<<< Vissza

Aztán jött Erdély jórészének visszakanyarítása. Apám amúgy is állami iskolába kérette magát, gyorsan áthelyezték Nagyváradra. Szép város volt és jó iskolába írattak a szüleim: a Tanítóképző Gyakorló Iskolájába. Szamárköhögés miatt késtem két hetet az első osztályból. Mikor aztán a katedra elé állva jelentkeztem, illetve hát Apám odaállított, a tanító úr megkérdezte, hogy hívnak? Mondtam, nyilván nagyon halkan, Halmos Anti. Aszongya erre: Ne bántson senki.

Nem lettem tőle bátrabb.

Egyszer csodálatos hangversenyt hallhattam. A püspök celebrált misét a székesegyházban. Szimfonikus zenekar játszott és nagy kórus énekelt. Pompázatos volt, felejthetetlen emlék.

Két nagyszerű fürdőhely volt a város közelében, Félix-fürdő és Pünkösdfürdő. Mindkettőt sűrűn látogattuk. Valamelyik medence szélén békák ültek, és szép sugárban táplálták a medence vizét.

Két bérletem volt: a stadionba, mert akkoriban a NAC ronggyá vert mindenkit, még a világhírű Fradit is. Meg a korcsolyapályára. Jó telek voltak akkoriban, sokat kergettük egymást.

Eddig szép és jó volt az élet.

Szép lakásunk volt, jól berendezve, gazdag könyvtárral, igen gazdag Karácsonyokkal. Anyámnak nem kellett dolgoznia, sőt, a hatodik gyerek megszületésétől egy-két évig cseléd is volt a háznál. Pedig Apám a nemzet napszámosa volt. Tényleg az. Már felnőttként egyeztettük egy mozdonyvezető fiával: az ő édesapja jóval magasabb jövedelemmel rendelkezett, mint Apám.

Aztán jött a háború. Nagyváradot érte az egyik legnagyobb szőnyegbombázás. 350 Liberátorról szóltak a hírek. A vasúti csomópontot verték szét. Mi fölötte, a domboldalon laktunk a Juhász Gyula utcában (pár lépésre attól a háztól, ahol a költő élt), a ház szuterénjébe mentünk le. A dübörgés elviselhetetlen volt, láttam, hogy mindannyian ordítunk a rémülettől, de a saját hangunkat nem lehetett hallani. A szuterén fala, amihez támaszkodtam, imbolygott, mint egy hajó a hullámokon. Mikor kimentünk, csak füstölgő romokat lehetett látni. Nagy szerencsénk volt, a legközelebbi bombatölcsér 20 m-re a háztól tátongott. Hánytunk. Amikor a bátyám, aki tejért volt, nagysokára megjelent bekötött fejjel az utcasarkon, Anyám kinyújtott karokkal megindult feléje és beleesett az árokba. 1944 június 2. ez a nevezetes dátum. Pedig a bátyám is szerencsés volt: csak az egyik szemére sérült meg, amit aztán egyetemista korában kioperáltak, mert begyulladt.

Másnap vagy harmadnap összeomlottak a cserépkályhák, mintegy varázsütésre.

A ház annyira megsérült, hogy rövidesen átköltöztünk a város kellős közepére, a Sas-palotába. Ott már csak távoli dübörgésnek hallatszottak az újabb és újabb bombázások.

Soha nem felejtem el az osztályfőnököm bátorságát. Másodikas voltam, amikor kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére. Szünetben az ablakon kihajolva gúnyoltuk őket. Az osztályfőnök bejött órára, szép csendben helyreküldött minket és vagy negyedórahosszat magyarázta, hogy azok is ugyanolyan emberek, mint mi. Bátor ember volt. És nagy ember. Azóta nem tudom elviselni a rasszizmust. Nemrégiben egy zsidó site-on láttam egy névsort, a Nagyváradról deportált és eltűnt zsidók névsorát. Hosszú névsor volt, nagyon hosszú.

Ja, láttam Horthyt fehér paripán lovagolni. Lehet, hogy a Szent Jobb ünnepén volt? Nem volt jó lovas se, a paripa minduntalan oldalt táncolt.

Egyszer Apám elvitt a Városházára. Valami ügyet intézett. Ő – azt hiszem – nagyságos címet használhatott. Emlékszem azonban, mélyen hajlongott az őt fogadó kegyelmes úr előtt és távozóban farolt az ajtó felé. Miért nem megy ki a fejemből?

Egyszercsak lázas levelezés indult. Apámnak, aki iskolaigazgató volt, igazolnia kellett árja származását. Évekkel később került a kezembe a „családfa”. Érdekes olvasmány, olyan vegyes, mint ez a nagy magyar nemzet. Őseim közt van császári és királyi kamarás, akinek mindkét ágon tizenketted-íziglen kutyabőrrel kellett anno igazolnia nemes származását, meg vasutas, akitől nem szoktak sok papírt kérni. Volt erdélyi főúr vagy annak hitt valaki, sváb, meg északi szláv. Dédnagyapám még Hlukovszky volt, arról magyarosított erre a nemszeretem Halmosra, anyám dalmát Dobrovics. Azóta tudom, hogy csiszta magyar vagyok! Meg hogy valami furcsa színű vér folyhat az ereimben. Milyen is lehet, ha a kéket szarral keverik?

A városi kórházban mind több lett a sebesült katona. Egyszer Apám oda is elvitt. A folyosókon is katonák feküdtek. Fejük vagy kezük, lábuk átvérzett kötésben. Ők voltak a szerencsésebbek. Nem kellett azonnal amputálni az elfagyott testrészeiket. Don-kanyari szerencsétlenek voltak.

Egyszer meg egy rövid légiriadó után teherautó vágott át a téren, a lakásból ráláttunk a reptérről szállított sebesültekre. Nem volt felemelő látvány.

Ballagok hazafelé a suliból, látom, hogy a szemközti járdán egy SS, meg egy nyilas igazoltatnak valakit. Heves szóváltás következett, majd az egyik egyenruhás pisztolyt rántott és lelőtte a civilt. Frontközelben voltunk. Hallatszott már a front moraja. És diktatúra volt, kurva kemény diktatúra. Csak hajlamosak vagyunk elfeledni.

Meg azt is, hogy Nagyváradon nem látott-hallott az ember románt. Ha valaki nem magyar volt, az csak oláh lehetett. Oláhul persze nem lehetett a hivatalokban eljárni, se oktatásban részesülni. Miért hisszük, hogy szeretniük kellene minket?

A székesegyházban többször jártam, ott mindig béke és nyugalom, meg pompa fogadta az embert.

Nem tudom, Apámnak miként sikerült megszerveznie, úgy „evakuáltak” minket, hogy katonai teherautóra dobáltak fel bennünket, 6 gyereket és 5 bőröndöt, miközben a Sas-palota melletti két, a főtérbe nyíló utca torkolatában magyar páncéltörő ágyuk lőttek a szovjet tankokra. Röptömben vagy hogy a csudába láttam, hogy a jobboldali ágyú vezénylő tisztje nem húzódott be az ágyú páncélzata mögé, hanem a tankok tüzének kitéve magát, szálegyenesen állva és cigarettázva adta ki a parancsokat: két fok jobbra, tölts, tűz!

A háborút megjárt magyar tiszt mondta pár év múlva, hogy lehet, a mi teherautónk volt az utolsó, amelyik még kicsúszott a várost körülzáró szovjet gyűrűből. Szerencsések voltunk megint: megúsztuk a frontot, meg a kisebbségi megaláztatást, meg Causescu-t (hogy is írják helyesen?). Két felnőtt, hat gyerek és 5 bőrönd, de a bőrünk ép maradt.

Mai napig nem értem, hogy lehet elviselni minden elvesztését, ami fél élet munkájának az eredménye? Bizonyára sehogy.

Mégis, mikor valahol átraktak minket egy tehervonatra, marhavagonokba, Apám összetalálkozott Kolozsvár sakkbajnokával és kihívta 15 partiból álló mérkőzésre. 8:7-re megverte. Légitámadások, le a vonatról, a töltés melletti árokba hasalni, gépágyú-sorozatok, meg ilyesmi. Ők meg újra meg újra nekiültek és játszottak. 6 gyerek, 5 bőrönd, menekülés, sírdogáló feleség és sakk. Utólag is le a kalappal. Pedig csak másodosztályú elsőtáblás sakkozóig vitte az 50-es években. Igaz, teljes vasárnapokat végigjátszott önmagával. Meg vaksakkban a huszonvalahanyadik lépésben bemattolt minket, a fiúgyermekei csapatát.

Akkor Mórig menekültünk, anyai nagynénénkhez. Pár hetet tölthettünk ott, utolért minket a front. Hogyan menekültünk tovább, nem emlékszem. A második szakasz Rajkáig tartott, apai nagybátyámhoz.

Mondják, hogy mindkét helyen jártam iskolába, de egy szál emlékem se maradt ezekről a sulikról. A pedagógusokról se. Szürkék lehettek nagyon.

Rajkán két emlékezetes esemény történt. Egy páncélököl oly szerencsétlenül sült el gyakorlat során, hogy a katonát, aki kezelte, a csőből kilövellő gázok a hasán találták el, rögtön szörnyethalt.

És átvonultak a falun az országot megszálló német csapatok. Az utakon tankok, teherautók és oldalkocsis motorok dübörögtek, a vasúton tankokat és éneklő katonákat szállító szerelvények követték egymást. A katonák csecsebecséket, harci eszközök miniatűr alumínium modelljeit dobálták a bámészkodó gyerekeknek. Emlékszem a stuka-modell kecses formájára, szép kivitelezésére.

A front közeledtével ismét teherautóval menekültünk tovább. Hat gyerek, öt bőrönd.

Spot-emlékek maradtak meg a menekülésnek erről a szakaszáról. Valahol Bécs alatt, éjszaka, a hegyek között defektet kapott a teherautó. Ki tudja miért, a sofőr nem állt meg, ledarálta a gumit az abroncsig, majd azon zötykölődtünk tovább. Üvöltözés, káromkodás, mifene. Valahol a síkon állt csak meg és foglalkoztak a kerékcserével.

Apám minden alkalommal, amikor a járgány megállt, elszaladt élelmiszerért. Nyilván koldult a parasztoktól. Volt, hogy csak néhány nyers tojást tudott keríteni. Nagy lelkesedéssel, viccelődve magyarázta, hogy milyen remek falat a nyers tojás, és példát mutatva maga hörpintette fel az elsőt. Bár testvéreim sorban éltek a lehetőséggel, én nem tudtam legyőzni az undoromat. A mai napig nem maradhat nyers fehérje a lágytojásban. Inkább 3 és fél perces legyen, de fehéredjen ki a fehérje.

Az egyik pihenőre igen kellemes ligetben került sor. Igaz, a hangulat háborús volt: katonák, harci eszközök és menekülő civilek kavalkádja. Itt láttunk először léglökéses vadászgépet. Nem lehetett más: nem túlságosan magasan húzott el, a fák között nyíló égen a sebessége jól érzékelhető volt, legalább duplája volt az addig látott harci gépekének. Német lehetett, nem keltett riadalmat.

Mittich mellett egy tanyánál - vagy nevezzük inkább farmnak - kötöttünk ki, valahol a mostani német-osztrák határvidéken.

Emlékszem, ott kaptam életem legnagyobb verését Apámtól. Említettem már, hogy mint pedagógus se volt híve a verésnek, minket is ritkán bántott. Az osztrák gazda azonban bepanaszolt, hogy engedélye nélkül szedtem gyümölcsöt az egyik almafájukról. Magyarul: hogy loptam. Így volt, két almát is megettem. Nem dereng, hogy lett volna bűntudatom, lehet, azt hittem, hogy ahol lakik az ember, ott minden fogyasztható. Apám előszedte meggyfa sétabotját (hogy és miért menekítette éppen azt az öt bőröndön kívül, a fél világon át, ki tudja?) és úgy elverte a fenekem, hogy két napig nem tudtam rendesen ülni. Bizony, megtanultam a fogalmat: a másé.

A többi emlék-morzsa már háborús. Az ott nyugatról közelgő front moraja napról napra erősödött. Ágyúzás volt inkább, mint bombázás. A templomtoronyból kilőtték az órát. Szórakozásból-e vagy, mert megfigyelő-pont volt a toronyban, nem tudni. Többször húztak el a tanya fölött Spitfire-ek mélyrepülésben. Az egyik gépágyú-sorozatot „köpött” váratlanul a fejünk felett, ugrottunk is vissza a folyosóra a ház hátsó bejáratától, ahonnan lestük ezeket a szép, de félelmetes fenevadakat. A bátyám meg is örökítette, lerajzolta őket a naplójában.

A kieső tanulmányokat pótlandó valamennyiünknek naplót kellett vezetnie. A botladozó mondatokból érdekesen bontakoznak ki a harci események, ahogy mi, gyerekek láttuk-hallottuk azokat. A gyerek-rajzok meglepően jól adják vissza a repülőgépek, tankok, dzsipek, teherautók jellegzetes formáit is.

A rettegett „front” egy amcsi dzsip képében jelent meg, amelyik az elesett faluhoz vezető úton érkezett. Egyszerű, lezser egyenruhák, rohamsisak, meglepően kisméretű géppisztoly. Azt hiszem, négyen voltak, behajtottak az udvarba és az előjövő gazdától megkérdezték – talán német szavakkal -, hogy van-e német katona a házban? A nemleges választ követően nem óvatoskodva végigjárták a házat, aztán el is mentek. Nem pingáltak a házra semmit. El voltunk foglalva. Se könnyek, se örömködés, üdvrivalgás. Lehet, hogy a felnőttekben csökkent a félelem, bennünk, gyerekben nem zajlott le érzelmi változás. A később érkező hírt se nagyon értettük: vége a háborúnak. Egyszerűen szerencsésen megúsztuk a háborúnak ezt a rettenetes szakaszát, a frontharcokat.

Mi, gyerekek, kíváncsi jószágok lehettünk, többször tettünk baráti látogatást az elérhető távolságra, egy ligetben táborozó amerikaiaknál.

Sokmindenre rá kellett csodálkoznunk, annyira idegen világ nyílt meg előttünk.

Feltűnt a fegyelmezetlenségük: a vigyázznak tűnő parancsra terpeszbe álltak, kezüket hanyagul a hátuk mögé dugva, a rangjelzések szinte teljesen hiányoztak, nem nagyon értettük, ki ott a főnök és ki a baka. A dzsipjeikkel úgy bántak, mint valami játékszerrel: a bal lábukat kitették a sárvédőre, a kormányt fél kézzel tekergették és állandóan rágcsáltak valamit. Az orrunk előtt belefarolt egy dzsip a másikba, leugrottak, kézzel megemelték és elhúzták az egyiket, visszapattantak és mentek tovább.

Elképesztően el voltak látva mindennel. A cigarettát szinte szórták, az élelmiszereik többnyire konzerv formájában kerültek elő a zsákjaikból, még a szalonna-hasábokat is nagy, de kézzel nyitható konzervekből „csípték ki”. Ez annál is inkább meglepő volt, mert addig egyáltalán nem láttunk konzervet.

Csokoládét mindig kaptunk tőlük, talán konzerveket is hébe-hóba.

Életem egyetlen horgász-élménye ehhez a farmhoz kötődik. Apám kivitt minket a közeli patakhoz, vágott nekünk egy-egy fűzfa-ágat horgászbotnak, kötött rájuk egyszerű madzagot és a madzagvégekre kis szögekből kikalapált horgot. Valami cöveket vert a földbe és azt jobbról-balról ütögetve menekülésre késztette a gilisztákat, amiket csak össze kellett szedni egy amcsik által elhajított konzervdobozba. A gilisztákat aztán kegyetlenül rászúrta a horgokra. A madzagokon igazi parafa dugók szolgáltak úszóként. Pillanatok alatt fogtuk ki az arasznyi halacskákat. Óriási volt a lelkesedés!

Párszáz méterre tőlünk amerikai katonák „horgásztak”, jóval hatékonyabb módszerrel: szappannyi plasztik-bombákat dobáltak a vízbe, amik a vizet érve robbantak. Vagy kétszáz méterrel lejjebb egy ladikban üldögélve szedték össze a hasukat villogtató, elszédített vagy megölt halakat. Termeteseket is, a sok apró hal között. Hiába, a modern technológia és harcmodor...

A főúthoz is kiszaladtunk egyszer-kétszer, nézegettük a száguldó teherautó-oszlopokat. Biztos, hogy jóval gyorsabban közlekedtek, mint a németek. Megéreztük, hogy az áramvonalas motorháztető alatt robusztus erő lakozik.

  Folytatás >>>

1943 Karácsonya

Én, 43 körül

Nagyvárad, még Gabi nélkül

Sanyi nélkül

A szüleim Ilivel

Strandon (Várad v. Sárkány?)

Nagyvárad, 1943.08.26

Nagyvárad,   Sas-palota

Ómamával (Sárkány?)

Édesanyám és testvérei

A Dobrovicsok

Lujza néni és Lajos bácsi

Jujza néni, Lajos bácsi, Manci néni és Gabi

Rajka, '45 tavasza

Pomáz, a főutca

Anyu

Anyu, akár egy mosónő

Apu, Sanyi és én

Kedvenc szórakozás

Lackó és Gabi

Lackó, Ili, Gabi

Lajcsi, Ili, Gabi

Lacika, Janek, Annuska