a Yonghegong Lamasery (0344-0358 felvételek) épületeiben nem szabadott fotózni. Pedig ez az együttes ugyanolyan izgalmas, mint akármelyik eddigi. Számomra különösen az, mert tudva, hogy a Buddhizmus Indiából származott át, tudomásom szerint közvetlenül és tibeti közvetítéssel egyaránt, mégis több meglepetéssel szolgált. A Béke és Harmónia Palotájának nevezett templomegyüttesben ugyanis az indiai nevek betűszerint az eredetivel azonosan jelennek meg, nem is világos, a kínai hívők (apropos, erről rögtön írnom kell!) mit értenek belőle. Nem itt, hanem a pótnapok másodikján találkoztam például az egyik istenszobor alatt a nevével: Shri Maha Devi, ami Úr Nagy Isten a szavak sorrendjében, hindiül. Mit mond ez az Indiát nem ismerő, hindiül nem tudó hívőnek? A templom egyébként eredetileg Yongzheng trónörökös lakóhelyének épült 1694-ben és csak 1744-ben szentelték templommá. A lámaizmus egyik legszentebb helye - Tibeten kívül - Kínában. Nem tudnám pontosan megfogalmazni a lámaizmus lényegét, ami a buddhizmus Tibetben önállósult ága, valószínűleg ősi hit- és tabu-elemekkel keveredve. Nevét a kolostorok szerzeteseitől, a lámáktól kapta. Egyháznak tekinthető, mert van feje: maga a Dalai Láma.

Mielőtt ismertetném a templomegyüttest, kis kitérőt teszek - mint jeleztem - a hit kérdéséről. Hivatalosan 5% hívőt vall be a kínai kormány. Ez teljesen valószínűtlen szám. Ne mondja nekem senki, hogy pár évtized terrorjával ki lehet ölni az istenhitet olyan népből, amely előtte olyan templomokat, kolostorokat épített, mint amilyenekről én most írok, amelynek az irodalma - ha el is tekintünk a szigorúan vett teológiai művektől, amelyek hatalmas könyvtárakat tömnek meg - csupa mély gondolat, filozófia, egyszercsak ateistává válik. A templomokat látogató embertömeg száma és áhítata is szélesebb hívőseregre utal. Az én szememben baj, de tagadni és erőszakkal letéríteni őket a hit útjáról badar kísérlet.

Az is meglepő számomra, hogy mennyivel nagyobb kultusza van Kínában az eljövendő Buddhának, Maitreya-nak (Maitreja), mint Indiában, ahonnan a gondolat ered. Ott két szenthelyről tudok, ahol az imádat tárgya ez a fantázia-szülte próféta: a Dardzsilingtől délre fekvő Goom kolostor, ahol ő az oltárszobor és egy szikláról a Himalája déli lejtőin, amire felvésték a nevét. Kínában viszont úton-útfélen találkozni vele, a most ismertetett Lámatemplomban egymagában többször szerepel, az öt főépület szinte mindegyikében. A csarnokok egyébként befelé haladva egyre magasabbak és változó stílust képviselnek: mongol, mandzsu, tibeti és han stílusban épültek. Az elsőben mindjárt megtaláljuk Maitreya-t, neki van szentelve. Az Égi Király terme ékes nevet viseli. A második csarnokban, a Béke és Harmónia Palotájában a Múlt, a Jelen és a Jövő Buddhái láthatók, tehát itt is megtalálható Maitreya. A Jelen Buddhája fogalmat persze nem értem, mert a buddhizmus tanai szerint - legalábbis Indiában - valós Buddha csak volt, az első ateista 'vallás' vagy inkább vallássá züllesztett filozófiai rendszer megalkotója és az eljövendő próféta, Maitreya lesz 30 000 év múlva. Mivel Kínában ettől eltérő megjelenési időpont hangzott el, önmagam megnyugtatásául adom ezt a linket. A Jelen Buddhája valószínűleg nem indiai, hanem Kínában született koncepció. A harmadik csarnokot Az Örök Áldás termének hívják és a Hosszú Élet és az Orvoslás Buddhája találhatók benne. Lám-lám, a jelen Buddhái szaporodnak, a lámák bölcsessége az imádat tárgyának szaporítására is kiterjed: minél több isten, annál több pénz. Kínában ugyanis a hívők pénze ömlik a templomokba, minden szobor, minden áldozati kegyhely tele van odadobott vagy odatűzött pénzzel. Jobban működik a dolog, mint a katolikus templomokban a persely. A negyedik épület a Törvény Kerekének csarnoka. Nem tartanám véletlennek, ha kiderülne, hogy a törvénykerék is, ami az indiai lobogón is szerepel, Indiából származott át. Ebben a teremben a tibeti Sárga Szekta alapítójának több mint 6 m magas szobra a központi figura. Szép és nem lehet hozzáférni, annyira védik és akkora tömeg veszi körül. A csúcs mindenképpen az ötödik palota, a Wanfu, ahol ismét Maitreya a csoda, tényleg szemkápráztató csoda. Ott áll alig áttekinthető méreteivel a 18 m magas faszobor, amelyet egyetlen szantálfából faragtak ki Nepálban és onnan hozatta az akkori Dalai Láma Beijingbe ajándékként Qianlong császárnak. Úgy tűnik, örök rettegés uralkodott Tibetben, a gyenge Dalai Lámák így vagy úgy hódoltak a nagyhatalmú kínai császároknak. Nem véletlen, hogy ez a páratlan mű, ez a valóságos csoda a Guinness Rekordok Könyvében is elfoglalta méltó helyét. Nem lehet szavakkal lefesteni, hogy ez a Lámatemplom mennyi bámulatraméltó szépséget hordoz magában: gyönyörű kertek, bronz istenszobrok tömege a termeken belül, bronz- és kőszobrok, szantál-füstölők a csarnokok előtt, a paloták faburkolatai, alkotóelemei gyönyörűen festve, pazar mennyezet-kazetták, elmondhatatlan. Két 'lopva' készített kép, a 0349 és 0350 ad csupán bepillantást a belső terekbe.

A beijingi első három nap szinte minden műemléke, amit megtekintettünk, a Világörökség része: a Tiltott Város és múzeuma, a Mennyek (vagy Ég) Temploma, a Nyári Palota, a Ming Dinasztia síremlékei és a Nagy Fal. Soha jobb emlékeket!

Három eseményt említek még meg, azért itt, mert a pontos időrendi helyzetük nem jut az eszembe. Az egyik az első vacsora volt (fakultatív), a híres pekingi kacsával a középpontjában. Szépen berendezett, légkondicionált étteremben végigettük a szokásos kínai étkeket, ittunk jázmin-teát, pálinkát és sört, majd a végefelé a szakács az asztalok előtt szeletelt fel vagy hat kacsát, szinte áttetsző vékonyságú szeletekre. Finom volt minden, a kacsa is és megadták a módját. Emlékezetes marad.

A második a selyemgyár volt, amit a második (netán harmadik) nap ebédjével kötöttek össze, a selyemgyár ugyanis svédasztalos hatalmas étteremmel is rendelkezik. (Jó, de nem különleges konyhával.) Maga a selyemgyár rendkívül érdekes, bemutatják a selyemhernyó-tenyésztést, majd a gumók feldolgozását, ami durva megközelítéssel kifőzésből, a szálak megkereséséből, legömbölyítésből áll. Követhetők voltak a továbbfeldolgozás mozzanatai is, ott lehetett selyempaplanokat vásárolni, majd a bemutatóterem-cum-üzlethelyiségben gyönyörű selyemruhákat, sálakat, egyéb ruházati cikkeket venni. 

A harmadik a bonyolult nevű, általunk csak Bioklinikának becézett intézmény volt, ahol gyógynövények termesztésével, feldolgozásával és gyógyászati termékek formájában alkalmazásával, marketingjével foglalkoznak, amerikai együttműködésben. Azzal kezdődött, hogy mindenkinek hoztak egy lavór gyógyteát, amiben áztattuk a lábunkat, miközben az intézmény talán vezetője, talán kiemelkedő munkatársa, egy nagydarab hölgy jó németséggel előadást tartott magukról. Ezt követte az erőteljes lábmasszázs, amibe az én lábamat masszírozó fiatalember majdnem belepusztult, többször leállt és mutatta, hogy az ujjai nehezen birkóznak meg a kőkemény izmaimmal. Ez a masszázs is más volt, mint amiben itthon részesedhet az ember, az is kőkemény volt, mint az izmaim. Ezután következett a csúcs: bevonult tán 10 orvos és mindkét csuklón három-, háromujjas pulzus-vizsgálattal megállapították a diagnózist, majd ajánlottak orvosságot. Az ottani árszinthez képest csillagászati árakon (amcsi marketing: kérd a csillagos eget, elhiszik, hogy jó a dolog). Én nem adtam meg magam, sok keleti orvoslásban hiszek, ezt nem tudták lenyomni a torkomon. Itthon viszont a család orvos-tagjai azt mondták, miért ne lehetne tudomány? Kína annyi ősi tapasztalattal, gyógy-tudománnyal rendelkezik, hogy ezt a 2x3-at is el kell hinni. Hm, ki tudja?

Nagy izgalommal vártam a xiani utat, az ember többet hallott talán Pekingnél a híres Agyaghadseregről (helyesebben Terrakotta hadseregről), amit - ott tudtam meg - a világ nyolcadik csodájaként is emlegetnek. Xianba este érkeztünk, a busz első 'lépései' alatt a meglepetés sóhajai, sustorgása töltötte meg a levegőt: az út eleje modern sztráda volt, többszintes útkereszteződésekkel, megint igazi Amerikában érezhette magát az utazó. Itt aztán viszonylag rövid távolság megtétele után a látvány átváltozott lázas útépítésbe és az ilyenkor szokásos kellemetlenségek látványa egész a városszélig tartott, ahol aztán visszaszűkült az út egyszerű, és elég szegényes városszéli utcába. Akár India is lehetne, mondtam. A városközpont azonban ismét modern volt, a helyzetet magasépületek uralták. A szálló egy fokkal kevésbé volt előkelő, de minden kellék megvolt ahhoz, hogy az ember jól érezze magát: pazar fürdőszoba, minden szükséges kellék, törülközők, mosdószerek, fogkefe és fogkrém, fésű a helyén, telefon a falon. A zárat mágneskártya nyitja és a fényeket ugyanaz a kártya kapcsolja be. Ezzel vigyázni is kell, mert ha valaki éjjel tölteti valamilyen akkuját, annak nem szabad kihúznia a kártyát a kapcsolóból, mert az a konnektorokat is áramtalanítja. Én kétszer is póruljártam, mire rájöttem!

A programunk reggelivel kezdődött. Nem véletlen, hogy ezzel kezdem: itt kaptuk a legszélesebb választékot, európaibbak voltak az európai ételek, mint Beijingben és a kínai fogások is élvezetesebbeknek tűntek. Finom sütemények mosolyogtak ránk és a gyümölcs-választék is határozottan gazdagabb volt. Mondtam is az idegenvezetőnknek, hogy ezentúl felejtsék el az ötcsillagos szállodákat, jobb ez a négycsillagos. A folytatás, következő lépés is házon belül történt: a szálló kijárata mellett, a hallban szemkápráztató szépségű porcelán-babákat vettem észre, csak a buszra hívás akadályozott meg az azonnali vásárlásban, különösen miután elárulták az elárusító kislányok, hogy félárról indul az alku. Mondjon akármit Önöknek, kedves olvasók az idegenvezető (magyar vagy helyi, mindegy), hogy itt aztán nincs alku, mert állami a cég, meg egyebek... Nem találtam olyan helyet, ahol ne lehetett volna alkudni. Kötelező játék ez Kínában. (Nem úgy, mint az alkuról híres Indiában, ahol az állami cégekben tényleg fix árak uralkodtak.) Pár fotót készítettem a szállóról, kedves jelenség a kerámia paripa is, amelyik a liftekkel szemben díszítette az ebédlőre néző sarkot.

A busz valószínűleg nem véletlenül ment úgy a Kőtáblák Erdejéhez, hogy a városfalat több pontból láthassuk. Indiában láttam kulcsra záródó várost, de ilyen hatalmas ép várfal-rendszert élő városban, mint a xiani, sehol a világon. A várost ugyan nem zárták kulcsra, meg a sugárutak részére megfúrták a falakat, de gyönyörű őrtornyaival, amik ki-kiemelkedtek a falból, igazán megkapó látvány ez a fal. Itt is rendezettek, frissek és szépek a parkok. Megálltunk valahol, talán a céltól nem messze és mit látok? Egy betonkockás, az útról kissé beugró térségen színes pólókban, hosszú nadrágban és a kezükben széttárt legyezőt tartva hölgyek táncoltak. Így tanulnak, miközben reggeli tornagyakorlat is az egész és csoportos szórakozás. - kaptam a magyarázatot. És ez már nem légyfogdosás Mao parancsára, hanem valami nagyon kínai, így formálódnak közösségek, segít a békés hétköznapok biztosításában. Igen, nem messze lehettünk a kő-könyvtártól, mert a táncoló nők fotóját csak egy őrtorony választja el a bejáratától a fotóalbumomban. És most tessék megkapaszkodni, én legalábbis mindig meghökkenek az ilyen évszámoktól, mert rossz szokásból rávetítem őket a magyar történelemre: a könyvtár-múzeumot 1090-ben hozták létre egy Konfucius-templomban, azzal a céllal, hogy a Tang-korban keletkezett Kaicheng- és a Gyermeki Tisztelet Kő-Klasszikusait megőrizzék. A Tang dinasztia 618-tól 907-ig uralkodott, akkor már olyan kulturális értékeket adott Kínának, amelyek őrzésére érdemes volt ilyen figyelmet fordítani és két évszázad után fordítottak is rá komoly figyelmet. A kőtáblák száma is izgalmas lenne, ha nem hallottam volna, nem látnék eltérő adatokat: 2300-ról szól Udvari Gábor s Kartali Zsuzsa Kína útikönyve, de a helyszínen jóval többről hallottam, le se merem írni. Nem is ez a lényeg, hanem az óriási és nagyon szép tartalom. Csak a Kaicheng-sorozat 144 darabja 650 000 írásjegyet, azaz szót tartalmaz. A kalligrafikus írásjegyek fejlődéstörténete is lekövethető ezekről a táblákról. Látni szép rajzokat is, ha ránéz, kedves olvasó a 0387-es és 0391-es képekre, azokon csodálatos rajzokat láthat. Az előbbihez fűződik - ha jól emlékszem - az a történet, hogy egy raboskodó nagyság a bambusznád-leveleket úgy rajzolta meg, hogy azokba írásjeleket rejtett, így üzent a kedvesének. Nem utolsó élmény a kőtáblákat másoló művész-mesterek munkáját figyelni, ahogy az emberméretű táblákat festékanyaggal bepamacsolják, majd az így 'megfestett' felületről lenyomatot vesznek (selyemmel). Gyönyörű munka. Kifelé haladva több kiállítási csarnokba lehetett beugrani, idő és fény hiányában (nem szabadott vakut használni) nem túl sikeres a további néhány felvételem. Megjegyzem, hogy kimaradt a programból a közvetlenül mellette lévő 'Shaanxi múzeum', amely a régészeti kincsek tömegét tárolja. Nem csak ezért említem meg, hanem mert az ismertetése kiemeli, hogy a mozgássérültek mozgása biztosított a múzeumban, liftek is állnak a rendelkezésükre. Ez is alátámasztja azt a megfigyelést, hogy Kínában jóval előrébb tartanak a mozgássérültek helyzetének javításában, mint nálunk!

A 0408 számú fényképen a Xianban 'működő' munkaerő-piac egy szeletkéje látható. Meghatározott területére naponta kiállnak a munkanélküliek és vásárra viszik magukat (mint nálunk a Moszkva-téren). Itt éppen a festő-mázoló munkára ajánlkozók láthatók. Itthon a neokapitalizmus aljassága, ott a kommunizmusé kényszerít ilyen önmegalázásra embertömegeket. Nagynak tekinthető a munkanélküliség, bár a legvadabb hírek se említenek 20-30 milliónál többet és ez az 1,3 md lakoshoz képest tűrhető. Mint a gazdasági híreimben említem, ez a szám azonban mostanában éppen növekvőben van, bár csak a munkahelyüket vesztő emberekről szólnak az adatok, új munkahelyekre, nettó munkanélküliségre vonatkozót nem találtam. Szívfacsaró látvány, akárhogy is van!

A délelőtt második programja a Nagy Vadlúd Pagodájához (Dayanta) vitt bennünket. Csupa báj és gyönyörűség, az egész út egyik legkiemelkedőbb pontja. Számomra mindenképpen az. A fotóim száma is igazolja, a 0409-től a 0451-ig mind erről a kolostorról szól. Nem maga a pagoda a csoda, bár az építésének évszáma alapján (652) lehetne az is. Meg az is elismerő bólintást érdemel, hogy itt fordította le 19 év munkájával Xuang Zang buddhista szerzetes, a weishi szekta megalapítója az Indiából magával hozott 74 kötetnyi buddhista írást. Az egész kolostor-együttes, az épületek, a belső berendezésük - oltárok, szobrok, márvány domborművek, festmények, szőnyegek, mindezek mélyszínű, mélytüzű keleti hangulata -, a gyertyacsokrok, szantál-füstölők, a rendkívül szép japán-kertek (így ismertem, mostantól kínai-kertnek fogom hívni az ott ápoltakat), a csend és nyugalom, patyolattisztaság együttes hatása egyszerűen elbűvölő. A főépület lépcsői előtt ott a két oroszlán, akik a Tiltott Város óta minden lépésünket kísérik és akikről rég el szerettem volna mondani, hogy komor kinézetük ellenére bájos, ahogy a hím egy gömbön, a nőstény pedig egy bébi-oroszlánon tartja a tappancsát (nem tudom, miért?). Kötelező minden Kínáig jutott utazó számára!

És jött az immár hagyományos üzem-bolt-ebéd kombináció. Ezúttal a 'Xi'an Jade Carving Factory' (Xiani Jade-faragó Üzem) volt a látogatás tárgya és nem véletlenül: fantasztikusan szép dolgokat faragnak-csiszolnak ebből a természeti kincsből az üzemnek nevezett, pár embert foglalkoztató és elég primitív eszközökkel ellátott munkapad-soron. Szemkápráztató! Az ember bolyong a pultok között és ámul-bámul, megkínálják teával és tovább bámul, aztán odaér egy különteremhez, amelyikhez pár lépcső vezet lefelé, ott minden megpuhul, süllyed a szőnyeg, mintha a falak is burkoltak lettek volna és igazi magas-művészetet csodálhat meg az ember. Aztán az álla is leesik az árak láttán (forintban sokmilliók) és otthagyja, de magával visz egyetlen fotót szívmelegítőként (0454). Sajnos, a mellette lévő (és nem hozzá tartozó) étterem pocsék volt, gondolom, ejtik is a kosárból. A híres kínai vékonytészta gyártásának első lépését azért lefotóztam.

Következett a Terrakotta Hadsereg! Az a véletlenül megtalált, életnagyságú vitézeket és paripákat megjelenítő, eredeti hadrendbe állított hadsereg, amelyet a világ nyolcadik csodájaként emlegetnek, azt hiszem, nem alaptalanul. Vizet kereső, kutat fúró parasztok emeltek ki váratlanul egy élethű fejet a vödrükkel, amit ijedtükben gyorsan bejelentettek a hatóságoknál. Ha három méterrel arrébb ásnak, talán ma se lenne feltárva ez az emlékműnek tekinthető látványosság, pont a hadsereg szélső sorára bukkantak. A team-vezető paraszt ma is dedikál képeket a tetthelyen. A mesém itt lesz a leghaloványabb, egyrészt mert szájtátva bámulni lehet és kell azt, amit megmutatnak a nagyközönségnek, de leírni csak varázslatokra képes tollú mesemondók tudhatják. De amit látni, az nem a leggazdagabb része a mauzóleumnak. A Kínát először, Kr.e. 211-ben egyesítő császár, Qin Shi Huang, a Qin dinasztia megalapítója alig került trónra, máris elrendelte, hogy építsék meg a mauzóleumát: 38 évig 720 000 ember dolgozott a művön (ezzel a legnagyobb hatalmak nyomdokaiba lépett). Namármost, ezt a 76 m magas, 2 km kerületű kincstömeget kellene leírni, amit nem is láthattunk. Idézem az Udvari-Kartali útikönyv 195. oldaláról: "Az aranyból készült koporsó higanyfolyón ringatózott. Maga a sírkamra már a talajvíz szintje alatt fekszik, falait rézzel kellett megerősíteni. Boltíves tetejére csillagos eget, falaira Kína akkori térképét és tájképeket festettek. Egész kis város épült a föld alá, tornyokkal és a császár agyagból megformált udvartartásával." Rövidre fogva: a mauzóleumot higanyfolyó-hálózattal és rejtett helyeken felhúzott nyilakkal védték. (Rablómesékbe illő megoldás.) Úgy emlékszem (milyen rövid is az emberi memória!), hogy a hadsereg néhány km-el arrébb kapott helyet, mégpedig két csoportra osztva: a közkatonák és paripáik egymás melletti csarnokokban, az egyikben a sereg 6000 főt számláló jobb szárnya, a másikban egyelőre 1400 lovast, álló- és térdeplő íjászt, valamint fa harci szekereket találtak meg a bal szárnyból. Kisebb alakzat a parancsnokság, de kényelmesebb elhelyezést kaptak, akár társalgó is lehetett, ahol 'örök nyugalomra' tértek. És itt nagyon eltérő magyarázatokra találtam. A már idézett mű egyszerűen közli, hogy ezeket a terrakotta figurákat 'temették el a császár udvartartásaként. Hallottam azonban olyan magyarázatot is, hogy a kínai császári udvarokban az a 'szokás' uralkodott, hogy az elhunyt császár teljes udvartartását - ágyasait, az udvari elitet, a belső hadsereget - megölték és a hulláikat temették a császár mellé. A megtalált terrakotta figurák eredetijeinek óriási szerencséje volt, az alig egyesített császárság gyenge volt, recsegett-ropogott és nem merték a borzalmas méretű öldöklést végrehajtani, inkább 'helyettesítették' a felkoncolandókat. Ki tudja? Mit lehet még pár szóban megírni róluk? Festettek voltak, kézifegyverekkel felszerelve. Kevés festett maradvány került elő, itt is két mende-monda van. A hihetőbb, hogy a közel 2200 év föld alatt 'kiszívta' a színeket a szobrokról, a kevésbé valószínű, hogy a régészek örömükben lázasan estek neki a leletnek és nem tudták az égből jövő csapadéktól megóvni, zuhogó esőzések mosták szürkére az alakokat. A kézifegyverek viszont tömegével kerültek elő, sok fegyver éle ma is sebző. A legszebb látnivaló talán mégis a mauzóleumtól csupán 20 méterre talált két fele életnagyságú harci szekér. Bronzból készültek és dobokkal, harangokkal voltak (az eredetiek is!) felszerelve, azokkal vezérelték a csapatmozgásokat, valószínűleg. Ezek a szekerek szépek is, a küllőik például rendkívül kecsesek és technikai bravúrnak is elképesztők. Külön kiállítási tárgy a szekerek ernyőinek rúdja. Másolat, mert a rúd helyzetének számtalan változtatási lehetőségét és a helyzetrögzítés módját, elemeit demonstrálják. Műszaki ember vagyok, nem hiszem, hogy ha ma jólképzett, gyakorlott gépészmérnök feladatul kapná a megoldást, jobbat-szebbet alkotna! Nehéz volt fotózni, nagy volt a tömeg, rossz a megvilágítás és - gondolom közismert - a technikai fotózás rendkívül nehéz. Másnak se nagyon sikerült, nem nagy vigasz. Egyszer talán akadok jó harciszekér-fotókra, bizisten, nagy örömömre fog szolgálni közzétenni! Megemlítem még, hogy három képből elvileg csinálhatok panoráma-képet a hadseregről, csak nem tanultam meg a technológiáját. Itt lesz a helye, amint megtanulom:

Voilá (plug-in kellett hozzá)!

Mindezt csepergő esőben láttuk, ami akkor is zavart kissé, amikor az idegenvezetőnk az esteledő hangulatban átvezetett bennünket a szűk bazársoron, hogy megmutassa azt a kínai templomot, amelyet muzulmán mecsetnek építettek és annak is használják. Érdemes felfigyelni megint a dátumra: 742-ben épült. A viszonylag jó leírást adó Xian Great Mosque site szerint a 'selyem út' arab és perzsa kereskedői, telepedtek le több városban és 13 évszázada élik lüktető életüket, beilleszkedve a kínai társadalomba. Érdekes, hogy ott semmi bajuk!? Igen érdekes látni a stílusok keveredését. Fontos írásos emlékeket is őriznek itt, például kézírásos Koránt. A bazársort se lehet lelegyinteni, gazdag választékot lát a vándor, csak ideje nincs komoly 'mogyorózásra'. 

Majdnem elfeledtem megemlíteni a 'Tang Dinasty Show'-t, a Chang'an zene és tánc bemutatóját. Pompázatos jelmezekben mozogtak a szereplők, amelyeket a Xian környékén fellelt ősi emlékeken megőrződött elemekkel varázsoltak Tang-korabelivé. Az előadás élvezhetőbb volt a Pekingi Operánál, szép emlékként maradt meg.

A következő teljes nap ráment a Tibetbe átkeléssel. Chengdu repterén szálltunk át és ismét meglepett a teljesen újnak és modernnek ható repülőtér, ahol a kis várakozás és átszállás izgalmait enyhítette a nyugodt, a világ akármelyik modern pontján is elfogadható ügymenet. A 0520 fotót azért készítettem, mert meghökkentő feliratot fedeztem fel a vörös transzparensen, ami a kép közepén látható: a 'Nemzetközi Gazdasági Tanácsadó Testület'-re érkező küldötteket köszöntötte. Hogy miért érdekes ez? Mert akkor kaptam az első fuvallatot arról, hogy a kínai vezetés nem önfejű, hallgat a külföldi szakértőkre is. Később a sajtóból értesültem róla, hogy külföldi Nobel-díjasokkal és más tudósokkal tanácskoztak. Kornai János Amerikáig ballagott, mert se az Átkosban nem figyeltek rá, se a gengszterváltás után. Alig lapoztam bele életrajzi írásába, máris találkoztam a ténnyel, hogy a kínai 'nyitás' közgazdái között többen a szárnyai alól kerültek ki és többször látogatta meg Kínát az utóbbi jó évtized alatt. Ott - úgy látszik - tudják értékelni és használni a tudományát. Nem kell nagyon okosnak lenni, csak meg kell hallgatni az okosabbakat.

Mi azért választottuk éppen ezt az utat, mert Tibet is szerepelt a programban. Volt útitárs, aki vallotta, hogy az egész utat a Potala Palota miatt tette meg. Rendkívül különleges programpont egész Tibet, ez a kis ország, amelyiknek a történelme kezdetektől fogva napjainkig összefonódik Kína történelmével. Lazább vagy igen szoros formában függött a szomszéd nagyhatalomtól, különösen - ha jól értelmezem - a gyengébbnél gyengébb Dalai Lámák 'uralkodása' idején. De ezt a kérdéscsokrot történészekre hagyom, túlságosan nagy a súlyos tévedések lehetősége.

A saját érzéseimet azért vázolom néhány sorban. Amikor Kína bekebelezte Tibetet, egyértelműen a tibetiek pártján álltam. Áldozatok is voltak, de lényegesebb, hogy a világtörténelemben unos-untalan ismétlődő esemény zajlott le: egy nagyhatalomnak szüksége volt a kis ország területére, természeti kincseire és ki tudja még mire. Lehet, hogy Kína esetében döntőbb szerepet játszott, hogy a vallás- és egyházellenes kemény kommunista harcot nem tudta a buddhizmus-lámaizmus papkirály (Dalai Láma) által vezetett bástyájának megdöntése nélkül befejezni. Halvány megérzés a részemről, talán nem tévedek súlyosan. Az utóbbi hónapokban - miután felfigyeltem Kína gyors fejlődésére és a Dalai Láma ismételt nyilatkozatára, hogy már nem ragaszkodik Tibet teljes függetlenségéhez, csak nagyobb autonómiára - én is úgy éreztem, itt lenne az ideje a teljes megegyezésnek, a teljes függetlenség feladásával. Járva-kelve Lhasában és szoros környezetében meg kellett állapítanom: a mai helyzet nem tartható, az egy kis nép arrogáns elnyomása a nagy és brutális hatalom által. Egyszerű a képlet, amiből ezt a következtetést kellett levonnom: a lakosság nagyobb százaléka kínai, a helyi tibetiek kisebbségbe szorultak; a kínai betelepültek olyan támogatásokban részesednek (pl. magaslati pótlék), amiben a helyiek nem részesülhetnek; minden középületen és szinte minden harmadik házon ott lobog a kínai zászló; a feliratok, hivatalokon, boltok portáljain egyaránt tibeti írással kezdődnek ugyan, de a méretük feleakkora, mint az alatta írt kínai szavaké. Mindkét nép számára fontos lenne, Kína nemzetközi presztízsét növelné, a világ közérzetét javítaná, ha Tibetet tibetiek vezetnék, az ország rendje, igazgatása, szabályozása elsősorban az ő boldogulásukat szolgálná. Talán egyetlen vigasz, hogy a vallásszabadság rendezettnek tűnik.

Az idegenvezetőnk többször figyelmeztette a társaságot, hogy Lhasában hegyibetegek leszünk, mert a 'Világ Teteje' tényleg magasan van. Nevetgéltem: nekem nem lesz bajom, mert síeltem már ilyen magasságban és nem éreztem semmi különösebbet (igaz!). A figyelmeztetés nem szólt arról, hogy az erre kitalált gyógyszereket előre kell szedni, a baj bekövetkeztekor már kicsit késő, napok kellenek a teljes hatáshoz. Nekem mindegy volt, úgyse szedtem volna.

A reptérre délután érkeztünk, 3680 m magasan van és 90 km-re a várostól. Már a reptér épületében éreztem, hogy valami nem stimmel: ólomcsizmákat éreztem a lábamon és ködössé vált a közérzetem. A 90 km csak azért volt kellemetlen, mert ilyen fejbevert állapotban és hőségben jó két órát ballagott a nem beijingi minőségű busz. A reptér közelében épült az út, akadályokat kellett kerülgetni, tovább is csak 2x1 sávos, kanyargós úton haladtunk. Úgy tudni, épül a sztráda és alagútak fúrásával 50 km-re fog rövidülni a távolság. A busznál a helyi idegenvezető egy-egy fehér selyemkendőt terített a nyakunkba: kedves tibeti üdvözlet a vendégnek. A busz hangosító-rendszere pocséknak bizonyult, nem hallottunk semmit. Első esetként Tibetre fogtuk, sajnos később is előfordult valahol, talán a beijingi pótnapokon. Van még mit csinálni a tökéletes technikai szint biztosítása ügyében. Az úton befelé két látnivaló kötötte le a figyelmem: a táj, amelyik a hegyek fantasztikus kopaszságával furcsa, riasztó díszletként hatott és a kis falvakban elég primitív technikák alkalmazásával, de lázasan folyó építkezés. A háromcsillagos Himalaya Hotel tulajdonképpen nem volt rossz, csak nem sikerült a légkondicionáló rendszerét fűtésre állítani, az első éjszaka majdnem megfagytam, alig aludtam. A másodikon legyőztem a nehézséget, a cipőt leszámítva teljes hadi felszerelésben feküdtem le és a pót-pokrócot is magamra húztam. Itthon olvastam el a hegyibetegség szimptómáit és rájöttem, hogy az összes tibeti gondom abból ered: fázékonyság, fejfájás (nálam nyakfájásként jelentkezett), szédülés (megúsztam), légszomj (ajaj! - Potala) és hasmenés. Ez utóbbit gyógyszerekkel gyorsan le tudtam állítani, ez is igazolta, hogy nem fertőzés, hanem a magasság okozta.. A késői érkezés ellenére úgy döntöttünk többen, hogy akklimatizációs céllal sétálunk egyet. Hát nagyon rövidet sikerült. Közben elkaptak az utcai árusok és indiai tapasztalataim és edzettségem ellenére nem tudtam ellenállni a csalétkeknek, vettem pár pénzérmét, biztos hamisítványok, meg egy rajz-leporellót, amit később viszontláttam a Barkhor-bazársoron. A vásárlás mint mágnes vonzotta az arra tévelygőket, szemlélte az imamalmát szorgosan pörgető láma, kisgyerek.

Ha már a vásárlásoknál tartunk: aranyszabály legyen, hogy a komoly üzletekben vásárolunk, ahová az utazási irodák viszik a turistákat, ott biztos nem csapják be a minőséggel, az idő rövidsége miatt a bazárokban tapasztalt keleti vásárló és tévedhet és az igazi kincseket nem veszi észre. Kínában ugyan terjed a kártyával fizetés, de mindenféle csacska korlátokba ütköztünk, a pénzváltó automaták pedig ritkán találhatók és korlátozott pénzösszeget adnak ki egyszerre. Ha kockázatos is, vigyünk magunkkal a terveinknek megfelelő mennyiségű készpénzt.

Nagyon elkalandoztam, térjünk vissza a látnivalókhoz.

Az első programpontunk Tibetben a Drepung kolostor volt, amely Lhasától 5 km-re fekszik. Kolduló gyereksor fogadja a turistákat és itt nem túlzott a tisztaság sem. Általában Tibet valamivel elmarad Kínától tisztaság tekintetében, de hozzánk képest nincs szégyellnivalója. Drepung Tibet legnagyobb kolostora, 1416-ban alapították. A szerencseszámok törvénye szerint 7777 láma lakik itt szűk cellákban. A durva külső vakolat fehér mindenütt, az ajtók és ablakok fölött keskeny napellenző függönyöket lebegtet a szél, helyenként falhoz erősített állványokon imamalmok állnak a hívő lelkek rendelkezésére. A templom-helyiségek bejárata díszesebben dekorált: vörös oszlopok, szélesebb és ábrákkal díszes függöny-csíkok. A belső terekben nem szabadott fotózni, pár kísérlet azért sikerült. Kiemelem a 0565 számú képet, amelyik doboló lámát mutat be, azt hiszem, ez kiváló. És nem lehet leírni a hangulatot: vörös sugárzása van, számtalan szobor, a lámák kis csoportokban üldögélnek, az oltárszerű főalak előtt jak-vajat és füstölőket égetnek. Kelet, misztikum és varázslat. Mély hatás a nem okos hívőseregre. Mit akart itt a vallásüldözés? Lehetetlen! Megjegyzem, hogy 10-20 lépcsőfok után pihenőt kellett tartanunk, mindenki légszomjjal küszködött.

Itt valami rendellenes várakozásra, ebédre, meg sétára (akklimatizáció is) került sor (602-611). A csomagokra várakozva jól láthattuk a Potala Palotát, séta közben viszont lekaptam egy fodrász-szalon bejáratát, hogy bemutathassak egy igazi helyi szépséget (607). Szokatlan éghajlati viszonyokat 'élveztünk'. Hajnalban 10 fok alá süllyedt a hőmérséklet, a szálló portása télikabátba burkolózott (mit csinálhat a téli zimankó idején?). A busz óra-hőmérője a déli órákban 40-41 fokot mutatott. Száraz lehetett a levegő, mert nem érezte a hőgutát az ember.

Következett a Jokhang-templom, amely még mélyebb, misztikus hatást gyakorol a hívőkre. A központi magja a 7. század közepén épült, a kínai Wencheng hercegnő és Songtsan Gambo tibeti király házasságának állítva emléket. A szobruk ma is része a templom-együttesnek, amit a későbbi uralkodók folyamatosan bővítettek. Tibeti, nepáli és tang-kori kínai stílusjegyek keverednek. Az 0612-os képtől a 0641-ig mind erről a bonyolult, helyenként nagy teremmé bővülő, másutt keskeny labirintussá szűkülő birodalomról szól. Fény alig szivárog be, kis fényerejű lámpák, a szobrok megvilágítása és a rengeteg avas szagú jak-vajból készült gyertya vagy egyszerűen vaj-tepsibe dugott égő kanócok adják a megvilágítást. Fotózni egyes termekben pénzért lehetett - ha jól emlékszem - többnyire azonban nem. A vaku nélküli kísérleteim így ritkán sikerültek, de felraktam azokat is, amik csak körvonalakban árulkodnak a céltárgyról. A legfontosabb műtárgy a színarany Sákjamuni Buddha-szobor, amelyet maga Wencheng hercegnő vitt Tibetbe. Óriási tömeg vette körül. Felsorolhatatlanok a tibeti művészet emlékei, állítólag ez az épületcsoport őrzi a legszebb és legrégibb kincseket Tibetben. A főbejáratnál látható a Nagybácsi-Unokaöcs Szövetség emléktáblája. A szerződést valamelyik kínai császár, magát nagybácsinak kinevezve kötötte az éppen regnáló Dalai Lámával, mint unokaöccse. (Testvéri vagy rokoni szövetség - de ismert Európában is!) Most jut eszembe, hogy a főbejárat előtt láttam először hasonfekvő hívőket. A nők csak leborulnak a templom előtt, a férfiak viszont csúszkát a tenyerükre kötve úgy vágják hasra magukat, hogy egy-két métert csúsznak is előre. A templom tetejéről jó kilátás nyílt a város főterére és a Potala Palotára, több fotó ezekről szól.

A napot a Barkhor-on (642-646) - a templomot körülvevő szertartási útvonalon - tett séta zárta. Mindennek nézné az ember, csak szertartási útvonalnak nem, ugyanis bazári kirakodóvásárrá alakult. Van ott minden, kisebb-nagyobb, sőt előkelőnek is mondható üzletek, napernyős standok, teaházak. Itt is óvatosan kell vásárolni, talán csak a tetszetősebb üzletek áruiban bízhat meg a vásárló. Az alku kötelező és messze 50% alá lehet nyomni az árat. A hasmenésem miatt a legelőkelőbbnek tűnő üzletben az illemhely meglátogatására kényszerültem, hát... itt nem lehetett európainak nevezni a megoldásokat. Mentségükre legyen mondva, hogy sokkalta rosszabbakkal is találkoztam jóval fejlettebbnek tartott országokban.

Másnap a rossz reggeli közben lefényképeztem a nagyon szorgos és komoly pincérnőinket (647.2), a lencse előtt kedvesen mosolyogtak és kiváncsian nézték meg magukat, beszállásra várakozva pedig a helyi idegenvezetőt (648). Állítólag kivételes dolognak számít, hogy tényleg tibeti volt az illető és nem han (kínai), de ő is Kínában kapta a kiképzést.

És következett a tibeti látnivalók csúcsa és az egész út egyik kiemelkedően izgalmas csodája, a Dalai Lámák és a tibeti lámaizmus székhelye, a Potala Palota (649-700). A 13 emelet, amiből áll, 117 m magas. Két hölgy a csoportból nem vállalkozott a megmászására, olyan betegek voltak. Öten-hatan oxigén-palackkal segítettek magukon. Annak ellenére, hogy egy nap és két éjszaka már mögöttünk volt, mindenki légszomjjal birkózott, sokszor meg kellett pihennünk. A hívők áhítatának elképesztő fokát már a palotához vezető úton érzékelni lehetett, többen közelítettek hozzá csúszkák használatával hason csúszva. Egyszerűen nem vállalkozom a palota leírására, azt javaslom minden olvasónak, hogy szerezzen be szakavatott könyvet róla. Már a történelme oly zaklatott, hogy átölelhetetlen. A VII. században kezdték építeni, de az eredeti palotából már csak két terem létezik, először villámcsapás következtében leégett, majd háború okozott súlyos sérüléseket. Az V. Dalai Láma - mongol és kínai támogatással (az akkor uralkodó, a Qin-dinasztiához tartozó Shunzhi császár ráruházta  a Tibet feletti politikai és vallási uralmat) vagy jóváhagyással - kezdte el a mostani palota építtetését a XVII. században. A Fehér Palota a Pekingbe tett látogatása alatt készült el, a Vörös Palota 1693-ban. Az utóbbit hétezer ember építette. A teljes palota hossza 360, szélessége 140 m. Az alapokat mélyen a sziklákba mélyítették, a gránitfalak vastagsága helyenként eléri az 5 métert. A tetőt összefüggő aranyozás borítja. Ottlétünk alatt rekonstrukciós munkák folytak és megállított a munkásnők dala. Ez volt a harmadik alkalom, hogy munkadalt hallottam, ezelőtt indiai teherhordókat és halászokat hallottam előénekes vezénylete mellett munka közben énekelni. Lehet, hogy nem imádják a munkát, de nem is utálhatják! Funkciók szerint megosztott a palota, a fehérre meszelt Fehér Palota a Dalai Lámák rezidenciája, munka- és lakóhelye. Itt avatták felnőtté őket és itt hirdették ki, mutatták be az új Dalai Lámát. A Vörös Palota - amennyire érzékelni lehetett beleszédülés nélkül, hogy éppen hol jártunk - temetkezési csarnokok, sztúpák sora. A Dalai Lámák tetemét sáfránnyal és egyéb fűszerekkel konzerválták és a sztúpák közepén helyezték el. Talán a legnagyobb és legékesebb az V. Dalai Láma sztúpája, amely 15 m magas. Száztízezer arany táellel (tibeti pénz) fedték be és ezerötszáz gyémánttal, piros és zöld drágakövekkel, jádéval, gyöngyökkel, acháttal díszítették. 16 faragott oszlop veszi körül és számtalan értékes dísztárgy. Nem érdektelen az 1934-ben épült sztúpa sem, amelynek építését még maga a XIII. Dalai Láma vezette, akinek a teteme részére készült. Csak aranyból 590 kg-ot használtak fel a díszítésére, a többi szót sem érdemel. Megemlítem a legnagyobb csarnokot, a Sixi Puncong-ot, amely az V. Dalai Láma sztúpájához kapcsolódó emlékhely. A területe 680 m2, hat méter magas, a mennyezetét 48 oszlop tartja. Maga a csarnok is tele művészeti és tezaurációs célokat szolgáló tárgyakkal, festményekkel, de a hozzá csatlakozó három oldalterem gazdagsága párját ritkítja. A 'Mennybe Vezető Csarnok' hetvennél több szoborral büszkélkedhet. Ahogy írtam és felderengett újra ez a hihetetlen kincs-tömeg, ment fel a vérnyomásom. Eszembe jutott - rossz szokásomhoz híven - egyrészt az az irtózatos tömegű nehéz munka, amit ez az épület maga és összes kincse képvisel, másrészt a sok hívő, aki tolongva hagyta ott a pénzét. Valahol olvastam, hogy fél élet alatt összekuporgatott pénzüket viszik sokan a palotába és adományozzák az ékes szobroknak. Mivégett, kérdem én? Hogy a számtalan lámának jó életet biztosítson és növelje a pompát, ami még nagyobb tömegeket vonz adakozásra. Minek hívjam? Égigérő áldozat-spirál! De szép, lenyűgöző, meg kell hagyni. 

A tibeti zárónap délutánján két program szerepelt: a Sera-kolostor és egy falu megtekintése.

A Sera-lámakolostor (702-713) Tibet három legnagyobb kolostorának egyike, eléggé a Drepungot formázza, kisebb léptékben. 5000 szerzetes számára épült, ma 300 láma lakja. Különlegessége, hogy minden hétköznap szertartásos vitadélutánt rendeznek a kolostor köves udvarán. A lámák párokra oszlanak, a kérdező áll, a kérdezett (úgy tűnt, nebuló) ül a sarkán. Nem vita ez tulajdonképpen, hanem feleltetés. A kérdező - ejnye, mit is csinál? - elmondja a kérdést, egyik lábát felemelve, majd dobbant és tapsol. Ez a felszólítás a válaszadásra. A kérdezett vagy válaszol vagy hallgat, a hallgatás a 'tétel' elfogadását jelenti. Letelepedtem egy kőre és vártam a fejleményeket. A lámák gyűltek, csoportokban a sarkukra ültek és beszélgettek, majd mintegy varázsütésre elkezdődött a szeánsz. Rövidesen a 713 képen látható párosra terelődött a figyelmem: a kérdező (oktató?) nagyon elégedetlen volt a párjával, a fa innenső oldalán üldögélő kisfiúval, úgy látszik, nem adott valami bölcs válaszokat. Volt alkalom, hogy fel is nevetett a hosszú legény (rossz pedagógus - gondoltam magamban). Hogy ez jobb módszer-e, mint az európai keresztény oktatás? Ki tudja?

Végül - nagyon fáradtan - meglátogattunk egy Lhasához közel fekvő falut. Helyi kezdeményezés, be akarják mutatni a falvaik fejlődését. Minta-falvak ezek valahogy, váltogatják őket, részesednek is a belépti-díjakból, meg árusítják a termékeiket. Az általunk meglátogatott faluban bio-termékeket. Népitánc-bemutatót is tartottak, szépen és kedvvel ropták a táncot, olyannyira, hogy amikor visszafelé jöttünk a boltjukból, még mindig táncoltak, maguknak. A falu rendkívüli érdekessége, hogy ott született a ma is élő Dalai Láma, megmutatták a nagyon szegényes házat (736-738). Jobban nézett ki az a házikó, amely a családi élet, gazdálkodás bemutatására volt kiválasztva. Szegényes, de tiszta, rendes ház, a lakói egyszerű emberek, de ott már a TV a 'tisztaszobában'. A családfő az udvaron téblábolt és váratlanul kinyújtotta egyikünkre a nyelvét. Tibeti köszöntés, a békés közeledés jele. Hogy mik vannak?

Este fakultatív tibeti népi tánc bemutatóra lehetett volna menni. Fáradtan és úgy vélve, hogy Indiában elég népi táncot láttunk, nem mentünk el. A hat magyar turista részére előadott műsorról elmondottak és Heves útitársam fotóit látva bánom. Azt mondták, talán felülmúlta az előző két előadást. 

Hajnalban keltünk, elbúcsúztunk Tibettől a reptéri úton megállva egy kis tónál, amelynek a túloldalán mini-lakótelep vagy tán inkább üdülőtelep vonzotta a szemet, az innenső oldalán pedig egy sziklába vésett Buddha nézett ránk a köré varázsolt fehér selyemkendők gyűrűjéből.

Két megjegyzéssel tartozom még. Az egyik: Tibetről azt írtam, hogy magas fokú autonómiára van szüksége. Fenntartom, bár nem fogadtam vakságot: Lhasán látni, hogy gyorsan fejlődik, feltételezhető, hogy ez egész Tibetre is érvényes. Remek. Az emberek azonban olyan fából vannak faragva, amelyik csak saját földben, saját levegőn virágzik bőven, virágzik szépen. A másik: A Himaláját délről, Nepálból és India északkeleti csücskéből láttam, elképesztően gyönyörű. Nagyon reméltem, hogy megadatik nékem, északról is gyönyörködhessek benne. Ez azonban elmaradt, fáj a szívem. A kopár, csupasz hegyek világa nem az enyém. Felülről, a repülőgépből se lehetett mást látni, mint havas foltokat. Pá, Himalája, azért maradjunk jóbarátok, lehet, hogy reinkarnálódok, ha sikerül, embernek és visszatipegek hozzád!

Sanghaj szerepelt következő programpontként. Sanghajra kicsit készültem, mert a Kína fejlődési adatait látva-hallva belekotortam az Internetbe és lélegzetelállító képeket láttam a sanghaji felhőkarcolókról. Mégis, amikor beléptünk a csillogó tisztaságú és fényű, modern reptérre (741-742), majd az esti kivilágításban tündöklő felhőkarcolókat bámultuk tátott szájjal, csak ámuldozni tudtam. És nem voltam egyedül, útitársaim meglepett reakcióiból ugyanazt a csodálkozást lehetett kiérezni, ami rajtam is eluralkodott. Tudva, hogy szinte lehetetlen jó fotókat készíteni a rohanó buszból az esti fényekben, mégis elkattintottam vagy tíz kockát. Nagyrésze használhatatlan lett, párat azért felraktam (745-755), mert elmosódottan is érzékeltetik a csodálatos hangulatot, amit a tetőtől talpig színes fényekkel kivilágított felhőkarcolók nyújtanak. 

Hamar világossá vált az addigi sejtés valós volta: míg Kínának (beleértve Tibetet) eddig szinte kizárólag a múltjával ismerkedtünk, addig Sanghajban a mával és a jövővel fogunk. Már a reptérről befelé utazva záporoztak a hihetetlenül hangzó adatok: Sanghajban (és nem Japánban, nem Franciaországban üzemel a világ leggyorsabb vonata, a múlt század (!) harmincas éveiben szabadalmaztatott német találmányt a német Siemens hasznosította itt, a rövid, a repteret az Expo-központtal összekötő, 33 km-es szakaszt a vonat 6-7 perc alatt teszi meg. (Ez ugyan 'csak' 300 km/órás átlag, de gondoljunk a gyorsulási és fékezési szakaszra!) nem volt nehéz elhinni, az egyik szerelvény épp beállt a reptéri állomásra. Tervek voltak Beijing és Sanghaj ilyen vonallal összekötésére, de egyelőre túlzott tehernek tartották és elvetették, de két rövidebb szakasz tervéről is lehetett hallani, valamelyik éveken belül meg fog születni. 22 000 nagyberuházás kivitelezése folyik a városban és közvetlen környékén (nehezen bár, de elhiszem). 100 km sztráda létezik a városon belül. Így kell lennie, ha kinéz az ember a busz ablakán, látja, hogy többsávos sztrádán halad, hogy számtalanszor fut át többszintes kereszteződésen, hogy félig kész átívelő szakasz csonkjai várnak befejezésre. És látni fogja az innen induló kirándulások alkalmával, hogy épülnek a sztrádák, akármerre jár. És olyan hárfa-hidak, amilyeneket eddig csak Nyugaton és Japánban építettek. Egyetlen példa: a Beijing felé vivő sztrádát éppen bővítik, 2x2-ről 2x4 sávra, észrevehető forgalom-korlátozások nélkül. Több darut használnak Sanghajban, mint az egész Egyesült Államokban összesen. (Na, ez habnak tűnik, vessük el. Vagy megszámolja nekem valaki?)

Nem véletlen, hogy a fotóink főként a modern Sanghajt mutatják be, egyrészt mert két napig csak buszból láttuk a várost, mert onnan utaztunk Suzhou-ba (tán Szucsu a legközelebbi megfelelője a kínai kiejtésnek) és Hangzhou-ba (Hancsu) és a magasan vezetett belső sztrádákról nem látni a földszintes városrészeket, másrészt mert ma már talán a felhőkarcolók adják meg a város karakterét. Rövidesen végképp ez lesz a helyzet, amit mutat a címlapra helyezett 'Sanghaj néhány év múlva' kép, amivel valami fotó-pályázatot nyert az ott élő Andrew Rowat. A kép a metropolis makettje, ami megtekinthető a 'Shanghai Urban Planning Exhibition Hall'-ban. A TV-torony körüli fehér felhőkarcolók még csak álmok, de nem magyar álmok, takarítják a területet számukra, vagy folyik az alapozásuk, látni a toronyból. Azért a tisztesség kedvéért, meg hogy ne érhessen 'habos ez a torta' vád, igyekeztem a valószínűleg néhány évtizede épült lakótelep-szerű épületeket is megörökíteni, azért is, mert érdekes ruhaszárító megoldásokat alkalmaznak: valami fémszerkezetet kitolnak az ablakpárkánynál vagy alatta, mint egy zászlórudat és arra teregetik a ruháikat (762). Olaszos látvány. A földszintes Sanghajt sikerült több képen lekapni: a 761-es és 823-as kép előterében a régi, kihalóban lévő Sanghaj látható, az ilyen városrészek lakói kapják meg az áttelepítési utasítást, ami ellen nincs felszólalási lehetőség, a 764-es kép jobboldalán régi házak, baloldalán új 'villanegyed' látható, valahol a város szélén. A 822 és a 824 (előtérben) a közelmúltat tükrözi, a 'hagyományos' várost, ami mögött már ott magasodik a jövő. Három kép a szálló (Zhao An Hotel****) közvetlen környékét mutatja be. Ez a szálló, a beijingihez és xianihoz hasonlóan remek volt, minden lényegessel ellátott szobák, kiváló étterem. Meglepetésül szolgált egy hirdetés a liftben: fix menüs ebédet hirdetett 28 jüanért, magyarul fillérekért. Érdekes lett volna kipróbálni. Még két felvételre hívom fel most a figyelmet, a 832 és 833 számúkra. Az első ugyanazon a gyártelepen a Mao-korszak gyárát ábrázolja, a második a nyitás korszakának szülöttét. Ilyen színesre dizájnolt üzemet eddig csak Svájcban és Németországban láttam, igaz, ez is Krupp, kínai Krupp. Végül - majdnem kihagytam - a 759-es is megérdemli, hogy ránézzünk, ez bepillantást enged abba, mennyi megoldatlan gond övezheti ezt a hihetetlen tempójú építkezést: az elektromos kábelezés nem felelne meg egyetlen 'komoly' ország előírásainak. Akárha Indiában járna az ember.

Most - hogy ne szabdaljam szét Sanghajt, ahogy a valóságban történt - ugrok két napot, átugrom Suzhou-t és Hangzhou-t. Csupán a harmadik napot töltöttük ebben a 16 milliónál több lakosnak életteret, munkát adó városban. Az eredeti programban a városközpont, a Bund, a 'Kínai Akrobata Show' szerepelt a második napon és a Jade Buddha-templom, az Óváros (China Town) a Mandarin-kerttel a zárónapon. Mi az, hogy China Town, hiszen Sanghaj Kínában van? - kérdezte egy kedves ismerős. Honnan tudjam, fel se merült bennem, gondolom valamelyik elnyomó idegen hatalom vette a galád bátorságot, hogy a kínaiak Kína-városát átkeresztelje a saját szájíze szerint, mintha az lenne az idegen test. Mint ahogy - értesültem az idegenvezetőtől - volt valahol (klubban?) olyan felirat, hogy "Kínaiaknak és kutyáknak tilos a bemenet!". Ezt az arcátlanságot az angolok Indiában, annak a bombayi klubnak a kapuján, amelyiknek tagjai voltunk 'játszották el', a tilalmat még aljasabbul, fordított sorrendben alkalmazva: "Dogs and Indians not allowed". Átok, ez aztán az igazi átok!

Na, kanyarodjunk vissza Sanghajhoz. Sorra kerültek a régi idők emlékei és a történelmi közelmúlt. 

Első programpontunk a Bund megtekintése volt. A Suzhou-i kirándulásról visszaérkezve mentünk el busszal a városközpontba és sétáltunk ki a folyópartra. Meghökkentőbb élmény ritkán adatik meg az ember életében. Az egész csoport szájtátva bámulta a szemközti látványt, a Pudong kerületet, az építészeti remekműnek számító TV-tornyot (Ázsia legmagasabbja) és a körülötte rajzó felhőkarcolók alkotta kereskedelmi központot. Idén ünnepelték az építkezés megkezdésének 15. évfordulóját. Tizenöt éve történt, hogy Kína akkori No1-ja (Teng?) felment a Bund világhírű szállodájának, a ma Béke névre hallgatónak a tetőteraszára, rámutatott a Pudong-ra és azt mondta: "10 év múlva azoknak a rizsföldeknek a helyén lesz Ázsia legnagyobb kereskedelmi központja." És ezúttal nem bla-bla volt, amit nyilatkozott,  mint annyi volt európai szocialista országban vagy mostani neokapitalizmusunkban lett volna vagy lenne. Ott állnak a varázslatosan szép, külön-külön is megejtő stílusú, színes ruhát viselő felhőkarcolók. New York-ot megjárt útitársak mondták, hogy New York is csoda, de az ottani épületek a múlt század harmincas-negyvenes éveiben épültek, sablonosak, Sanghaj varázsa elhalványítaná New Yorkot összemérés esetén. Különösen tetszett mindenkinek a torony melletti legmagasabb felhőkarcoló, nem a magassága, hanem a bája és opálosan tükröződő fényei miatt. Nappal és esti kivilágításban egyaránt bámulatraméltó szépség (a Sanghaj címlap fotóján). Talán egy óra szabadidőt kaptunk a szállóba indulásig. Mielőtt sétáltunk volna pár lépést a világ egyik legforgalmasabb bevásárló központjában, a Nanjing Road-on, felmentünk ugyanarra a teraszra, ahonnan Teng meghirdette a kereskedelmi központ építését. Senki nem figyelt ránk, nyugodtan sétáltunk ki-be a minden kategórián felüli szállodában, rápillantottunk egy épp folyó esküvőre (nem két fillérbe kerülhetett!) és útitársaim nyugodtan fotózták tovább a felhőkarcolókat (Magyarszéky fotók: 'Sanghaj.61-68'), nekem megint lemerült az akkum. Rossz (vagy tán nagyon is jó) szokásomnak megfelelően megszólaltattam a teraszon álló harangot, kínai-japán módra, vízszintesen lendíthető rúddal. Szépen búgott, szeme se rebbent a személyzetnek. A Nanjing Road tengerre néző szakasz nem hagyott különösebb nyomot bennem, akármelyik nagyobb nyugati város központja lehetne. Az egyik keresztutca sarkán aztán állt egy női bronzszobor, csak úgy, mintha éppen arra járt volna, onnan kezdve sétáló utcává szélesül és gombamódra épülnek rajta az új épületek. Kellemes lesz, ha elkészül, de mindig óriási tömeget kell kerülgetni.

Este itt is nagy élményben volt részünk, a sanghaji cirkuszban megnéztük a 'Kínai Akrobata Show'-t. Láttam már nemegyszer kínai cirkusz-művészeket élőben is, filmen is, a sanghajiak azonban a csúcsot nyújtották (Magyarszéky fotók, 'Sanghaj.80-86'). A magukat teljesen kicsavarni tudó nők, férfi ugró-akrobaták, lóca-tornyot egyensúlyozó férfi, 10-12 székből épített tornyon egyensúlyozó kölyök magas művészi fokon teljesítette a mutatványát. Engem teljesen lenyűgözött a tányérpörgető lánycsoport, akik egyenként 9-10 tányért pörgettek úgy, hogy közben akrobatikus mozdulatsorokat is végeztek, a legkisebb például átsétált négy társa fején. A legvalószínűtlenebbnek - egyhangú szavazattal - a 'motorosok gömbben' fantasztikus attrakciót találtuk . Négy (elfelejtettem, lehet, hogy öt) motoros száguldott egyenként belépve, majd kilépve a néhány méter átmérőjű gömbbe, ahol egymást kerülgetve döngettek. Tisztességes sebességgel kellett mozogniuk, mert függőleges köröket is írtak. Egyetlen rossz mozdulat és több embert ér súlyos szerencsétlenség. Vakmerőség, óriási tudás és gyakorlat.

Az egész kaland zárónapján - mint fentebb említettem - két  tervezett program várt ránk. Először a Jade Buddha-templomba (Yufosi) vezetett az utunk, valahol a város középpontjában találtunk rá (905-913). Óriási tömeggel kellett 'megverekednünk' minden lépésért, de megérte. Soha nem látható kincs- és szobrász-bravúr ugyanis a két jádéból készült Buddha-szobor, az egyik - lányos arcú - ülve néz valahová maga elé, haloványan, békésen mosolyogva, a másik  fekvő, könyöklő testhelyzetben, ugyancsak eléggé nőies pózban és lányos arccal néz a világba. Mindkettőt egy Huigen nevű szerzetes hozta Burmából. Ha igaz, mindkettőt egy-egy tömbből faragták, ez már önmagában felbecsülhetetlen értéket jelent. A művészi megfogalmazás, megvalósítás, a sok beültetett drágakő kifejezhetetlenné emeli az értéküket. Jó darabig nem védte templom ezeket a csodálatos ereklyéket, valami tanyaépület szolgált a hívők hódolatának színhelyéül, a jelenlegi templomot csak 1911-1918 alatt építették. Visszafelé szép, jól kezelt és láthatólag eredeti alkotásokat árusító üzleten keresztül vezetett az út. Újabb csalétek, finom falatokkal.

Az Óváros és a Yu Mandarin Kertje (Yuyuan) egybefolyik. Magyarszéky kölcsönadta a gépét, az abból született 'Sanghaj.21-60' képek erről az együttesről szólnak. Mesés világ és - nagyon lényeges - élő világ. Az Óváros bravúrosan szép épület-együttese éttermek, boltok, muzeális értékeket őrző könyvtár-üzletek és bazár, bazár szövevénye. Rendkívül szép, látványos és tömegek csodálják vagy élik benne mindennapi életüket. Én - fotózgatva - nem vettem észre, mikor léptem be a Mandarin-kertbe és ki onnan. Kevesebb az épület, azok a keleti kert alkotórészei, a kert maga nem fű és virág, bokor és fa, hanem épületek, szobrok, sziklák, kövek és tavak és zöld művészien megtervezett látvány-együttese. Több mint varázslat, szemkápráztató. Haladtam volna a csoporttal, de hol egy tetőelem, hol a sárkányfal, hol egy 'gömb-kapu' kapta el a tekintetem. Nem lehetett megállni, fotózni kellett.

Közben vagy utána megebédeltünk az Óváros részének tekinthető étteremben, amelyik - szokás szerint - modern üzleten vezetett keresztül. Itt jut eszembe, hogy az éttermek többsége minden igényt kielégített, ez is, előfordultak azonban érdekes viták. Nem itt, de nem jut eszembe, hol azon folyt a vita, hogy három asztalt foglaltak nekünk, pedig - kicsit szűkösen - kettőnél is elfértünk volna. Érthető megfontolás ott, ahol 8-10 ételt szolgálnak fel egy-egy asztalnál, a feleslegesnek tűnő asztal sok maradékot jelent. Másutt, konkrétan a legjobb, szecsuani ételeket felszolgáló beijingi étteremben arról vitáztak, asztalonként adjanak-e három üveg sört vagy csak két sört és egy akármi üdítőt. Ez kicsinyes ügynek tűnt. A kiszolgálás egyébként gyors és udvarias, többnyire mosolygós volt.

Délután rábeszéltük az idegenvezetőt, hogy szervezzen látogatást a TV-toronyba. Megtette. Az 50 jüan belépő lefizetése után felvittek bennünket a torony alsó gömbjének alsó, 263 m magasan lévő szintjére. A torony környékén folyt a terület előkészítése további felhőkarcolók építéséhez. Már az előcsarnok modern szépséget sugárzott. A lift nem a szokásos sebességgel lepett meg, hanem azzal, hogy nem éreztem semmi kellemetlen terhelést. Fentről pazar panoráma nyílt, a fátyolos, esőre hajló időben nem az egész városra, csak néhány kilométeres körzetre. A készített felvételek se csillognak-villognak, azt hiszem azonban, hogy így is visszaadják, mennyire modern világ tárulkozott elénk.

Maradt még másfél óra szabadidő, amit egy értékesebb emlék vásárlásának kísérletére pazaroltuk. A Nanjing Road-on bementünk a korábban kiszemelt üzletbe, percek alatt kiválasztottuk a tárgyat, majd fizettünk kártyával. A masinájuk abban a pillanatban beadta a kulcsot, nem lehetett tudni, mi történt? Elrohantam a buszhoz a mobilomért, ahol a lehívásnak meg kellett jelennie, a sofőr - joggal - sehol. Egyórás várakozás után, mialatt becsületesnek tűnő kísérletet tett az üzlet összes, kínaiul jól beszélő hölgye, hogy tisztázza a helyzetet, kénytelenek voltunk otthagyni a tárgyat olyan ígéret ellenében, hogy ha kiderül, hogy az összeg megjelenik a számlájukon, visszatérítik. Itthon derült ki, hogy a masina a művelet végrehajtása előtt döglött meg. Utazó, vigyázzon nagyon a kártya-használattal Kínában, úgy látszik, korai még!

A repülőtérre menet beugrottunk egy iskolába, ahol az angolos épületben minta-oktatás folyhatott. Láttuk, ahogy egy kislány zongorázni tanul, klasszikus európai zenét játszva. Bevezettek minket egy terembe, ahol piciny lánykák táncolni tanultak. Pár perc gyakorlás után felkértek egy-egy férfi látogatót és vele próbáltak táncolni. Árusították a művészeti tárgyak tanulóinak munkáit, több igen komoly tehetségről árulkodó művet lehetett látni. Vettünk is egy festményt, 14-éves fiúcska műve. Remélem, átadták neki a gratulációmat. Készítettem egy képet a táncoló kislányokról, búcsúként Kínától és hogy megörökítsem az ország jövőjét.

Valahol Sanghaj környékén került szóba az emberi élet értéke Kínában. Elhangzott, hogy hivatalosan mintegy 3500 embert végeznek ki évente, talán ma már nem nyilvánosan. A helyi idegenvezető rábólintott, hogy  a börtönök udvarán. A kivégzés tarkón lövéssel történik. Az elitéltek köztörvényes bűnözők, korrupcióban vétkesek, drog-terjesztők, emberélet elleni bűncselekmények elkövetői. Valaki hozzátette, hogy a nem hivatalos értesülések szerint a kivégzettek száma túllépheti a tízezer főt is. Az igazság ma kideríthetetlen, a hatalom nem közöl hivatalos statisztikát. Nagyon eltérő véleményeket lehet hallani a dologról. Meglepően sokan helyeslik. A magyarok körében az a tény, hogy itthon a sikkasztók, csalók többsége megússza szárazon a bőrét, nagyot tesz a helyeslő hangulat kialakulásához a latba. Az én véleményem, hogy az élethez való jogot Kínának is el kellene ismernie. Túlságosan sok volt az emberiség történetében az ártatlanul kivégzettek száma. Szeretném mielőbb hallani, hogy betiltották a halálbüntetést.

Az első 'kisváros', amit Sanghajból kiindulva látogattunk meg, Suzhou volt. Lakóinak száma valahol hatmillió alatt van. Gyönyörű sztráda vezetett oda,  Sanghajból kifelé is próbáltam fényképezni a várost, Suzhou felé közeledve pedig majdnem kiestem a busz szélvédőjén, mert előre vonzott a távolban megjelenő - a sanghajiaktól alig elmaradó - felhőkarcolók látványa. Bámulatra méltón szép és változatos stílusuk és a lázasan gyors építkezés mellett maga a tény is váratlanul hatott, hogy felhőkarcolók övezik a várost, mert Suzhou-t 'Kelet Velencéjének', a kertek városának hívják. Velencének, mert sok csatorna szeli át több mint kétezer éve, kertek városának, mert divatos a főnemesség és a vezető hivatalnokréteg kedvenc szórakozóhelyévé vált, a XVI. században több mint száz kert virágzott. Valamennyi túlélte az évszázadok viharait, amik közül az 1979-ben megalakult Suzhou Kertészeti Társaság néhányat helyreállított és megnyitott a nagyközönség előtt. Nemzetileg védett kulturális emlékek. A 'Szerény Hivatalnok Kertjét' az UNESCO is a világörökség részének nyilvánította, a legmagasabb, AAAA fokozatban. Ezt a kertet néztük meg első programpontként.

Javaslom, ne foglalkozzunk a Kert leírásával. A felvételek szebben beszélnek minden szónál és van belőlük elég. Az én suzhoui képeim között az első két sor a bevezető útvonalról látható épületeket hozza, a harmadik sor első képe a sofőrünk, nagyon kellemes, udvarias úriember. A következő három kép (785-787) a Kerthez vezető rövid útszakaszon készült és a régi város egy megragadó részletét mutatja be. Az utolsó kocka kivételével az összes többi (788-820) a Kert, írhatnám akár csupa nagybetűvel is. A 817 a Kert üzlete, ahol igencsak megbízható minőségű művészeti termékeket lehet kapni. De ajánlom végiglapozni Magyarszéky Zsolt vonatkozó képeit is: 'Szucsou.02-14'. Ő más szemmel nézte ugyanazt, több vizet és zöldet vett fel, mint én. Csak érdekességként említem meg, hogy a 'szerény hivatalnok' korrupció erős gyanúja miatt kegyvesztett lett, azért vonult ide vissza és a 'kis megspórolt pénzéből' építtette a kertjét, dolgozószobástul, teázóstul. Úgy látszik akkor is úgy mentek a dolgok, mint nálunk most, a többezer km távolság és másfél évezred időkülönbség nem tesz semmit. Hogy most mi várna rá Kínában, megírtam.

Az utolsó képem ezen a tablón az 1.sz. Suzhoui Selyemgyár (szocialista név a javából!) bemutatóterme, egyben üzlete. Igazi kínai selyemruházati cikkek között lehet válogatni, érdemes. A gyár mellett vagy hozzá tartozva jó konyhájú vegyes étterem van, ahol európai és kínai ételek közül lehet svédasztalról válogatni. 

Marco Polo hídját és a Tigris-dombot néztük meg délután. A híd körül valami nincs rendben. Ősrégi, az igaz, a baj csak az, hogy az a híd, amit Marco Polo leírt anno és ami bekerült a világ összes valamirevaló Kína-könyvébe, Beijingben van és úgy hívják, Lugouqiao . Csak úgy mondom, lehet, hogy a hiba az én készülékemben van vagy két Marco Polo hídról is tud a világ. A suzhoui hasonlít a mostarira, magasan ívelt, rövid híd, mintha hegyet mászna az ember. Előtte, mögötte utcai árusok, vigyázni, van jó holmi is, de sok a silány hamisítás. Majdnem lekéstem a buszt miattuk.

A Tigris-dombról három linket is adok az angol linkek között (Tiger Hill), kis lépcsőmászás után találkozhat vele a vándor. Négy A-s világörökség kincse. A mese szerint a nevét onnan kapta, hogy a Kr. előtti VI. században He Lu királyt ennek a dombnak az oldalába temették és a sírt fehér tigris őrizte. A sírt nem találták meg. A dombtetőn álló pagodát 961-ben építették, majd évszázadok múlva dőlésnek indult. Az alapzatát megerősítették, de a dőlést meghagyták, így ma a pisai ferde toronnyal vetekszik. A domb szűk, nem lehet elég messze menni, hogy a dőlést érzékelni lehessen. le is legyintettem, mint rossz mesét. Amint azonban a busz eltávolodott a dombtól, pontosan érzékelhetővé vált a dőlése és igencsak olyan a dőlésszöge, mint a pisaié.

Valamikor a nap során meglátogattuk a gyöngy-tenyésztők boltját, a Bang Fu Chun Pearl Store-t. Valami azt súgja nekem, hogy tévedek, Suzhouban nem jártunk két üzemben és ez a gyöngy-üzlet is ebédhez kötődött. Majdcsak kibogozódik ez a csomó is. Nagy értékeket képviselő, de édesvízi tenyésztésű gyöngyökből készült ékszereket árusítanak. Megéri, érdekes, hasznos.

"Ami az égben a Mennyország, az a földön Suzhou és Hangzhou" - mondja a kínai közmondás. (Lopom az Udvari-Kartali műből.) Hangzhou-t Földi Paradicsomként is emlegetik. Marco Polonak is rendkívüli módon tetszett, a világ egyik legszebb városának nevezte. A parkok városa név is illene rá, soha annyi zöldet városban, mint itt, nem láttam. A helyi idegenvezető asszony versenyt is rendezett, megkért bennünket, hogy búcsúzkodásnál nyilatkozzunk, Suzhou szebb-e vagy Hangzhou?

A hölgy egyébként is emlékezetes marad: elmondta, hogy állapotos, ez az utolsó csoportja szülés előtt, majd hozzátette, milyen jó nekünk (az asszonyainknak), hogy több gyermeket is szülhetünk. Ő ezt az egyet hozhatja világra és ettől nagyon szomorú. Kiderült, hogy a születésszabályozás igencsak kegyetlen módszerek csomagja. Az elsőszülött minden kedvezményt, jogosítványt megkap az államtól, a további gyerek vagy gyerekek semmit, az állampolgárságot, egészségügyi ellátást, mindent beleértve. Vannak kiskapuk, pénzzel meg lehet váltani sokmindent, de ez már nem kommunizmus, nem szociális rendszer (mert ezeknek egyenlő jogokat és esélyeket kellene biztosítaniuk, ugyebár), hanem vad... akármi. Persze óriási ez a kérdőjel is: mi jobb, a feneketlen nyomorban élő indiai százmilliók, akiknek a száma sehogyse akar csökkenni, szaporodnak és szaporodnak, az afrikai szuper-nyomor, éhinség és elképzelhetetlen betegségek, züllés vagy ez az embertelen születésszabályozás, ami a nyitással együtt meghozta a fejlődést és előrevetíti a nyomor felszámolását. Azt hiszem Kínának ezen a téren is sok tennivalója maradt a következő évtizedekre.

Nem emlékszem, mit is mondtunk a búcsúnál, a hölgy kérdése megválaszolhatatlan: más-más jellegű két 'kisvárosról' beszélünk (Hangzhounak is közel hatmillió lakosa van): Suzhou a kertek és csatornák és szép felhőkarcolók városa, Hangzhou pedig a nagy tóé és sok parké, talán még izgalmasabb épületekkel.

Mit is láttunk Hangzhouban? Nézzék a felvételeket:

Az első pár kép a város bevezető szakaszának épületeit mutatja, a 840-842 fotók egy négycsillagos szállodát, ahol az illemhely miatt álltunk meg és amelyiket le kellett fotóznom, olyan előkelően térdús, virágos és gazdag.

A második sor első négy kockája a 'Hat Harmónia Pagodája'. Feladata - ezért építették 970-ben -, hogy a Qiantang folyón minden év augusztusában  végigvonuló szökőárt megfékezze. Világítótorony szerepet is játszott. A köréje szőtt mese miatt is érdekes, de méreteivel és stílusával is hat a nézőre.

Egy utcakép (849) után következik a 'Nyugati tó', a város fő látványossága. Hajókáztunk rajta és gyönyörködtünk egyrészt a természeti szépségekben, a szigetekben, ősi hajókban, másrészt a part jelentős részén látható  modern épületekben. Igazán elbűvölő, különösen, ha az ember tudja, hogy részben mesterséges létesítmény a tó, amelynek 'karbantartásán', a császári időkben 200 000 iszapkotró, gátépítő munkás és kertész dolgozott (850-866). 

A város dicsekedhet az ország egyik legjelentősebb buddhista templomával is, a Lingyinsi-vel (870-től végig), amelynek két magyar nevével is találkoztam: 'Az ihletett visszavonultság temploma' és 'A lélek rejteke templom'. Az egyik név jobb, mint a másik. A templomhoz egy sziklafal mellett visz az út vagy inkább ösvény. A sziklafalat vagy a teljes hegyet önálló névvel is illetik, ő a 'Távolról ideszállt csúcs' (Feilaifend). A rege szerint amikor Huili (nem hangzik indiainak!) indiai szerzetes a III. évszázadban megérkezett ide, ránézett a hegyre és azt mondta, ezt ő jól ismeri Indiából, át kellett repülnie ide. A hegy szikláiba 300 Buddha-szobrot véstek, készítésük időpontja a X-XIV. század, az Öt Dinasztia és a Yuan (mongol) dinasztia  kora közé tehető. (Itt találtam meg a mongolokat.) A szerzetes 326-ban építtette meg a hegy lábánál a Lingyinsi templomot. A templom-rendszer itt is több csarnokból áll, a legjelentősebb A Négy Égi Harcos csarnoka, amelyben az aranyozott, 19,6 m magas ülő fa-Buddha látható. A szobor hátteréül egy 150 alakos szoborkompozíció szolgál.  

Esteledett, amikor odaértünk a nap utolsó programjához, a teaültetvényhez. Bemutató, kóstoló, üzlet. Jó volt viszontlátni a Dardzsilingben megismert tea-cserjéket. Pontosan olyanok itt is, mint Indiában voltak. Nem csoda, mert angolok vitték át a tea-kultúrát Indiába. Amit itt tesznek a terméssel, az azonban egészen más. Itt zöld teaként használják, a leveleket egyszerűen belefőzik forró vízbe. Nekem nem ízlett.

Utólag visszagondolva, talán Hangzhout találtuk a tiszták között a legtisztábbnak. Dereng, hogy a Nyugati tótól a Lingyinsi templomhoz sétálva dús ősi parkon át vezetett az utunk és ott valamelyikünk észrevételezte, hogy itt még a park útjai is tisztán vannak tartva, nem beszélve a fűről, amelyen se csikk, se összegyűrt zacskó vagy szalvéta. Azt hiszem nem túlzok, hogy nem láttam egész Kínában három-négy csikknél többet. Volt, aki megjegyezte az első négy nap után, hogy addig egyetlen csikkel találkozott. Nem derült ki számomra, szeretik-e a kutyákat, de hogy állati ürüléknek nyoma sincs a városok utcáin, az biztos. 

Az is feltűnt, hogy az ősparkokat új fákkal gazdagítják. Húsz-huszonöt cm átmérőjű fákat telepítenek, jól kikötik (kipányvázzák) őket és a törzsükre vastag köteleket tekernek, hogy az ágak minél magasabban nőjenek. Környezetvédelem vagy inkább -imádat, szorgalom, kultúra. Mindegyik edényükből üríthetnénk!


Eddig, a sanghaji repülőtérig tartott a hivatalos program. Sanghajban beszálltunk és vártunk. Én - hullafáradtan - elaludtam, arra ébredtem, hogy valami kis ennivalót szolgálnak fel a még földön álló gépen. Na, ebből várakozás lesz, gondoltam és azonnyomban újra elaludtam. Legközelebb az újabb felszolgálásra ébredtem fel. Valamiért én kétórás várakozásra emlékeztem, kiderült, hogy 4 órahosszat tartott a gépben ücsörgés. Beijingben lekéstük a csatlakozást. Megjelent a Malév képviselője, és lazán közölte, hogy nem tudta visszatartani a Hainan légitársaság budapesti járatát és nem tudott nekünk más megoldást se találni, meg kell várnunk a két nap múlva induló gépet. Paff! Pakolás, hurcolkodás, busz, a buszra, az ülésekre és azok közé rakták fel a csomagokat, irány a reptér melletti tranzit-szálló. Ott várakozás, majd nagynehezen megkaptuk a kulcsokat. Maga a szálló nem nézett ki rosszul, de enyhén szólva is pocsék szobát kaptunk: a valaha zöldes szőnyegpadló olyan fekete volt, mintha szeneslegények jártak volna rajta egy hónapig, a zuhanyrózsa-zuhanyfüggöny olyan ügyesen működött együtt, hogy egyetlen zuhanyozás elúsztatta az egész fürdőszobát. Panaszkodni se mertünk, nehogy esetleg újra kelljen kezdeni a pakolást-hurcolkodást, a feketeségről kiderült, hogy már betaposódott, nem koszol, a zuhanyrózsát átszereltem, a zuhanyfüggönyt lebéklyóztam, kibírtuk. A fáradtsággal nehezebben bírtunk, mi is, a többiek is. Délelőtt aludtunk és kóvályogtunk, délután a közeli bazárt látogattuk, kitört az ócskaság-vásárlási láz. Közben elfogyasztottuk a légijáratokra előkészített ebédünket, este pedig kaptunk valami gyenge kínai vacsorát. Este kihirdette Kaiser Misi, a helyzetet rendületlen nyugalommal fogadó idegenvezetőnk, hogy a második pótnapra szervezett városnéző túrát X. jüanért (elfogadható összeg volt), három helyszínnel és ebéddel. Általános öröm fogadta.

Magyarszéky Zsolt ismét felajánlotta a gépét vagy a kártyáját, valahogy elfeledkeztem róla és most itt állok fotók nélkül. Sebaj, elmondom csendben, mit láttunk a mázli-napon. (Jóbarátnőnk SMS-e szólt valahogy így: "Mázli! Rohanjatok városnézni.")

A nap gyönyörűen indult, mert újra költői nevű helyre kalauzoltak bennünket az idegenvezetők: az Illatos Hegyre. Hatalmas park alul, majd erdő és fölötte magasodik a háromlábúnak mondott szikla, amely sűrűn karcolja a felhőket és sűrűn öltözik ködbe, ezért az alatta lévő XII. századi buddhista kolostor füstölőjének nézték vagy azzá álmodták-költötték, innen a név. Kabinos drótkötélpályával fel lehet jutni a csúcsra, nekünk azonban erre nem jutott időnk. Jó nagy sétát kellett amúgyis tennünk, hogy eljussunk a tóval, szökőkúttal, kis szikla-alakzatról zubogó vízfüggönnyel (beálltam mögé), kerti pihenőkkel tarkított parkon keresztül a kopottas templomig. A templom így is gazdag, szobrokkal és - ha emlékeim nem csalnak - domborművekkel díszes, de ezúttal az igazi örömet a park, a tó és a friss levegő hozta. Két linket is adok az 'A megtekintett látnivalók' oldalon, valami képet adnak a hely szépségeiről. Visszafelé baktatva egy tibetinek vagy legalábbis nyugatinak látszó mongol-arcú (milyen fura dolog a keleti vonásokat most nyugatinak mondani!) hölgyre és a karján (hátán?) ülő kisgyermekére lettem figyelmes. Honnan jöhettek idáig, mi lehet az anya foglalkozása? Nem zavartam meg a csendes nézelődésüket, csak a gyermeknek intettem, aki a baráti gesztust nagy örömmel fogadta és a kapuig integetett, többszáz méteren keresztül, mígnem elvált az utunk. 

Ide be van írva klaviatúrám gyöngybetűivel, hogy 'Óváros'. Ha fene fenét eszik is, nem emlékszem most, miről is van szó? Egy ki tudja hánymilliós metropolis óvárosa? Remélem, volt útitársaim hamar megsúgják. Milyen rövid is a memóriám, ajaj! Valami kimaradt, az biztos!

Azt hiszem ekkor következett a legjobb ebéd, amit az út alatt kaptunk. Kihirdettetett, hogy szecsuani a konyha. Ízlett minden fogás, szépen tálalták is, a kezdeti sör-huzavona után gyors és figyelmes kiszolgálásban részesültünk. Itt is vettem a bátorságot, hogy megmondjam az egyik pincérnőnek: szép. Meglepő dolog történt, zavarba tudtak ejteni, annyira, hogy nem is emlékszem pontosan, mi is zajlott le. A tényleg csupa mosoly és báj hölgy - mint sokan a turistákkal foglalkozók között - kedves mosollyal köszönte ugyan a bókot, de vagy ő mutatott a kolleganőjére vagy az maga lépett elő a kérdéssel: "És ő?" Meg kellett ismételnem a bókot, mire az ajtóig kísértek, fülig érő örömmel. Nem hiszem, hogy a kínai szokások nem engednek meg ennyit.

És következett a két pótnap utolsó programpontja, a Beihai Park, helyesebben a Park hatalmas együttesének egy része, a hídon megközelíthető Jáde-sziget dombjára épült fehér buddhista dagoba, azaz tömör tornyú pagoda (Yong An Temple White Pagoda). Ezt is csak most tanultam meg, mi is a dagoba, én egyszerűen sztúpának hívtam, mert úgy néz ki. Igaz, a sztúpához valamelyik isten ereklyéje is szükségeltetik. Az 'A megtekintett látnivalók' link idevágó sorába beillesztettem a címoldalon található 'Photo Album of Beijing - minden benne van! ' album első ide vonatkozó URL-jét, de ezt a beillesztettet több követi, sokat meg lehet belőlük tanulni. Maga a dagoba is érdekes, de onnan jó kilátás nyílik a Beihai Park jelentős részére, a 37 hektáros mesterséges tóra (XII. század!) és a tó túlpartján lévő Kerek Városra.

Záróakkordként szabadidőt kaptunk a belváros megtekintésére. Itt se nagyon kapott levegőt az ember, mint Sanghajban. a központi utca vagy út vagy akár tér, mert olyan széles színes burkolata talán márvány, de lehet, hogy 'csak' gránit, sima, mint a jó jégpálya és csillog a tisztaságtól. Az épületek nem felhőkarcolók, de tízemeletesek és változatosak. Minden második épület bank, a köztes pedig modern áruház mozgólépcsőkkel, csillogó fényekkel, levegős terekkel és mindenből kiömlő szép árutömeggel. Az egyik saroknál, ahogy az út valahogy szélesedik természetes helyzetben 'élő' bronzszobrokkal ütközik össze az ember: kuli a riksájával, nézelődő nő (ha nem csal az emlékezetem). Igen tetszetős. A kirakatok csillogása itt ismét előhozta a vásárlási kényszert. Be egy üzletbe azért, amit Sanghajban nem sikerült megvenni. A válogatás itt is öt percig tartott, de a kártyáinkat nem fogadták el: ott van szemközt ATM, tessék készpénzt hozni. Az ATM elutasítást írt ki: túlléptük a limitet. Vissza az üzletbe, mondjuk, hogy ez lehetetlen. Akkor menjünk a 'State Bank of China'-ba. Merre van? Az egyik ifjú hölgy ugrik, kövessük. Két ház árkádjain át, mozgólépcsőn föl-le, itt az ATM. Maradjon velünk. Marad és segít. Ha nem tette volna meg, ma se tudnánk, hogy az ATM-ek vannak korlátozva. Kétszeri lehívás, minden OK. Vissza már békésen mosolyogva, tört angolságával beszélgetünk. Pár perc és kis kincsünkkel távozhatunk. A sztori rossz, a készség nagyszerű. Ez is a mai Kína része!

Mielőtt elbúcsúznék Kínától, elmondom, a helyszín megnevezése nélkül, mert nem tudom, mit szabad az ottani üzleteknek és mit nem. Az egyik emléktárgy-üzletben megkérdezték, nem érdekelnek-e eredeti régiségek. Mondtam, persze! Átvezettek egy két teremből álló elkülönített egységbe. Az egyikben 100 évnél, a másikban 200 évnél nem régibbek a kiállított tárgyak. - mondták. Igyekeztem leplezni a megdöbbenésem: fantasztikus szépségű dísztárgyak csontból, fából, bronzból, pénzérmék, jáde, mifene. Mondták, hazaszállítják, ha megveszek valamit. Hihetetlen, de állítólag teljesülnek az ilyen aktusok. Kína, XXI. század.


Másnap, a beijingi túra másnapja reggelén megérkeztünk Ferihegyre. A hídból egy zárt ajtóhoz vezetett az utunk. Mögötte egyenruhás férfi integet, hogy menjünk a mellékajtón lefelé. Az is zárva. Visszaintek, mi a helyzet. Kinyitja az első ajtót, majd az oldalajtót. OK, megyünk vagy ötven lépést, újabb ajtó, az is zárva. Vagy öt perc múlva kínai fiatalember jelenik meg és nyit. Ő legalább elnézést kér. Itthon vagyunk!


Döbbenet, komolyan mondom, döbbenet! Beijing harmadik napját igyekeztem élvezhető olvasmánnyá tenni, amikor megérkezett a National Geographic legújabb, 2005 júliusi száma és benne a 28. oldalon induló elképesztő cikk a  Ming dinasztia óriási hajóhadáról: 'China's Great Armada'  (a megjelenő oldal közepe táján található a cikk). Kolumbusz előtt közel egy évszázaddal az alighogy megszületett Ming-császárság egy foglyul ejtett és kasztrált közép-ázsiai eunuch, Zheng He kezére adja többszáz, az európai hajókat méretben többszörösen megszégyenítő hajóból álló kereskedelmi flottáját, és a kétméteres mohamedán óriás 1405 és 1433 között hét utat vezényel le. A legnagyobb 'kincs-hajók' 9 árbocot hordtak 120 m hosszú és 50 m széles hajótestükön. A valaha is épített legnagyobb fahajókat többszáz kisebb teherhordó-, hadi- és ellátó hajó kísérte, többtízezer emberrel a fedélzetén. A meglátogatott országok sora is hihetetlen: a mai Indonéziát Jáva szigetéig több ponton érintették, Sri Lankának déli csücskét, a 'Dondra Head'-et érintve India ma is fontos városaiban, Quilonban, Cochinban, Malabaron és Calicutban ért véget az első három hajóút. Sri Lankában a Dondra Head-en vették észre a közeledő armadát, először csak árnyékként a horizonton, aztán közeledő felhőként, végül több mérföld szélességű úszó városként. Az ő döbbenetük nem lehetett nagyobb az enyémnél: Kína a két hét alatt levett a lábamról, de ez a hírcsokor még jobban mellbevágott. Nem tudom, a tudatlanságom határtalan-e vagy a történelem festette túlságosan halovány színekkel ezt a technológiai, hajóépítési, kereskedelmi, politikai és katonai bravúrt? Nem hangsúlyozni, hogy Kína már a XV. században szuperhatalom volt!? És a hajóutak aztán elérték az arab világot (az iráni Hormuz, majd Aden, kis kitérővel Jeddah/Mecca), végül Afrikát (Kenya és Tanzánia). Hihetetlen! Ma is élő kínai közösségeket hagyott hátra, követeket fuvarozott oda-vissza, igyekezett barátságokat kötni, ajándékkal látta el a fontosabb helyeket, neki idegen templomokat. Több megjárt vidéken ma is istenként emlegetik.

Ez a történet - úgy látszik - megemészthetetlen méretekre bővül. Könyvesboltban keresgélve akadt a kezembe Gavin Menzies '1421 - Amikor Kína felfedezte a világot' című könyve, amely ismerteti a szerző, egy angol tengeralattjáró-kapitány másfél évtizedes kutatásainak eredményét. Azt a megállapítást, hogy a kínaiak több flottája hajózta be a Földet a XV. század elején - jócskán megelőzve az európai felfedezőket - és elképesztően alapos csillagászati-térképészeti ismeretek birtokában feltérképezték a világ számtalan földrészét, legalábbis azok partvonalát. Az egyetlen kivétel Európa! Hihetetlen, legjobb, ha belelapoznak a szerző erről szóló Web-lapjába: 1421 . Nem tudom megálni, hogy ne idézzek néhány fontos adatot, történést a műből: Gavin Menzies.


Pár szó arról, milyen retteneteket kellett átélnie ennek a népnek. A kínai vérből származó császárok kegyetlensége is határtalan volt, legalábbis arra utal néhány információ: az, hogy mindenkit, a fegyvereseiket, tudósaikat, minden hímnemű lényt, aki a császár közelében tartósan élt, kasztráltak, borzalmas egyszerűséggel. A kasztráltak 40%-a belehalt a műveletbe. A hihetetlen mérvű kizsákmányolásra utalnak azok a történelmi adatok, hogy a rabszolgaságtól kezdve olyan adókig, és azok kegyetlen behajtásáig, ami éhínségekhez vezetett, minden eszközzel kizsigerelték az alattvalóikat. Azt hiszem, a világtörténelem kevés olyan országot ismer, ahol a parasztlázadások történelemformáló ereje döntőbb lett volna, mint Kínában, ahol több dinasztia bukását eredményezték. A rettenetes terrorra utalnak a császárok temetkezési 'szokásai' is, az, hogy egész környezetüket magukkal rántották a sírba. Talán náluk is kegyetlenebbek voltak a mongol hódítók. Kublaj Kán, Dzsingiz Kán unokája, a néhány kis mongol törzs szövetségéből kinőtt dinasztia egyik legjobb hadvezérének stratégiája egyszerűen működött. Hírnököket küldött a kiszemelt városba, megüzente, hogy ha megadják magukat, nem lesz bántódása senkinek. Ahol ellenálltak, ott mindenkit, az utolsó szál csecsemőig lemészároltatott. Ennek 'köszönhetően' hódítása futótűzként haladt előre. Elfoglalta Koreát is és a koreaiakkal 3000 hajót építtetett, hogy bevegye Japánt is, akiket csak egy jókor érkező tájfun mentett meg. Ő alapította meg az első idegen dinasztiát, a Yuan-t (a mai fizetési eszköz neve onnan származik?), rugalmasan átvette a létező kínai kormányzás gépezetét és közel száz évig uralkodtak Kína felett (1279-1368). Ez egyébként ugyanaz a 'horda', amelyik Magyarországra is betört (tatároknak hívta őket Európa), Mohinál lemészárolt 60 000 embert, majd pusztított a nyugati határainkig. És ugyancsak ennek a dinasztiának a tagjai igázták le Indiát is, mogul, nagymogul név alatt, ott is koponya-gúlákat építve a lemészároltak fejéből. Úgy tűnik, a  mandzsúriaiak, a Qing dinasztia megalapítói nem voltak kegyetlenebbek elődeiknél, csak igazi elnyomó hatalomként kizárták az eredeti kínaiakat (hanokat) a hatalom felső régióinak a tisztségeiből, megtiltották a házasságot a két nép gyermekei között és számtalan egyéb módon alázták meg a kínaiakat. A veszély iránya az európai hatalmak megjelenésével változott nyugatról keletre, ahonnan, a tenger felől érkeztek hajóikon a portugálok (Macao), spanyolok, majd az angolok és franciák. A mandzsuk nem mérték fel a veszély igazi nagyságrendjét, sőt, az európai árukat - mint idegent - silánynak minősítették (lehet, igazuk is volt). Anglia elárasztotta az országot Indiából beszerzett ópiummal (gondoljunk bele az aljasság méreteibe!), mígnem a kínaiak elfogták az ezzel foglalkozó külföldieket, elsősorban angolokat, amire az Ópium háború (1839-42) volt a válasz. Súlyos veszteségeket mértek a helyiekre és  koncessziók sorával építették ki uralmukat felettük. Ennek a folyamatnak részese volt az Osztrák-Magyar Monarchia is, azaz mi is. Nem tudok a szerepünk értékeléséről, gondolom, történészeink erről az imperialista szerepről is be tudják bizonyítani, hogy a béke, jólét és keresztény hit áldásait vittük a világ másik végére. A viszonylag kevésbé kegyetlen korszakok után aztán a japánok mutatták meg Kínának és a világnak, mi a vandalizmus, a teljesen elvakult terror. Az 1937-45 között dúló háborúban irtózatos mészárlásokat hajtottak végre, a világ főként a nankingiról tud, ahol legkevesebb 30 000 civilt, nőket, gyermekeket kaszaboltak le két-három nap alatt. A kommunista rezsim áldozatainak száma is megszámlálhatatlan, szélsőségesen eltérő adatokról hallani, olvasni, a kulturális forradalom áldozatainak számát tízmilliókban mérik.

Miért hozom most mindezt elő? Egyrészt mert ennek ismeretében még csodálatosabb a mostani fejlődés, utal arra, hogy a kegyetlen zsarnokság(ok) alól felszabaduló embereknek szárnyuk nő, óriási tettekre képesek, másrészt vallom, hogy a szörnyűségek elviselésének 'edző' hatásai következtében a teherbíró képességüknek mérhetetlennek kell lennie. 



Utazásom egyik célja volt eldönteni magamban, kinek van igaza, annak a fiatal magyar vállalkozónak, aki nagyképűen lekomcsizott, amikor csodálatomat fejeztem ki Kína szédületes fejlődése fölött, vagy nekem, aki régóta kétlem, hogy a kapitalizmus lenne az egyetlen lehetséges és igaz út az emberiség fejlődése számára. Ezzel a kérdéskörrel a Web-oldalam több fejezetében foglakozom, így vagy úgy, komolyan vagy dühösen, néha keserűen humorizálva. 

Úgy érzem, eldöntöttem a kérdést, tények és szimpátia, élmények és jövőbelátó képesség alapján: nekem van igazam! 

Íme az indokok:

- Semmi se támasztja alá azokat az állításokat (amit az említett alak is magáénak vall), hogy a kínai fejlődés rövidesen összeomlik, megáll és az ország gazdasága hanyatlani fog. Aki Kína makrogazdasági adataiban el tud igazodni, annak nincs további bizonyításra, mankóra szüksége. Kína tovább is rohamosan fog fejlődni és a világ egyik, lehet, legerősebb hatalmává fog válni ennek az évszázadnak a közepéig.

- A tények, miszerint ez a fejlődés kommunista párt és kormány vezetése mellett, az állami tulajdon, jelentős (talán döntő) állami szektor részvételével generálódik, igazolják, hogy a magántulajdon és parlamentáris demokrácia felsőbbrendűségét valló teóriák papírtigrisek, igazságtartalmuk megkérdőjelezett, a világpolitika és világgazdaság feletti uralmuk nem lesz kizárólagos és végleges. Igaz, egyrészt számtalan negatív jelenség kíséri a kommunista párt és kormány monopol-helyzetét és intézkedéseit, másrészt az igazi lendületet a külföld és a magántőke felé nyitás, a piacgazdaságnak teret biztosítás, a demokratizálódás első lépései adták. Nem jelenti ez azonban, hogy a folyamatot azokig a végletekig kell vinni, amelyek a szabadpiac elvein működő élősködő gazdaságokat, államokat jellemzik. Hogy hol az átalakulás határa, miként lehet a megfelelő középutat, kombinációt megtalálni, túlnő a képességeimen, de a legközelebbi két évtizedben el fog dőlni.

- Nem érzékelhető, hogy Kína ezt a gyors erőgyarapodást bárki ellen ki szeretné, ki fogja használni. Ha nem támadják meg vagy nem szorítják sarokba, hatékony együttműködésre lesz képes és kész.

- A fejlődés egyik legfőbb motorjának az ősi kultúrát és az ország népeinek tehetségét, szorgalmát, energiáját látom. Ha ez párosul annak felismerésével, hogy közel az a jövő, amikor nagyobb kanállal meríthet a ma még szegény a közös levesből, ezek a tulajdonságok még nagyobb erővé válnak, még gyorsabb fejlődés segítői lesznek.

- Bár az ország ma sok tekintetben túlszaladt a nyersanyagkincseinek bázisán és importra szorul, mivel Kína rendelkezik a világ legnagyobb természeti kincsestárával, a nyersanyagok kiaknázásával és belülről biztosításával utol fogja érni a termelés fejlődését.

- A nagy kérdés, ami eldönti számomra - ha megérem -, hogy Kínát végleg követendő példának tekintsem-e: milyen gyorsan és milyen alapossággal számolja fel a szegénységet, nyomort. Én ezt az időpontot most 2020-ra jelzem. Ha ez tényleg bekövetkezik, Kína lesz az első ország a világon, amelyik az óriási belső szegénységet - elvi alapokból és józan megfontolásból - felszámolja. És ez mindent eldönt.

Egyelőre ennyi!


"Az igazság nem tér el az emberi természettől. Ha az, amit igazságnak tekintünk, eltér az emberi természettől, nem biztos, hogy igazságnak tekinthető." (Konfuciusz)

"Szavamat megérteni könnyű / és megfogadni könnyű. / Mégse bírják megérteni, / se megfogadni. / A szavaknak ősapjuk van, / a tetteknek királyuk van: / ezt nem értik az emberek, / és engem ezért nem értenek. / Ha vannak, kik megértenek: / ez az én gazdagságom. // Ezért a bölcs / drágakövet hord darócruhában." (Lao-ce: Tao Te King)