a "Búcsú a fegyverektől" sorozat tagja

Mielőtt nekilátna, kedves olvasó Leningrád (nekem az maradt) - Szentpétervárnak, olvassa el a korábbi két látogatásomról írt beszámolómat: Leningrád - St-Peterburg. Érdekes módon ott is találkozik elegánsan felszolgáló 'úri' pincérrel. (hiba is van benne, az 5-6 helyreállított terem nyilván Puskinban volt és nem Petrodvorecben.) De nem ez a lényeg, hanem az a pokoli szenvedés, amin ez a város a II. világháború alatt átesett. Külön a figyelmükbe ajánlom a Piskariovskoje kladbiscse-t. Aki nem ismeri valamennyire ezt a történelmi 'epizódot', a város ostromát és nem látta a temető-emlékművet, nem tudhatja igazán értékelni a mai Szentpétervárt. Rá is kérdeztem az egyik orosz idegenvezető-hölgynél, miért nem iktatják be a temetőt a túrákba. A válasza részben tanulságos volt: egyrészt mert a mai közlekedési nehézségek miatt egész napot venne igénybe, másrészt a tizenöt éves 'praxisa' alatt megtanulta, hogy nem fogadják szívesen, főként a német csoportok, ha odaviszik őket. Igen, a saját szennyes nem különösebben kedvelt még a történészek körében sem (l. Magyarország, II. világháború).

Nem írom le részletesen a finn-orosz határon 'átkelést'. Orosz kérésre a finn oldalon is a szokásosnál szigorúbb ellenőrzés, majd az orosz oldalon kiszállás, sorbaállás a fogadó-épületben, közben a busz átvizsgálása, az útvonalterv bemutatása... Várakozás közben odamentem egy nagy tablóhoz: hirdetmény. Cca. 10 A4-esnek megfelelő terjedelemben utasítás - szigorúan csak oroszul - azok részére, akik a Nagy Cári-szovjet-neokapitalista Orosz Birodalomba be merészelik tenni a lábukat. Szégyenletes kabaré. Mindezek után még két megállás, két ellenőrzés... Három órát rabolt el tőlünk az átkelés, az idegenvezetőnk szerint ez az átlag.

Másfél nap állt a rendelkezésünkre. Mit lehet ezalatt bemutatni Szentpétervárból? A Péter Pál Erődöt, a városmagot, az Ermitázsból két órát (!), Peterhofot (Petrodvorec) és Puskint (az maradt, nem keresztelték vissza Carskoe Selo-vá). Irdatlan mennyiségű fotót készítettem, nem lehet mindet ismertetni. Valószínűleg csoportokat fogok emlegetni és azokból kiemelek néhány képet. Nem lesz könnyű művelet.

A városba vezető úton lefotóztam néhány új lakóépületet, majd egy-két városképet (2889-99). Szépek, modernek, de nyílván nem a 17,8% szegény (l. lentebb) lakja őket. Zavarban vagyok, hogy a kötelezően alkalmazandó helyi idegenvezetőket hol is vettük fel? Talán a Péter Pál Erődnél, talán másnap reggel a szállodánál. Két, Leningrádban magyar szakon végzett hölgy vezetett végig minket a városon. Kedvesek voltak (az egyik nem annyira), és elég gazdag szókinccsel, de sok kiejtési-hangsúlyozási hibával beszélték a nyelvünket. 

A Péter Pál Erőd (2898.1 és 2900-27) több épületét, részletét üdvözölhettem ismerősként. A Szent Péter és Pál Székesegyház (2901-02 és 2905-17) szépsége és különleges tű-tornya már első látogatásaim alkalmával lenyűgözött, de most még fényesebben mutatta meg varázsát, minden bizonnyal állandó restauráció alatt áll. Az enteriőr szinte leírhatatlanul gazdag és most rögződött bennem igazán, hogy a cárok legfőbb temetkezési helye. Elhangzott, hogy a szovjet rendszer csak rosszat papolt a cárokról, ami erős csúsztatás, mert például éppen I. (Nagy) Péterről csak jót hallottam ottéltem alatt. Szerintem a neokapitalista Oroszország átesett a ló túlsó oldalára, szinte kizárólag dicshimnuszok zengnek róluk, márpedig aljasságban, kegyetlenségben nem maradtak el a nyugat-európai uralkodó dinasztiák mögött. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy II. Miklós cárnak és családjának a bolsevikok által történt kegyetlen lemészárlása elítélésében is megjelentek erős túlzások. Ellene vagyok a halálos ítéletnek, az emberi élet erőszakos elvételének. Irtózatos aktusnak tartom az egész család halomra lövését. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: maga II. Miklós a mai fogalmak szerint országa rombadöntője és akár emberiség elleni bűnök elkövetője volt. Felmérhetetlen az emberveszteség és nyomor, amit az I. világháború Oroszországnak hozott. Bíróság előtt őt és csak őt felelősségre kellett volna vonni. És nem kellene most szentté avatni, a vétlen családjával együtt.+ Gondoljunk bele, milyen nagy lelkinyugalommal vette tudomásul a nagyvilág az Átkos két szemetének, a Ceausescu-házaspárnak szinte szóról szóra azonos kivégzését a XX. század végén, Európa közepén. Gazemberek elleni népharag!

Nagy Péter sírját (1912) kiemelem, mert a halála is összecseng jó hírével. Valami hajószerencsétlenség során, télen maga is mentette a hajó személyzetét, áthűlt, olyan súlyosan fázott meg, hogy annak a következményeibe halt bele. Igen nagy ember volt! (Mondom ezt annak ellenére, hogy végtelenül kegyetlen is tudott lenni, ha a hatalom megőrzése forgott kockán.)

Érdekesnek tartom az Állami Pénzverde épületét (2903), amelyik a szovjet időben még eredeti rendeltetésének megfelelően működött. Ma már csak különleges érmék készítésére használják. Fenn van az ormán a szovjet címer.

Büszkélkedtem azzal, hogy tudom, hol szoktak télen napozni a leningrádiak (2922 és 2925) és hogy ez miként lehetséges. A délben is szinte csak kúszó nap sugarai merőlegesen érik az Erőd falát és kellemessé melegítik azt. Derékig meztelen napozókat is lehet(ett) látni komoly mínuszokban. 

Kisétáltunk az Erőd egyik kapuján és élveztük a folyó túlsó partján nyíló szép látványt: a Téli Palotát, az egyik nevezetes hidat (2921-25). Végül felhívom a figyelmet a közelmúltban készült és heves vitákat kiváltó Nagy Péter szoborra (2927). A szobrász nem szépített, olyannak ábrázolta, amilyennek a kutatások eredményei mutatják. Langaléta volt, de kis fejjel és törpéhez illő 35-ös lábakkal (ez vagy ötször elhangzott, minő érdekesség). A termetéhez illő lábbeli hordott és kitömte az orrát. Nekem tetszett a szobor. Rossz szokás alakult ki: fiatal lányok az ölébe ülnek és úgy fotóztatják magukat, zavarva a kíváncsi idegeneket.

Ott van az Erőd közelében a város emblémájának is tekinthető, éjszakánként - tengeri hajók áthaladását biztosítandó - nyitva tartott híd. Tévesen tudom: most olvasom az útikönyvünkben, hogy az összes (!) Néva-hidat kinyitják (nyilván csak a Nagy Néváról van szó, akkor is nagy szó)!

Vissza a buszra és irány az Auróra. Duplán meglepetés. Egyrészt meglepett, hogy a neo-akármi barbarizmus nem süllyesztette el ezt a forradalmi emléket (akár lőtt, akár nem, állítólag nem játszott szerepet az eseményekben) és látványosság maradt, másrészt jóval kisebb valamiként maradt meg az emlékezetemben (2929-30). Jó nagy darab acélszörnyeteg, valamikor a haditengerészet egyik gyöngye volt. Kicsit furcsán néz ki a háta megett egy csupa üveg palotával és a méreteihez mérhető SAMSUNG felirattal. A náci ostrom előtt elsüllyesztették, hogy megvédjék és 1944-ben emelték ki újra (nem semmi!).

A (Nagy Októberi) forradalommal kapcsolatban jut eszembe: Lenin szelleme ma is körülöleli a várost. Négy Lenin-szobrot tartanak számon (egyet a buszból lefotóztam - 3024-25) és a Szentpétervár-megye nem létezik, Leningrád-megyének hívják. Érdekes. Később, az Ermitázs be- és kijáratánál vettem észre az Átkosból megmaradt táblát, ami arra figyelmezteti az elvtársakat, hogy a szöges és patkolt cipőkre papucsot kell húzni. (A tovariscs egyébként nem annyira rossz kifejezés, mint az elvtárs. Az eredeti jelentésének semmi köze a politikához, egyszerűen jóbarátot jelent.) Nem akartam hinni a fülemnek, hogy egy fiatalembernek meg kellett magyarázni, hogy az októberben esett forradalmat miért novemberben ünnepelték? Nem tudott az ortodox pravoszláv és a gregoriánus naptár közötti különbségről.

Következik egy sor, a szállóba tartó buszról készült fénykép (2932-39): renoválás alatti épület, templom, szobor, diadalkapu és a Vityebszk pályaudvar (2937), amit eredetileg a cári udvar részére építettek, hogy könnyen érjék el Carskoe Selo-t és Pavlovsk-ot. Az útikönyv szerint nagyon szép az épület enteriőre.

A szálló érzékelhetően modernizált Átkos épület, jól berendezve. Az ablakunkból a 2940-es épületre láttunk. Az idegenvezetőktől megtudtuk, hogy éppen elkészült lakóépület és előtte bevásárló-szórakoztató központ, de egyelőre egyetlen lakást se sikerült eladnia a beruházónak! És számtalan hasonló építmény alszik a városban, óriási pénzeket lekötve. Nagyon gazdagnak kell lennie, aki ilyen beruházást megengedhet magának.

És eljött a fehér éjszakák megkóstolásának ideje. Látva-hallva az utolsó teljes nap programját, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy vacsora után elmegyünk a városközpontba sétálni és élvezni a fényes éjszakát. Többen hajókázást javasoltak, így a magyar idegenvezetőnk áldozatkészségével visszaélve elvezéreltettük magunkat a Nevskij Prospekt (sugárút) közepére, a Kazáni Szűzanya Katedrálisa (2943 és 2950) előtti kereszteződéshez, ami egyben híd is (Kazanskij most) és ahol a Griboedov csatornán indulnak turista-hajók (2947). Épp indulónak hirdettek egyet, 22 órai indulást jeleztek, tízen-tizenketten megvettük a jegyet és gyorsan beszálltunk a hajóba. Tán 20 perc késés után derült ki, hogy várnak egy csoportot és 3/4 11 - 11 körülre várható az indulás. Szélhámosság, visszakértük a pénzt és elindultunk a Nevskij Prospekt-en a Néva felé. Várakozás közben lefotóztam egyrészt a szépségesen komoly A Könyv Háza-t (2944 és 2946), valamint a Kiontott Vér Katedrálist (Feltámadás Katedrálisként is emlegetik), amire a hajóról jól rá lehetett látni (2945 és 2947-48). Egyik székesegyházba se volt idő, mód bemenni, tőmondatokban igyekszem a lényeget ismertetni. 

A Kazáni Szűzanya Katedrálisának építését I. Péter rendelte el. A design kialakításakor a jobbágy (orosz érthetetlen csodák!) építészt - érdemes ideírni a nevét: Andrej Voronikin - a római Szent Péter-székesegyház ihlette meg. Tíz évig építették (meddig tartana ez ma Magyarországon?), a nevét a 'csodatévő' ikonról kapta, amelyiket most a székesegyházban őriznek. Az enteriőr viszonylag egyszerű - mondja az útikönyvünk. Nagyon hatásos építmény, megállítja az embert.

A Kiontott Vér Katedrális onnan kapta a nevét, hogy itt követtek el sikeres merényletet II. Sándor cár ellen 1881-ben. Utóda, III. Sándor építtette a székesegyházat, mint emlékművet. Hogy akkor hány évig épült a csupa szín, díszítőelemekkel pazarul ellátott épület, nem találom, de a teljes helyreállítása több mint húsz évig tartott (tehát az Átkosban elkezdődött), 1998-ban adták újra át a hívőknek. Nem csoda, hogy nem emlékeztem rá. 

Tovább sétálva híres-nevezetes épületek sorát jártuk körül és alig-alig tudtunk bekukkantani Szentpétervár egyik varázsába, a velencei hangulatot tükröző csatorna-rendszerbe, a nagy becsben tartott hidakra (2949-2978). A híres épületek közül kiemelek néhányat. Csak egy pillantást tudtunk vetni a lutheránus templomra (2951), amelyet a szovjet időkben uszodának használtak, ma helyreállítva várja a hívőket. Körbejártuk a Téli Palota - Ermitázs épületegyüttest (2958, 2965, 2967, 2975-76), közben megnéztük a Vezérkar épületét (2961 és 2972-73), amelyiknek az óriási kovácsoltvas kapuját használta fel Eisenstein a Téli Palota ostromának megfilmesítéséhez. Pillantást vetettünk az Admiralitás épületére, a tűcsúcsos tornyára, amit a Nevskij Prospektről is látni lehet (2957 és 2960). A lassú sötétedés és szemből kapott megvilágítás miatt nehéz volt a Sándor Diadalmi Oszlopot lefényképezni (2961, 2972 és 2976). Ámulatra méltó alkotás! I. Sándor tiszteletére emelte 'a hálás orosz nép' a Napóleon felett aratott győzelem emlékére. A 600 tonnát nyomó vörös gránit oszlopot 2400 katona vájta ki és szállította a Palota Tér-re. A művelet két évig tartott. A világ legmagasabb egyedül álló oszlopa, hatalmas tömege önmagában biztosítja a stabilitását. Francia mester, Auguste de Montferrand műve. Az Ermitázs körül sétálva két látvány kínálkozott lencsevégre: a Péter Pál Erőd (2969) és a Rostralnye kolony (2970), két vörösesbarna világítótorony, amelyeket eleinte olajjal, később gázzal világítottak meg. Ünnepi alkalmakkor ma is kivilágítják őket.

Visszatérve a Nevskij Prospekt-re megemlítem még a Mojka folyócskát (2954). Benézve a hídról a két házsorral, járdával határos és vízi járművekkel tűzdelt inkább csatornára, mint folyóra, tévedhetetlenül felismerni Velencét. Magát a sugárutat (2952.1) és egyik fontos keresztutat (2949) fotózva pedig Barcelona dereng fel, a fasorok, kioszkok, utcára települt kávézók ugyanazt a hangulatot sugározzák.  

Végül nem lehetett nem észrevenni a város ostromának idejéből megőrzött figyelmeztető táblát (2956). Arra figyelmezteti az éhező-fagyoskodó szerencsétlen embereket, hogy tüzérségi tűz során az utcának az az oldala a legveszélyesebb.

Hullafáradtan érkeztünk a metro-megállóhoz, a bejárattól lefotóztam még - éjjel 1/2 12 körül a Gostinnyj Dvor - még a cári időkben épült üzletsort fedő ápület - felé néző házsort (2977). Nappali mozgás, esti fények, de nincs még sötét! A szállodába érve lefényképeztem újra azt a lakóépületet, amire ráláttunk. Az ellenfény miatt az épületből nem sokat látni, de mögüle még a lenyugvó Nap fénykoszorúja világít (2980). Fehér éjszaka a javából.

Másnap reggel, alig indultunk el az Ermitázsban rendelkezésünkre álló két óra abszolválására, amikor elhangzott az egyik orosz idegenvezető hölgy ajkairól, hogy vigyázni kell a cigány tolvajokra. Hm, azonnal diszkriminatív megjegyzésnek könyveltem el és a lassan forró mérgem a mai napig a következőkre figyelt fel. Egy: megtudtuk, hogy az Ermitázsban hárommillió műtárgy van és hogy egy nemrégiben - hónapokig tartó - leltár alkalmával közel 300 felbecsülhetetlen értékű tárgyat nem leltek. Ennek a nagyságrendnek a 'lenyúlása' nem képzelhető el belső kezek közreműködése nélkül, illetve biztosra vehető, hogy azok loptak. És nem cigányok! Kettő: diákkoromban napirenden volt Moszkvában, hogy borotvával (ha nem adod, belevágunk a pofádba, a szemedet célozva) fenyegető szörnyetegek villamoson, buszon raboltak. És ezek se cigányok voltak! Három: a gengszterváltás óta a volt szovjet birodalmat - benne Oroszországot - szétrabolták. Nem hallottam cigány dollár-milliárderekről. A cigányok is biztos lopnak, hiszen szegények. De mint nálunk is, a csirketolvajokat kapják el, róluk terjed a tolvaj-hír és mivel emellett még színesek is, könnyű rájuk mutogatni. Hogy mennyire szegények lehetnek a neo-akármiben (kicsit előreszaladok), arra egyetlen információm van: Peterhofból visszatérőben megálltunk egy ortodox székesegyháznál (2990 - odamenet, a buszból és 3005-08). A buszt azonnal ostrom alá vette 4-5 tíz év körüli cigány-gyerek. Koldultak. Adtam valami aprót az egyiknek és megkérdeztem - oroszul - az egyik csillogó szemű fiúcskát: hol laktok? Helységnevet vártam, ő azonban félreértette (vagy tán éppen helyesen értelmezte) a kérdést és - kis nyelvi hibával - azt válaszolta: sátorban. Hátborzongató! Mi lehet a sorsa egy ilyen gyereknek a kemény orosz télben?

Ugyanezen az úton - Peterhof felé, még mindig előbbre járunk - rámutat az egyik cári (cárleányka) palotájára az idegenvezető, ismerteti a múltját, méreteit (száznál több szoba), majd elárulja, hogy ez ma Putyin elnök nyaralója (magyarul: dácsája), itt szokott megszállni, ha Szentpétervárra érkezik. Az anyád....! A KGB volt első embere... Hihetetlen!!! Tessék már elárulni, ki az igazi tolvaj ma Oroszországban? És abszolút nyugodt hangon adják elő, rosszalló tónus nélkül. (Nem sikerült lefotózni a palotát, sajnos, fák takarták.)

Az Ermitázst kénytelen vagyok néhány mondattal 'elintézni'. Két óra kizárólag szívfájdításra jó, a felszínt se nagyon tudják megmutatni a látogatónak. Szerencsém volt az Átkosban, mert - mint írtam az arról szóló beszámolómban - fél napot vagy többet tudtam barangolni ebben a szenzációs múzeumban. Gyakorlatilag nem létezett még idegenforgalom. Most buszok sora között jutottunk el a bejárathoz és tömegben próbáltunk ismerkedni a cárok termeivel és a műtárgyakkal. Csendben elkereszteltem a két órát "melldöngető versenyfutásnak kincsek között". Ha fordult egyet az ember, női keblekbe ütközött, a tempó pedig óriási volt. Képzeljék el a megdöbbenést, amikor negyedórával az idő lejárta előtt megáll az idegenvezető és közli: innen jobbra végig következnek az impresszionisták, most magukra hagyom Önöket, mert így jobban hozzáférnek a képekhez. X darab Cézanne, y Monet, Pissaro, Renoir és így tovább. Negyedóra múlva találkozunk ugyanitt. Kikönyörögtem 20 percet és nekiláttunk a vágtának. Gyönyörű szemle volt, de csak ott napokat kellene eltölteni. Vettünk a végén DVD-t, az javíthat majd valamit a kialakult képen. 

Délután látogattunk el Peterhofra, az elsősorban aranyozott szökőkút-szobrairól híres cári nyaralóhelyre. Odafelé elő-előkaptam a fényképezőgépet és igyekeztem megint érdekesebb modern épületeket fotózni, meg ami jött (2979-2990). Nincs különösebb jelentősége, hacsak az nem, hogy közben ismertették a lakosság lakás-lehetőségeit. Annyi maradt meg bennem, hogy nem könnyű, még azoknak se, akik alól kivásárolják a felszámolásra kerülő szocialista lakótelepi épületeket. Drágán és hitelekbe bonyolódva juthatnak új lakáshoz. Nem véletlen a sok üres új épület, nem átlagembereknek épül.

Kedves momentum volt, amikor a parkolóban kéttagú fúvós zenekar köszöntött bennünket (2991). Hibátlanul játszották el a Himnuszt. Jól kereshetnek és kedves pillanatokat szereznek a turistáknak. A 2992.1 - 3004 képek szólnak erről a bravúros együttesről, itt is csupán néhány adatot tudok felsorolni, mert beletörik a bicskám a szépségek leírásába. I. Péter a poltavai győzelem után úgy döntött, hogy a legnagyobb uralkodó-családokhoz illő palotát hoz létre. Olaj volt a tüzére egy Versailles-be tett látogatás. Ötezer munkás, jobbágy és katona, építészek, vízmérnökök és kertészek irányítása mellett dolgozott embertelen tempóban 1714-től az 1923-ig, amikor felavatták. A palota főlépcsőitől a tengerig terjedő parkrendszer fő ékességei az aranyozott szökőkút-szobrok, különösen a palota előtti 'kaszkád' művészi, szobrászok alkotta figurái. Bejárhatatlan, beláthatatlan... Leváltam a park tengerparti övezetében lassan haladó csoportról és félórát-órát töltöttem a palota előtti szobrokat bámulva. És merengve azon a mocskos pusztításon, amin ez a világcsoda is átment a II. világháború alatt. Mint említettem, a visszaúton pár percre megálltunk egy ortodox székesegyháznál (3005-08).

Peterhofból visszatérve örültünk igazán, hogy előző nap végigsétáltunk a város közepén, a többiek csak perceket tölthettek 'lábon', buszból városnézés következett. Ennek fénypontja, messze kimagaslott a látnivalók közül a Szent Izsák-székesegyház (3017-18 és 3020.1-22). Miért Izsák? Mert dalmáciai Szent Izsák napjára esett Nagy Péter születésnapja. Legalább az egyik korábbi látogatásom alkalmával láttam a székesegyház enteriőrét és el voltam bűvölve. Nem emlékeztem azonban arra, hogy akkor ateista múzeumként funkcionált. Legalább nem rombolták le, kevés szent hely menekült meg ilyen épségben a szovjet éra alatt. A világ egyik legnagyobb és legszebb temploma. Ortodox pravoszláv templom, de ha nem lenne az ikonosztáz, bármelyik keresztény egyház a magáénak tudhatná. Órák hosszat mesélhetnék a felhasznált márványok, féldrágakövek, bronz, ezüst és arany mennyiségéről, féleségéről. Csak a kupola aranyozására 100 kg aranyfüstlemezt használtak fel. Meg kell említeni, hogy ez a negyedik templom ugyanazon a helyen, három a mocsaras talaj és/vagy tervezési-kivitelezési hibák miatt gyorsan tönkrement. Ekkor az addig nem nagyon ismert francia építész, a Sándor Diadalmi Oszlop alkotója kapott megbízást a templom építésére. Eltérő számú fenyőoszlopról szól a fáma, amiket beveretett a mocsaras talajba (az akkori technikai szinten nem lehetett egyszerű), majd 48 hatalmas oszlopot állíttatott fel ügyes emelőszerkezettel. 1x1, azóta is áll a 300 000 tonnás kolosszus. Bennem ezúttal is megállt a légoszlop, amikor szenvtelen hangon ismertették, hogy 40 000 (!!!) jobbágy dolgozott 40 (!!!) évig a művön. Hozzátették, hogy embertelen körülmények között éltek és éjjel-nappal dolgoztak. Tudom, azt szokás ilyenkor papolni, hogy (az akkori) tőke ennyi embernek adott munkát. Nem-nem, kérem, ha felszabadították volna őket és tisztességes árat fizettek volna a paraszti gazdaságaikban megtermelt terményekért, egész Oroszországot ellátták volna. Micsoda szemét baloldali gondolkodás. Ebben a mai bakancsos-csizmás-nyilasjelképes, gárdás magyar világban!

Itt el is szakadtunk a csoporttól. Előrementünk könyveket és emléktárgyakat vásárolni, felemás sikerrel. 

A búcsúnap délelőttjén zarándokoltunk el Puskinba (volt Carskoe Selo). Az úton lefényképeztem Lenin szobrát. Ha jól emlékszem, a volt városi tanács épülete előtt (3023-25). Büszkén mutat ma is a távoli(vá vált) jövőbe. 

A 3030-as kép az itt is jól működő fogadó-zenekart mutatja be, a 3031-es Puskin híres szobrát. Az orosz lélek egyik oldalát, a szentimentálist tükrözi, hogy itt is mindig van friss virág a szobron (a másik szélsőség a brutalitás). A 3032-es képtől végig következik a puskini cári (nyaraló) palota. Most se tudok sokat hozzátenni a képekhez, önmagukért beszélnek. Amikor először jártam ott, 5-6 terem volt kész. Akkor azt remélték, hogy évente egyet fognak helyreállítani. Most ismertették, hogy a cca. 50 teremből 24 vagy 25 készült el, tehát nem tudták tartani a tempót. Nyilván a Szovjetunió összeomlása is belezavart. Így is emberfeletti teljesítmény. Elég ránézni a német pusztítás végeredményére (3098-3100). Különösen a 3099-e fotón látható baloldali kép tükrözi jól, milyen állapotból kellett visszavarázsolni a fotóimon látható csupa arany teremsort. Külön fejezetet érdemelne a borostyán-terem, amelynek a falait nem tudták lebontani az oroszok, amikor evakuálták a várost, a németek viszont az utolsó morzsáig elvittek mindent. A felszabadítás követő pillanatokban kutatócsoport alakult a terem visszaszerzésére. 1980-ban döntöttek úgy, hogy akár eredménnyel járnak, akár nem, a termet újra megépítik. Ma ez a pompázatos terem is megcsodálható a puskini palotában.

A repülőtér mellett még megálltunk egy kész és egy nyitás előtt álló bevásárlóközpont előtt, főként, hogy a buszon hazatérők fel tudjanak enni-innivalóval tankolni. Egyik útitárs hölgy azzal tért vissza, zsáknyi zsákmányát cipelve, hogy ha elmondja otthon, milyen szemkápráztató az árubőség a valaha kolduspolcos birodalomban, senki se fogja elhinni. 

A város 90%-a kimaradt, a látottakból is nagyon sok, csak hogy egyet említsek: a Tüzérség Múzeuma. És ha a leírásom nem ad világos képet, köveiket rám vessék!

Halkan (hogy a moszkvaiak ne hallják) megjegyzem még, hogy Leningrád (akkor is, sőt, akkor igazán!) - Szentpétervár lakói fővárosnak tartják szülővárosukat. Minden bizonnyal jó okkal. Ha belegondol az ember, hány nagy lelket, művészt, írót, szobrászt, festőt, zeneszerzőt, énekművészt és kutatót adott ez a város Oroszországnak, a Szovjetunió népeinek és a világnak, megáll a józan ész. Csak hirtelen sorolom: az orosz balett itt született, a költészet nagyjait nehéz felsorolni, Puskintól és Lermontovtól kezdve Ahmatován és Jeszenyin-en keresztül Majakovszkijig, az írók közül csak Tolsztoj Leót említem meg, akinek Háború és Béke, valamint Anna Karenina regénye kötelező minden művelt ember számára (és mi, magyarok Németh László fordításában egyenértékű műveket olvashatunk), a festészet olyanokat mutat fel, mint Repin, az orosz zeneszerzők java itt élt, Saljapin, a basszisták legnagyobbja itt itta tönkre magát. Lomonoszov és Mendeleev is itt dolgozott. Megemlítem még a sakkot, nem is kell kommentálnom. A hétköznapi emberek általános megjelenése, viselkedése is jobb a moszkvaiakénál.

Mindezek ismeretében és különösen, mert már az Átkos időkben tett látogatásaim alkalmával tapasztalhattam, hogy a várost nagyjából-egészében helyreállították a háború kegyetlen pusztításaiból, romokból, Szentpétervár nem tett rám olyan frenetikus hatást, mint a három kis balti állam. A cári nyaralók is ilyen vagy közel ilyen szinten állnának, mint állnak a neokapitalizmusban. A városszéli új épületek nem az egész köz érdekeit szolgálják, úgy tűnik. Nagyok lehetnek a szegénység-gazdagság ellentétek. Nincs kolosszális fejlesztés a régi városrészekben. Sokkal jobban élnek (a szovjet időkben megteremtett olaj-gázipar hozta gazdagságnak köszönhetően), szebben öltözködnek, lezserebbek (szabadabbak), jó a kocsik állaga. Boldogabbak, de a világ legboldogabbjai lehetnének, olyan természeti kincstömegen ülnek. Sokak bűne cárizmustól kezdve kommunizmuson keresztül a mai vadkapitalizmusig. Legyetek boldogabbak, válasszatok vagy neveljetek ki újabb Nagy Pétert.

(2007.08.31)

+ Nem állom meg, beszúrom egy XIX. századi forradalmár véleményét. (2007.10.16)

*

Néhány adat Oroszországról:

A GDP (PPP) növekedési üteme: 6,7% (utolsó 8 év átlaga), szintje (2006-ban): 12 200 USD (Magyarországé: 17 600 USD).

Életszínvonal: az utolsó 5 év átlagában 12%-os a növekedés, a szegénység gyorsan csökken és a középosztály erősödik. A szegénység-vonal alatt élők ma a lakosság 17,8%-át teszik ki!!!

Munkanélküliség: 6,6% és jelentős a részleges munkanélküli, akik nem szerepelnek ebben a számban!

Honvédelem: átmeneti állapot, még hosszú évekig! Kötelező 2-éves szolgálat, ugyanakkor az állomány már cca. 30%-a 'szerződött' katona, ezt 2010-re 70%-ra akarják növelni. Honvédelmi kiadások a GDP százalékában: ismeretlen (megnyugtatom, kedves olvasó: rettenetesen sok, újra szuperhatalmi vágyak lobognak Putyinékban). 

Annyi az egyetemet végzett ember, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban és Lengyelországban együttvéve. (Nem tizenév alatt nevelődtek ki, ez a szovjet rendszer egyik legnagyobb érdeme!)

Oroszország - Russian Federation

World Bank - Russian Federation

Russia - Wikipedia

CIA - Russia

Szentpétervár - Saint-Petersburg

Saint-Petersburg

St-Petersburg - Wikipedia

The State Hermitage Museum

St-Petersburg.net

Peterhof (Petrodvorets)

Peterhof - Wikipedia

Peterhof.org

Puskin (a cári időkben Carszkoje Szelo) - Pushkin (Tsarskoe Selo)

Puskin

Google images

Eyewitness Travel Guides: St Petersburg, 2004