Önéletrajz helyett  (Halaj kapitánynak) - 25
<<< Vissza

Külkereskedelmi Minisztérium (és NikexKV), India - Kalkutta

Kemény három év, csak az sejtheti, aki járt Kalkuttában és dolgozott süllyedő hajón. Kemény, küzdelmes, de sikerekkel teli. Kiutazásom előtt váratlanul közölték, egyik első dolgom az legyen, hogy építsem le a 3-4 magyar kiküldött hivatalos ügyeinek intézéséhez kialakult létszámot, ami kb. 10 éve feleslegesen nagy. Úgy vélték, az akkori 12 helyett 4-5 is elég. 

Én az előző négy indiai évben jártam Kalkuttában, de nekem is furcsának tűnt, hogy a reptérről befelé haladva, a szürkés, fátyolos füstködszerű trutymóból  előúszó kunyhók, majd házikók milyen elkeserítő szegénységről árulkodnak. Félóra múlva a nejem türelmetlenkedni kezdett: mikor érünk a városba? - kérdezte az elődtől, aki fogadott minket. Rég benne vagyunk - válaszolta mosoly nélkül. Püff...

A rutin-feladatok - bemutatkozó látogatások, fogadások, ismerkedő tárgyalások, csomagok kiváltása, papírtömeg átvétele - mellett elkezdtem felmérni a személyzetet , ki mit csinál? Igazat kellett adnom a leépítést kérőknek, de rettenetesen nehéznek bizonyult. Utcára tenni embereket abban a nyomorban és munkanélküliségben embertelen dolog volt. Ketten előálltak azzal, hogy kommunisták, az egyik a szovjet-párti, a másik a Kína-párti kommunista párt tagjaként biztos volt benne, hogy ha ezt feltárják, nem küldöm el őket. Egyikőjük az elődeim által biztosított kiváltságokat is élvezett. Alig volt feladatuk, azt is silányan látták el, az elsők között szabadultam meg tőlük. Húztam is a nyakam, ki fogja szóvátenni az ügyet? Haladok előbbre, majd visszakanyarodok.

Kalkuttai sikereim egyik titka, hogy rendkívül gyorsan sikerült kapcsolatot teremtenem a főminiszterrel. Az indiai államok kettős irányítás alatt állnak, a központi kormányt onnan kinevezett kormányzó képviseli, az állam ügyeit viszont helyi kormány irányítja, chief minister-rel az élén. A kormányt általános választások győztes pártja, illetve koalíciója alakítja. Nyugat-Bengália (West Bengal) talán második évtizede kommunista, mégpedig a Kína-párti KP és több kisebb baloldali párt koalíciójának vezetése alatt állt. Jyoti Basu, az akkor hetvenes évei közepét taposó pártvezér - és az indiai munkásmozgalom vezéralakja - eredeti végzettségét tekintve orvos, rendkívül intelligens, lágy, halk szavú emberként köztiszteletnek örvendett. Időnként teljesen zavarban vagyok, most is, mert úgy érzem, ismétlem magam, de nincs kedvem előkeresni, hol írtam már az adott témáról? Ehhez a rendkívül súlyos személyiséghez két dolog teremtett kapcsolatot: a kettővel előttem dolgozó kirendeltségvezető B.I., aki jó kapcsolatokat ápolt vele és Kalkutta serifje (nem tudom szabatosan megfogalmazni, kicsoda-micsoda cserebogár, nem rendőr, nem rendfenntartó feladatokat ellátó valaki, hanem kapocsféle a város és a kormány között?), akivel az egyik első fogadáson ismerkedtem meg és aki felajánlotta, elősegíti a kapcsolatfelvételt. Rekordidő alatt fogadott is Jyotyji (a "ji" - dzsi - nagyfokú tiszteletet kifejező képző, gondoljunk arra, hogy Mahatma Gandhi-t is Gandhiji-ként emlegetik tisztelői) és attól kezdve rendszeres volt a találkozásunk, ha kértem, belátható időn belül fogadott, de a 3 év alatt legalább háromszor vacsorázott nálunk és talán kétszer fogadott ő és felesége minket nem hivatalos keretek között. Egy nyugati említette, az a mondás járja köztük is, ha valamit el akarsz intézni Jyoti Basu-nál, szólj Mr. Halmosnak.

Ezzel a remek háttérrel több jelentős ügyet, (ma itthon is használt kifejezéssel) projectet sikerült tálcán nyújtani a magyar vállalatoknak, amelyek aztán sorozatban nem éltek a lehetőséggel. Felsorolásszerűen a fontosabbak: A kiérkezésemkor nyitott tenderen a magyar vállalat az 5. helyen állt egy Darjeeling mellett építendő vízerőmű tenderén, több lépésben  az ügynökkel nyerésbe vittük a céget, japán óriásokat is háttérbe szorítva (a központi kormány azonban hatszor dobta vissza a helyiek felterjesztését, mert a cég ott elvesztette hitelét, több projecttel nagy késésben volt). Tenderen kívüli tárgyalási lehetőséget biztosítottak egy 630 MW kapacitású lignit-hőerőmű elnyerésére, a KKM-MNB rámozdult, a vállalat istentelenül pocsék hozzáállása miatt végül indiai-amerikai-japán ajánlat született. Megkaptam a második Hooghly-híd, egy hárfa-híd angol-német együttműködésben született előterveit tervezésre-kivitelezésre, az otthoniak feltették a kezüket: túl nagy falat nekünk. A magyar közreműködéssel épülő metró szerelvényeinek tender-feltételeit előre megkaptuk, az "acél és alumínium országa" nem vállalkozott az alumínium-kocsik legyártására. Hogy nem csak én tartom sikernek ezeket a fiaskókat, arra a továbbiakban fény derül.

Ezek a tárgyalások minisztériumi, főminiszteri szinten, illetve a Metró-vezérigazgatóságon  folytak. Hamar rájöttem, ha jegyzetelek, tized információhoz jutok, mint ha csak beszélgetek. Táska, papír nélkül jártam a hivatalokba, aztán a kirendeltségen lediktáltam a lényeget. 

Visszatérve a személyzet leépítésére: Kapok egy telefont, valamelyik szakszervezeti főnök kért fogadást. Fogadtam az irodával egy házban lévő lakáson, teát iszogatva előadta, hogy nem tetszik a szakszervezetnek a leépítés. Elmondtam a lényeget, kértem az adatait, aztán barátságos búcsút vettünk azzal, hogy az észrevételeit megfontolás tárgyává teszem. Megvártam, amikor Jyoti Basu-hoz más témával bekopogtathattam és a hivatalos téma után elmondtam neki a szakszervezet beavatkozási kísérletét, szolgáltatva az adatokat is. Ne törődjek az egésszel, mondta, a szakszervezetnek semmi köze a kirendeltségen történtekhez, illetéktelen beavatkozásról van szó. Csend is lett mindvégig.

Röp-gondolatok:

Több mint 100 utazót kellett fogadnom évente, bocs, "szezononként", az évet szűkítette egyrészt a két hónap szabadság, másrészt a monszun (június eleje-szeptember eleje). A többség éjszaka landolt és a szörnyű helyi viszonyok, meg az elég általános korlátozott nyelvtudás miatt fogadnom kellett őket a reptéren. Utólag nehéz elhinni magamnak is, hogy ezt a strapát természetes feladatként felfogva szisszenés nélkül csináltam. Talán, ha 10%-a az utazóknak mondott többet, mint az egyszavas köszönöm. A bőr-vevők viselkedtek legtisztességesebben. Apropos, bőr. A hinduizmus erőszakmentességének arculcsapása, hiszen megölt állatról származik. Mindenki, aki ezzel foglalkozott, érinthetetlen, kasztonkívüli csoporthoz tartozott. Kalkutta India talán legjelentősebb bőr-központja, egyes külterületei elviselhetetlen bűzt árasztottak.

A Transelektro Neyveliben, délen, kazánokat szállított egy hőerőműhöz és bankgarancia-gondjai támadtak a kalkuttai központú State Bank of India-val. Felkértek, tisztázzam a helyzetet. Kisebb előtanulmányok után a bank elnökével tárgyaltam (ezúttal jegyzeteltem), majd részletes jelentést tettem. Ez csak azért érdekes, mert a Transelektro jogügyi főosztályvezetője (egyébként ő is és a Neyvelivel foglalkozó beosztottja is rendkívül csinos hölgyek voltak) szuperlatívuszokkal dicsérte meg a jelentést (még nem találkozott jogi végzettséggel nem rendelkező embertől származó ilyen világos, szabatos összefoglalóval), ami ugyebár azt a tudományt érintette, amiből szegény W.I. kivágott. 

Nagyjaink közül többen megfordultak a kalkuttai reptéren, az ugyanis "technikai" megállóként funkcionált a távolkeleti látogatásokra utazók számára. Itt töltötték fel a gépet. A delegációk tagjai részére VIP várót, esetenként étkezést kellett biztosítani. Többnyire a gorillák közvetítésével érdeklődtek vásárlási lehetőségek iránt is. Nem emlékszem kifejezetten jó benyomást keltő társaságra, olyanra igen, hogy odajön hozzám két gorilla: mennyiért kapni itt az aranyat? Mondom, pontos gramm-árat nem tudok, de drágább, mint akár Európában, akár a távolkeleti országok jórészében. Itt dolgozik és nem tudja? - teljesen megrökönyödtek a drága barátaink. Mit lehet erre válaszolni? Nem arannyal kereskedek, hanem magyar izével (majdnem leírtam). Elsomfordáltak, majd vissza: amikor jövünk vissza, tudja az árat és hozzon mintákat is. Ukáz a javából! Azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy nem nagystílű gazemberek (mint két lépcsővel lejjebb sokan), csupán... nem is tudom, minek nevezzem őket.

A hivatalos teendőkön kívül foglalkozni kellett olyanokkal is, akik magán- vagy nem hivatalos utazók voltak. Írtam a monszun-ban a filmesekről, megismétlem, kiváló emberek voltak. Részben ennek a csapatnak köszönhetem, hogy én is megnéztem Kőrösi Csoma Sándor emlékhelyeit. Megrendítő látvány volt a pár négyzetméternyi szoba, ahol naphosszat gubbasztva dolgozott. Többnyire csak egy-egy teáért szaladt le, sokszor odavitték neki, mert arról is elfeledkezett. Az indiai kutatók úgy beszéltek róla, mint szentemberről. Ideírom a film rendezőjének a nevét: Neményi Ferenc. Jött olyan társaság is, amelyik Kőrösi Csoma darjeelingi sírjának "felújítását", illetve oda kopjafa állítását jelölte meg céljául. Nem tetszettek, sokminden zavart, elsősorben a túlzott "nemzeti lihegés", mintha akár az indiai állam, akár a magyar átkos korszak lebecsülte volna Kőrösi Csomát, amiről szó se lehetett. Ugynilyen negatív képem maradt a Vasas (?) foci-csapatáról, nem magukról a focistákról, hanem a vezetőjükről, illetve egyáltalán, arról a szerintem nagyon tisztességtelen megoldásról, hogy a nemzeti válogatottnak szóló meghívást elfogadva egy NBI-es csapatot kereszteltek át válogatottá. Az a baj, hogy ebben is tükröződött az a lebecsülés, ami a fejlődő országok (vagy a nem fehérek?) irányába megnyilvánul nagy népünk és nemzetünk részéről. Az indiaiak se voltak hülyék, értették, mi történik, de lenyelték a békát. Egy Kalkuttában dolgozó vállalati ember tolmácsolgatott nekik, mint megtudtam, kirendeltségvezetőnek mondva magát.

Röhögőgörcsöt kapok minden alkalommal, amikor külföldön diplomáciai (én részben azt is elláttam, mint egyedüli minisztériumi szintű kiküldött) vagy kereskedelmi munkát végzett emberekről azt feltételezik, hogy "titkos tevékenységet" folytatott. Az a nevetséges, hogy úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy minden valamirevaló szinten dolgozó tartós kiküldött feladatai közé tartozott, tartozik és fog tartozni a jövőben is az ország érdekeit érintő információk gyűjtése és erre rendelt csatornákon keresztüli hazajuttatása. A legsúlyosabb tömeg-etetés, amikor azt próbálják elhitetni, hogy a szocialista kiküldöttek végeztek ilyen munkát, a szent, demokratikus tőkés országok emberei pedig nem. Egyetlen példa: én örököltem egy többszáz indiait tartalmazó kapcsolat-listát és azt valamikor a második évben teljesen fel kellett frissítenem és fel kellett juttatnom Delhibe (futár jött érte), majd távozásomkor - újra felfrissítve - át kellett adni az utódomnak. És ez a lista minden elképzelhető adatot felsorolt a rajta szereplőkről, a személyi adatait, a cége adatait, mik a magyar kapcsolatai, milyen szokásai, hobbijai vannak, tart-e ágyast, mikor szokott pisilni... Nyilván pontosan ilyen adatgyűjtést folytattak a tőkések is, hiszen még a vendéglátás, meghívások elfogadásának a szabályozása is szóról-szóra azonos volt náluk is, mint nálunk. Elterjedt a hír, hogy az egyik nyugat-német cég vezére kém. Így, egyszerűen. Az indiaiaktól hallottam először, aztán egy nyugati is egyszerűen Mr. Spy-ként említette. A hír valószínűleg nem fedte a valóságot, mert egyébként visszarendelték volna, de... válámi ván... Mindketten, Mr. Spy és én meghívottak voltunk egy kedves angol-német házaspárhoz vacsora-partyra, alig léptem be, lerohant: mit szól hozzá? Mihez? Hát hogy meghalt (és mondta az éppen aktuális szovjet roncs-fővezér nevét), nem hallotta? Mondom, nem én, tényleg meghalt? Hogy-hogy maguk, szocialisták nem tudják, hogyan működik a rendszerük. Így, de miért ilyen izgatott? Hát, hogy ki lesz az utóda? Sokat hallottam oroszoktól az utóbbi időben Gorbacsovról, mint esetleges reformerről (már aki mert ilyet egyáltalán mondani). Mondom Mr. Spy-nak: ha szerencsénk van, Gorbacsov. Most rajta volt a sor, a meglepetéstől csak tátogott: ki, kicsoda, mit tud róla? Elmondtam. Lehetetlen...lehetetlen - ballagott el. Ha több volt, mint hivatalnok, jól jöhetett neki a hírem, mert igaznak bizonyult.

Ha már a két rendszerről van szó, megemlítem, hogy a láger- vagy börtön-effektus se korlátozódott kizárólag a szocialista kolóniákra. Ott rettenetes dolgok zajlottak, egymás piszkálása, mószerolás a harmadikoknál, feljelentések, különösen a szovjeteknél és a cseheknél, mert azok egy-egy épületbe zsúfolva laktak is, azt is látták-tudták, ki mit eszik-iszik, ki pofozza a gyerekét, esetleg üvölt valamelyik szolgájával. De hallani lehetett, hogy a nyugati követségeken is sűrű az összezördülés, a hosszas külföldi egybezártság izzó gyűlöletet termel. Lehet, ezért váltották őket sűrűbben, többnyire háromévenként. 

Egyedül voltam - mint említettem - az ország képviselője, a legnagyszerűbb dolog ebben a főnöktől való mintegy 1600 km-es távolság volt. Nem kellett magamnak engedélyeznem a meghívások elfogadását, nem kellett beszámolnom a történtekről, meg ilyesmi. Rövid időn belül kezdtem is használni a józan paraszti eszem. Kezdődött a golffal. Delhiben jártamban többször rácsodálkoztam, hogy a Golf Links cím alatt működő kirendeltségen (bocs: Kereskedelmi Tanácsosi Hivatal vagy mifene) dolgozók között nem akadt senki, aki legalább kipróbálta volna, mi ez az átkozott burzsoá kitaláció. Kalkuttában kellett mozogni, mert különben begőzölt volna az ember a közel 40 foktól és 80-90%-os párától. Kezdtem újra (Bombayban ezt űztem) az úszással, rettenetesen unalmasnak találtam a negyven hosszt faltól falig. Próbálkoztam a lovaglással, nejem és gyermeke kiröhögtek. Mondta az egyetlen vállalati magyar, hogy ő elkezdett golfozni, meri ajánlani. Kimentem. Nem golfozott, csak csapkodott az ütőkkel, de a szép környezet vonzott, megpróbáltam. Bár ne tettem volna, lassan húsz éve nem enged a markaiból. Félévbe tellett, mire többnyire eltaláltam a labdát, újabb egy évbe, mire felvergődtem arra a szintre, hogy ki mertem mondani: tudok golfozni. Nna, hamar elterjedt a híre a magyar kirendeltségeken is, meg Kalkuttában is. A legközelebbi delhi kör-gyülekezeten szúrós szemekkel kérdezte a főnököm utánozhatatlan, hűvös váddal a hangjában: hallom, golfozol? 1983-at írtak. Kalkuttában viszont hónapokon belül megjelentek a szocialisták, nagy meglepetésemre elsőnek az oroszok. (A Tollygunge Club 1985 aug. 6.-án igazolta, hogy nem tartozom nekik, azaz kiengedett kötelékeiből. Pecsétes kartont kaptam arról, hogy 24-es handicapel bocsátanak utamra.) A második rémtettem: meghívót kaptam a diplomáciai testület hagyományos, évenként megrendezésre kerülő hajókirándulására. Hooghly folyó, ilyen és ilyen kikötő. Egy napig gondolkodtam: ezt azért jeleznem kéne Delhinek, meg tanácsot kérni, menjünk, ne menjünk?  Mondom a nejemnek, elmegyünk, megnézzük az eddig kizárólag fogadásokon látott embereket, milyenek szabadidőben? A kikötőnél a hajó előtt ketten-hárman fogadták a résztvevőket, láthatólag elképedtek, hogy szocialista is megjelent. Jól éreztük magunkat, vidám csevegés, eszem-iszom. Az amcsik szinte letámadtak és kínálták az akkor nagyon új kaliforniai boraikat. Szent ég - gondoltam - ezek most tanulják a borászatot, biztos valami lőre. Tévedtem: kiváló borokkal traktáltak! Azt is meg lehetett tanulni tőlük, hogy nem kell mindent szapulni, amit az ellen...ség vagy ...fél csinál. Kérdem tőlük, ugye a Smirnoff a legjobb a vodkák tengerében? Isten ments, felelték, a legjobb vodka a Sztolicsnaja! Hm... Egy év múlva ott volt a fél szocialista tábor. Csak meg kellett törni a jeget!

Amcsik, hm... Miután a feleségemmel lassan eldöntöttük, lehetetlen tovább tükörbe nézni, annyi a disznóság, ez az utolsó állami, illetve szocialistának keresztelhető (mai divatos szóval élve) szerepvállalásunk. Elkezdtem komolyabban ismerkedni a másik oldallal. Az egyik lépés az amerikai konzulátushoz vezetett, rendszeresen kaptunk ottani kulturális eseményekre, elsősorban filmvetítésekre meghívót. Az egyik filmet megnéztük, az is gyenge volt, de szinte minden riasztónak hatott. Golyóállónak kiképzett üvegboxban tengerésztiszt, kéri a személyi azonosító dokumentumot, adom az indiai "Identity card"-ot, forgatja úgy, hogy Majakovszkij jutott az eszembe, bár látnia kellett, hogy Magyarországot képviselem, rákérdez, majd telefonál valahová a felhőkbe. Úgy engedett be bennünket, mintha terroristák lettünk volna. Moszkvai emlékek jutottak az eszembe. Még vagy kétszer mentem oda, nagyon nem tetszett. (A helyi hatóságok gyilkos humorára jellemző, hogy a konzulátus utcáját a vietnami amcsi vereséget követően átkeresztelték Ho-Shi-Min utcára, az amcsi levélpapíron ez a cím szerepelt, amíg ott voltunk).

Ott éltem át Indira Gandhi lemészárlását. Az volt, a testőrei egy teljes géppisztoly-tárat és egy pisztolytárat "ürítettek" belé. Figyelmeztették előre, hogy valami készül, éspedig a szik (Sikh) testőrsége részéről, jó lenne megszabadulni tőlük. A nagyságára jellemző, azt mondta, nem fokozhatja a vallási-faji feszültséget azzal, hogy ezt a lépést megteszi. A naiv óriások egyike volt, nagyon tiszteltem. Reptérről vagy külvárosi (bőrös) tárgyalásról hazafelé vettem észre, hogy gyorsan ürülnek ki az utcák. Mire visszaértem a kirendeltségre, dermedt csend várt és a hír. Kalkuttában jelentős szik közösség élt, valószínűleg mindenki attól félt, hogy repressziók vagy vallási összetűzések következnek. Minden ilyen dermedt csendben maradt két-három napig, csak egy messiás-jelentőségű óriást végzett ki megint a saját népe.

A vártnál sokkal többet kellett szerepelnem: szocialista ünnepségek - április 4, november 7 - a helyi kommunisták megemlékezései sokmindenről, például Lenin születésnapjáról, munkás-gyűlések, de magyar akciók is, filmszemle és hasonlók. Beszédeket kellett tartanom, ami nálam mindig magas lámpalázzal jár önmagában is, de a teljes kiábrándultság állapotában olyan mondanivalót megfogalmazni, ami miatt nem rúgnak ki azonnal, de a célnak is megfelel, rettenetes kínokat okozott. Igyekeztem mindennek az emberi oldalát és nem a politikai tartalmát hangsúlyozni. Mindezt olyan körben kellett tennem, ami egyszerűen elképesztett. A helyi szónokok mindig papír nélkül mondták el beszédeiket, többnyire bengáliul. Nem értettem, de verseléshez érzékeny fülemmel megéreztem, hogy szinte versbe fogják a mondandójukat. Ha angolul kellett szerepelniük, ezt a szintet nem érték el, de úgy is remek beszédeket tartottak. Fantáziadús világ, költői tehetségek.

Az egyik ilyen Lenin-ünnepségre nem mentem el. Meguntam a sok handa-bandát, zászlólengetést, skandálást, jelmondatok üvöltözését. Másnap vagy harmadnap telefont kaptam a Nagykövetségtől, kiderült, az orosz főkonzul bepanaszolt. Kérdőre vontak, miért nem mentem. A kagylót majdnem kiejtettem a kezemből, annyira meglepett a szovjet beavatkozás ilyen piszlicsáré ügyben. Hirtelen azt mondtam, nincs keretem az ilyen ünnepségekkel kapcsolatos költségek viselésére, koszorúra, meg mittudomén.  A Nagykövetség nyitott keretet.

A menetközbeni elismerések hatására szentül meg voltam győződve, hogy biztosítottam a kirendeltség jövőjét. Kiderült, hogy a Metrimpex-nél említett miniszterelnökhelyettes még mindig regnált, nyűtte a minden mozdulatára nyikorgó bársonyszékét, erőltette az ukáza végrehajtását, ami nem a kirendeltségi keretek csökkentését írta elő, hanem minden tizedik kirendeltség bezárását. A KKM kénytelen volt beszüntetni Kalkutta finanszírozását, de megállapodott a Nikex-szel, a Metró építésében közreműködő vállalattal, hogy vállalati irodaként vegye át a kirendeltséget. Két év kegyetlen munka megcsúfolása, megaláztatás. Csináltam tovább, vitt a lendület és a hit abban, hogy előbb-utóbb lekövetik a vállalatok a megnyíló lehetőségeket.

Közben Amrita lányom elkezdte az iskoláit. Nagyszerű suli volt, valamikor angol, de régóta indiai kezelésbe került. Nemcsak a nevében viselte a nemzetközi jelleget, hanem ténylegesen is: oda járt minden Kalkuttában állomásozó külföldi gyermeke, öröm volt látni és tudni, hogy milyen nagyszerűen megértik egymást ezek az apróságok, fehérek, feketék, sárgák, szocialista- vagy tőkés származékok. Ebben a suliban rég az élt, amiről nálunk évek óta vitatkoznak a pedagógusok, az oktatás irányítói: vasfegyelem helyett baráti hangvétel, kemény osztályozás helyett a tanuló előrehaladásának szöveges értékelése, a gyerekek rendszeres szerepeltetése színpadon. Amrita könnyedén alakította Szítát a Ramajana iskolai előadásán. Óriási stresszt jelentett azonban a gyerek számára, hogy hetente többször kellett esti programokra járnunk és olyankor a dadussal egyedül maradt, kiállt a biztonsági okokból teljesen berácsozott épület ablakába és keserves sírással búcsúzott a távolodó autótól. Az ember szíve majd megszakadt. A feleségem a harmadik évben fel is adta, kizárólag a legfontosabb eseményekre jött velem. A második nyáron egy aranyos gyermekgyógyász ismerősünk megnézte Amritát és azt mondta, valószínűleg kezd lemaradni a fizikai fejlődésben, soványka, árt neki a klíma. Amikor kiérkeztünk a harmadik évre, leült az ágyára és elpityeredett: menjünk haza, most, rögtön menjünk haza. Csak néztünk, tudtuk, hogy szereti az iskolai pajtásait, a klubot. Valószínűleg a rácsos ablak riasztotta.

A harmadik év közepe körül értesített bennünket a KKM, hogy végleg felszámolják a kirendeltséget, nekem pedig felajánlják a delhi kereskedelmi tanácsoshelyettesi posztot. Óriási elismerés, talán két lépcsős ugrást is jelentett a ranglétrán, hiszen egy óriási birodalom, Európa-méretű állam magyar kereskedelmi munkájának irányításában ajánlottak kulcsszerepet. Annak ellenére, hogy teljesen kiábrándultunk a rendszerből, annak nagyjaiból, gentlemen's agreement-et kötöttünk, miszerint amelyikünk először jut nem állami munkához, azt a másik egy évig eltartja, napokig törtük a fejünket, el lehet-e, el szabad-e utasítani ezt a megtiszteltetést. Tudva, hogy a nem a híd felégetését jelenti magunk mögött, mégis kimondtuk. Megpróbálom összeszedni és - fontossági sorrend megállapítására nem törekedve - felsorolni az okokat. 

A saját személyemet érintő szempontok közül a legfontosabb talán az volt, hogy mind a nagykövet, mind a tanácsos vonalas ember hírében állt, illetve az utóbbi ugyanaz a személy, aki azt felelte egy kormányintézkedést érintő kritikámra, hogy "pártunk és kormányunk előírásait nem kritizálni kell, hanem végrehajtani". Nyilván megalkuvások  vagy ütközések sora várt volna. Tudtam azt is, hogy új helyen, főként központi kormánykörökkel folytatandó munkában legalább három évre, inkább többre van szükség ahhoz, hogy az ember eredményeket tudjon felmutatni. Csak az ismerkedésre, kapcsolatfelvételre, a munka részleteinek megismerésére minimum fél-, inkább egy év kell. Egyhuzamban 6-7 év trópuson? Saját korlátaimat is ismertem, a további folytonos szereplési kényszer is taszított.

Feleségem se szívesen vállalkozott volna a szakmájából (jogász) való további kiszakadásra. Bombayban a második évtől kezdve dolgozott gazdasági (!) ügyintézőként, Kalkuttában ő volt a mindenes, gazdasági ügyintéző, titkárnő, telex-kezelő. Delhiben valószínűtlen lett volna, hogy munkát kap, a semmittevéstől irtózott.

Mindketten elképzelhetetlennek láttuk, hogy az egyszemélyes kirendeltség légköréből átmenjünk egy hatalmas kolónia darázsfészkébe. Elég volt Bombay, a kalkuttai szűk körben is uralkodó pletykák, nem tudtuk elképzelni, hogy viselnénk el a mintegy 40 család láger-atmoszféráját.

Amritát se tudtuk, akartuk további negatív fizikai-pszihológiai hatásoknak kitenni. 

Kimondtuk tehát a nemet, a harmadik év végén végleg hazatelepültünk. Meglepetésünkre a Nikex - a Metró miatt - fenntartotta a kirendeltségi címet viselő irodát, váltás jött, nem kellett a felszámolás nehézségeit végigszenvednünk.

Végleg búcsút vettünk Indiától. Akit érdekel, mi született eddig ezen a Web-oldalon Indiáról, lapozzon bele: India

És felsorolom azokat az országokat, illetve Indián belül azokat a fontosabb településeket, amiket ez alatt a három év alatt sikerült meglátogatnunk.

Külföld: London és Amszterdam, Bangkok és München, csak órákra Koppenhága

India: Nepal (ide sorolom, mert annyira hindu, annyira ortodox India, hogy véletlenül se érzi India-idegennek az ember), Darjeeling és Benares (Varanasi) a nepáli út "melléktermékeiként", Bhubaneshwar-Konarak-Puri fantasztikus körút, és kétszer-háromszor Digha, a Kalkuttától 180-200 km-re lévő tengerparti "üdülőhely". Ezt mind meg kell írnom, ha addig  élek is!

Folytatás >>>

 

A Swimming Club-ban

 

Maryvel

Festmény (jó szeme volt)

Levél Mireknek

Zsúron

Iskolai előadáson Szíta

Finálé (rossz kép)

 

Itthon, gyerekekkel

Szülinap, '91

A nagy csapat

 

A boldog ara

Az ifjú pár

Amrita és az örömszülők

A beszédem

Atyai tanácsok

Ipam

Preeti és a tanú

Öreg hölgyek tanácsa

With Preeti - Preetivel

Anyósom Cinessel

Amri Gergővel

Ili és Tamás

Preeti

Boldogság

Felvezetek

Az oltár előtt

Kötés

Áldás

Folyik a szertartás

Furcsa fények

Gratulálók

Az örömanya Preetivel

Csoportkép