A lengyelek hozzánk hasonlóan lezserek voltak, fogadták, élvezték a humort és maguk is szabadon viccelődtek. Róluk mindjárt írok többet. A csehek-szlovákok már egy fokkal merevebbeknek bizonyultak, el-elmosolyodtak, de ritkán merték viszonozni a vicceket. Az oroszoknál kasztokról lehetne értekezni, meg helyzetekről, bonyolult: a magas szintnél nem is mert próbálkozni az ember, alacsonyabb szinten is csak akkor, ha nem hivatalos szituációban kis csoporttal folyt a diskurzus. Messze a  legrosszabbak az NDK-sok voltak, három közül kettő besúgó lehetett. Ha az ember előadott mondjuk egy Brezsnyev-viccet, minden arc megkeményedett, leszegték a fejüket, mereven a tányérjukat tanulmányozták. Élvezettel műveltem a dolgot, szinte sportot csináltam belőle. A többi nemzetséggel valahogy kevés dolgom akadt akkoriban, Intranszmasos koromban aztán kiderült, a bolgárokkal majdnem lengyel szinten lehetett a tréfálkozást űzni, igaz, évekkel későbbi periódusról van szó.

A lengyeleket szerettem legjobban, több oka is lehetett. A minisztériumi osztályvezető, aki a lengyel oldalt vezette a tárgyalásainkon, remek fickó volt, gyorsan szót lehetett vele érteni. Ha mégis elakadtunk, még vendégként, Magyarországon is előrántotta nagy életbölcsességét: éhesek vagyunk, ebédeljünk, tele gyomorral rögtön megoldjuk a problémát. Óriási mentőöv, érdemes megjegyezni. Szerettek minket és általában a magyarokat, sűrűn idézték a híres mondást: Polják, venger dva bratanki i po sabljam i po skljanki (ha jól mondom). Büszkén emlegették, hogy  legjobb királyuknak a magyar Báthoryt tartják. Rendkívül érdekes és megrendítő, hogy amikor elvittek minket varsói városnézésre, a szokásos turisztikai látványosságokon kívül három helyszínnél álltunk meg hosszasabban: egy kis utcai emléktáblánál, amelyik arról szólt, hogy ott lőttek halomra a németek lengyel hazafiakat (a megemlékezés virágai a járdát is elborították), a várfalnak azt a pontját, ahol a cári akasztófák álltak és a Visztula-kanyarban azt az emlékművet, amelyet a varsói felkelés végén a nem messze húzódó szovjet frontvonal felé menekülők emlékére emeltek, akiket a németek az utolsó szálig megöltek, míg - mondták - a szovjet hadsereg végignézte az öldöklést. Nem szerettek se németül, se oroszul megszólalni. Köztünk az orosz volt a hivatalos nyelv, így azt kényszerből használták. Két emlékezetes eseményt kell elmondanom még, kikívánkozik belőlem. Az egyik Ilf és Petrov tollából is eredhetne. Vasárnap érkeztem meg Varsóba, megkapom a szoba kulcsát, letelepszem. Katonai szálló, zuhanyozó minden második szinten, nagy a meleg, pizsamára vetkőzöm, a törülközőt a vállamra csapom és húzom be magam után az ajtót. Ahogy a zár kattan, tudom, hogy a kulcsot az asztalkán felejtettem. Kicsit kínosan éreztem magam, amint ballagtam a portára, aholis közölték, hogy nincs mester-kulcsuk (vagy hogy is hívják a minden szobához jó kulcsot?), lakatost kell hívniuk, ami nem biztos, hogy sikerül, lévén vasárnap. Üljek le a hallban és várjak. Többen meglepődtek láttomra, pizsamás ember a hallban! Végül egy szomszéd asztalhoz telepedő társaság megkérdezte, mi a gond? Mikor megtudták, magyar vagyok, azonnal magukkal cipeltek egyikőjük szobájába és éltettük a lengyel-magyar barátságot (sok vodkával), mindaddig, míg hírnök nem jő, hogy nyitva a szobám. A társaság egyik hölgy-tagja szó nélkül átkísért és velem töltött minden estét, amíg el nem kellett utaznom. A másik esemény kéthetes hivatalos tárgyalássorozat közepére eső hétvégi kirándulás volt (nem ugyanabban az évben). Buszon utaztunk Gdanszkba, onnan naszáddal Gdiniába, valamelyik helyen megszálltunk, majd vissza busszal. Kezdődött azzal, hogy megmentettem a haza becsületét. A lengyelek bridzselni akartak, de csak hárman voltak hozzá. Felhívást intéztek a magyarokhoz: állítsák ki a negyediket. Nem jelentkzett senki. Sokadik kísérletre megkérdezték, van-e köztünk valaki, aki már játszott bridzset. Jelentkeztem, elkaptak, az egész úton végig helyt kellett állnom, aztán azt mondták (mint Hadházy prof anno), hogy nem is megy ez olyan rosszul. Folytatódott azzal, hogy az államközi osztály magyar referense, egy nagyon csinos hölgy helycserével (hogy kinek a kezdeményezésére történt, ki tudja?) útitársammá vált, összemelegedtünk. Rendkívül kedves, szeretettől izzó férjezett asszony volt, de a szituáció miatt csóknál tovább nem jutottunk. Soha többet nem láttam, sajnos. A kirándulás minden egyéb szempontból nagyszerűen sikerült, mindkét város gyönyörű, a naszád pedig erősszeles, haragos tengeren száguldott velünk, a hullámok taraja sokszor átfutott a fedélzeten, kapkodtuk a lábunkat, mégis isteni élményként maradt meg az emlékezetemben.

Prágát is szerettem, nem a partnerek miatt. Azok átrázós fajtának születtek, nagyon kellett vigyázni minden szóra, rögzíteni a legkisebb megállapodást is. A város volt vonzó, a szép belváros, a télen mindenütt kapható grog, a kiváló, és a legátkosabb időkben is előírt hőmérsékleten kezelt és felszolgált sör és a vidám, mulatozásra kész emberek. Beültem egy kávéház-étterembe vacsorázni, elkezdtek körtáncot járni, pillanatok alatt engem is elkaptak. Élveztem, jó hangulatban zajlott az egész. Emlékezetes az egyik tárgyalás-sorozatot záró hivatalos ebéd, amit az U Kalicha, a Svejk-kocsma különtermében fogyasztottunk el. Kiváló ételek mellé hordták és hordták a sört. A cseh társaság első embere 13 korsó sört fogyasztott el az ebéd alatt és nem látszott rajta, hogy megterhelődött volna. Belém három korsót erőltettek, majd szétmentem!

Két-három év szünet után, '69-ben jártam újra Prágában. Szürke, lehangolt, kopogó koporsó város fogadott. Iszonytató volt a különbség!

Az NDK-ba, Berlinbe utáltam járni. Ha nem lett volna Pergamon, nagy lett volna a bánatom. Rideg, szürke, romos város, a szolgáltatások szintje verte a Szovjetuniót, taxit például 24 órával előre se lehetett mindig rendelni. Az éttermekbe, ha nem tudott az ember előre helyet foglalni, hosszas várakozás árán lehetett bejutni. Képtelen voltam megemészteni a fegyveres rendőrséget vagy mifene is lehetett az? Egyszer letértem az Unten den Linden-ről, az első párhuzamos mellékutcában rögtön három ilyen valamicsodákkal (rohamsisak, géppisztoly) teli, csupa antenna személykocsi állt egymás mögött. Máskor meg nagynehezen bejutottam egy étterembe, vacsorázni, egyszercsak megjelenik három bukósisakos, egy tiszt, két baka, és igazoltattak mindenkit. Amint lenyeltem az utolsó falatot, rohantam ki! A partnereink smucigok voltak. Itthon etettük-itattuk őket, olyat is megtett például a Videoton kereskedelmi igazgatója, hogy a nyaralójában látta vendégül a delegációt. Mondogatták, hogy majd Berlinben...! Ott elvittek minket moziba, megnézni az éppen soron lévő indián-filmjüket és az állatkertbe (szép állatkert, az állatok egy részét szabadon tartották, node... hol a viszonosság?). Mérgemben szuggerálni kezdtem az egyik fel-alá rohangászó tigrist, lecsendesedett és velem szemben leheveredett. Igazi állatszelidítő! - csodálkoztak a németek. Őket azonban hiába bűvöltem volna. A falról, átjárókról, elvágott U-Bahn-okról jobb, ha nem beszélek.

Moszkváról egyetlen tárgyalás emlékét tudom felidézni. Minden érintett szerv egyetértett abban, hogy a hadiipari általános szállítási feltételek (vagy keretszerződés?) túlságosan egyoldalú, itt az ideje felülvizsgálni. Tárgyalásokat kezdeményeztünk és meg is született a fogadókészség. 1965 decemberében ki is vonult a fél Technika, a barommal az élén és talán ketten a HM-ből. Döcögtek a tárgyalások, de haladtunk előre. Felmerült az is, hogy a Karácsonyt is ott kell töltenünk (ott nem ünnepelték, de egyébként is a pravoszláv naptár szerint ünneplik). Na, egyszercsak sikerült mindenben megállapodnunk, kitűzetett az aláírás napja és órája (másnap 10 óra?). Bevonultunk, szemben senki, elmúlik 10, bejön egy magasrangú tiszt, elnézést kér, technikai gondok miatt csúsznak. Újabb csend, majd úgy 11 körül bejön egy addig nem látott tábornok, le se ül, közli, nincs aláírás. A kérdésre, hogy miért, nem adott elfogadható magyarázatot, gyakorlatilag csak hangzott el, valami ködös csomagolásban: úgy értékeljük, hogy mindkét fél érdekeinek jól megfelel az eredeti szerződés. Most fel kell állni és tüntetőleg ki kell vonulni. - mondtam félhangosan. A vezér nem merte vagy nem is akarta ezt a lépést megtenni. Nem voltunk Tito emberei, ők ugyanis valami ilyesmiért hagyták ott Moszkvát (magasabb szinten) és váltak láncos kutyává. 

Ez alatt a pár hónap alatt megismertem a magyar hadiipart, mint mindig, az ipar krémjét. Ma is létező üzemek mellett több - mint például a Videoton - elsüllyedt a privatizálás előtti-alatti gyors tönkretétel tengerében. Nem lehetett őket az amerikai vagy akár a szovjet óriásokhoz hasonlítani, de komoly termékek magas szinten gyártása folyt. Amit ki szeretnék emelni, az az, hogy a híradástechnika területén a legjobbak közé tartoztak olyan létesítmények, amelyeket néhány ember hozott létre ipari szövetkezetként és tett pincében született törpéből ország-világ előtt csengő nevű komoly üzemmé.

A Mechanikai Laboratórium az ország egyik legjobb kisüzeme volt. Ennek védelme miatt véreztem el az ostobaság elleni harcban. A bunkó vezér ugyanis magához szólított (készültem éppen Berlinbe, az éves tárgyalásokra) és utasított, hogy az NSZK-ba heteken belül leszállítandó, rejtjelzett rádióadásokat automatikusan megfejtő számítógéppel kapcsolatban tegyek olyan nyilatkozatot, hogy műszaki okok miatt néhány hónap késéssel szállítjuk le. Nekem megmondja, hogy Vietnamba kell kiszállítanunk, az ott folyó háború miatt, de én az utasítás szerint járjak el. Nem teszem meg.- mondtam szinte nyugodtan, akkora ostobaságról volt ugyanis szó. Ha műszaki okokra hivatkozom, lejáratok egy kiváló üzemet, ha azt mondom, pár hónap késéssel szállítjuk, csak eltolom a gondot, tudtam ugyanis, ha az újhoz azonnal hozzákezdenek, pontosan egy év múlva tudjuk átadni, annyi az átfutási ideje. Szájtátva nézett rám, ilyen még nem történhetett vele, hogy ne teljesítsék azonnal az ukázát. Megmagyaráztam az indokaimat és hozzátettem, ezt nálam jóval magasabb szinten és őszintébben kell elintézni. Kerek egy órát vitatkoztunk, végül abban állapodtunk meg, csak annyit mondok, hogy általam ismeretlen okból később szállítunk. Minisztériumi főosztályvezetőnek tettem meg a nyilatkozatot, aki mielőbbi tisztázást kért. Hazatérve az asztalomon fogadott a vezér fegyelmije: utasítás nem teljesítése, a vezetők lejáratása... Megkerestem vele a vállalat mellékállású jogászát (főállásban a Külker Minisztérium jogásza volt, nagyon tiszteltem éles agya miatt, három-négy hónap alatt tanult meg úgy oroszul az angol, német, francia mellé, hogy tárgyaláson is folyékonyan adta elő a mondókáját), azt mondta, kérjek meghallgatást és mondjam jegyzőkönyvbe, mi történt. Bunkó elvtárs nem tudta hárítani a jegyzőkönyvezést. A jogászunk a jegyzőkönyvvel a kezében beszélt a fafejjel, aki két hét múlva  - ismét az asztalomra téve - visszavonó határozatot hozott. Írtam pár sort, csatoltam hozzá a két papírt, bementem hozzá és közöltem, hogy elsejével nem vagyok itt. Kisétáltam a semmibe. 

A sétám előtt azonban két olyan dolog történt, amit el kell mesélnem. Az egyik, hogy hivat a téglafej, bemegyek, ott ül vagy három főtiszt, kérdik, mennyi időre van szükségem, hogy beszámoljak az ügyek állásáról. Mondom miért, készül a záró-beszámolóm. Hát, mert kérdéseik lennének. OK, mondom, legyen. Menjek talán a papírjaimért - mondják. Nem kell, kérdezhetnek most is. (Vagy hét reláció, export-import, többezer tétel.) Hm, hümmögtek és elkezdtek kérdezősködni. Minden kíváncsiságukat ki tudtam elégíteni. Akkor még volt agyam, nem rágta szét a magyar nagypolitika elviselhetetlen aljassága. A másik, hogy szedtem össze a TÜK (titkos ügykezelés) papírjaimat és nem találtam két teljes paksamétát, olyasmiket, mint a teljes következő évi tervek, miegymás. Külön-külön kijárt öt-tíz év, ha nem kerülnek elő. Napokig leizzadtam éjszakánként. Aztán összeszedték a beosztottaim, csupáncsak a szédületes tempóban nem írták alá az én könyvemben, mikor átvették tőlem. Soha nagyobb kő nem gördült le szívről.

Azért 5 évig nem utazhattam külföldre (elvileg! lehet, hogy csak nyugatra? Jugoszlávia nem számított annak, 68-ban jártam ott).

Két komoly gyógyírt kaptam: lengyelekkel kezdtem, lengyelektől tudtam elbúcsúzni is, a partnerem valami olyat mondott, hogy eddig velem volt legkellemesebb dolgoznia; a személyzetis nénike pedig majdnem sírt (komolyan!), majdnem kimondta, hogy milyen x-ek miatt jó embereket veszítünk el. Sajnáltam szegényt, ő maradt.

Folytatás >>>