Pótlandók és új gondolatok:
*
Amrita éhségsztrájkja: Nem létezik, hogy valahol ne írtam volna le, hogy amikor Amritával először tértünk haza nyári szabadságra, amint hazaérkeztünk, teljes éhségsztrájkba kezdett. Már a repülést nehezen viselte, igaz, jól el is bántunk vele, a sztyuvik, meg mi, óvatlan szülők. Történt, hogy Mózes-kosárba tették a Jumbo-n és felakasztották a csomagtartók alá. Egy-két óra múlva felsírt és akkor konstatáltuk, hogy a légkondicionáló egyik fúvókája pont őt hűti, át volt teljesen fagyva. Ettől kezdve aztán gyakorlatilag nem aludt Frankfurtig, ahol a Malév budapesti járatára kellett átszállnunk. Kerestünk egy bébi-pihentető egységet, amelyiknek sötétkamrája is volt, ott se könnyen, de végül elaludt. Alig kezdett azonban emelkedni a Malév-gép, amikor felsírt és sírt Budapestig. Itthon aztán ettől kezdve nem evett egy falatot se. Hívtuk a körzeti gyermekgyógyászt, nem látott, nem hallott még ilyenről. Valami étvágygerjesztőt mintha adott volna, de a makacsul zárt ajkak nem fogadták. Ajánlottak másik orvosnőt, tiblábolt, nem tudta, mitévő legyen. Már a látvány bosszantott, de aztán megkérdezte, mit szoktak az indiai orvosok ilyenkor javasolni? Rendkívül gyorsan kitessékeltem. Végül Hungexpos kollega, illetve a felesége ajánlott egy idősebb doki-nénit, aki negyven évet húzott le a Semmelweis gyerekgyógyászati klinikáján. Megvizsgálta Amritát és nagy határozottsággal előírta: ajánljunk a gyereknek rendszeres időközökben almalevet kiskanállal. Csak tegyük az ajkaihoz a kiskanalat, véletlenül se erőltessük. Ha már többször kortyolt az almaléből, egészítsük ki almapéppel, majd meghatározott gyermektáppal. Így, lépésről lépésre térjünk vissza a korábbi normális táplálkozásra. Megmondta, hogy kb. mennyit fog fogyni (sokat), de ne idegeskedjünk, hamar vissza fogja hízni. És megfenyegetett minket, ha nem úgy járunk el, ahogy mondta (észre fogom venni, jelezte), akkor többé be nem teszi a lábát hozzánk. Minden úgy történt, ahogy megjósolta: gyors fogyás után lassú visszahízás következett, talán két hét múlva egészséges, eleven gyermekünk volt megint. Az egyik látogatása alkalmával nézegette az állókában forgolódó bébit és szólt, ne engedjük hamar felállni, helyesebben tartósan állni, mert túlságosan is sportosan fejlett, hamar be fog következni és nem biztos, hogy a csontozata bírni fogja a korai terhelést. Úgy is lett, mármint nagyon korán állt fel, kezdett járni és beszélni.
*
KPSzSz, a Szovjetunió Kommunista Pártjának rövidítése. De ez nem lényeges. A múlt század ötvenes éveiben, amikor Moszkvában tanultam, évenként tartottak légiparádét a tusinói reptéren. A teljes katonai arzenált felvonultatták és mindig megjelentek a legfrissebb fejlesztések. Ha jól emlékszem, itt láttam először léglökéses vadászt, légcsavaros-gázturbinás óriás szállítógépet, óriás helikoptereket. Kisebb gépek 'lózungokat' rajzoltak az égre, mint MIR (béke), meg STALIN és hasonlók. Nem lehetett egyszerű ezeket úgy repülni a tömeg fölött, hogy ne essenek szét az ábrák. Álldogálok, bámulom az akkor bizony csodának számító gépeket, egyszercsak hozzám lép egy külföldi és megkérdi, mi ez a KPSzSz? Akkor ért a fejünk fölé ez a cirill betűkkel különösen kacifántos figura. Mondom. Szépen megköszönte, nem csodálkozott, csak a fejét ingatta valahogy furán.
*
Honvágy: Többhelyütt érintettem a honvágy izgalmas kérdését. Írtam az örmény Maja Aj-Artjan-ról, aki szerint ha valaki tizenévet a gyerekkorából a szülőföldjén töltött, nem tudja sérülés nélkül elhagyni azt és áttelepülni más világba. Fához hasonlította az embert: ha egy fának elvágják a gyökereit, kiszárad. Írtam a 'távolba szakadt hazánkfiairól', akik általában büszkén állítják, hogy ragyogóan megtalálták a helyüket, jól élnek (általában igaz) és nincs honvágyuk (általában nem igaz!). Ha az ember feltett nekik egy 'magyar nóta', azaz cigánymuzsika lemezt, mindjárt könnybelábadt a szemük. És írtam Koljáról, Kovács Nyikolaj Nyikolajevicsről, aki kisgyermekként, árván és üldözöttként a harmincas évek rettenetes Szovjetuniójában ragadt, elveszítette magyar anyanyelvét, de amikor 31-évesen átlépte Csapnál a magyar határt az agyából szikrákként pattantak ki az egyszerűbb magyar szavak. Ugyanakkor az őt itt váró jólét helyett a gyökerei rabjaként visszatért Moszkvába. Szíriámban írtam a Sabo (Szabo) nevű damaszkuszi vállalkozóról, aki örménynek vallotta magát. Mondta, millió -jan között egy kivétel akad, ő ilyen kivétel. Amikor meséltem neki, hány örményt ismertem a Szovjetunióban, elkezdtek peregni a könnyei. Pedig nem emlékezett a hazájára. Döbbenten néztem.
Most kiegészítem a fentieket Illés Béla visszaemlékezésével, aki őrnagyként szolgált a szovjet hadseregben. Moszkvai ösztöndíjasoknak mesélte el író-olvasó találkozón, kérdésre, hogy természetesen küszködött a honvággyal. Nála is jobban szenvedett egy ugyancsak szovjet tiszti egyenruhát viselő barátja. Két támadás közötti szünetben egy ukrajnai faluszélen sétálgattak, beszélgettek, amikor egyszercsak rájött, hogy a semmivel beszélget, mert a barátja lemaradt tőle és lehorgasztott fejjel álldogál a fasorban. Visszament, látta, hogy a lehajtott fej csorgó könnyeket leplez. Mi baj? - kérdezte. Semmi, csak az akácillat ugyanolyan, mint otthon, a falunkban.
Magam is álltam a spliti kikötőpénztár előtt azzal a szándékkal, hogy búcsút mondok a hazámnak. Kizárólag az a tudat tartott vissza, hogy képtelen vagyok a honvággyal megküzdeni.
A következtetést az olvasóra bízom.
*
A csepeli gyakorlatom: Másod-, vagy harmadéves koromban, a nyári szünidőben a magyar Oktatásügyi Minisztérium gyakorlatra rendelt az ország azt hiszem egyetlen komoly katonai repülőgép-javító bázisára. A tököli gyárnak becézett intézményben töltöttem, csellengve, két hetet. A II. világháború alatt itt napi egy Messerschmitt vadászgépet bocsátottak ki (a motort a mai Rába, illetve hát azóta Audi gyárban készítették). Európai színtű teljesítmény volt. A gyakorlatom idején, '55 vagy '56 nyarán jórészt még szétbombázott, romos épületek között, 2-3 helyreállított üzemcsarnokban folyt a MIG-21-es, akkor korszerűnek számító vadászgép nagyjavítása, ami komplett egységek cseréjét jelentette. Talán három, Kievben, az Aeroflot szárnyai alatt működő egyetemen végzett mérnök és egy-két magyar hadmérnök irányította a munkákat. Úgy adódott, hogy meg kellett látogatnom a kievieket a szálláshelyükön és még vaskos szovjet tapasztalatokkal a hátam mögött is meg kellett kapaszkodnom a látványtól. Valahol az akkor Rajkról elnevezett utcának az elején, utcáról nyíló keskeny szobácskában, mint kiderült, munkásszálláson (annak is aljas) laktak, emeletes ágyakon aludtak és a holmijaikat melós öltözőszekrényekben tárolhatták. Hihetetlen aljasság és vakság! Jött '56, valamennyien elpattantak. Nagyon megbízható forrásból, talán valamelyikőjük rokonnak írt leveléből értesültem, hogy szinte azonnal az USA-ban kötöttek ki és csak az orosz tudásuk havi 1500 dolcsit ért, amivel együtt 5000 dollár körül kerestek, egy éven belül szép lakásban éltek és egy vagy több kocsijuk volt. Csak úgy mondom!
*
Metrimpex - embargó: Hogy mi az embargó? Amellett, hogy többnyire szemét zsarolása azoknak, akik nem hajlandók behódolni az amcsiknak, jó kémkiképző eszköz. A Metrimpexben dolgozva szemtanúja, azaz inkább fültanúja voltam, miként működik az embargó-kijátszás egyik fonalának utolsó vagy utolsóelőtti lépcsője. Az is lehet, hogy figyelemelterelő hadművelet volt, mert aki csinálta, az nyugodtan (nem nagy hangerővel, de nyugodtan) beszélt róla. A beosztását tekintve kis ember volt, referens. Jóképű fiatalemberként járta-kelte a Budapest-Bécs útvonalat és a vállalat profiljába tartozó termékeket hordott haza egyszerűen a zsebében. Félvezetők, majd integrált áramkörök, hasonlók kerültek így az országba, volt, amit meg is mutatott. Nem nagykövetség vagy kirendeltség szerezte be odakint, hanem cégek, itthon sem a szovjet képviseletre vitték be a kis leveleket, hanem valamelyik szovjet vállalat utazója sétált be értük a Metrimpexbe. Ennyi.
*
A második válásom: Minden válás tragédia. Legalábbis többé-kevésbé normális emberek számára az. Az első válásom is teljesen tönkretett lelkileg is, anyagilag is, a másodikat azonban már végképp nem tudtam megemészteni. Minden egyéb káros következménye mellett alapvetően megingatta az önbecsülésem, önbizalmam. Úgy döntöttem, elmegyek külföldre, tengerpartra, megpróbálom kiszellőztetni az agyamat, szívemet, lelkemet. Rövid keresés-szervezés után Bulgáriát választottam, bepakoltam a legszükségesebb holmikat egy kis bőröndbe, meg egy sporttáskába és felültem a vonatra. A többit részletesen leírtam Bulgária című írásomban. Miért foglalkozom akkor itt is vele? Mert életrajzi vonatkozását akarom kiemelni: a bolgár társaság, elsősorban két ember, a szőke kislány, aki 'első látásra' belémszeretett és a szívét adta és M., a sportos 'idősebb testvérré' váló barát életvidámsága a helyére billentette a lelkem. Új, a lelki szennyből kimosakodott ember érkezett vissza a kirándulásról.
*
Balesetem az M7-en: Jópárszor
voltam halál-veszedelemben életem során, a legközelebb azonban 1994 március
5.-én, amikor Csopakról hazatérőben az M7-es autópálya 74. 'kilométerköve'
előtt a másodperc töredékére elaludtam és Daihatsu Applause-ommal, 120 km/óra körüli
sebességgel nekicsapódtam a korlátnak. Azt az estét vendégek társaságában
vidáman töltöttem és másnap se gondoltam sokat a dologgal, de a következő
éjjel felriadtam, nem tudtam elaludni és megírtam az 'M7-es
sztráda, 64-es kilométerkő,
*
India utáni utazásaink: Indiából visszatérve egy darabig nem tettünk nagyobb utazásokat. Telenként síelgettünk, eleinte a 'szoc. táboron' belül (mert oda lehetett, arra volt pénzünk, meg mert nem tudtunk annyira síelni, hogy ne tudtuk volna 'kisíelni' magunkat ezeken a viszonylag kis terepeken), aztán amikor megnyílt a lehetőség, hogy nyugatra is merészkedjünk, gyorsan változott az ízlésünk, mind többet jártunk Ausztriába, Olaszországba, majd Franciaországba, tán kétszer Szlovéniába és mindinkább hanyagoltuk a rosszul kezelt, pocsékul kiszolgált szocialista terepeket. Nyári útjaink először Bulgáriába vittek bennünket, majd kétszer vagy háromszor a jugoszláv tengerparton üdültünk, egyszer az olasz tengerparton (ahonnan csavarogtunk a környék városaiba), majd Barcelona közelében, spanyol tengerparton töltöttünk egy-egy hetet. Meg kell mondjam, a ma újra horvát tengerpartot nem cserélném fel semmi pénzért a nyugatiakkal. Én hivatalos úton eljutottam Ciprusra és Máltára, bejártam a Szovjetunió nyugati részeit, Ukrajnát, a balti államokat, Csecsenföldet és Grúziát, pár napot töltöttem Nyugat-Szibériában. Utolsókat rúgta az első iraki háború, amikor oda is el kellett mennem. Többször jártunk Bécsben, hol is még? Igen, barátokkal tettünk egy csodálatos spanyol körutat. Ismerősök meghívására jártunk Németországban (Berlinben és Szászországban), majd Amritát hazahozni a berlini ösztöndíjáról, végül feleségem egyetemi társainak meghívására csodálatos kegyben részesültünk: eltölthettünk két hetet Kubában. Kétszer jártunk Velencében és a nagyon szép Prágába is többször átszaladtunk. Amritával ellátogattunk Isztanbulba is, kocsival. Fárasztó út volt, de megérte. Nem lenne sok hozzátennivalóm a külön-külön megírtakhoz, ezért egyszerűen ide linkelem azokat a 'Világ' fejezetből.
*
Én és a sport: Nem hiszem, hogy bárki is sportembernek mondott volna valaha is vagy mondana manapság. Elbicegtem mindenféle dolgokban, teljesítettem a minimális elvárást vagy valamivel többet, de csillogni csak öregedőben kezdtem. Három sporttal barátkoztam össze minden normális fázist lekésve, a pontosság nem lényeges. Síelni Bombay után kezdtem, tehát mondjuk 43-évesen, golfozni Kalkuttában tanultam meg valamennyire, úgy 48-49-éves koromban, vitorlázni pedig a füredi Koloska Marina megnyitását követően, ötven fölött tanultam meg. Mindhármat imádtam, illetve a golfot és síelést még ma is igyekszem szeretgetni. A síelés azért is kedves, mert egy pillanatig se tudtak rábeszélni, hogy a legamatőrebb szinten is versenyezzek, ezért maradt a természet élvezete. Az utóbbi években figyelem a síterepeken száguldozók kor szerinti összetételét és mind sűrűbben konstatálom, hogy én vagyok a legidősebb. Jó érzés. A golf is több számomra, mint sport. Szinte minden velejárót élvezni lehet: a csodálatos természetet, friss levegőt, zavartalan atmoszférát, legalábbis a pályán mindig nyugalom uralkodik (golf-törvény). A társasággal nagyon óvatosnak kell lenni, mert a neokapitalista Magyarországon a golfot elárasztották a volt urak és leszármazottaik és a nagyképű-hólyag újgazdagok, illetve a talán még nagyképűbb ifjú titán menedzserek. Igyekszem inkább magam játszani, mint pöffeszkedő sznobok dumáját hallgatni. Kizárólag annak köszönhetően, hogy a golfot itthon kevesen űzték nálam magasabb szinten, amikor hazahoztam ezt a tudásom Indiából (24-es handicapig vittem), másodikként felkerültem a 'Magyar Örökség Kupá'-ra. Kétszer nyertem öregfiú-versenyt is. Ennyi. Űzni fogom, ameddig tudom. A vitorlázást kezdtem legkésőbb és hagytam abba leghamarabb. Hamar megtetszett a kikötő ifjú vezetőinek, ahogy a második vitorlásommal, egyben első tőkesúlyos jószágommal közlekedtem és rábeszéltek a versenyzésre. Ugyancsak hamar eljutottam a világ talán legelső, de biztos, hogy máig egyik legjobb tőkesúlyos siklóhajójához, a '8m One Design'-hoz, aminek mostohapapája lettem, bevezettem az itthoni gyártását, értékesítését, exportját, létrehoztam a hajóosztályt, az Európa Kupát. Az eddigi egyetlen elismerés, hogy megvertek. Illetve hát elismerés az van, csak nem nekem címzett. Mégis idézek egyet, nemrégiben találkoztam vele, egy Web-lap, a www.sailing.hu mondta augusztus 3.-án: "A 8MOD flotta mérete egyik pillanatról a másikra egyértelművé tette, hogy melyik a legnépszerűbb nagyhajós hajóosztály." Ennyi. Szép élmények fűződnek persze magához a szinte kizárólag versenyszerűen űzött vitorlázáshoz. A természetet csodálja, élvezi, de egyben megzabolázza az ember: a markában tartja a szelet. Ameddig tudja. De kis érzékkel és gyakorlattal megtanulható, mikor mennyit szelet szabad befogni és mennyit kell szabadjára engedni.
*
Építkezés az Átkos korban: Csak hogy tudják, akik most építkeznek! Nem végeztem pontos összemérést, csak a kész házak, lakások árából következtetek vissza: biztos vagyok benne, hogy az átlagkeresetekhez viszonyítva ma drágább építkezni, mint volt az Átkos időkben. A budapesti társasházi lakásunk építésébe 1971-ben kezdtünk, az akkori 'előkalkulált' ár 4800,- Ft/m2 volt. Gazember kőműves építette, minden szintnél leállt és a legkülönfélébb - többnyire nem létező - költségnövekedésre hivatkozva megemelt tarifával volt csak hajlandó folytatni (fekete munkásokat alkalmazott, nem fizetett utánuk semmiféle járulékot). Így 8000,- Ft/m2 fölé kúszott fel a végleges bekerülés 1973-ra. Talán háromhavi átlagbér? Hm. Lehet, hogy tisztán a kivitelezés új lakásnál ma se drágább, de a helyért (budai dombok) a többszörösét elkérik. A balatoni nyaralónkat 1980 augusztus 19.-én kezdtük el önszervezésben, jelentős saját és rokoni fizikai közreműködéssel. Az 58 m2 alapterületű, földszint + tetőtér elrendezésű (a tetőteret beszámítva 70-valahány m2-es épület mindenestül, egyszerű bútorzatot is beleértve 730.000,- Ft-ba került!!! 'Házi könyveltünk' minden fillért ('tartós kiküldött volt, ker. igazgató, káder!' - beárnyékolt a gyanú). Ez 10.000,- Ft/m2, két-háromhavi átlagbér akkoriban, ismétlem, bútorzattal együtt. Ma ennek megfelelő összegből nem lehetne kihozni. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a minőség persze - hál'isten - ég és föld. Akkor saját utánjárás mellett, az esetek 30-50%-ában 'protekció' (tégla, cserép, jó burkolóanyag, sorolhatnám) igénybevétele kellett ahhoz is, hogy az ember hozzájusson valamihez. Aztán megkapta az árut és az sokszor a selejt-szintet verte, legjobb lett volna kidobni. Kálvária volt a javából. És szarból várépítés! De nem volt annyira pénzkérdés, mint ma!
Néhány emlék az építkezésekkel kapcsolatban:
- A budai lakásunk lejtőn épülő házban készült. Már folyt az építkezés, amikor a víz tápvezetékét és a szennyvíz-csatornaját nem engedték átvezetni a logikusan kiválasztott, alattunk fekvő beépítetlen telken. Először elsőfokon a Kerületi Tanács, majd másodfokon a Fővárosi Tanács utasította el. Nem értettük, nem zavarhatott az senkit. A többi lenti telek alkalmatlan volt 'átvezetésre': beépített telkek, az épületek és kerítések között a megengedettnél szűkebb 'folyosó'. felfelé vinni óriási költség lett volna: emelőszivattyú, stb. Fellebbezés, istennyila. Végül a Fővárosi Tanácsban a feleségemnek, mint eljáró jogásznak megsúgták: a szovjet városparancsnok teljes valóságában vonult be hozzájuk és közölte, hogy azon a telken nem lehet átvezetni semmit, ott 'jó elvtárs' a tulajdonos. Ha meg tudunk állapodni valamelyik szomszéddal, engedélyezik a szabálytalan átvezetést. Egy kis jóindulat és kicsit több pénz megoldotta az egyik szomszéd szívét, így sikerült elkerülni a felesleges pénzkidobálást. Gondolom, ennél fontosabb ügyekben is ott volt a szovjethatalom mancsa.
- Dolgozunk, dolgozunk, odaballag az egyik szemközti szomszédasszony Csopakon: Halmos úr, sok embert láttunk már dolgozni, városit, falusit, de amit maguk itt dolgoznak, olyat még nem. Kossuth-díjjal felér!
- Hasonló: Nagyon rosszul csinálták meg a tető-ácsolatot, a szigetelésre meg nem vállalkozott senki (vagy sokért?) A szigetelést nagyját a feleségemmel csináltuk meg, táblákat vágtunk be, majd arra több réteg pormentő, esőmentő és szigetelő, mindezt cserépléceken gubbasztva úgy, hogy alattunk helyenként 8 m szabadesési lehetőség. Valahogy egyedül kellett befejeznem. Egy hétvégét dolgoztam úgy léceken guggolva, hogy csak enni és aludni mentem le. Az egyik szomszéd a kertjében dolgozgatott szombaton, láttam elmenni, majd másnap reggel jönni. Felszól reggel: "Mi az, maga le se jött az éjszaka?" Keddtől napokig életem legkeményebb izomlázát élveztem.
- Egyik világbajnok erőbemutatóként feljegyezhető a nagy teljesítmények kiskönyvébe: az emeleti falakhoz szükséges, ha jól emlékszem cca. 1200 db blokktégla csak úgy felröppent a földszinti padlózatról az emeletire, mintha szárnyuk nőtt volna. Lent álltam és felhajigáltam az emlékeim szerint 5 kg körüli méretes blokkokat, a feleségem pedig a mélység szélén állva elkapta. Ma elképedek, ha rágondolok is. Ki tudja, melyikünk teljesítménye volt nagyobb? Tegyünk egy = jelet.
- Nehéz feltalálni a spanyolviaszt. Kétszer is azt hittem a csopaki építkezés során, hogy valami újat, sőt, korszakalkotót találtam ki. Az egyik ácsszerkezetben a lécek kettőzése, párhuzamos kötésben használata, a másik pedig betonoszlop közepén vízlevezető csatorna kialakítása. Mindkettőt büszkén mutattam a befejező munkákat végző mindenes kőműves mester úrnak (az úr ezúttal megsüvegelést jelent). Ühüm, - mondta mindkét alkalommal - így szoktuk ezt csinálni. Nesze neked tudós feltaláló.
*
Utolsó sorok utazásokról:
Kaukázusi élmények, amiket valamiért nem írtam meg az adott világgal foglalkozó oldalakon:
Grúziától nem szabad anélkül elszakadni, hogy az ember ne írna röviden a vendégszeretetükről. Lelegyinthető az ügy azzal, hogy hivatalos utazónak kijáró traktálásban lehetett részem, ez azonban két megközelítésben sem igaz: egyrészt nyugaton is közlekedtem hivatalos emberként és a legnagyobb kegynek számított, ha meghívták az embert valami nagyon hétköznapi munkaebédre (a cég hivatalos étkezdéjének a főnökség részére fenntartott elegáns fertálya, jobb pub, ilyesmi) és különleges kegynek számított, ha jobb helyre vagy netán lakásra kapott az ember meghívást, talán egyszer fordult elő az utóbbi kivételes csoda, amikor a Yorkshire-i Stokes bácsi megvacsoráztatott otthon (dereng legalábbis), másrészt a normális megvendégelt - annak hiszem magam - megérzi, hogy a megtiszteltetés egyáltalán neki szól-e, vagy a vendéglátás a nemzet minden tisztességes tagja számára kötelező és annak vannak minimálisan betartandó szabályai, procedúrája. Grúziában több ilyen ünnepélyes alkalmon kellett résztvennem és leírnám néhány jellegzetes vonását, úgy, ahogy bennem rögződött. Az egyik legfontosabb jellemzője a parádénak, hogy a szinte szentírásnak tűnő procedúrát úgy abszolválják, hogy egy pillanatra sem érzi a megtisztelt vendég merevnek, erőltetettnek. A tamadát például elvileg választják, de ez olyan feltűnés nélkül, külső szemlélő vagy maga a vendég számára észrevétlenül történik, hogy csak konstatálni lehet: az aztalfőhöz idősebb férfi ül le és kezdi a csevegést. Nyilván a legidősebb és/vagy legtapasztaltabb szinte automatikusan adódik a számtalan helyről összefutó társaságból, szemvillanások, szavak rendezik a dolgot. A tamada kitűnő szónok, sem az ő, sem az általa felszólítottak tósztja nem lehet azonban hosszú, fárasztó. Cirkalmas, az egekig magasztaló, a felmenők sorának érdemeit ecsetelő igen, de fárasztó nem. Az asztal gazdag, vegyesen használják a kezüket és az evőeszközöket. Sok a zöld és a gyümölcs, a vörös, nehéz hús. Az egyetlen érthetetlenül kegyetlen része az ünnepi étkezéseknek az italokkal traktálás. Minden pohárköszöntő után fenékig kell üríteni a poharat. Orosz vizeken edzett vodka-hajózóként már hosszú évek óta megálltam a helyem a legnagyobb viharokban is, az egyik ilyen tamada-vezérelte estig tartó ebéden azonban megbuktam, becsiccsentettek. Az ebédre végig emlékszem, meg a szálló halljára is (odáig elkísértek), de aztán csak valami kemény küzdelem dereng ruházattal, egyensúllyal, kerengő világgal. Borzalmas élmény. Nagyon edzettnek kell lenni és külön készülni kell a grúz meghívásokra, hogy az ember ne hozzon szégyent ivós hazájára.
Csecsenföldön is helyt kell állni az étkezések során mind nyelvileg, mind orátori minőségben, mind pedig italbíró-kapacitás tekintetében. A keresztény grúzokkal szemben, ahol a lábbelitől nem kell megszabadulni, a csecseneknél - mivelhogy muzulmánok - a cipő levételével meg kell tisztelni a házat. A nyelvet azért említettem, mert olyan tökéletesen beszélnek oroszul, hogy nem észlelni semmi különbséget. Mintha oroszokkal beszélgetne az ember. Emlékszem egy hármasban elköltött vacsorára. A kereskedelmi partner lakásán az állam főügyészével hármasban fogyasztottuk az asztalhoz nem invitált feleség főztjét, bizony a sokszor megdicsért orosz tudásommal se volt könnyű lépést tartani velük a pohárköszöntők szónoki világában. Az itallal viszont nem annyira kegyetlenek, ki lehet mondani, hogy nem megy tovább, de a végpont előtt kell elkövetni ezt az azért kellőképpen elítélt lépést, mert egy-két pohárral még meg kell utána inni. A 'Csecsenföld' oldalamon megírtam a véleményem a barbár orosz terrorról, amivel megtizedelték, kegyetlenül irtották ezt a szabadságszerető népet. Azon kívül, hogy egyenes derékkal szeretnek közlekedni a földgolyóbison, más okot nem sikerült felfedeznem. A szabadságszeretetük persze párosul olyan vonásokkal, amelyeket idegennek érezhet a kívülálló, mint például a megmosolyognivaló ragaszkodás a fegyverviselés szabadságához, de ez nem ok a kegyetlen elnyomásra. Elhangzott olyan büszke nyilatkozat is, hogy náluk dicsőségnek számít az idegen becsapása. Nem mondom, hogy tiszteletet váltott ki belőlem, de hát ez az általános gyakorlat ezen a szennygolyón, legfeljebb kimondani óvatlanság.
*
Prágai Tavasz: Csupáncsak ködös emlék, de mély barázdákat hagyott a szürkeállományomban, döntően formálta a világról, emberekről alkotott véleményemet, gondolkodásmódomat. Msztyiszláv Rosztropovics, a nagy orosz gordonkaművész Londonban (nem esküszöm meg, lehet, hogy New Yorkban) vendégszerepelt, amikor a szovjet hadsereg, a szocialista országok többségével - így nemes hazánkkal is - 'koalícióban' legázolta a csehszlovákiai csendes forradalmat, a Prágai Tavaszt. A támadás napján este koncertet adott, nem emlékszem, milyen programmal. Megváltoztatta a programot, Dvorzsák-műveket játszott és sírt. Az óriás siratta hazája becsületét. Mindig eszembe jut, amikor az állami terror működésbe lép, gázol a gyengék, a védtelenek vérében. Mint ugyanaz a hatalom Csecsenföldön, mint az USA Irakban. Az előzőhöz csak bólogatunk, az utóbbiban aktívan résztveszünk. És nincs se politikusunk, se művészünk, se média-sztárunk, aki nyilvánosan sirassa nyomorult, számtalanszor és végtelenül megbecstelenített hazánk becsületét.
*
Ancsa: Nem véletlenül maradt az írás végére a nagyobbik lányom, Ancsa, aki félmagyar-félorosz, az első házasságom gyümölcse. Valamikor kérte, hogy írjak róla (vagy tán az édesanyjáról?) pár sort, de tolom magam előtt a témát, mert abnormális dolog minden válás, az volt a mienk is és rettenetes az ilyen házasság legfőbb áldozatának, a közös gyermeknek a sorsa. Elkezdtem írni, de most is, amikor már írom, megírhatatlannak érzem. Maguk a válás okai is emészthetetlenek, azt szoktam mondani, hogy ha válásig jut egy házasság, akkor mind a két fél hibás, a kérdés csak az, melyik mennyire. Tudom, magam is hibás voltam. Meg is sínylettem, lelkileg is, anyagilag is, lezárhatatlan, fel-felvillan, mint nagy kérdőjel. Ancsát nagyon szerettem, békés, kedves kisgyerek volt, szépsége és hosszú copfja után forgolódtak az utcai járókelők. Borzalmasak voltak az első hónapok, a menetrend szerinti kapkodó, érzelmekkel túlfűtött gyereklátogatások, séták, de különösen a pár óra együttlét utáni válások. A feleségem - arra hivatkozva, hogy a gyerek megsínyli a látogatásaimat, de valószínű inkább a saját kínjaitól félve - megkért, hogy ne látogassam a gyereket, vagy inkább 'eltiltott' tőle. Melyikünk szenvedett ettől többet hármunk közül, melyikünk kevesebbet, soha nem derülhet ki. Ha nincs Márti, a harmadik feleségem, soha nem is áll helyre a kapcsolat. Márti bíztatott, hogy sebek ide, sebek oda, erőltessem a kapcsolatfelvételt az akkorra majdnem felnőtté érett Ancsával. Nehezen tört meg a jég, de Mártinak lett igaza: lassan újjáépült a kapcsolatunk, a szeretet egymás iránt. Kár az elvesztett évtizedért vagy többért.
Nem sikerült jól, talán egyszer még visszatérek hozzá.
*
Halkan és tömören szexről és szerelemről:
A nyelvünk, a magyar szép és gazdag, kifejező. Mégse találom meg egy idő óta - tán mióta tisztességesen megtanultam angolul - a megfelelő szót, kifejezést, amit az angol egy szóval tökéletesen leír, jellemez: shy (félénk, szégyenlős). Az voltam világéletemben, minden egyéb máz rajtam, kényszerűen felvett külsőség, hogy meg tudjak állni, fenn tudjak maradni az élet viharaiban. Mint shy fiatal, nagyon későn kezdtem a szexet, az első házasságban avattuk fel egymást. Akkor is gúny-céltábla lettem volna, ha ezt szétkürtölöm, a mai fiatalok pedig egyszerűen eldőlnének a röhögéstől. Pedig jóvágású férfinak tartottak és szerettek (többnyire volna) a lányok. Ez a házasság-szüneteimben fényesen igazolódott. Közben - a jó magyar mondást kicsit felnagyítva -, mint mondani szoktam nagyon kíváncsiaknak, Nyíregyházáig kéne érnie az orromnak, hogy minden kihagyottat rá lehessen húzni. Mivelhogy a shy-ságom mellé még elátkoztak az istenek azzal a kellemetlen tulajdonsággal, hogy valami érzelem, legalább egy kis melegség kellett ahhoz, hogy egy nőhöz közelítsek vagy a közeledését ne hárítsam. Mai fejjel persze mindent elkövetnék, hogy megreformáljam magam, csakhogy már késő. A házasság-szünetek alatt viszont egyszerűen nem volt menekvés. Az első házasságom után olyan albérletbe költöztem, ahol különbejáratú szobám és szabadelvű gazdáim voltak. Sűrűn láttak vendégül egy-egy süti-teára és beszélgettünk. Egyszer még ők is megjegyezték, hogy azért nem szeretnék a piros lámpát kiakasztani a bejárat mellé. Pedig érzelem-szűrte hölgyek látogattak csupán. Az egyik kiállításon a válogatott hosztesszek vettek ostrom alá, volt eset, hogy egyetlen éjszaka négyen látogattak meg. Közülük az egyik igen kedvessé vált számomra, de pár napon belül elkapott a szerelem és az alakuló remek kapcsolatot rombadöntötte. Ami a szexuális teljesítőképességet illeti, badarság minden megfogalmazás. Legalábbis nálam hölgy-függő kérdés volt. Ha a fizikai megjelenésen, szépségen és szexiségen túl szeretetet is kaptam és magam is vonzódtam a partnerhez, regénybe illő élményekben volt részünk. Ha hiányzott valami ezek közül, akár csődöt is tudtam mondani. De mindez lényegtelen emléksorrá törpül az igazi, perzselő szerelemhez képest. Aki nem élt át hasonlót, az nem értheti meg. Moszkvában, a kiállítás építése alatt történt, hogy átszaladtam a pavilonnal szomszédos étkezdébe valami meleget enni ebédre. Két-három kollegával megyünk fel az étterem teljes hosszában elnyúló lépcsőkön, amikor egy előttem haladó hölgycsokorból hátrapillant egy szőke hölgy. Tengerkék szemek, egyetlen villanás. Én tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Pontosan hogy, már nem emlékszem, de még ott, az étteremben odaléptem hozzá és egyszerűen randit kértem, ami akkor a másnapi azonos helyszínt és időpontot jelentette. Másnap már egyedül várt, hosszasabban beszélgettünk, majd talán egy hétig naponta találkoztunk. Aztán megtörtént a csoda, feljött a szállodai szobámba és együtt töltöttük az estét. Felejthetetlen este volt, minden szempontból az. Angol tanárnő volt, kiderült, hogy férjnél van és egy kisfiú édesanyja. A férj valami olyan szupertitkos katonai területen dolgozott kutatóként, amiről egy szót se említhetett, a területet se. A szerelem perzselő voltát az igazolja, hogy józan agyvelő ezt emészthetetlennek tartja: idegen, terrortól nyögő ország, férj, gyerek. Sokáig nem tudtunk azonban elszakadni egymástól, én mint a kerge marha, csak rá tudtam gondolni, a kiállítás utórendezése ürügyén a vállalat vezérkara vissza is küldött néhány napra (láthatták, hogy így hasznavehetetlen vagyok!). A levelezésünk lázas kapaszkodás volt egymásba. Ő volt az egyik hölgy, aki többezer kilométerről, Moszkvában megérezte, hogy baleset ért a líbiai Tripoliban. Aztán elszakadtunk egymástól, nem tudta otthagyni a fiát (vagy megfenyegették a férje kutatási területe miatt). Írjam tovább? Nem érdemes.
Márti-Nagypapa, Vida János
Márti-Nagymama, Pataki Rozália
Márti-Nagymama a Kubala-lányokkal
Márti-Nagymama és kedvence, Bizsu
Márti mamája, Herminke '44-ben
Nagyi ma (Márti mamája)
Tóni és Mari
Tónimari
T&M háza
T&M kertje
Tónimariéknál
A Deli-családdal
