Önéletrajz helyett  (Halaj kapitánynak) - 30
<<< Vissza

Mintha megállt volna a világ a prosztatám elvesztésével, a műtét óta alig írtam valamit a világról, helyesebben szólva - végülis önéletrajz akar lenni ez az írás, nemde? - az abban való esetlen lődörgésemről. Pedig a közvetlenül a műtétet követő síeléseim óta óriási dolgok történtek az életemben! Sorraveszem őket, akár tetszik, kedves olvasó, akár nem!

*

Kezdem - időrendi sorrendben - a golffal. Ez a sokszor elátkozott őrület mintha megörült volna a rohamos korosodásomnak, vagy talán csak annak az egyszerű és picuri lépésnek, amivel magam mögött hagytam a kisdedóvóban játszadozó pajtásaimat és a nevem után hetessel kezdtem jegyezni a koromat és amint beléptem a 'szuper szeniorok' balga korosztályába, megengedte, hogy javuljon a játékom. Persze nem titkolhatom, hogy új távlatok nyíltak, mögöttem maradtak a kisdedóvóban tömegével a nálam jobb játékosok. Ez a kitárulkozó széles horizont arra ösztökélt, hogy kezdjem módszeresen fejleszteni nem ördögien ügyes játékomat. Rendeltem az átkos USA-ból Interneten tréning-baromságokat, meg öt jó ütőt (amiből egy azóta is vár a csodára Amerikában, hogy elhozzák e nagy nemzet földjére), sőt vízhatlan golf-cipőket is. Így felfegyverkezve elindultam a rendszeres (őrült túlzás: kevésbé rendszertelen) gyakorlás útján, sőt, mivel a korábban botrányosan szemét módra kezelt handicap-rendszer körül is elfogadható rend teremtődött, elindultam a vének két verseny-sorozatán is. Mit tesz isten? A lehetetlenül rossznál egy fokkal jobb játékommal mindkét versenysorozatban a legstabilabb játékosnak bizonyultam: az egyikben hét verseny közül ötöt nyertem meg, a másikban - amelyik pontszámra ment - cca. 30%-al vertem meg a mögöttem koslató másodikat. Ömlött rám a dicsőség széles és gyöngyöző sugarakban. Úgy tessék tovább olvasni, hogy mindaz, ami következik, a 2005-ös év legjobb magyar szuper szenior golfozójának a szüleménye. Csak úgy mondom! (Csendben megsúgom, hogy a 2005 hangsúlyozása nem véletlen, eddig két versenyen vettem részt 2006-ban és mindkettőben a rendkívül széles - 3, ill. 7 fő - mezőny közepén végeztem.) Összegzem a témát: vénségemre - akárhogy röhögünk is rajta - számontartásra érdemes sport-teljesítményt produkáltam. Ja, és - majdnem elfelejtettem a leglényegesebbet - kiváló teljesítményemet megfelelően értékelve nagy birodalmunk legfőbb golf-vezetése beválogatott a Szuper Szenior Golfozók Európa Bajnokságának magyar válogatottjába. Júliusban megyek a szlovákiai Táléba, kergetni a kis fehér labdát a nemzeti lobogó dicsfényét fokozandó. Csak úgy, mellékesen említem!

Nna, azért 2006-ban is megnyertem a gödi versenysorozatot, ismét kenterbe, a tatait pedig elfeleztük legfőbb ellenfelemmel.... Csak úgy mondom!

***

Október 4.-én (2005) aztán megtörtént az igazi csoda: Amrita lányom egy óra alatt megszülte fiú-unokámat, Vass Benedeket. Írogattam róla itt egyéves koráig, de rá kellett jönnöm, hogy így teljesen szétszakad az 'Önéletrajz...' maga. Kiemeltem Benit önálló oldalra és linkként kezelem tovább. A fotóalbumokat oda is átvittem, itt is meghagytam, hadd gyönyörködjön bennük az olvasó, akárhová lapoz. (Mint lentebb ismertetem, mindezt levettem.)

***

A harmadik nagy esemény inkább esemény-sor: ötször voltam síelni a télen. Hagytam magam rábeszélni a Salzburg Super Ski Card-ra, ami egész Salzburgerland-ra, sőt kicsit nagyobb körzetre és az egész szezonra érvényes. És jött a hó csőstül, rég volt ennyi hó az Alpokban! Megjártam Ausztria legjobb síterepei közül négyet: Europa Ski Region (Kaprun - Zell am See), Gasteiner-völgy, Hauser Kaibling és Obertauern. Csodálatos mind. A legfontosabb azonban, hogy 71-évesen napi 5-6 órát töltöttem fent a hegyekben, csupán egy-két alkalommal pihenve meg Hüttében és nyugodtan vettem a fekete pályákat is. Büszkélkedek: nagyon ritkán találkoztam olyan síelővel, aki nálam vénebb lett volna. Lassan a hegyek koronázatlan királya leszek. Hacsak szét nem durranok a nagyképűségtől. A következő szezonban elkezdem a stafétabot átadását Manó úrnak, eljön beleszagolni a havas tél levegőjébe. Aztán még két szezon és úgy fog síelni mint a nagyok. Addigra biztos lehagyja a nagyapját.

*

Beszúrom ide a 2006-2007 szezon élményeit. Kezdtem Kaprunnal. Ezúttal az istenek nem ismételték meg az egy évvel előbbi hóözönt. Zell am See komoly síelésre alkalmatlannak bizonyult, mindössze három nagyon rövid pályát tudtak megnyitni a csúcson. Maradt Kitzsteinhorn, a Kaprun melletti gleccser. Mivel tavaly ott nem készítettem fotókat, vittem magammal a kis digitális gépemet és az első napot fotózással kezdtem. Csupasz kézzel kattintgattam a gépet, jobbról kezdve kaptam le a 'tölcsér' szektorait. Indultam volna lejjebb, hogy a völgyről és a szemközti hegyvonulatról is készítsek képeket, amikor a gép kijelezte, hogy az akkuja megszűnt létezni (lefagyott). No jó, összepakoltam, felhúztam a kesztyűket és lesíeltem az 1.sz. lifthez. Amint felültem a négyüléses 'padra', észleltem, hogy a jobb kisujjam egy darabka üveggé változott. Ütögettem a kapaszkodó-korláthoz, majd gyúrogattam a bal kesztyűmmel: semmi. Gyorsan bekaptam és úgy melengettem, a moszkvai éveimből tudtam: nem lehet a fagyással tréfálni, gyorsan rendbe kell pofozni az elfagyott testrészt. Ennyi gondom volt! Pedig kicsit félve indultam az útnak: visszatért az évek óta elfeledett szédülésem, a bal fülem hallása sokat romlott és nem tudtam kifújni-szeleltetni. Fent a hegyen aztán minden rendben ment. Ott a helyem a havas csúcsokon. Az öt sí-napból négyen hétágra sütött a nap, egyetlen felhős nap nehezítette a síelés tökéletes élvezetét és aznap délután elkezdett havazni is. Sok nem eshetett, de én azonnal elhagytam a terepet: öreg vagyok a tapogatózva síeléshez. A napi programot a liftek indulásakor kezdtem, sokéves tapasztalat, hogy ilyenkor kevesen vannak fent, a pályák is tökéletes állapotban várják az első fecskéket. Tíz-tizenegy között özönlik el a lusta népek a pályákat, délután egyre le is darálják, buckásítják azokat. Még egy fontos észrevétel: a döntő többség csak a kék (könnyű) pályákat gyapálja! A második naptól időm döntő részét piros (nehezebb) pályákon töltöttem. Kitzsteinhornon egyetlen kis fekete (nagyon nehéz) pálya létezik, az most le volt zárva. Különben azt is műsorra tűztem volna. Mazochizmus? Nem! Csupán csak jó érzés közel a 72-höz még győzni a nehézségeket. Az egész szezonban kóstolgatni fogom a fránya feketéket. (Pár fotóval megfejeltem az Ausztria legjobb síterepei tablót: Kaprun, 1993 és Kaprun, 2006. Az első kép a No1 lift induló állomása 2450 m-en, ugyanennek a liftnek a felső állomása látható a 2006-os sorozatban. A képek a cca. 2700 m magasan lévő állomás mellől készültek.) 

A második turné Gasteinertal lett volna. Ott is laktunk frau Röck birodalmában, de komolyan használható hó nem volt. Átjártunk nagyobbik lányomékkal és Marsi barátommal Kaprunba. Az tökéletes volt. Négy nap után hazarohantam, mert a meteorológia orkán közeledtét jelezte. Nem nevezném bombasikernek a túrát. A Kitzsteinhornról szóló fotók számát felhizlalom, amint lesz rá időm. (07.01.24)

A harmadik sítúra színhelye Hauser Kaibling volt ismét, tartottam az előző szezon sorrendjét. Mivel a tavalyi, gröbmingi szállást a távozásunk napján adták el, kénytelen voltam új szállást keresni. Nem bántam meg: a sílifttől mintegy 1300 m-re lévő Rosspointerhof-ban, másként Gastehaus Stocker-ben (umlaut!) laktunk nagyobbik lányomékkal, ahol Inge és Karl Stocker, a lányuk időnkénti támogatásával a maximumot nyújtotta, amit az ember elvárhat egy panzió-jellegű szállás tulajdonosaitól. Jól berendezett, tágas szobák, zuhanyozó-WC-s fürdőszobával, hajszárítóval, rádióval, televízióval, abszolút tisztaság és csend. Az ellátás pedig egyszerűen pazar: bőséges svédasztalos reggeli, tea-kávé-sütemény uzsonna és háromfogásos finom vacsora, Karl gyógyitalával, fenyőtobozból készített likőrrel megfejelve. Ami pedig a síterepet illeti, annak ellenére, hogy a völgyben tavaszi szellők lengedeztek és nyíltak a korai virágok, a pályák jók voltak. Hogy mi a titok? Az 'Ausztria legjobb síterepei' tablóra felraktam a Kaibling síparadicsom prospijából a 'Neu 2006/07' részletet, ahonnan értesül az ember, hogy napi 100 000 m3 műhó gyártására tették képessé a terepet 40 olyan hóágyú beállításával, amilyet a szöveg alatt be is mutatnak. Reggel felkel az ember, -2 és +4 C fok közötti a lenti hőmérséklet, -3-4 odafent, de gyalult simaságú pályák fogadják az embert, amint ellöki magát a lifttől. Óriási a lehetőség délig, de csak addig, mert 10 és 11 óra között elárasztják a pályákat a lusták, kényelmesek és összegyűrik a havat, amit még ráadásul fel is puhít a nagyon pluszra váltó levegő. Mikor ez sikerült nekik, beülnek valamelyik hüttébe és egy-két órát élvezkednek ott. Örömömben, hogy legalább ennyi megadatott, laposra síeltem magam. Az első napi síelés után legyintek egyet Karlnak, hogy öregszem, keveset sikerült síelnem. Azt mondja erre, adjam oda a kártyám a nejének, majd megmondja, mennyi volt az annyi. Este kapok egy printet, rajta diagram, ami minden lépésemet dokumentálja. Öt napon keresztül megmérettettem, elismerő hümmögés kísérte a diagramok vizsgálatát, majd összegeztük a kilométereket: 157 pályakilométert tettem meg (azért pályakilométer, mert a kerengőket nem tudja mérni a nyomorult kártya, ha tudná, dupla jönne ki). Inge erre jól megcsóválta a fejét és kijelentette, hogy ez kiváló eredmény. Ahogy mondani szokták: a koromhoz képest. Mondom, mit érek vele, kérek egy elismerő oklevelet, akkor másokkal is el tudom hitetni. Este ünnepélyes keretek között, lánya tolmácsolását segítségül hívva, átadta a bizonyítványt, amit felraktam a fotótablóra. Vettem keretet is és este már ott fog függeni a fejem felett. Így kell síelni, kérem, a 73. év küszöbén! (07.02.20)

A szezon utolsó túrájának a színhelye Obertauern volt. A tavalyi Marchlhof-ban laktunk Untertauernben, ahonnan 11 km az első komoly lift fent, Obertauernben: Grünwaldkopf. Én innen szeretek startolni, a fejállomásnál a tabló 'Obertauern, 2007' képsorának utolsó kockáján látható kép tárul az ember szeme elé. Jobbról egy rövidebb lift, dimbes-dombos piros pályával, balról az éppen felhőkbe futó hosszú lift, többágú piros pályával. Mindkettőről el lehet síelni jobbra, megkezdve az egész hegykoszorún körbejárható túrát. Pazar. A képen nem látható, hogy baloldalt is van egy lift, amelyik (számomra) kemény piros, elkerülhető fekete ággal. Tavaly még szerettem arra kószálni a reggeli órákban, amíg nem buckázták össze a pályákat. Idén valahogy elmaradt: talán fáradt voltam a korábbi túráktól, talán bujkált bennem valami, fene tudja mi, lappangó-szurkáló fájásokkal bajlódtam. Meg az időjárás is messze volt a kívánatostól. Az első reggel Amrita lányom, akivel piciny, 8 éves korában nagy vihart éltünk át az 1. sz., kabinos pályán, arra vezényelt bennünket a vejem Zolival és felhőkbe kerültünk, nagyon szakaszolva jöttünk le, de azért megcsodáltuk a sziklát, ami mögé húzódva szedtük össze magunkat anno, hogy leevickéljünk a pillanatok alatt jegessé váló pálya alsó szakaszán. Ezt a kis kalandot leszámítva aznap és a következő két nap szép napsütéses időt fogtunk ki, csuda élvezet volt. A negyedik nap már felhőbe dugták a csúcsukat a hegyek és rossz, a buckákat ellaposító látással kínlódtunk. Az ötödik nap futó felhőkre és sűrű, az arcot szurkáló hóra ébredtünk, kétszer siklottam le a Grünwaldkopf cca. 1 km-es pályáján, aztán feladtam. Amritáék úgy döntöttek, hogy síelés helyett Beninek mutatják meg a havas csúcsokat. A kísérlet nem járt nagy sikerrel, nem volt szánkó, a babakocsit nem lehetett tolni a friss hóban, a havazás zavarta a gyereket, nem is sokat láthatott tőle, hamar visszavonultak ők is. Az utolsó nap elfogadható, de felhős időt hozott és az első liftekhez mentem és jó 3 óra síelés után el is fáradtam, ilyenkor - a 'lapos' látás miatt az amatőrök dupla erőfeszítéssel síelnek. Mindent összevetve 5:1 eredménnyel végződött a mi kontra hegyek mérkőzés, nem rossz! Még annyit, hogy Amrita lányom tizenvalahány évig nem láttam síelni. Leesett az állam. Amikor utoljára síeltünk együtt, talán 16 éves korában már sokkal jobban síelt nálam, most viszont összemérhetetlen a tudásszintünk: ő a legjobb amatőrök szintjén szántja havas lejtőket. Rossz ez a 'szántja', mert erőt fejez ki, ő pedig libeg a hó fölött. Hál'isten! Egyrészt nagy öröm lehet, másrészt jó kezekben lesz Beni. (07.03.14)

***

Ennyit az élet szép oldaláról. És most pár szót a legfrissebb sokkról. Autó-balesetet szenvedtem: jövök a gyógyvíz-raktárból, ahonnan rendszeresen tankolok parádi gyógyvizet. Pár méterre a Hízlaló-tér és egy csillag-kereszteződés. Ismerem, milyen őrülten száguldoznak a letáblázott főúton az autók, ezért - meg mert csöpörög az eső - duplán óvatosan nézem meg, mi jön balról, látom, elég messze, reflektorral jön egy piros furgon. OK, elkezdem a kanyarodást és durr, elcsapja a kocsim orrát egy fehér Citroen. Csak a fehér villanást látom, majd azt, hogy a kocsi csúszik, pattog, nekivágódik a szemközti útszegélynek és arra felpattanva, keresztben, az orrát az úttestre lógatva áll meg egy beton-villanyoszlopnál. A vezető nem volt ura a kocsinak. Újra születtem, semmi bajom, a kocsi alig mozdult az ütéstől (fizika: a nagy sebességkülönbség miatt a kocsim tehetetlensége győzött). Ha egy méterrel hátrább kap el, halott vagyok. Az ipse tudta pontosan, hogy ő a ludas, nekem hirtelen vallott is: mikor követelte, hogy ismerjem el, én vagyok a felelős, különben rendőrt hív, mondtam, hogy az képtelenség, hiszen nem láttam őt, csak egy piros furgont. "A furgon mögött jöttem." - felelte. De hát akkor előznie kellett. "Miért, nem szabad itt előzni?" A marha úristenit, nem ismeri a KRESZ-t, esőben is száguld, előz: ámokfutó. Más baj is lehetett, nem mert rendőrt hívni, non-stop telefonált. Végül én hívtam rendőrt. Félóra múlva jelentek meg, közben igazi zápor árasztotta el a környéket. A Citroen-pilóta még a zivatar kitörése előtt visszahozta valahonnan a messzeségből a rendszámtáblámat, aztán visszalopózott két lépésben a kocsijával ütközés-közelbe, és nézegette-rakosgatta a szétszóródott roncsokat. A rendőrök előtti pillanatokban megjelent valaki, aki "a papája vagyok" címszóval elkezdett intézkedni, amíg a nyilatkozattal voltam elfoglalva, teledumálta a rendőrök fejét. A rendőröket semmi más nem érdekelte, csak hogy ki jött a mellékútról és ki közlekedett főútvonalon, leintették az "előzött, igen nagy sebességgel jött" megszólalásaimat, írattak egy-egy nyilatkozatot és el: "Menjen ki-ki a biztosítójához, azok majd elvitatkozgatnak." Azóta megpróbáltam megtalálni őket, hogy megadjam a budapesti telefonjaimat, négy rendőrségi stációt végigtelefon-csörögtem, nyomuk sincs. Amint a rendőrök elmentek, a pilóta és papája elkezdett fenyegetni: "Nekünk jön, tönkreteszi az új kocsit és még be akar minket rántani az izébe... Ha nem hagyja abba a szövegét, hogy hol állt meg a kocsink, bűntető eljárást kezdeményezünk." Én balga, naiv állat, csak akkor esett le, hogy miért szivárgott vissza az ámokfutó! Áttelepítette a kocsi véghelyzetét. Le fognak tagadni mindent. Az eddigi károm több mint 100 000 Ft, hol fog megállni a pénzrablás? Meg fogok kísérelni valamilyen 'animációt' készíteni és a megtett út - sérülések alapon kiszámíttatnia az ámokfutó sebességét, ha nem sikerül vagy nem tudom meggyőzni vele a 'hatóságokat', igazságszolgáltatást, itt állok megfürödve! Még jó, hogy élek. 

A hatás persze fenomenális. Úgy tűnik, a halál szele túl közelről csapott meg, nem beszélve az aljasság lélekölő mérgéről. Semmihez sincs kedvem, a kisujjam mozgatásához sincs, a lakást elhagyni sincs és örök rajtam az álmosság. Pedig össze kell szednem magam: vár Manó úr!

2006.05.12-16

Gondolatok:

1. Olvasom az "Eszméletek" baloldali és nagyon komoly folyóiratban (69. szám, 156. old.): "A világkapitalizmus strukturális válsága - bár tempója még viszonylag lassú - egyre jobban elmélyül." - És hasonló bölcsességek, egymás után sorozva. Igazuk van, a kapitalizmusnak meg kell döglenie, mert gyilkos. Öli folyamatosan, szemrebbenés nélkül, Cola-t és TV-t ígérve, az emberiség felét, öl Irakban, ölni fog még mindenütt, ahol rá akar tenyerelni valamire, ami a gazdagok tobzódó gazdagságának megőrzéséhez, növeléséhez kell. De ne jósoljatok tudákosok, elméletieskedők! Erről csak Varga elvtárs juthat az eszünkbe. Nem így működnek a dolgok: a kapitalizmus halálához a leggazdagabb országok tömegeinek együtt kell ébredniük az emberiség nyomorba döntött felével. Akik persze nem tudnak még semmit, csak a megalázottságot. Soká van még, messze van még a közös lázadás. Egyelőre csak az ugyanazon az oldalon idézett József Attilának van igaza, ő volt az igazi látó: 

"Az elnyomás csapatban károg, 

élő szívre mint dögre száll -

s a földgolyón nyomor szivárog, 

mint hülyék orcáján a nyál."

Zseni, pótolhatatlan, utolérhetetlen zseni!

2. A május 8.-i balesetem: Szemem közé köpött a halál és röhögve odébbállt!

3. Telefon: mégse vesz részt magyar csapat a Szuper Szenior Golfozók Európa Bajnokságán. A válogatott hat jelöltjéből három visszalépett és (mert?) a vezérkar két oszlopa összeveszett. Hol élünk? Magyarországon (= Garasország, = Fabatkaország). Nem Tatárjárás, nem Mohácsi vész, nem Trianon, csak egy kis porszem, de jellemző.

4. És erről jut eszembe egy régen dédelgetett mondásom (lehet, hogy előttem megmondta más is): Minden nép a maga sírásója!

***

Egy baleset anatómiája, avagy kísérlet egy ámokfutó befogására

Kezdem újra. Annyi a döbbenet, hogy nem tudok nem méltatlankodni hangosan. Figyelem! Nem hazudok, nem várok túlságosan sokat (magyar) emberektől, rendőröktől, szolgáltató intézményektől. Ami azonban sok, az sok.

Azt már leírtam fentebb, hogy akivel ütköztem, az manipulálta a helyszínt és hogy a rendőrök a balesetnél jelen nem volt 'papát' hallgatták áhítattal, engem leintettek. Semmi aláírás, semmi szembesítés. Jegyzőkönyv születik, amit a baleset résztvevői nem látnak, két nyilatkozat születik, nem ismertetik a 'másik fél' nyilatkozatát. "Azt rögzítjük, amit látunk és majd a biztosítók elvitatkozgatnak." Fénykép nem készül. "Kevés gépünk van és azokkal szabálytalanul parkoló autókat kell fotózni, ez van kiadva." - tudom meg később. Mindenki ki van szolgáltatva a rendőrök kényének-kedvének, a baleset okozója és az áldozat egyaránt.

Tudva, hogy a fickó első böfögése lehet csak az igazság, elkezdtem az igazság felderítésén ügyködni. 

Az első meglepetés akkor ért, amikor nem lehetett kideríteni, honnan jöttek a rendőrök. Nem hagytak nyomot maguk mögött, se egy név, se egy cím, se, hogy melyik kapitánysághoz tartoznak. Kezdtem a helyszín kapitányságával, 3-4 nappal az eset után, két részlegnél is kutakodnak: "Nem tőlünk mentek ki." Menjen a Hungária krt-i központba. Telefon oda: mi csak a halálos és súlyos sérüléses eseteket kezeljük (a kerületi kapitányság ezt nem tudja?), menjen az X-utcába. Telefon: igen, de csak a 'forgalomirányító' részlegünk tud felvilágosítást adni. Telefon, hallhatóan két könyvet is böngésznek, sehol semmi. Mit tanácsolnak? Semmit. Felhívnám a 107-et, ahol a kiszállásukat kértem. Két alkalommal is hosszú percekig nem veszik fel. Ez a rendőrség azonnali segítségnyújtás telefonja (!!!), hány halottja lehet annak, hogy nem működik?

Kárfelmérés. Egyértelmű, hogy a kocsim az ütést nem szemből, hanem oldalról kapta és hogy az ütközés komoly sebességgel történt. A kocsi átvételekor értesülök arról, hogy távollétemben pótfelmérés készült, mert a kocsi mellső részét tartó acél kereszttartó másfél-két cm-t eltolódott jobbra. A kocsi karosszériája által csillapított ütéstől! Még nagyobb sebességet igazol. A kereszttartót elkérem, ez remekül fogja igazolni az állításom. 

Az Autoclub ügyvédnője. Kettőt kérdez, nem vállalja. Csak az anyagi károm érdekli, az erkölcsi, a sérelem nem. Különben se szoktunk szabálysértési eljárásban résztvenni: meghallgatásokra járni, amik ütköznek bírósági ügyek tárgyalásaival? Magyarra fordítva: csak ahol lehet valamit (pénzt) keresni, azt vállaljuk. Oda se megyek többé.

Ismerős ügyvéd. Nehéz lesz, de menjünk neki. Keresd a rendőrségi papírokat a lakhelyed szerinti kapitányságon, a legvalószínűbb, hogy oda küldték. Nem, nálunk sincs, de valami dereng, hívjon vissza pár óra múlva vagy holnap. Az első pozitív mozzanat, nem kell visszahívni a Balatonfüredi Rendőrkapitányságot, ők jelentkeznek: csak információt kértek önről, megadjuk, honnan kérték. Kapitányság, név, telefonszám. Puff, ahol a keresést kezdtem: a helyszín kapitánysága. A pozitív hangvétel folytatódik. Kedves hang: csak most kaptam meg. Bejelentem, hogy meghallgatást kérek és ügyvéddel kell időpontot egyeztetnem. Rendben, szóljanak. Természetesen kiadjuk a jegyzőkönyv és a két nyilatkozat másolatát, jöjjön be érte. Bemegyek. Ha jártak Átkos rendőrségen, hát ez is az, megmaradt 30-40 évvel korábbról. Kopottság, poros külső és hangulat (a portán) és bunkóság. Cca. 20 perc várakozás, majd megjelenik a küldönc. Adnám neki az előkészített személyimet. Nem kell (!!) - mondja és átadja a személyi adataimat tartalmazó papírokat. Átvételt igazoló aláírást se kér. Akárki lehetnék, primitív disznóság. Csak belekukkantok a papírokba: a jegyzőkönyv egy kalap izé, hemzseg a hibáktól és rögzíti a Citroen pilótája és 'papája' által kreált, áttelepített végpontot. Hál'isten: abszurd valamit pingáltak a semmiresejó  rajzukba. Mintha a Citroen 5-6 méterre a csattanástól állt volna meg, többször teljes pörgést végrehajtva ezen a p..nyi távolságon. Minden szakértő számára nevetséges lesz!

Közben centire, mérőszalaggal felmérem a helyszínt a sógorommal. Készítek fotókat. Az az útvonal, ahonnan a Citroen jött, dugig van figyelmeztetésekkel, szigorú óvatosságra intő, azt előíró jelekkel (zebra, újabb zebrára figyelmeztető tábla, buszmegálló, a második zebra lámpával, szemközti buszmegálló). A sógorom figyel fel a záróvonalra. A kereszteződés előtti, 100 m-en belüli zebra előtt és mögött, egészen a kereszteződésig záróvonal! Aki itt, esőben gyorsan hajtott, már az is ámokfutó, aki előzött is, az őrült! Videóra akarjuk venni a Citroen útvonalát, hogy szemléletesebbé tegyük. Ismeretlen masina, elszúrjuk. Amikor a papírokért megyek, felveszem egyedül. Az első sarok előtt fészket építek a kesztyűtartó fölé a pulóveremből, beindítom a masinát és villogókkal befordulok az útvonalra. Ketten is figyelmetlenek, majdnem belém jönnek, a felvételen egyszerűen ijesztő. De amit be akarok mutatni, azt jól vettem fel. Mondom a kedves hangnak, hogy a meghallgatásra vinnék CD-t fotókkal és DVD-t videó-felvétellel. Nincs mód a bemutatásukra, nem rendelkezünk megfelelő technikai eszközökkel (magyar rendőrség, XXI.század!!). Készítsen másolatokat a fotókról. Készítek, de istenem, a középkorban élünk?

Haladnék tovább, nagyon nehéz.

Telefonon tanácskozok ismerős igazságügyi szakértővel. Majdnem lehetetlen, mondja. Három dologra lenne szükség, fontossági sorrendben: a piros furgonra vagy tanúra, aki az előzést látta (lehetetlen feladat); tanúra, aki igazolni tudja, hogy a Citroen mennyit csúszott, hol állt meg (talántán?) és az összes kárfelmérési papírra, fotóra. Ez is szinte lehetetlen, nem adják ki, mondja nagy meglepetésemre. Ha legalább egyet prezentálok, megnézi, érdemes-e folytatni?

Keresek tanút. Az épület, amely előtt csattantunk, tele van ablakokkal. Kiderül, hogy az intézmény, amelyik benne lakozik, kárfelvételekkel foglalkozik és tőlük jött a kocsim kárfelvételét intéző szakértő is. Hívom az intézményt: keresek valakit, aki látta a Citroen végpontját. Először elhangzik, hogy egy kollega felkiáltott: baleset. Majd csendes, kemény tagadás. Nem láttunk semmit, csak azt, hogy beszélgettek. Pár nap múlva bemegyek személyesen, talán úgy megpuhulnak. Nem, ügyintézői szinten masszív az ellenállás. Kérem a főnököt. Nyitott ajtón keresztül hallja (hallotta az egész beszélgetést). Kilép és mondja (végre!), hogy ő annyit tud vallani, hogy látta a Citroent az ablaka előtt elhaladni, majd visszamenni. Elcsodálkozik, hogy ez is segítség és duzzogva ugyan, de elvállalja a tanúskodást. Hatszor elmondja, hogy nem hajlandó hamis tanúvallomásra, hatszor nyugtatom meg, hogy nem erre kérem, csak az igazságra. Gyenge tanú lesz, fél. Mitől? Meglátjuk.

Hívom a Casco-biztosító ügyeit intéző személyt ugyanabban az intézményben, hogy kérném kiszolgáltatni a teljes kárfelvételi anyagot. Nem lehet, menjek magához a biztosítóhoz. Telefonálnék oda, egy óra után, amit telefonnal kutatással töltök (küldöznek össze-vissza!) beülök a megjavított autómba és bemegyek a legközelebbi fiókjukba, hogy segítsenek. Nekik is csak második kísérletre sikerül megtalálni a címet és telefont. A telefon elcsuklásig csöng náluk, nem veszik fel. Teljesen feleslegesen mondom nekik, hogy az Átkosban érzem magam, akkor ment így minden. Fiatalok, halovány mosoly. Később elérek egy hölgyet, nem is nagyon érti, mit akarok én, a kocsi tulajdonosa. Mi célból kérem? Mi köze hozzá? Fizetem a nagy biztosítást és én vagyok a tulaj, meg aki bajban van. Lassan leesik, de nem tudja a megoldást, segítséget kér a főnökeitől. Majd: ha rendőrségi szakaszban van az ügy, csak a rendőrségnek adjuk ki, ha bíróságiban, a bíróságnak vagy ügyvédnek. Ki hallott ilyet? Mesélem a kálváriát a feleségemnek, aki jogász. Abszurdum, mondja és másnap telefonál. Kapja a meglepő választ: meg kell lennie a szervíznél is mindennek és a kárfelvételt végzőknél is. Újra kezdem, mindkettő igent mond a papírokra, mindkettő nemet a fotókra. Ezt itt abbahagyom, az elmém leáll. Mi lesz, ha a másik kocsi dossziéját szeretném megkapni? Kénytelen leszek mindkettőt a rendőrségtől kérni.

Meghallgatás. Kicsit dundi, de szép és kellemes hölgy fogad bennünket. Ő és szobája is sziget az Átkos hagyományban. Átnézi az írásban előkészített 'Észrevételeim a ...jegyzőkönyvhöz' és 'Meghallgatás' című irataimat, belenéz a fotókba, elkészíti a meghallgatási jegyzőkönyvet, amely utal az átadott dokumentumokra, átveszi a CD-t is és közli, hogy meg fogja hallgatni a tanúmat, az ellenfelet, annak 'várható' tanúit és behív az eljárásban nem szembesítésnek, hanem valami egyidejű meghallgatásnak nevezett aktusra. Írásba foglalja a kérésem, hogy mindkét kocsi teljes káranyagát, fotókkal együtt szerezze be. "Meg szoktuk kapni." - mondja.

2006.06.04

A balesetemhez:

Hívom a dundi rendőrtisztet, kérdem, megkapta-e a fotókat. Milyen fotókat? - csodálkozik. Á, nem kérhetjük, csak igazságügyi szakértőnek adják ki. Meghoztam közben a határozatot, mondja. Elmeszelt szemrebbenés nélkül: 50.000,- Ft és 3 fekete pont. Finoman szólva is mellébeszél. Ha pár sorral feljebb lapoz, kedves olvasó, olvashatja az ígéret-sort, ami a meghallgatáson elhangzott a részéről. Ebből annyi teljesült, hogy tanúként meghallgatta a másik sofőrt. Nem, tanúvallomás volt, nem adhatok róla információt. Hm, mind érdekesebb. Megbeszéltem az osztályvezető asszonnyal és lezártuk. A tanúja? Miért most került elő, hiszen ilyenkor katasztrófa-túristák tömege szokott bámészkodni. Légbölkapott baromság! Mondom is neki, hogy üres tér volt, eső és hullaszag, nézelődő vagy megálló autó egy szál se. Füle se rebben: a tanút majd vigyék magukkal a bíróságra!

Hívom az ismerős igazságügyi szakértőt. Marhaság! - mondja. A rendőrség kérni szokta és ki is kell adni nekik. De ő maga továbbra se tud hozzászólni, fotók nélkül nem lehet saccolni se.

(Itt tartok, folytatom, ahogy halad előre az ügy. A dokumentumokat is szándékomban áll felrakni, de azokkal - azt hiszem - meg kell várnom az ügy végleges lezárását. Lehet, hogy a nem támadhatókat felrakom.)

2006.06.19

Amrita lányom kérésére levettem az Internetről a Beni/Dorka napló-sorozatom. Fél (!) a végtelen emberi aljasságtól, talán joggal. A naplót talán - biztos sokkal rövidebben, tömörebben - folytatom, amíg erőmből és így lelohasztott kedvemből futja, a fotó-tablókat is csinálom, mert erre kért. De mindezt már csak a családnak, nem Önöknek, kedves látogatóim. Majdnem napra 5 év melója kerül az asztalfiókba.

Ezzel nagyjából búcsúzom az Internettől.

2011.06.07

<<< Vissza az első oldalra