Szépírások

A Várban...

A Várban
Épp csodára vártam,
Mikor nagy hasát az ég
Ráereszté a kék Dunára.
Konstatáltam: ha a folyó színe kék
Az operatőr nem lehet más, mint Sára.
S pityókás kedvemben lestem,
Mint ölelkezik Pesten
Füst s korom.

...
Vártam ott és elégtem,
Hamvaim betaposták a sárba.
Gyúrtam magamból könnyű légi gépet
S felszálltam ismét a Várba.

Ezer öröm és a legszilárdabb, legkövetelőbb kapocs a gyermek. Hallom, több gyereket terveztek és ennek örülök. Készüljetek rá gonddal, felelősséggel.

Miután nekünk nem okozott gondot Amrita nevelése, egy-két hadititkot azért elárulok:

- Soha ne feledjétek, hogy a gyerek gyerek, akkora, amekkora, ha okosabb is koránál, akkor se nő nagyobbra.

Szabó Lőrinc egyik legnagyszerűbb verse a „Lóci óriás lesz”, ebből mondok el pár sort. Szabó Lőrinc Lócival játszik és leguggol mellé:

Nehéz abbahagyni ezt a verset, mindennapi olvasmánynak kellene lennie szülők, pedagógusok és politikusok számára. Csupa bölcsesség.

- Másrészről azt se feledjétek, hogy a gyerek nem buta, csak kicsi. Gyorsan és jól tanul jót, rosszat egyaránt. Sok szép és okos mesét mondjatok gyermekeiteknek. Különösen, ha tovább durvul ez a világ.

Végül – most már Szabó Lőrinc mankója nélkül – azt tanácsolom nektek, hogy szakítsatok meg minden kapcsolatot, élőt, holtat, történelmit, jelenkorit, jövőbe futót, akinek és aminek a legkisebb köze is volt, van, vagy lesz az erőszakhoz. És ezt nem csak a közelmúlt szörnyű eseményei miatt mondom, hiszen azok csak csepp az emberiség erőszak-tengerében, hanem mert jómagam nehezen viselem ennek a tengernek a legkisebb rezdülését is. Elég volt! Kerüljétek. Minden gondolatotokkal, minden mozdulatotokkal tiltakozzatok az erőszak ellen. Segíthet talán a kis családotok belső békéjének biztosításában is.

És most zárnám nem csak a tanácsaimat, hanem az egész köszöntőmet. Mikor írtam, gondolatban szétnéztem a templomi szertartás közönségén, a mostani kedves vendégcsokron és az esti bulitok fiatalságán és nagyon jó érzés öntött el. Öröm, hogy ilyen sok ember, szerető rokonok, jóbarátok vesznek körül benneteket. Őrizzétek ezeket a kedves emberi kapcsolatokat, soha ne hagyjátok kihunyni a barátság lángját. Ezek a kapcsolatok megsokszoroznak benneteket, erőt adnak, amikor szükségét érzitek.

Május 26., Zeneakadémia, Ránki Dezső Schubert zongoraestje. Három szonáta, külön-külön varázslatok: A-moll szonáta, D 537 (Op.164), A-dúr szonáta, D 664 (Op.120) és A-moll szonáta, D 845 (Op.42). Sokadszor csodálom meg a Zeneakadémiát, bravúrosan kellemes művészi alkotás. Ránki besétál, a tőle megszokott szertartásos meghajlások után leül a zongorához és csak pillanatokig koncentrál, lendületesen csap le a billentyűkre. Hangvihar, fantasztikus zivatar, hogy tud valaki ilyen bámulatos muzsikát elővarázsolni valahonnan a zongorából és felette lebegve? Becsukom a szemem, egy-két évtizede még színek, formák jelentek meg a békés szemhéjak mögött, a legszebb pillanatokban bizseregni kezdett a gerincem. Most még várat magára a csoda. Így is ámulatraméltó varázslat. Az A-dúr szonáta azonban megtöri a kopott agy ellenállását. Megjelennek az első képek: a zongora felől felcsapnak a hullámok, mintha napkitörés tarajai akarnának rámrontani! De nem, lágyabbak és nem vérvörösek, kék-rózsaszín-sárgába omló gömbök, az arcomhoz érve kihunynak. Forrongó, zöldes, szürkébe forduló láva-gejzírek váltják a gömböket, mintha a Solaris felszínét látnám Tarkovszkij filmjében. Bugyognak kerek felszín-foltok, elsimulnak és békésebben forognak, belesimulnak a nyugodt tengerbe, majd fellobbanva kilövellnek valami ragacsos láva-csóvát. Nyugalom. A távolban feltűnik a horizont, zöldesen fátyol-fénylik valami növény-sor, fénylő gyöngyök futnak végig rajtuk, villogva, mint ahogy a tenger buborékai váltak le az ujjaimról Latakia kikötőjében, holdfényes éjszakai fürdőzés közben. Ne tűnjetek el, maradjatok! Az A-moll szonáta újabb meglepetést tartogat. A váltakozó színek és bugyogó terek egyszercsak átváltanak befagyott tóba. Felettem az áttetsző jég-burok, teleszőve növény-liánokkal, levelekkel, köröttem csend, nincs víz, csak lebegés. A burok váratlanul, mintegy varázsütésre szétpattan és a helyén polip-csápok kúsznak felém a zongora felől. Tekergőznek, nyúlnak, mintha magukba akarnának fonni, váltják a színüket, haloványzöldet, sárgába hajlót vált fakókék, majd az tengerkékbe mélyül. Soha szebb élményt.

A művészt tomboló taps köszönti. Mióta ismerem, hallgatom, először látok mosolyt bujkálni az ajka körül. Lehet, számára is nagy élményt jelentett?

Köszönöm Ránki, köszönöm zene, köszönöm művészetek, köszönöm technika, köszönöm emberi agy!

Álom volt? Akkor mart szíven, amikor a nagy fekete szedán sarkába húzódva néztem - Damaszkusztól távolodva -, mint sivárosodik el a táj. Elmaradtak a fák, majd a bokrok is, gyorsan kapaszkodtunk fel egy dűnére, amelyen csak kúszó, széltől csapongó szálakra bomló növényzet kínlódott. A volánnál Husszein, mellette ketten, hátul közrefogtuk valakivel Allahzrírt, a pavilon virágát. Nem vele foglalkoztam akkor, hanem az agyamban kígyózó, síró gondolatokkal. Így írtam le őket később:

"Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristály-szaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihuny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik.

Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, a saját igazáért küzdés sose volt eleme, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény."

Persze, hogy magamról szóltak a gondolatok, a rebbenet, a sok kis apró bántalom, a sokasodó, terebélyesedő bánat. Van-e tovább, kell-e tovább, mire jó, hová vihet a tovább?

Husszein felüvölt arabul, félreáll az útszélre, ugrik ki a kocsiból. Maradjatok - szól vissza rohantában, magyarul. Szemközt, a lejtőn lefelé óriási billenőplatós teherautó áll, több kocsiból rohannak oda. Pajszerrel próbálja valaki nyitni a fülke ajtaját. Mi történt? Husszein döbbent-rémült tekintettel ballag vissza: Nincs segítség, hirtelen fékezett és rájuk zuhant a kő-rakomány, összenyomta mindkét embert. Az egyik halott, a másik még él, de orrán-száján ömlik a vér. Meg fog ő is halni. Csend. Indulunk tovább. Pokolivá izzott a hőség a kocsiban, amíg álltunk. Véletlenül hozzáér a kezem a tető-drapériához, mintha forró vasalóhoz értem volna. Homszban rövid séta, de áll a levegő, áll a hangulat, mindent megdermesztett a rémület. Inkább magunkba nézünk, mint a városra, egymás tekintetét is kerüljük: mondani kellene akkor valamit, de mit lehetne?

Latakiában gyenge a szállás, bérlakás inkább mint szálloda. Igen nagy viszont a barátság, a vendégszeretet. Ott sürögnek a háziak Husszein vezérlete mellett a konyhában, sütnek-főznek. Allah itt valahogy - van mindig magyarázat - nem látja, talán, mert ránkesteledett: esszük a főztjüket, de iszunk is rendesen, a muszlim arabokkal együtt. Pár méterre a víz, a halkan csobogó tenger. Kimegyünk sétálni, lassan kisimul a víztükör, a távoli móló és a parti házak fényei futkároznak a vízen. Fürödni kell, ki jön velem? Valaki vállalkozik, gatyára vetkőzünk és beúszunk a selymes, simogató vízbe. A másik visszafordul, én úszom tovább és bámulom a furcsa, meg-megtörő, tükröződő fényeket. Majdnem felkiáltok meglepetésemben: a nem szorosra zárt ujjaim hegyéről jánosbogár-fények peregnek le, arasznyi hosszban világítva tovább. Varázslat! Mi ez? Nincs magyarázat, nem értem, később se senki. Úszok tovább és gyönyörködök a világító buborékokban. Nagyon elcsatangolok az ámulattól, mire visszafordulok, alig veszem ki a partot. És a varázslat tart tovább, csak partközelben szűnik meg. Gyönyörű emlék, ha visszagondolok és becsukom a szemem, ma is látom!

Allahzrír... Igen, furcsa név, magyar nőnél különösen meglepő. Kis Allah-ot jelent. Husszein barátja keresztelte el így. Egy kuvaiti olaj-milliomos, aki a szíriai hadsereg egyik magasrangú tiszteként konfliktusokba keveredett a vezérkarral, átsétált Kuvaitba, vett egy darabka földet, leszúrta a sétabotját és ömlött az olaj. Mese, de nem lehet nagyon messze a valóságtól. Nyilvánvaló volt, de ebből a meséből is megtudhattuk, hogy Husszein volt a magyar pavilonba plántált fül. Az ex-főtiszt milliomos sűrűn látogatott haza, a nemzetközi vásár idején mindig: benézett a magyar pavilonba, üdvözölte a barátját és csevegett pár percig a magyarokkal. Ezúttal - meglátva a pavilon szépét - meghívta a pavilon vezérkarát és a szép üzletkötő hölgyet Damaszkusz fényébe, a csupa zöld, csupa vízesés, csupa sejtelmes fény étterembe. A bejárat épületén átsétálva bájos, keleti hangulatot sugárzó liget rajzolódott ki a sötétből, az asztalokhoz kígyó-kanyarokat rajzoló kőutacskák vezettek, az utat szegélyező alacsony lámpák adták a fényt. A burnuszos, arab fejkötős, köpcös, bajszos milliomos pár szót mondott az udvarias pincéreknek, akik perceken belül három szint tenyérnyi lapostányért hordtak az asztalra: a hagyományos arab vendégszeretet jelképét: 73 fogást! Van köztük tökmag, de békacomb és kagyló is, apró szárított hal és mazsolás kusz-kusz is, sültek, és gyümölcsök a világ minden tájáról. És finom borok mindemellé. Alig látunk neki a falatozásnak, a vízesés előtti pódiumon elkezd rendezkedni a zenekar. Igazi, amerikai tánczene, remek zenészek, a muzsika csiklandozza a hallgató talpát. Felkérem a pavilon szépét és birtokunkba vesszük a táncparkettát. Finomságok, italok, tánc. Órákig tartó élvezet. A milliomos nem táncol, csak néz és buzdít, Husszein tolmácsolásával. Ekkor hangzik el, hogy nagyon tetszik neki Allahzrír. Nem tolakszik, nem üzen többet, csak a szemét legelteti. És Allahzríren rajta marad a pazar, istenkáromló név. Hívő muszlim adta, lehet, hogy kiátkozás lesz a sorsa, de férfias, szép gesztus volt. Gondolom, Allahzrír ma is büszkén emlékszik vissza rá.

Alig éjfél után heves hascsikarásra ébredek. Érzem, a lázam is magas lehet, ráz a hideg. Az éjszakát törökvécén guggolva és idegeskedve töltöm: táncsak nem valami súlyos fertőzés? Reggeli helyett gyógyszert kapok és folyadékot töltenek belém. Husszein azonnali visszavonulást parancsol. Itt nem érdemes orvoshoz menni, majd Damaszkuszban. Lehet, hogy csak lehűlt a gyomrom, a beleim a tenger vizétől. Túl nagy volt a hőmérséklet-különbség. Husszein szerint előfordul. A kocsiban ugyanaz a helyem, de Allahzrír az ölébe vonja a fejem és váltott vizes törülközőkkel borogatja a homlokom. Félúton már tudom: nincs jobb gyógyszer a világon, mint az asszonyi öl. És a szeretőn gondoskodó asszonyi kéz. Gyógyultan érkezem meg Damaszkuszba.

Életemben először van olyan bajom, ami meggátolhat az élet további élvezetében. Ezért laza naplóként elkezdem írni a történéseket. Hasznosnak bizonyulhat másoknak.

2004. 12. 18.-án kezdődhetett: este lefekvéshez készülődtem, amikor hidegrázás kapott el. Jó félórát vacogtam, mire elaludtam. Többször felébredtem arra, hogy ömlik rólam a víz. Reggelre a pizsama-felsőrészem, a párna, a paplanhuzat nyakamnál volt része és a lepedő átitatódott. Reggel megmértem a lázam: 38,4. Nehéznek éreztem a hasam, különösen az alsó fertályát, alul-felül a szokásosnál vadabbul távoztak a gázok. Megint bennem rekedt a széklet és belobbant, gondoltam (rendelkezem vagy 8 kiváló divertikulummal = bélkitüremkedés). Lázcsillapító, d.u. 37, 5. Újabb lázcsillapító, estére lázmentes vagyok, reggel is minden OK. A beleim nyavalyognak.

20.-án d.u. kontrollra kell jelentkeznem az urológusnál, aki apró vesekövet irtott Milurittal (Blema..-akármi pH-érték beállítás mellett). Mesélem neki a tegnapelőttet, bólogat. Majd vizsgálja ultrahanggal a veséim. Megállapítja a teljes sikert, kő nuku. A panaszaim miatt áttér a húgyhólyagra. Mikor vizelt utoljára? - kérdi. Dél körül. És most nincs ingere? Nincs. Akkor menjen ki pisilni és újra megnézem, jóval 300 cm3 fölött van a visszamaradt vizelet, 50-100 körül idegesek vagyunk, 150 fölött azonnal katéterezünk. Megyek, alig tudok pisilni, jövök, megméri, 298 cm3. Közben elemezték a bevitt pisit, gyulladást jelzett. Két nap múlva kontroll, 320 cm3. Hosszas tanakodás után, az én felelősségemre eltekint a katéterezéstől. Karácsony, Újév.... Három gyógyszert írt (Ciprobay, Cataflam-V és Alfetin - az első kettő a gyulladás ellen hat, a harmadik elősegíti a vizelet távozását, meg a csoda tudja mit), ezeket hetedik napja szedem, általában nehezen indul a pisilés és vékony sugárban sikerül. 8-9 dl naponta, 24.-én 1,2 l. Senki se tudja, mennyinek illik lennie, ha az én koromban (közel 70) egészséges valaki. Mindenesetre szerencse, hogy pont nála volt kontrollom, különben ki tudja, mikor ébredek rá a szomorú valóságra.

Megnéztem a Milurit figyelmeztetőit. Bő folyadékkal kell szedni (úgy igyekeztem), ha keveset fogyaszt a páciens, lecsökkenhet a vizelet, azonnal szólni a kezelőorvosnak.

Amrita lányom ma, 27.-én reggel vért vetetett tőlem és teljes labort csináltatott. Magas a Kálium- és BUN-érték, kisebb riadalom, már a vesémet is érinti a baj. Hívom az urológust, szedjek gyenge vízhajtót. Az már nem nagyon érdekes, hogy a gyulladás még gyulladás és hogy a májfunkcióm is rossz. Elittam? Annyit azért nem iszok! Ma egyébként jobban megy a pisilés, este 6-kor majdnem egy liternél tartok. Talán...talán!

December 30.-án elkocsizunk Egerbe, szilveszterezni egy szállodában. Reggel - ritkán fordul elő - nincs székletem. Délben bélgörcsök, amik lassan alhasi fájássá szélesednek, puffadtság-érzés, étvágytalanság. Az általunk 'adott' ebéden alig eszek valamit, egy korty italt iszom. Délután érzem, megy fel a lázam, kérek lázmérőt, 37,9, majd két órával később 38,1, gyorsan Algopirin, este 37,9. Este beveszek egy hashajtót. Olvasgatom a gyógyszerek 'mellékhatásait', abbahagyom a Cataflam szedését, mert annak a litániányi hatása között egyértelműen szerepel a bélgörcs (egyéb, még rosszabb hatás között). Vacsoránál alig eszek, bíztat a társaság, hogy igyak. A 31.-re virradó éjszaka vagy tízszer megyek pisilni, mintha erősen megfáztam volna. Erős pisilési ingerek mellett kevéske vizelet ürül. Egy-egy pohár vízzel pótlom. Reggel láztalan vagyok, de a hasam lefelé húzó fájása majdnem változatlan, nyomásra alul, kicsit baloldalt érzékeny. Székletet változatlanul nem sikerül produkálnom, beveszek ismét egy hashajtót. Reggelinél megint nincs étvágyam, kényszer-eszek valamit. Ebédelni a szilvásváradi pisztráng-paradicsomba megyünk a társasággal, odamenet egy benzinkútnál híg széklet robban belőlem. A finom hal, meg gondolom, a leürült belek jobb kedvre derítenek, elég jó étvággyal eszem. Bíztatásra iszom is, keveset. Ebéd után újra híg széklettel végleg kiürül a felrakódott bélsár. Délután alszom valamit, este úgy megyek a szilveszteri buliba, hogy érzem a hasam húzó fájását. Étvágyam nincs, a svédasztalt uralják a zsíros magyar ételek. Teljes díszben feszítek egy darabig, zakó, mellény, nyakkendő, kézelőgombok: rámmelegszik, átizzadok, felmegyek a szobába és minden sallangot ledobok magamról. Soha (lehet, hogy rövid már a soha?) többet nem engedek a női-procci-miaszarnak erőszaknak. Csak lezseren, elvtársak és urak! Eszem, amiről nem csurog a zsír, elfogadható. A műsor kevésbé: nagyon gyengus énekes-pár, még gyengébb hangosító rendszeren keresztül, jó tánckar, nem csak mert a combik remekek, hanem mert kedvvel csinálják a dolgukat, közepesen vézna bűvészek. Gyenge zenekar, kicsit hangos, de - hál'isten - korombéli táncszámokat adnak elő. Éjfél után egykor ágyba kerülök, most nem a pisilés zavar, hanem, annak ellenére, hogy óvatosan és keveset ettem, csuklásban végződő böfögés-rohamok, el nem tudom képzelni, mi a bajom. Illetve hát mind biztosabbra veszem, hogy a divertikulumok az elsőrendű kórokozók és nem a prosztata-cum-pangó vizelet.

A katéter után olvasgatok a prosztatáról és utólag megrémülök: néhány korty erős ital is azonnali teljes prosztata-elzáródást eredményezhet ilyen állapotban. SOHA, SENKI NE BÍZTASSON IVÁSRA OLYAN FÉRFIÚT, AKINEK VIZELÉSI PANASZA (IS) VAN!!!

Ugrottam pár napot az időben. Katéter előtt annyi történt, hogy viszonylag jónak érzett pisilésekkel átvészeltem a két és fél napot a kitűzött urológiai-kontrollig: 2005, január 3, 17 óra. Méricskélés, pisilés, 350 cm3. Egyet kell értenem az orvossal, jön a kórház. Tükrözés! - mondja. Holnap reggelre kerítek ágyat az X osztályvezető főorvosnál. Ágy harmadnapra sikerül. Az urológia-felvételnél a felvételt intéző hölggyel szemben hallgatag, fiatal orvos ül. A nő kérdésére, hogy mi a diagnózis, mondom, a csoda tudja, azért vagyok itt, hogy megállapítsák, pár szót kinyögök a pisilési gondokról. Belekérdez a fiatalember, elismétlem a lényeget, hozzátéve, hogy a prosztata nem óriási, csak megnagyobbodott, rák kizárva. Prosztata, mondja a legtermészetesebb nyugalommal. Először kapok tisztességes, világos ismertetést - pár szó után - a bajomról: minden hatvan év fölötti férfinak, a hormontermelés csökkenésével együtt megnagyobbodik a prosztatája. És miért nem teszi meg a szívességet a marha prosztata, hogy csakis kifelé terjeszkedik? - kérdem. Kétharmadnak megteszi, egyharmadnak nem, ezek közé tartozik Ön. - kapom az értelmes választ. (Később angol plakáton, a folyosón látom, hogy ez annyira általános, hogy egyszerűen két ábra van: 20 éves ifjú prosztatája kisebb diónyi, ötven-hatvan éves öregúré nagyobb gesztenye méretű.) Majdnem mindent tudok, csak azt nem, hogy mi következik? Rutinvizsgálatok, vér-vizelet labor, röntgen, vérnyomás, EKG, belgyógyász, a műtét OK. Itt, a belgyógyásznál hangzik el először a műtét szó, kérdem, a katéter vagy tükrözés is műtétnek számít? Ó, igen, eszközzel végzett beavatkozás = műtét. Szóba kerül valahogy az altató-orvos. Csak nem altatással végzik? Nem, de a helyi érzéstelenítést altató orvos látja el. OK, vissza az osztályra, mondják, holnap lesz a műtét. Már megint műtét! És ki mondja meg nekem, miről is van tulajdonképpen szó? Olvasgatok, jön egy vidám-képű fiatal orvos, később tudom meg, hogy ő az 'osztályos orvos' (miért nem mondja ő maga, kicsoda és mi a dolga?). Megvizsgál, ultrahang, tudok most pisilni? Nem tudnék sokat. - mondom. Akkor hagyjuk, sok. Seggturka, seggbe-cső (mint megtudom később, prosztata ultrahang). Akkor a következő történik holnap, és rajzolni kezd egy papiruszra: ez a hólyag, alatta a prosztata, azon keresztül megy a húgyvezeték. (Hogy talál ki ilyen marhaságot a természet vagy az istenek alkotóközössége?) Bedugunk egy katétert (vagy tán csövet mondott?) és a prosztatát belülről szeletelve eltávolítjuk. Tolja az orrom alá az engedélyező nyilatkozatot. Világos beszéd, második alkalom, de derült égből villámcsapás. Illetlen kérdéseim volnának, mondom: Nem lehetne ezt elkerülni, nincs-e jobb, egyszerűbb megoldás, biztos, hogy ez az egyetlen lehetőség, és mi van, ha rákom van? Na jó, akkor meg kell beszélnie a főorvos úrral, majd összehozom vele - és el. Félóra múlva megtudom, hogy a műtét halasztva, talán holnapután. Lebegek a bizonytalanságban. Megmondták a humorral rendelkezők a 'szürke veréb' című alapviccben: "Ha szürke veréb vagy és leszarnak, jobb, ha nem ugrálsz!" Pedig protekcióval mentem be, azt hittem, pörögni fog minden, mint a villám. Délután látom a főfőnököt, int és mondja, hogy majd beszél velem. Estefelé: na jöjjön és terel a szobájába. Nagyon hosszú lén csurgatva felúszik a lényeg: ez a műtét, ami a prosztata legegyszerűbb eltávolítási módja, obligatory, magyarul, mese nincs. És körítésként megtudom, hogy ez is csak akkor, ha a prosztata nem nagyobb, mint 50 mm; a vérből vett rák-analízis biztonsága pedig 80%, a műtétet szövettan kíséri, annak lehet hinni! Meg mondott valami olyasmit, hogy aztán egyszercsak hidegrázást kap, leáll a vese....(nem tudta, hogy rég túlvagyok a hidegrázáson). Na, hogy lássa, mennyire elkerülhetetlen, menjen, pisiljen jó egészségeset (wasser-lassen módszerrel - hosszú), aztán megdugom, meglátjuk, mennyi lé jön ki magából. Hurrá, mondom magamban pisilés után, majdnem biztos, hogy leeresztettem 3 dl-t, nem lesz bennem több kettőnél. Jön egy szőke szépség, mintha szépségverseny harmadik helyezettje lenne, ajtót nyit, ott az ágy is, a baj csak az, hogy rajta köpeny, az ágyon meg katéterek. Tessék hanyatt feküdni! (De rég hallottam ilyen kérést!) Fogja a lankadt pöcsöm, megkeni a makkot valami folyadékkal és várja a főnököt. Az belép és rögtön nyomja belém a csövet (semmi különös), aztán bespriccel valamit (fájdalomcsillapító?), újabb finom löket és már csorog is a lé. Csurog, folydogál, ömlik, pár nyomás az alhasra. Az első 'vesetálat' a szőke ciklon kiönti és megméri: fél liter, a másodikba tovább csordogáltatom a nedűt: még egy deci. Na látja... és tovább. Láttam és meg vagyok győzve. És kalapot le, a műveletet profi kezek hajtották végre. Kedden elsőnek műtöm, mondja búcsúzóul. Kikaparja a prosztatámat - keresztelem el a műveletet. Ezt se értékeli senki, mint ahogy a másik mondásomat se, amit úton útfélen hangoztatok: "Utolért a korom. Eddig hiába nézegettem a hátam mögé, nem láttam sehol, most meg itt liheg a fülem mellett." Eddig egy ember, a fogász főorvos barátom kacagott egyet rajta. Hiába, humoristának is születni kell.

Aznap este meglátogatott az orvos-vejem, belép az osztályos orvos és nevetgélve üdvözlik egymást: évekig kollégiumi társak voltak. Elvonultak a lányommal együtt és megbeszélték a prosztatámat. Ez aztán egy minőségi jó lapáttal rátett a meggyőzésre: ha barátnak is ugyanazt mondja az osztályos, mint nekem a főnök, akkor irány a kínpad.

Most itt vagyok a katéterrel és várom a hétfőt (jan.10), amikor be kell vonulnom és a keddet, amikor kikaparnak. Addig filozofálgathatok, nézhetem a köldökömet, meg meditálhatok az élet váratlan, sodró fordulóin. Ja és olvasgathatok 'utazás a prosztatám körül' jelszóval. Egy ősi 'Orvos a családban' szerint a prosztata feladata a sperma-nedűt szolgáltatni az ondók úsztatásához és - mily váratlan fordulat! - az eltávolítása a lanyhuló szexuális érdeklődésen is javíthat. Komolyan mondom. Mármint, hogy ezt írja a nagyokos könyv.

Tegnap nálunk ebédelt a vejem (említettem: orvos). Nyögök neki, hogy milyen csodás, tavaszias az idő és nem mehetek golfozni, pedig... Miért ne mehetnél, mondja (a doki), dugaszold le a katétert, tapaszd a végét a combodhoz, oszt játsszál. Akkor már késő volt, de ma, 9.-én fogtam magam, dugaszoltam, nem tapaszoltam, még megfeszül, aztán eldurran, ott lötyögtettem a nemes szervem végén és ütögettem. Nem is rosszul. Így vitézebbül nézek a jövőbe! Megteltem friss levegővel!

05.01.18. Tegnap kerültem haza a kórházból. A műtét és vele a humor 'over'. Megjelentek új, aranyos kis szitokszavak a szótáramban: orvos, urológus, sebész, katéter, pisi, avagy húgy, pisilés, WC, klozet és minden egyéb válfaja ennek a nemes 'megkönnyebbülészeti körguggoldának' (mekkora marha lehetett az az álnok nyelvújítónk, aki ennek a siralomháznak 'megkönnyebbülészeti' jelzőt kísérelt meg adni, hogy a körguggolásról már ne is beszéljek!), infúzió, a 'műveleti terület mosása', véres vizelet, hadd ne folytassam...

Mégis: megígértem, hogy leírom, íme tehát a kísérlet, aminek - előreszaladva - a 'fogvicsorgatott humor' becenevet kreáltam:

Jan. 10.-én ünnepélyesen bevonultam a kórházba. Semmi hófehér-ruhás szűzlány-sorfal, zászlólengetés, tömjénfüst (úgy tűnik, nem vagyok Orbán Viktor!, ez a gondolat-villanás megnyugtat). Az ágyamon változatlanul ott a nevem, kezdek pakolni, amikor megjelenik egy addig ismeretlen nővér, halovány mosollyal az ajkán (hm, jó jel!) kérdi én vagyok-e én és átparancsol egy kétágyas szobába, két lépésre zuhanyozó, külön 'siralomház'. Nocsak, lehet hogy mégis összetévesztenek a politikai elit (= csürhe) valamelyik oszlopos (merev hímvessző!) tagjával? A szomszéd ágy szenvedő alanya nincs a helyén, de nejem konstatálja, hogy valami erdélyi nagyság (Wass Albert = földesúr, gróf, halálraítélt, a szélsőjobb Liebling-je, súgja később, igazán repes érte a szívem) életrajza és egy Magyar Nemzet hever az ágyán. Istenem, miért sújtasz külön kínokkal, nem elég a kikaparás istencsapása? Még pakolok, amikor megjelenik a szomszéd, alacsony, nyaktalan, vastag szőrös- és tuskólábú férfiú, udvarias, simulékony, akár úriembernek (?! - mi is ez?) is nézhetné az ember, ha nincs ez a Wass. Igyekszem kerülni a társalgást, tudom, nem állom meg ellenvélemény-nyilvánítás nélkül. Egy-két nap és mégiscsak előkerül a "minden bizonnyal tisztességes polgári életet él", egyik rokonommal kapcsolatban (azt hitte, csupa jóindulat!). Mondom, számomra ma már egyetlen társadalmi kategória se jelent semmit, se az, hogy munkás, paraszt, értelmiségi, se az, hogy polgári. Csend, emésztés, hál'isten nem böfög fel semmit. A nap unalmas heverészéssel, köldökrágással telik, TV-t is lehet nézni, de kit érdekel? Az altató-orvos megjelenése az 'esemény', kerek arc, 3 mm-es őszes haj, komoly úriember csendes mosollyal, csak az a baj, hogy valami zöldes hacukába van bújtatva. Halk, tömör ismertetés: gerincbe fogok szúrni (milyen szívderengető hallani!), nem okoz nagyobb fájdalmat, mint az infúzió tűjének bevezetése, percek múlva nem fog érezni semmit. A műtét cca. félórát fog tartani. Három-négy óráig hat az érzéstelenítés, aztán felenged a mozgásképtelenség. Ne sokat mozogjon, de délután már forgolódhat. Délutántól ihat is, este ehet valami könnyűt. Ha fájdalmai lennének, ne sokáig tűrje, kérjen fájdalomcsillapítót. OK, meleg kézszorítás. Mostantól ne egyen semmit (d.u. 5), estig ihat. Reggel viszont már nem szabad semmit enni, inni csak annyit, hogy kis teával nyelje le a vérnyomás-csillapítót. Délután csellengek a folyosón, ott ül cigányozó úr, a betegszállító. Még katéteres koromban fejtette ki többfős beteg hallgatóság ellőtt a 'sok rohadék tolvaj cigánnyal' kapcsolatban, hogy ő bizony lépre csalja őket a kéglijében egy nagy tőrrel és isten bizony leszúrja mind egy szálig. Kórházban megalkuvásra hajlamos az ember, csak nyeltem egy nagyot. Most kedvesen elcsevegtünk arról, hogy minek ő holnap, hiszen tíz lépésre van a műtő a kórteremtől, lelépi azt az ember. Oda lehet, - mondja - de megnézném, visszafelé hogy teszi meg azt a tíz lépést, lebénítva? Igaz is, bénítás... Este még a mellem felé bök a Tanár Úr: akkor magával kezdek 9-kor. OK, már mindenki tudja az ég egy világon. Felvillan még egy fiatalabb doki, ő Y.J., akkor holnap 9-kor találkozunk. Hát nem a Tanár Úr műt? Igen, igen, de én is ott leszek. Picinykét fura mozzanat a hálapénzek nemes világában.

És feljött a megcsonkítás nagy napja. Az égi harsonák nem szólalnak meg, csak elapadnak a női mosolyok, mindenki komoly és siet. Valamivel megszúrnak (nyugtató), beöntés, gyors leürülés, - igaz is, este is volt -, hatszor elmondják, hogy se inni, se enni nem szabad. Megtisztelem a csonkító sereget egy kéjes zuhannyal, alig érek vissza, jön egy nővér: tessék meztelenre vetkőzni és úgy várni a betegszállítót. Pont fél kilenckor meg is jelenik, villan, de jó is, hogy csak ennyire barna a bőröm, átemel a kocsira és be a műtő ajtaján, majd jobbra (előkészítő). Ott az altató doki és egy nővér. Tessék felülni és előre hajolni! Tényleg semmi kis szúrás a gerincemnél, de aztán: még jobban előre, és két-három erőteljesnek tűnő lökés a szúrás környékén. Ha ez így megy, eltalálja a gerincem és annyi - villan, de már nyikkanni se merek. Kész, lefektetnek arra a bigyóra, amit belém applikáltak, szabad ezt? A jobb kezem azonnal munkába veszi a nővérke, szuri ott is, aztán tasak egy állványra és indul a díszes menet kocsistól, állványostól, na meg velem, az előtéren keresztül a szemközti műtőbe. Szembeötlik, hogy a falak hullámosak, a csempe rossz, sikerült a műtőt rosszabbul felújítani, mint a magyar viszonyok közt jobb helyezésre érdemes épületet. Megint átemelés, majd felrakja a lábaim az emeltyűkre (tényleg kaparás következik, minden kellék azonosnak tűnik), mi a csoda, érzem, hogy a lábaim már érzéketlenek, két nehéz kődarab, akár el is hagyhatnák a testem, annyira idegenek. Elsuhan mellettem a Tanár Úr, aztán a lábam végitől visszaköszön, üdvözöl egy orvos, akit elsőre nem ismerek meg, de hiszen ez a kezelő-orvosom, akinek az ittlétem köszönhetem! Én is köszönök. Adj isten, hajrá, gondolom magamban. A Tanár Úr feje eltűnik a lábaim közt, ez már nem tréfa! Közben felraknak a mellemre EKG-tappancsokat, a jobb karomra automata vérnyomásmérőt, a bal karomat bedugják valami zsákba és leszíjazzák az asztalkorláthoz vagy mifenéhez. Vezényszavak, teszek valami naiv megjegyzést: látja-e, hogy mit csinál odabent vagy csak érzi? Látom is és hallom is, de most inkább ne... Le vagyok intve! Kuss, mert kiheréllek - értékelem a helyzetet magamban. Azért még megeresztek egy csendes könyörgést: de jó lenne, ha valaki kommentálná, mi történik? Csend. Úgy tűnik, az altató-orvosnak van füle, mert mögülem súg: remek, jól tartja a vérnyomást és a pulzust. Márminthogy én tartom? A fene tartja! Keresem az órát, mert tuti, hogy rég elmúlt a félóra, elvonókúrán gondolkodom, miért nem vetítenek valamit vagy legalább telepingálhatták volna a falakat kadzsuráhói szobrokkal, esetleg szavalhatna valaki József Attilát: "A semmi ágán ül szívem / Kis teste hangtalan vacog...". Dehogy ül és vacog, kezd dörömbölni, mert rossz vezényszó-foszlányok jutnak a fülembe: megindult? újat kérek! meg ilyesmik. Hajol az altató és nyugtat: minden rendben van, ezek rutin... Egy halk káromkodás, valaki megsimogatja a karom: itt valami nagyon nem stimmel! Kérdem az időt, tíz körül mondanak valamit, már nem emlékszem. Feszül a csend, most pattan el tán a húr? Nem: megindult, OK, mondja valaki. Lassan leszedik a tappancsokat, kikötik a vérnyomásmérőt, istenem, mindjárt eleresztenek! És ekkor újra idegesen cseng a Tanár Úr hangja: vissza kell mennem! Pattogás, gyorsan rakják vissza a tappancsokat, a vérnyomásmérőt, visszasüllyesztik az asztalt, amit korábban több lépésben megemeltek, sustorgás, már nincs altató-nyugtatás. Felcsattan a betegszállító-fiú: figyelem, a hang! Nem figyelmeztetni kell, hanem cselekedni! - jön valahonnan lentről a Tanár Úr méltatlankodása. Most fülelek csak, valamelyik eddig egyenletes hang olyan hörgővé vált, mint az elhangolódott rádió. Mi a fene lehet? (Azóta se tudtam meg!) Többen megmozdulnak, a betegszállító is beszáll, egy lógó-fityegő mini-kapcsolósoron matat (ki van erre képezve? - villan), morgolódás, szóváltások alul, végül hallható fellélegzés: megindult, rendben jön... Komótosan megindul a kiszerelésem, a bal karom is felszabadul. A betegszállító a lábamhoz megy, hogy leszedje az emeltyűkről és elkezd hangosan morogni: hogy ez a Z képtelen a sok vért rendesen eltakarítani... és takarít. Most hallom először a 'sok vért'. A lábam változatlanul idegen kő, le fog szakadni? Visznek az 'őrzőbe'. Kötnek rám vagy ötféle dolgot, csak a katéteremnek három csatlakozó csővége van, hogy is? Be az 'átmosó' folyadék, ki minden. De mi a másik be? Megtudakolom. Ja, nem kell utánanézni, hiszen az lehet a levegő-befúvó nyílás, amin keresztül felpumpálják a katéter-felfüggesztő buborékot. Külön kapom az infúziót a kézfejembe, ahová még az előkészítőben beépítettek egy kétkapus szerkentyűt. Az egyik az infúzió, a másikba időnként benyomnak valamit injekciós szerkentyűből: véralvadásgátló, nyugtató, ha jól értem.

Sorban járulnak az ágy oldalára akasztott húgytároló-tasakom elé nővérkék, betegszállító, egy orvos, mély meghajlással szemlélik és elismerően lehelik ki magukból: szép-szép. Még délelőtt bekukkant a Tanár Úr is, ő is ránéz: jól van, nagyon szép, reggel átköltözhet a helyére, de várjon meg.

Bekukkant a Jobbszélső szomszéd is, gratulál, segíthet-e valamiben? Szép tőle, mindenesetre.

És következik az ellentmondások 24 órája. Az altató-orvos ugyebár azt mondta, hogy ihatok és este ehetek is. Az 'őrző' (kvázi intenzív) házi sárkánya, egy dagi, festett vörös, negyven körüli asszonyság, aki magára vette, amikor kolleganőjének, a fekete szépségnek, a szőke ciklonra is gondolva udvaroltam, hogy "magukat szépségversenyről válogatják?" Megköszöni szépen, hogy milyen aranyosan ismertem el a női kvalitásait (Jesszusom - gondolom magamban!), de nem ad innom, pedig már könyörgőre fogom. Végül, miután hivatkozom az orvosok utasításaira (ütköztetek, mindhiába, mélyen lesajnáló hanghordozással jön a válasz: ja, az altató? foglalkozzon a dolgával), nagynehezen krisztusi keresztfa-kegyben részesít: bevizezett gézre haraptat rá vagy kétszer. Késő délután érem el, többszöri méltatlankodással, hogy bögréből, görbe szívószállal néhány korty vizet méltóztatik adni. Közben persze energikusan ellátja a dolgát: csereberéli a sok csüngő tasakot, belémpumpál valamit, kiváló gép. A vízért folytatott közelharccal párhuzamosan vívom a csatám a kő-üveg-különtest lábaimmal. (De rohadt nehéz ez a magyar nyelv a páros szervekkel, most egy lábam van, ha van és két féllábam vagy netán beszélhetek róla/róluk többes számban? Ezúttal egyszerűbb, ha nem a nyelvtannal törődök, hanem a lábaimmal.) Van falióra, nézegetem, eltelt már vagy két óra, mikor tudom meg, nem bénultam-e le örökre? Utasítom a jobb lábfejem, hogy tekeredjen el jobbra, szinte hallom, hogy meg se érti, mit akarok. Marad kemény kő. Próbálkozom a bal lábammal, szuggerálom: légy oly kedves, mozdulj felém. Fityfiritty. Le se tojja az erőlködésem, szinte élvezi, hogy kínban hagyhat. Majdnem négy óra telik el a lebénításom óta, amikor a bal lábam végül megmozdul, a sarkam tesz pár centit felém. Diadal! Nem bénultam le! De ez meg mi? Úgy érzem, mintha békacombbá varázsolta volna a lábam valami rossz tündér és áramot vezetett volna belé: rángatódzó érzés! Nézem meredten a paplant, nem mozdul ott semmi. Újabb kísérlet, most nem mozdul, csak vibrál. A kutyaúristenit, így maradok? A jobb lábam egyelőre dacol, lepattan róla minden parancs. Jó félóra késéssel eljátssza velem ugyanazt a békacomb-baromkodást. Most már megajándékozott a sors két vibrátorral, hogy ott rohadjon meg, ahol van! Besötétedik, mire úgy-ahogy kezelni tudom a szerkentyűimet. És erre mondta az altató-doki, hogy délután forgolódhatok? Meg egyáltalán, azon a bütykön fekszem, ami a gerinc-csatornában végződik, ki mer ezzel megmozdulni? Estefelé váltás, az utód se szépség és a komorság mintapéldánya. Zsemlye-fejét ugyancsak vérvörösre festett haj koronázza. De nem gép! Mindjárt azzal kezdi: hogy állunk a vízzel? Hogy állnánk? - kérdem vissza. Állunk. Hogy-hogy? Hát az elődje... és óvatosan bepanaszolom. Szinte hallom a néma káromkodását. "Ugyan, ha nincs hányingere, minél többet iszik, annál jobb!" És mellém teszi a saját ásványvíz-palackomat, sűrűn töltöget, segít inni, egy óra alatt többet iszom, mint addig összesen. És közben megtudom, hogy tényleg 'forgolódhatok' (a házi sárkány azon is csak mosolygott: meg ne mozduljon!), próbáljon lassan az oldalára fordulni, kapom az engedélyt. Gerinc-fóbiámat legyőzve összeszedem minden mozgás-tudományom és elfordulok féljobb helyzetbe. Ráesik a pillantásom a műanyag vödörre, amibe a mosófolyadékot eresztik a tasakból, mellette még kettő, mind teli vörös vizelettel. Ha ez szép, akkor én hatökör vagyok! Az éjszaka szörnyű, mozognom kell, mert elfásulnak a gumóim, az oldalam, de alig tudok és félek, mit rontok el? A nővérke nem ad enni este (vajon miért?), nem is hiányzik, de vígasztal: reggel felültetem, lemosom, ehet. Ezzel együtt talán másfél órát alszom, tízperces szakaszokban, kín. Igaz, nem fáj most se semmim. Mondom az egyik ifjú dokinak, ez a legkellemesebb meglepetés, hogy nem érzek fájdalmat. Még csak az hiányozna, hogy érezzen. - kapom a választ. Hm?

Reggel, január 12. Rutin lázmérés, gyógyszer-adagolás. Aztán nekemlát a nővérke. Le a hacukával, lavórt hoz, szappant kér és lemossa a felsőtestem, közben egy mozdulattal kihúzza a hátam közepéből a bütyköt. Megúsztam a lebénulást! Napokig érzem viszont a mikro-pontot, a tű helyét. Az alsó végeket rám hagyja, kínlódok rendesen, mert nem tudom, miként mozogjak, hogy ezt meg azt szabaddá tegyem. Valahogy sikerül. Mondom a nővérnek, hogy ha már felültem, fel is állok (én, az nem tud ilyen állapotban, meg katéterrel a közepén). Csak megrántja a vállát, szabadelvű vagy mifene. Valahol láttam-tanultam az ágyról legördülés művészetét, próbálom előadni, a nővérke lesből pislogja a dolgot. Nem lehet robinzonádnak látni, minden bizonnyal. Pipiskedve elérem a padlót, aztán telitalpra huppanok, mint a hindu táncosnők. Hahó, emberkék, nem rogytak össze a kőszikláim, sőt csusszanva lépni is sikerül. Szedem össze a tasakot, indulok az ajtó felé. Ki ne menjen! - kiabál rám a komorka, az tilos. OK, keringőzök lassan az ágysor véginél: húsz lépés ide, ugyanannyi oda (mennyi legyen, te?). Ez a dolog el van intézve, mondom magamban. Kis naiv optimista! Alig mászok fel (gördítem fel magam) az ágyra, berobban a Tanár Úr! Már megint engedetlen, mennyi bajom van ezekkel az orvos-családokkal!... és elszidja a rokonságom. Szegények. Hogy mikor sikerült már engedetlenkednem, nem tudom, de hát itt ő az okos. Kiderül, hogy amit én úgy értettem, hogy a visszaköltözésre a vizit után kerülhet sor, ő úgy mondta, hogy fel ne keljek, amíg nem lát. (Nővérke, tudta ezt?) "Sok vért veszített!" - hallom most tőle is, mintegy magyarázatként. Ránéz a tasakra, fellebbenti a paplant, legyint. Vizit után mehet... és el. Vizit után szedem össze a cókmókom, a kórtermes nővérke átvesz valamit és a karját nyújtja, hogy támogasson. Máskor talán elfogadnám (a karját és többet is), de most aztán nem. Indulok önállóan. "Hová siet, lemaradok." - szól rám a kislány. Fura, eddig mindig fordított irányú kioktatásban volt részem: mit aprózol? és hasonlók. Tipegni szoktam, nem menni, úgy látszik, előre menekülök. A vizit utolér, a Jobbszélsőnél kis gond van, tüsszentett reggel és felszakadt a sebe, átüt a vér a kötésen. A Nagymester lehajol és megszagolja! Semmi, majd átkötjük... és el. Innen kezdve tudom, hogy jó orvos, mint főmufti veszi a fáradságot és sajátorrilag tisztázza, nem gennyes kifakadásról van-e szó: OK-s a Tanár Úr!

Két nap unalom. Az eredeti menetrend szerint a katéter (most kisujjnyi!) kivételére 13.-án, csütörtökön került volna sor, de egy napot halasztanak, sok vér..., csak menjen az infúzió. Ezzel az eltávozás is áttevődik a hétvégéről hétfőre: jobb, ha szem előtt van, meg 'Jó gazda szeme...' Csupa rutin: lázmérés (kétszer is lerázatlant lázmérőt kapok, a második alkalommal 38,6-on áll a higany!), gyógyszer, tasakok cseréje, húgy-zacskók szemléje (nagyon szép, lelkesednek), leengedése, elfogadható ebédek, de második naptól kezdve ehetetlen reggelik-vacsorák (kevés felvágott, csepp vaj és két hatalmas szelet kenyér), TV, könyv, este szuri, véralvadás-gátló. Kúppal sikerül megindítani a székletet is. Meglep a törülközőm színeváltozása. Zöld az áldott, a helyén van, de most kéknek látom. Csak megjegyzem, milyen fura, tán a neon-világítás? És használom változatlan lendülettel. Jobbszélső úrral keringünk egymás körül, lelkesen fogadja, hogy a 'Hülye fehér ember' alulra került és a helyét Drábik János, a Szabad Európa Rádió volt mocskos szájú Kézdi Pálja, illetve annak 'Új világrend? Világzsákutca' című könyve foglalta el. "Drábikot olvasol? Több dedikált könyve van meg!" - örvendezik. Épphogy elkezdtem, az világos volt már, hogy megértette vadjobbról - amit én balról -, hogy Amerika zsákutcába viszi a világot, de nem láttam még bele, hogy megszaladt agyvelő keresgéli az eredeteket, az okok forrásait. Mindenesetre rábólintottam: mindent elolvasok, ami fényt vethet a Bush-gazemberségre. Ebben végre egyetértünk, csendes, lapos béke a kórteremben. Az éjszaka persze pocsék, keveset és nyugtalanul alszom, annál is inkább, mert a Jobbszélsőnek vitéz horkolási rohamai vannak. Csak tíz-tíz percekig tartanak, de akkor horkanások és ugatások váltják egymást. Áldja meg az isten a nyomorultat valami csendesebb kínnal, ha verni akarja. Sebaj, holnap eltávozik. A Tanár Úr is, valahol előadásokat tart. A katétert azért reggel kiszedi.

Ja, Jobbszélső úr azt is előadta, hogy a prosztata törvényszerű megnagyobbodása aktív szexuális élettel fékezhető. Aki 50 fölött napi háromszor csinálja, az talán meg is ússza. Csak úgy mondom.

És feljött a nagy nap, a katéter kivételének napja. Reggel leszedik a csatlakozó csöveket a katéterről, majd szólítanak a kötözőhöz. Hatalmas ambuláns tömeg közepén rövid sort formálunk: elől a hasi műtéten átesettek, aztán első 'csak' katéteresként én. Rettegéssel teli kíváncsiság tölt el, hogy lehet ezt a vastag katétert kivenni anélkül, hogy szétmenjen az ember egész hóbelevanca? Hamar megtudom, talán három perc az egész. Nem, nem esik neki, mint Szent Pál az oláhoknak (na tessék, ez a mondásunk is sért egy szomszédnépet, nem?), előkészít, befecskendez valamit (biztos feloldja a felfüggesztő léggömböcskét letapasztó egyveleget, plusz érzéstelenítő), mahinál a katéter körül, kiengedi a levegőt, majd rugalmas, de lendületes, hosszú húzással megszabadít ettől a szörnyűségtől. Az érzés lángoló és hosszú, mintha méteres kígyót húzott volna ki belőlem (mekkora lehet, harmincöt centi?). Nem enged levegőt venni, le az asztalról, odacsap egy köteg orvosi papírszalvétát (vagy mifenének hívják) a lefittyedt csövem végére és kitessékel. Úgy kotródok el a tömegen keresztül, hogy szorongatom ezt a papír-köteget, amit aztán a kórteremben félve nézek meg. Bizony, tele van vérfoltokkal. De túl vagyok rajta! A vizitet még a Kígyóbűvölő vezeti, búcsúként megemlíti, hogy nagy műtét volt, mert háromszor kellett visszamennie, nagyon vérzett bent minden. Ellátott meglepő intelmekkel: folyadékot annyit fogyasszon, amennyi jólesik, nem árt, ha másfél liter azért összejön (eddig mindenki 2-3 literrel fenyegetőzött), 40 fok és fölötte erősből elég napi féldeci (eddig csak szigorú tilalmakról hallottam) és kötelező a napi fél liter vörösbor (hinnye?!). Mondom: ezek szerint az egészségügy alapvetően revideálta az alkohollal kapcsolatos álláspontját? Igen - válaszolja és búcsút int. Érzékeny búcsút vennék a Jobbszélsőtől, ha nem kérdezné meg az érte jött ifjú hölgyet - aki kicsattanó dundiságnak örvend (a sok kivágással érzékivé tett ruhája valahogy összefogja) és több arany csüng rajta, mint a tripoliszi bazár egy-egy arany-boltocskájának készlete -, hogy nem találkozott-e az én zöld törülközőmmel. "Mondtam, hogy vigyázz, így akármivel meggyanúsíthatnak" - röffen a méltósága. Jégcsapok lógnak a levegőben. Nem csapom agyon, talán mégiscsak nő. Kapkodja össze az összes törülközőt, csak úgy csilingel. A Jobbszélső néma, nem nyög, hogy 'csüngőd vagyok szép Lucám, de ne himbálj bele ilyen kakiba' vagy hasonló. Elkotródhatnának, de még egy órát keresgélik a papírjaikat, micsoda istenverése!

Az első fél nap kegyetlen. Nem, nem a fájdalom, az szinte elhanyagolható. Hanem: szinte állandó a pisilési inger, csak másodpercekre tudom visszatartani a vizeletet, az inger megjelenését követően pillanatokon belül elkezd az ember csöpögni, a pár lépésre lévő WC-t se éri el. És tizenötig-húszig számolok, addig tart csupán ez a kínlódás, aztán leáll. Ebéd után már majdnem sírok az elkeseredéstől: elmúlik ez valaha is? Lesz az emberből még ember? Az lényegtelen momentummá szürkül, hogy a pisi véres, illetve szinte maga a vér! D.u. 2 és 3 körül gyors változás következik: az egyik csöpögésnek induló pisilés váratlanul átalakul folyamatos, illetve hát pulzáló sugárrá, egy másodperc sugár, majd valami sűrűbb közeg köpődik ki, megint sugár, megint csomó. Félelmetes, de mégis kő gördül le a szívemről. Megint megjelenik egy halvány reménysugár: talán ember lesz még belőlem! Estére kitisztul a vizelet, nem köpköd és a színe is javul, már csak mélyvörös bornak tűnik. Jobban alszom, nem zavar a horkolás és megnyugtat a sugár visszatérése az életembe. Reggel a félnapos nővérke őszinte megjegyzése okoz zavart a harmatos és reménykedő lelkivilágomban: "Hú, de csúnya ez a pisi" - mondja a már kékoportó rozévá nemesedett löttyre. Mentegetem, hogy eddig mindenki számára ragyogó volt, de csak rázza a fejét.

Dög unalom. Nagy kirohanásokat teszek a folyosón a jobb pisilések után, aztán sietek vissza, nehogy végigpisiljem a folyosót. Valami késő délelőtti vizitnél megkérdi az orvos, kaptam-e már sárga port. Nem én, mire kellett volna kapnom? Hát akkor itt az ideje és hozatja a vérzést gátló halványrózsaszín Acepralin granulátumot. A hatás elképesztően gyors: estére már világos rozéban gyönyörködhetek, éjjel meg az első pisim hurrá-hangulatot váltana ki, mert selymes-sárga, mint a jó akácméz, ha nem tűnne úgy, hogy a granulátum le is blokkolja megint az egész mechanizmust. Újra kezdődik az első félnapi tragédia: inger először óránként, aztán félóránként, végül szinte non-stop, rohangálás a WC-be, tisztességes fájások belül, a makk környékén és ettől mikro-görccsel járó leállások. Takarítom a szobában, előtérben, WC-ben elpötyögtetett pisit, reggelre hulla vagyok. Mondom a nővérkének. Igyon többet! Mondom a vizitelő ügyeletes orvosnak, ránéz a csudaszép sárga pisire: igyon többet, be fog indulni. Nem teszi, így megy egész nap. Lemondok a hétfői távozásról, de ennek nincs is jelentősége. Mi a szar ez, így fog örökké tartani? Kínomban előszedem műszaki tudományomat és megállapítom, hogy a pisi-sugár sugarával négyzetesen arányos a kipisilt mennyiség, mivelhogy V = r2 x pi x l, ahol r a sugár, 2 a második hatványt akarja jelenteni, a pi, az a 3,14... és az l a sugár hossza. Ha két pisi-sugarat mérek össze, a hosszukat azonosnak kell venni, lehet a hossz akármi, a pi az pi mindkét esetben, tehát ha R = 2r, akkor az R sugár négyszeres mennyiséget produkál. A méricskéléseim a felállított tételt fényesen igazolják. Ez egy félórára megnyugtat: nem hiába tanultam huszonvalahány évig. Megkönnyebbülés, hogy kúp nélkül is sikerül kakilnom.

Estére tudom, hogy ha ez így megy tovább, előbb-utóbb törni-zúzni fogok. Mélyen a reggel is volt ügyeletes orvos szemébe nézek és közlöm, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mutatom a kb. 4 dl vizeletet és tájékoztatom rekedt hangon, hogy ez húszon-harminc adag. És amikor pisil, akkor rendesen pisil? Nem is értem, mondom, hogy csöpörgök. Akkor menjen az ultrahanghoz, rögtön jövök. A jövök alatt is el kell rohannom, a köpenyem belül csupa nedv. Asztalra fel, épp csak ráteszi a hasamra a készülék fejét, már fordul is kifelé: hozok egy katétert. Az anyja! Visszaszívnám, de elrebegek egy jajt. De mindegy is. Ez kellemetlen lehet. - figyelmeztet. Főként ha tehetségtelen valaki. - gondolom én, a Tanár Úr finom műveletére emlékezve. Ezúttal nincs szőke ciklon, csak a nagy darab, tömör bajszú férfiú, meg a galandféreg-katéter, nem is jut eszembe semmi kellemetes emlék a vezényszavakra. Nem tehetségtelen, ez se fáj. Szinte beleesett, mondja, nincs dugulás. Csurog most is vagy fél liter. Nézelődik, aztán kimondja a diagnózist: a makkja gyulladt be, az szorítja el a húgycsövet. Mindjárt főzünk kamilla-teát és abban kell áztatni, rendbe fog jönni, de reggel döntjük el, hazamehet-e?

A teába-lógatós eljárás is hatékonynak bizonyul. Mire feltöltődik a hólyag és megjelenik az inger, már annyira lelohadt a gyulladás, hogy folyamatosan tudok fél percig pisilni, reggelre teli a kacsa. Ünnepélyesen fogadom a helyettes-vezette hosszú vizitet, pattanok fel az ágyról, mint a bolha. Akkor nem volt semmi gond a hétvégén, jegyzi meg a jóságos habitust sugárzó helyettes. Dehogynem, mondom én a főnővérrel egyszerre és elmesélem az eseményt (esemény = légi baleset a repülésben). És meddig volt katéterrel? Semeddig, csak amíg távozott a retenció. - igyekszem elbűvölni. Na jó, és távozna, otthagyva a bizonytalanságban. Akkor mehetek haza? - kérdezek rá. Ránéz újra a teli és sárga kacsára, széttárja a karjait, mint a hívősereget megáldó pap, félrebillenti a fejét és el. Két doki a sleppből visszavigyorog és az egyik kacsint: szabadlábra vagyok helyezve.

A papírjaimat a vejem volt kollégiumi társa adja ki és újra elmagyarázza, hogy öt-hat hétig eltarthat a gyógyulás. A kikapart prosztata megmaradt hüvelyének ugyanis át kell vennie a prosztata közepén volt húgycső-szakasz szerepét, ami úgy történik, hogy a húgyhólyag belső hám(?)szövete lenő és ráépül a prosztata-hüvely belsejébe, a hüvely közben összébb esik, végül ez a szövet összenő a hímvessző húgycsövével. Nem is értem, hogy tiszta a vizeletem.

Alig érek haza, hív egy sí-barátom, aki mindezen több kínnal átesett már és elmagyarázza, hogy legfontosabb az összes zárógyűrű tréningje: a hímvesszőt meg kell próbálni az izomzatával emelgetni, az űrgyűrűt pedig sűrűn összehúzni. Kiprosztatáltak, hajrá!

Itthon a saját pisi-visszatartási képességem rabja vagyok. Óvatosságból pelenkával jöttem haza, azóta is azzal közlekedek a lakásban, illetve ma tettem egy sétát az ötszáz méterre lévő buszmegállóig. A bejárható terület elvileg ez esetben is négyzetesen változik az ingertől a csöpögésig megtehető lépések számát véve alapul (kell magyarázni?), de ennek nincs különösebb jelentősége. Tegnap délelőtt ismét volt egy visszaesés, de nem súlyos, délutántól reggelig viszont rekordot döntöttem (mármint a pisi mennyiségét tekintve). Ma is visszaestem, ezzel együtt úgy érzem, győzni fogok. Akkor írok tovább, ha valami lényeges történik: esemény, végleges győzelem.

Kedves olvasó, ha hölgy vagy, legyints, férfi-nyavalygás, mi ez egy szüléshez képest? Ha viszont férfi vagy és öregedőben, húzd ki magad, meztelen kardoddal tisztelegj és három másodpercig érezz együtt velem. És tegyél rá egy jó lapáttal a szexre!

Na, itt az első - hál'isten mini - esemény. Napok óta a lassú javulás útját járom: a pelust csak éjszaka és házon kívüli sétákra teszem bele a gatyámba, napról-napra nagyobbakat sétálok, sőt már borbélynál is jártam kocsival. Erre ma délben mi történik? Váratlanul erős inger jelentkezik, sietek a WC-re, de két-három csöpp után nem jön semmi! Riadalom, Zatyaúristen! Hű, sietek szorítani, erőlködök, mintegy fél perc múlva kilövődik a sugár. Először nem is veszem észre a 'dugót', aztán kihalászom a kagylóból. Olyan, mint egy széttaposott fél pióca: világosbarna-barna kocsonyás test, nagyobb mint egy ötforintos. Hogy tud ez egyáltalán kijönni? És hány ilyen lapulhat valahol a kikapart prosztata-hüvely alján? Semmi, mondja a doki-lányom, alvadt vér, lehet, hogy meg fog még látogatni. Hinnye, ne tegye! Egy-két napig megőrzöm, be tudom mutatni, ha érdekel valakit.

És egy remek nap, két fontos eseménnyel: (1) a szövettan negatív, ezúttal még megmaradok és üldözöm a világot az írásaimmal és (2) megváltam a pelusaimtól, órákig tudok normális életet élni. A Tanár Úr megdicsért, büszke vagyok magára, mondta és jóváhagyta, hogy két hét múlva golfozzak, három hét múlva síeljek! Na, csak úgy mondom.

Két kellemetlenség: (1) A kórházból távozáskor kapott gyógyszerek (először 1x1 Doxycyclin, talán egy hétig, majd öt napig napi két Zanocin) keményen megdolgozták a beleimet. Majdnem biztos, hogy a Zanocin a fő kórokozó, a szedés kezdetét követő naptól hasmenésem van és irtózatos mennyiségű gáz képződik bennem, az egyik WC-n trónoláskor azt hittem, hogy a reakció-erő fellök a plafonig. Tudják, rakétatechnika! Az utolsó három pirulát nagy ívben kidobtam, azóta az elemelkedés veszélye nem fenyeget és csökkent a WC-látogatásaim száma. Családi diagnózis: a flóra, mint olyan eltűnt a beleimből. Tanács: egyek sok kefirt és joghurtot. (2) Ismerősként, már-már barátként üdvözöltem a második vérrögöt, ezúttal nem blokkolt, csak buggyantott egyet a (pisi)sugáron, mivelhogy elődjéhez képest csak embrionális méretekkel dicsekedhetett (amorf, cca. 4x3x1 mm). Szia, szóltam hozzá kedvesen, jó hogy itt vagy a befőttes-üvegben és nem az agyamban. Időközben ugyanis a sí-barátomat, aki a gyűrűk trenírozására bíztatott, 'stroke' érte és kómában fekszik. Most tudtam meg a feleségétől, hogy az 'agyi történés', amit a szerencsétlen áldozat csak agyérgörcsnek hitt/tudott/füllentett, az urológiai műtétjeivel összefüggésben érte, egy alvadt vérrög leblokkolta a baloldali agyteke jelentős részét. Most a jobb félteke nagyobbik fele állt le. Ki tudja, mi érheti az embert, ha nincs kellő szerencséje és nem issza meg a napi félliter vörösbort!

Azért mostanság már órákig közlekedek mikro-bajokkal, azok se idő, hanem görcs-függőek: gázrakéta-kilövellés, nagyobb tüsszentés, meg ilyen, ezúttal normálisnak nem nevezhető testi megnyilatkozások.

- Az inkontinencia bűvös báját - úgy tűnik - örömmel kell üdvözölnöm, ha meglátogat. Jobb, mint az őrjöngés, amivel tegnap fogadtam a drágát, amikor fogorvos barátomtól hazaérve köszönés nélkül birtokába vett. Teszek-veszek, semmi inger, csak érzem, hogy elhagy pár csöpp nedű. Az anyád, azt hittem, ezen túlvagyok. Pár perc tétovázás, újabb mikro-fröccsel lep meg, nehogy hűtlenséggel vádolhassam. Mit tegyek, szentséges ég? Adjam át magam a pelus biztonságának? Csakazértse! Gatyát váltok, újabb meglepetés, leheletnyi csók. Csupa gyönyör az élet! Állok mélán, dermedten s fürdök saját levemben. Éjjel aztán visszatér az eddig kivívott barbár rend: a hajnalit is beleértve 3 pisilés, elfogadható adagokban.

- Tanár Úr kérem, nem mondta, hogy a prosztata eltávolításával a nemi jelleg is módosul: a férfi csak volt, finom álommá nemesül a férfias, állva, ívben húgyozás. Az igazi, egészséges pisi-gyönyört ettől fogva csak a női (hermafrodita? - hogy ne legyen teljes a pálfordulás) helyzetben előadott művelet nyújt: a 'megkönnyebbülészeti körguggolda' igénybevétele, netán a guggolás ősi póza? Ígérem, igyekszem megszokni, mert a férfiúi előadás súlyos csalódásokkal jár, és nem elég nekem a neokapitalizmus?

Újra átéltem az 'első éjszakát'! Na nem a szüzességemet vesztettem el, meg a joggal se éltem (nincs is, meg mit is kezdenék vele?). Egyszerűbb eset, ami mára virradólag megesett: nem kellett pisilés miatt megszakítanom az éjszakát! Lesznek még örömök az életben!

Vajúdások után elmentem egy sítúrára, legalábbis azt hittem arra. Kiderült, hogy zsírtól csöpögő sznobizmus volt a központi téma, nem a síelés. Én síeltem. Kedves ismerősök-barátok kegyes támogatásával, felügyeletével az első két nap nagyon óvatoskodva kezdtem, nem is volt zavartalan az élvezet: az ölemben olyan érzések ébredtek, mintha vibrátor hatása alatt állna, éreztem minden rögöt. Meglepett viszont, hogy a pisilési zavaraim mintegy varázsütésre eltűntek, órákig zavartalanul kószáltam a hegyekben. A harmadik napi átmenet, komolyabb szárnypróbálgatások után három napon át döngettem a hegyeket, mintha soha nem kapirgáltak volna a hímvesszőmben és fölötte. Hazaérkeztem után örömmel értesítettem az ismerőseimet:

"Van egy hasznos ajánlásom prosztata-műtétekkel bajlódó dokiknak: írják elő áldozataiknak, hogy a műtétet követő 5.-6. héten síeljenek 6 napig napi 4-5 órát, kemény terepen. Kezdhetik lassú, óvatos mozgással piros, jól kezelt (ratrakolt) pályákon, elfelezve a 4 órát köztes órányi pihenéssel, majd két ilyen laza bemelegítő nap után keményítsenek be, az órás pihenést váltsa fel egy forraltbor a csúcsközeli hüttében, a pályák közé pedig vegyítsenek buckás, jégdarás, kezeletlen feketéket. Biztos a siker! Az első napok kellemetlen érzését, mintha vibrátorral masszíroznák a már hetek óta nem masszírozhatót, az ötödik és hatodik napon felváltja a feledés és a fütyülő szél kellemes mámora, no meg a hatvanéves siheredek irigyen eltátott szája. Hogy közben egy-két vérrögtől is megszabadul az ember? A hó, mint vibrátor, azért elvégzi az aprómunkát.

Azt hittem! Az érkezés utáni reggel és délelőtt azonban véreset pisiltem, kénytelen voltam ismét alkalmazni a sárga por csodaszert. Délutánra ki is tisztult a vizelet, de a pisilés körüli kemény zavarok napokig kísértettek, csak lassan javulva kísértenek. Hogy a hősködő síelésnek köszönhetem-e a visszaesést vagy annak, hogy hazaérve, makkegészséges emberként cuccoltam fel a holminkat a második emeletre, meg nem mondom! Kérem, ne beszéljenek a visszaesésről a családomnak: nem derül ki, nem olvassák az írásaimat! Tanácsom kiprosztatált szerencsétleneknek: éljenek hónapokig úgy, mint a sánta ebek: húzzák be a farkukat és ódalogjanak el mindenünnen, ahol terhelés alá kerülhetnek.

Én mindenesetre készülök a következő síelésre. Legfeljebb hamarabb hagyom itt ezt az árnyékvilágot!

Előbb leírtam alulra a mai dátumot, hogy tájékozódjak az ön-történelem fordulópontjai körül. Tehát:

- Az utolsó és mai időpont közötti két hét közepe táján, inkább az előzőhöz közelebb történt egy újabb mikro-esemény: kibuggyant egy tyúkszemfúró-féreg pofájú vérrög. Kicsi volt, de utáltam nagyon, innen a keresztneve.

- 14.-én meg elkocsikáztam egyedül a neokapitalista és Európai Unió - tagállam kedves szomszédország, Szlovákia egyik legjobb síterepére, Chopokra. Akit érdekel az ott eltöltött pár rendkívül tanulságos nap, klikkeljen rá.

Hosszasan elkalandoztam a chopoki élmények leírásával, mire észbekaptam: ejnye, miről is akartam írni? Hát persze, a bájos prosztatám hűlt helyéről, meg egyéb elgondolkodtató egészségügyi kérdésekről. Köszöni szépen, most is jobban érezte magát a hegyekben, mint földszinten. Az égvilágon semmi gondom nem volt vele. Itthon viszont - enyhébb változatban, mint az első síelést követően - újra megjelentek pisi-regulációs gondok. Fel a hegyekbe, gondoltam.

És lecsaptam az első lehetőségre. Régi sí-pajtásom (csupán 64 éves) invitált Flachauba, mentem. 22.-én indultunk. Két teljes, nekem 4 és fél, majd 5 és félórás nap után, - amikor reggel normális, kemény pályákon, 10 órától + tizenfokokban, buckás-trutymós pályákon 'edzettük' magunkat - a harmadik napon elmosta az eső a túrát, hazajöttünk. Így is nagy élvezet volt, gyönyörű pályarendszer, kizárólag kényelmes, soküléses liftek, remek pályaápolás.

Itthon, földszinten, kellemes meglepetés ért. Sokadszor lekopogom, fán, meg a fafejemen, alulról felfelé, bal középső ujjal: azóta sincs egy csöpp bajom se. Ami lehetne, az meg már nem gond. Meg hogy a húgyozás férfias aktusa helyett - ha igazán jól akarok megszabadulni a húgynak, pisinek, vizeletnek becsmérelt, Indiában egyesek által gyógyszerként fogyasztott nedűtől - rákényszerülök a nők mélyebb fekvésű pisilési cselekményére --- egye fene, még mindig jobb, mint egy mankó. Megvagyok, lezárom a témát. Ha felújulna, azt már úgyse tudnám megírni. Elég volt ebből a rosszul konstruált szervből. Emberek, akik prosztatával születtetek, próbáljátok időben megnevelni, hogy ne nőjön befelé a rohadék!

Felkelni még nem nehéz, a sok forgolódás ugyan megvisel, de szinte öröm kilépni az ágyból és elfogadni a sok rettenetet...

Be kell venni a gyógyszereket, kávét főzni, gyümölcslé... Ki is írta elő?... Ja és a mindennap kötelező bélsegítő egyveleg. Trutymó...

Békés, álmos reggel... Szagok... Lassú szagok, a szemétvödörből másznak? Nem, valami más... Zavar... Testszagok, nehezek, ólmosak. Ki felejtette itt? Hiszen évek óta senki... Nincs, aki izzadtan, álomtól kótyagosan keverje a gyógyteáját... Kevergetné és nézné a semmit az ablaküvegen. A semmit, a tetőket söprő rongyfelhőket, a még hunyorgó lámpákat az utca túloldalán... Semmi... Mi lesz ebből a napból megint, nem tudom...

Meghozták, elraktam az ebédet, ma jó lesz... Talán... Ha az ízek nem poshadnak meg a minden sejtembe beolvadó párától, a sötét félhomálytól...

Süpped alattam a bőrfotel, olvasó pózba billentem, dönteném tovább, de nem... Csikordul egyet... Mintha a gerincemen reszelnék az ajtó leszakadt kilincsét.

Nagy a csend, nyom le, a fotelbe... Egy légy áll meg a levegőben. Ránézek, arrébb villan és megint megáll. Talán rajtam csodálkozik? Menj már, tudod, nem szeretlek. Te is csak csend vagy, nem hallom a zümmögésed. Miért nem viselkedsz, ahogy illik, cikázva, ragyogva, köpve a világra?

Olvasnék, de nem hallok semmit. Nem hallanám azt se , amit olvasok. Lehet így olvasni? Legalább zenére lenne szükség, de ki tudja, van-e kazetta a magnóban, kimásznék a fotelből, odamennék és semmi... Megint semmi... Keresgélnék? Elfáradt már a mozdulat is...

Búvárkodtam a Csendes-tavaknál. Lemerültem a kis kék tó tiszta vízében, beültem a bugyborékoló homokba. Jé, itt a forrás, buzog, eregeti a kis buborék-ernyőket. De szépek! Rojtozva billegnek, libbennek felfelé és pukkannak el a felszínen. A sás méltósággal lengeti-kelleti magát, apró halacskák rajai állnak meg és csodálkoznak rám. Egy mozdulat és csomóban pattannak arrébb, már el is felejtettek...

Baleset, egy pillanat csupán... Megmásztam a sztráda-korlátot... Korlát, két keréken egyensúlyozok, megint korlát, aszfalt, nincs fék, pörgés... Csak valami sustorgást hallok és szállok a kocsi mellett... Hallom a valószínűtlen csendet...

Szőnyegbombázás... Tényleg, hiszen az is csendbe fulladt... Iszonyatos volt a dübörgés, nem hallottuk egymás sikolyát, csak a tátogó szájak bámultak egymásra... Hiszen ez is csend! Ki emlékszik másra, a mérhetetlen decibelek átsimultak tátogó jajba, egymást el nem érő csendbe...

Film a német koncentrációs táborokról... Hullahegyek, jaj, nem is hullák, csontvázak... Bulldózerek tolják, taszigálják a tegnap még embereket... És nincs hang, milyen hang is tükrözhetné ezt az iszonyatot? Émelyítő, hátborzongató csend...

Film: Hirosima. Gombafelhő a gépről. Ember-roncsok, feslik róluk a bőr. Odaégett ember-árnyék a falon. És csend, mérhetetlen csend, emészthetetlen csend.

Szonett

Lassan elballagok a pesti utcán...
Mondjunk búcsút kedves barátok.
Bár emlékem után nem fut szán,
Csillogó pelyhekben gondolok rátok.

Bohó kis nótáim elszórom rátok
S kérlek, ne nézzetek furcsán,
Imádkozzatok, ne fogjon átok
S örüljetek minden pillanat múltán

Mit kalandvágy nélkül éltetek.
És ne kelljen sohase félnetek
Könnyes búcsút venni jóbaráttól.

S ha szívetek ma búcsútól beteg,
Reátok bíbor palástot vetek
És fényes jókedvet e gyöngypohárból.

(Végre valami 'emberarcú' szocializmus? Létrejöhet-e ilyen egyáltalán?)

Merészség a végtelenül lejáratott és lejáratás alatt szenvedő szocializmusról beszélni, mégis vállalom. Az apropót Richard Gott (a könyvei csak annyit árulnak el, hogy a 'The Guardian' újságírójaként évtizedekig Latin-Amerikát járta, annak alapos ismerője és remek tollú angol író) Hugo Chávez and the Bolivarian Revolution (Verso, UK & USA, 2005) című műve adja. Rögtön hangsúlyozni szeretném, hogy Chávez nem szocialista, amit csinál, azt se hívja szocializmusnak. A címkét én ragasztom most rá a vezérlete mellett Venezuelában folyó történésekre. Teszem ezt annak ellenére, hogy kedves, balos gondolkodású ismerőseim, Dél-Amerika tudorai csak legyintettek egyet Chávezre: Fidel II - mondták - tönkre fogja tenni az országot. Hatalmának korai éveiből ismerik. A sikertelen puccskísérlete után évekkel, demokratikus választások útján lett Venezuela elnöke 1998 decemberében. Azóta sokat változott ő maga is, Latin-Amerika is, talán másként értékelnék a helyzetet a barátaim is.

Kétségtelen, sok a hasonlóság a két - ma már nyugodtam mondhatom - történelmi személyiség között. Mindketten katonák, Chávez ezredesi rangig vitte a hadseregben, de Castrot is annak lehet tekinteni, mert fegyveres harccal került hatalomra. Mindketten az USA-t tekintik legfőbb ellenségüknek. Mindketten síkra szállnak a szélsőséges kizsákmányolás ellen, részben azonos, részben eltérő módszerekkel igyekeznek/igyekeztek felszámolni a szegénységet. Mindketten nagy szónokok, órákig tudnak papír nélkül, hatásosan szónokolni. És mindketten hordoznak magukban messianisztikus álmokat.

Castro kétségkívül kisiklott. Számtalan oka van, részben tőle és forradalmár-, majd pártvezér társaitól függők, részben a diktatórikus rendszernek köszönhetők, amibe belecsúsztak, számtalan érthetetlen és nagyon súlyos hibának, amit elkövettek, részben az USA korai és embertelen embargójának, részben a szovjet kapcsolatoknak, a nemzetközi helyzet negatív hatásainak. A szocializmust neki is sikerült népelnyomó, népelszegényítő rendszerré nyomorítania. Az alapvetően negatív folyamatok mellett - mind szélesebb körben ismerik el - elismerésre méltó törekvések, eredmények jellemzik azonban Castro 'rendszerét': az egészségügy forradalmi fejlesztése, az oktatásügy mindenki számára elérhetővé tétele, az analfabétizmus felszámolása. Kuba ma egészségügyi személyzettel és pedagógusokkal támogatja az arra rászoruló országokat, mint látni fogjuk, ma elsősorban Venezuelát.

Chávez több szempontból más utakon jár. A legfontosabb talán, hogy rendkívüli - mondhatnám szokatlan - módon vigyáz a demokratikus legitimációra. Három alkalommal kísérelték meg eltávolítani a hatalomból. Először, 2002 áprilisában katonai puccsal, másodszor 'gazdasági puccsal', az egész olajgazdaságot megbénító sztrájkkal, harmadszor, 2002 decemberében, parlamentáris módszerekkel, visszahívását célzó referendummal. Mindhármat túlélte, alapvetően a széles tömegek támogatásának köszönhetően, akiknek kezdettől támogatást ígért és nyújtott. Szembeszállva az igen erős ellenzékkel: az oligarchiával, a politikai és gazdasági hatalmasságokkal, a médiával (!), a letargikus bürokráciával, sőt a régi szakszervezetekkel is.

Azt hiszem, nem tudom terjedelmi okokból a helyes eljárást alkalmazni, amikor fel akarom vázolni, miért izgalmas (remélem, nem csak számomra lesz az), amit Chávez csinál: idéznem kellene a műből, a szerző elemzéseit kiemelni, taglalni. Ehelyett a könyv elolvasását követően az agyamban gomolygó ködből próbálom felidézni a lényeges elemeket. Tetteket, elgondolásokat, eredményeket, kudarcokat. Mi ez és hová vezethet? A kissé felelőtlen eljárásom miatt hangsúlyoznom kell, hogy a továbbiakban írtak mögé mindig oda kell gondolni: 'ha jól értettem, ha jól értékelem, ha nem tévedek'!

Nem lehet lényegtelen, hogy Chávez indián vért hordoz az ereiben, ezt vonásai is tükrözik. Első az amerikai kontinens őslakói közül, aki hatalomra jutott és azt sikerrel tudja gyakorolni. Ez népszerűségének és népszerűtlenségének egyaránt fontos oka, minden bizonnyal! Származását tekintve azonban nem 'egyszerű' ember, szülei pedagógusok, a bátyja egyetemi tanár, ő maga a katonai pályát választja és gyorsan emelkedik a ranglétrán a középszintig.

Miért választhatta Chávez a bolivári forradalom rögös útját? Több alapvető felismerés alakíthatta életútját, történelmiek és a világ - benne Venezuela - problémáinak éleslátású elemzéséből, értékeléséből eredők. Mik ezek? Mindenekelőtt annak a szinte sehol ilyen szinten el nem ismert ténynek a felfogása, hogy emberileg is elfogadhatatlan az egyenlőtlenség, különösen a venezuelai szinten, de a nyomor malomkő az egész nemzet nyakán is. (Gott 1995-1996-ot idéző adatsora: a 23 milliós lakosság 10 %-a élvezi a nemzeti jövedelem felét, 40 %-a 'kritikus nyomorban' él és további 40 %-a él a létminimum alatt.) Azt is világosan látta, majdnem egész Dél-Amerikával együtt, hogy a Szovjetunió és szatellitjeinek bukása óta világszerte futótűzként elterjedt neo-liberalizmus (nálunk a neo elhagyható) egyszerűen nem megoldás: a teljes magánosítás nimbusza hamis, az állam nem hagyhat mindent a tőke - és különösen a nemzetközi nagytőke - kezén, a kulcspozíciókat kézben kell tartania; az IMF és a Világbank amerikai érdekeket szolgálnak és 'előírásaik' pusztító erővel rombolják a fejlődő világot. Érdemes néhány jelzőjét idézni. Az IMF és Világbank politikájáról: "vad megszorítások", "kegyetlen neo-liberalizmus"; a neo-liberalizmus apostolairól: "ki a neo-liberális fundamentalistákkal"; "nem hiszek a neo-liberalizmusban, amely ilyen csapást jelentett a harmadik világ számára" - mondta Kína vezetőinek. "Ennek a gazdasági modellnek [a harmadik világra] erőszakolása a Nyugat centrumaiból milliók nyomorát, munkanélküliséget, szenvedést és halált eredményezett. (Csendes megjegyzés: mi az Átkosban kezdtünk hajbókolni előtte és ma lassan a nemzeti jelképek sorába emeljük!). Nem volt nehéz Latin-Amerika történelmét és napjait lapozgatva felismernie azt is, hogy mióta az USA megjelent ott és belepancsolt a levesükbe, kizárólag a tőkét és - fegyveres beavatkozásig menően - a diktátorokat támogatta, léptei nyomát a nyomor burjánzása követte. Erről így szólt Kínában: "A szovjethatalom összeomlott, de ez nem jelenti, hogy a neo-liberális kapitalizmusnak kell modellül szolgálnia Nyugat népei számára. Hacsak ennél az oknál fogva is kérjük Kínát, lobogtassa zászlaját, mert ezt a világot nem vezetheti egyetlen univerzális rendőr, amelyik mindent kontroll alatt kíván tartani."

A felismerések, amelyek egyben irányt is mutatnak, nem elégségesek. Szükség van vezetői képességekre és akaratra, következetes végrehajtásra és nem utolsósorban a realitások figyelembevételére, konszenzus-hajlamra. Úgy tűnik, Cháveznek nem kell a szomszédba szaladgálnia ezekért az erényekért. A nyolc év, ami alatt újra és újra mérlegre tette magát, bizonyítja, birtokában van a szükséges képességeknek. Csak utalni tudok néhány olyan elvre, tettre, amik igazolni látszanak rendkívüli politikai tehetségét: nem merev a piaci mechanizmusok - állami tulajdon kategóriák kezelésében (annyi állam, amennyi szükséges ás annyi piac, amennyi lehetséges - vallja); nem gazdasági programról, még kevésbé tervgazdálkodásról, hanem gazdasági attitűdről beszél; szinte prédikátorként szerepel szorult helyzetében (erős ellenzék, nagy szegénység), a szegényekhez türelemért könyörögve fordul, az ellenzékhez, tőkéhez szolidaritásért; egy pillanatra se veti el a tőkét, vallja, hogy azzal együttműködve kell kezelni a kulcspozíciókat is; a sötét római katolikus egyházat, amely a távoli múltban és a jelenben is minden természeti katasztrófát arra használt fel, hogy riogassa a népet (isten büntetése a reformok miatt) maga mellé tudta ültetni kritikus helyzetekben; a kettős, párhuzamos kormányzás (kicsit lejjebb) zavaros vizein sikerrel tud evezni. Különleges képességek: éleslátás, rugalmasság, erős marok, de mindenképpen legitimitás, nem véletlen, hogy erős csapatot tud maga körül.

Mit is hajtott végre eddig? Miért vélem, hogy emberarcú szocializmus, ami felé halad és amit talán meg is tud valósítani? Igen rövid idő alatt új alkotmányt tudott alkotni és elfogadtatni! Alkotmányt, amely világos szakítás a múlttal és amely egyenlő jogokat biztosít az nyomorgó sokaságnak. Felvette a harcot a korrupt és a régi rendet szolgáló igazságszolgáltatás ellen! Bizottságot hozott létre, amely megállapította (a régóta ismert helyzetet) , hogy az ország 1200 bírájának több mint a fele vagy korrupt vagy inkompetens. Felpörgette az eljárásokat, egyéb reformokat vezetett be. Különösen nehéz dolga volt a Legfelsőbb Bírósággal, amely nem tartozott kifejezetten a bolivári forradalom támogatói közé. Hat évbe telt, mire a felhígításával sikerült az alkotmányt szolgáló működését biztosítania. A hatalomátvételt követő caracasi földcsuszamlástól kezdve folyamatosan törekszik arra, hogy a nincsteleneket földhöz és eszközökhöz juttassa, éspedig az elhagyott területeket újranépesítve (lehet, hogy megvalósíthatatlan elképzelést kerget), kisvállalkozások, szövetkezetek létrehozását ösztönözve. Kubai pedagógusokkal és eszközökkel óriási oktatási programot hajtott végre, gyakorlatilag felszámolva az analfabetizmust. Ugyancsak kubai egészségügyi személyzettel az ország legtávolabbi, illetve legszegényebb sarkába is eljuttatta az ingyenes (!) egészségügyi ellátást. (Mi most magyarázzuk meg a népnek, milyen hasznos számára is, hogy tandíjat fizethet és hogy egyetlen orvosi vizsgálatért boldogan fizethet 500,- forintot. Mi ez, ha nem a nyomorultak kizárása? Embertelen, antiszociális lépések!) Felkarolta az indián őslakosságot, a volt fekete rabszolgákat, mulattokat, magyarul az etnikai kisebbséget. A lusta és az ellenzék kezéből evő állami gépezet mellett párhuzamos kormányzást valósított meg, többek között a fontosabb szociális programok kezelésére létrehozott missziók útján. (Érdekesség, hogy 'bolivári körök' néven a helyi, 'kistérségi' fejlesztések koordinálását végző kiscsoportok létrehozására bátorította híveit! Hm.) Felsorolom a fontosabb missziókat: Misión Barrio Adentro - a kubai támogatással megvalósuló 'különleges egészségügyi program'; több oktatási program, Misión Robinson - az analfabétizmus felszámolását célozza, Misión Ribas - a félbehagyott tanulás folytatását segíti, Misión Sucre - a felsőoktatásra készülőket támogatja, Misión Vuelvan Caras - az oktatásból kikerülők elhelyezkedését hivatott biztosítani. De vannak missziók, amelyek a parasztokat, bányászokat vagy az etnikumokat támogatják, vagy olcsó élelmiszereket árusító szupermarketeket építő és ellátó misszió. Végül az olajipar bevételeiből olyan alapot hozott létre, amelyből a fejlesztéseket finanszírozza. Működőképes mechanizmusok, piacorientáltak, fennmaradhatnak, teljesítik-e a céljaikat? Részben biztos nem illeszkednek bele a 'fenntartható gazdaság' bűvkörébe, de kétségtelenül a társadalom jobbítását célozzák. (Elnézést az egyesszám első személyért, úgy tűnhet, diktátorról van szó, pedig nem az.)

Felmerül az erőforrások kérdése: biztos, hogy a chavezi programok gyors haladását az egyre nagyobb bevételt biztosító olaj nélkül nehéz elképzelni. Olyan virágzó gazdaságra vagy olyan gazdag természeti kincsekre van szükség, amelyek a szociális programokat a gazdaság egészének sérülése nélkül képesek finanszírozni. Ilyen országok sokasága létezik, Venezuela a kivételek közé tartozik, ahol nem szűk kisebbség zsebeli be a gazdagságot, hanem kísérlet folyik a szegények kiemelésére a nyomorból, tudatlanságból.

Tehát adott feltételek mellett, erős akarattal létrejöhet 'emberarcú szocializmus' is. Különösen, ha külső erők (USA) nem avatkoznak be. És ha a nagyszerű reformert (forradalmárt?!) nem végzik ki. Félek, Cháveznek Allende-sorssal kell szembenéznie.