|
|
Párizsról írok, bár valamivel többet
láttunk Franciaországból, mint a főváros. Első nyugat-európai körutunk
alkalmával, valamikor 1987-ben Svájcon keresztül léptünk francia földre
(Baselben, az utcán keresztbe húzódó határon veszekednünk kellett,
hogy üssenek beléptető bélyegzőt az útlevelünkbe) és sztrádákon,
Nancy, Metz, és - a katedrális miatt - Reims érintésével
rohantunk Párizs felé. Egy estére-éjszakára megálltunk a Metz
melletti bányászvároskában feleségem nagybátyjánál, aki a II. világháborúban
esett fogságba, német nőt vett feleségül, de a német-francia határvidékkel
együtt egyszercsak francia területen találták magukat. Hát... bizony
kevés ehhez a városkához hasonlítható szegény vidéket lehetett már
akkor is látni Magyarországon, nem hiszik el, ha mesélem. Dickensi utcácskák,
kopott kis házak utcáról nyíló ajtókkal, vagy - mint a rokonéknál
- sötét, recsegő, ropogó lépcsőkkel épített lépcsőház. Maga a
lakás tisztességesen volt berendezve, de nem jobban, mint egy szebb munkáslakás
itthon. Hümmögtünk utána évekig: ha a szabó bácsika (ott bányász-lakatos)
hazajött volna, biztos jobb életet tudott volna biztosítani a családjának.
Az utunk során később is, sítúrák alkalmával ma is feltűnik néha
a francia vidék "nem igazán gazdag" volta.
A reimsi katedrális maga a csoda, leírhatatlanok a méretei, szépsége,
külső-belső művészi értéke.
Tovább haladva meglepő volt a sztráda üressége: a forgalom jórészt
párhuzamos alacsonyabbrendű utakon zajlott. Aztán meg, ahogy Párizshoz
közeledtünk, a sztráda 10-15 kilométerenkénti bővülése egy-egy sávval
és ennek ellenére a forgalom sűrűsödése, gyorsulása, vadulása. Végül
úgy zúdult-dübörgött be 5 sáv, 120-130 km/óra fölött száguldó
kamionokkal, mint a tatár horda Magyarországra.
A szocialista autógyártás csúcsa, a Lada 1500-asunk itt gyorsan fel
is mondta a szolgálatot, köhögve-prüszkölve, akadozva araszoltunk el
vele a külvárosi szállodánkig. Elindultunk élelmiszer-bevásárlásra,
a közeli kis boltban szájtátva néztük a 8-10 m hosszú sajt-pultot,
legkevesebb 150 sajtféleség között lehetett válogatni.
A párizsi városnézésre a beteg autóval indultunk el, hamarosan le
is döglött az egyik körforgalomban, senki füle botját se mozgatta, szép
nyugodtan kerülgettek minket. Az eredmény: míg én a mai napig
szeretettel emlékszem Párizsra, a pár nap csodái feledtették a
kellemetlenséget, addig feleségem utálattal emlékezik vissza rá. Hogy
kell vigyázni!?
Nem teszek kísérletet Párizs leírására. Én érdekesnek, szépnek,
izgalmasnak találtam. A múzeumok közül a Louvre így, kétnapos túristaként
nézve emészthetetlen. Végigkocogtunk egy töredékén, megcsodáltuk
Monna Lisa-t és a németalföldieket, az olasz festészetet, a szobor-kiállítást
és sok más remek alkotást.
Folytatás >>>
|
|
|