Emlékek az Ámon-fészekaljának írva - 4 |
Ezt írtam róla az "Önéletrajz
helyett, Halaj kapitánynak"-ban:
"Azt hiszem, ennek a korszaknak [Metrimpex]
köszönhetem életem legnagyobb barátságát: Maja Aj-Artjan, örmény
nő az, akiről beszélek. Történt, hogy a moszkvai Minszk szállóban
megyek a szobám felé és előttem gyönyörű bundában, magas sarkú
cipőben lépeget egy szép vádlijú, fekete hajú hölgy,
kinyitja a szobáját és eltűnik. Hm, szép nő lehet, gondoltam és
odamentem az ajtajához, megnéztem a számát. Hosszas idegeskedés,
vajúdás után felhívtam, elmondtam az apropót és randit kértem. Háromnegyed
órát beszélgettünk (életem rekordja), végül meghívott másnap
estére a szobájába, amikor örmény barátaival fognak iszogatni,
majd átszól. Szólt, átmentem valami aprósággal. Egy fiatalember
nyitott ajtót, majd Maja is odalépett. Gyönyörű nő volt, talán túlságosan
is az. Rajta kívül nem is volt nő tagja a társaságnak, 5-6
fiatalember alkotott félreérthetetlen védőbástyát körülötte.
Hamarosan tudtomra hozták, hogy Jereván legszebb hölgyének nem lehet
csak úgy - kívülről - udvarolni, az egyik legény heveskedésbe is
kezdett, Majának kellett közbelépnie. Lassan azért megnyugodtak a fiúk,
sokáig beszélgettünk, ettünk finom örmény falatokat és ittunk
konyakot, bort. Két-három alkalommal találkoztunk még akkor, kiderült,
hogy műfordító, oroszról örményre és vissza egyaránt fordít szépirodalmat,
az Aj tag nemesi előnév (Von) és édesapja neves filmrendező. Orosz
férje volt, elvált és nagyon figyelik, ne ismételje meg a hibát.
Megadta a címét, telefonját és kérte, ha Moszkvában járok, feltétlenül
hívjam fel. Attól kezdve, ha tudtam, egy-két nappal indulás előtt,
ha nem, a moszkvai szállóból felhívtam és egy-két kivételtől
eltekintve évekig minden alkalommal felrepült Moszkvába és velem töltött
néhány estét. Szexuális kapcsolatról nem is eshetett szó, általában
a szobájában találkoztunk ugyan, de éttermekben beszélgettünk, színházba,
hangversenyre jártunk, néha örmény társaságba vitt (így
ismerkedtem meg Petroszjan-nal, a nagy sakkozóval). Aztán elmaradoztak
a találkozások, megírta, hogy újra férjhezment, majd, hogy újra
elvált, idegösszeroppanást kapott, dagadtra hízott, kihullott a
haja. Körülbelül itt szakadt meg a kapcsolatunk. Igazi nagy barát
volt! Tőle származik a honvágyra vonatkozó legjobb meghatározás:
Ahol valaki élete első 20 évét eltölti, onnan nem lehet sértetlenül
kiemelni, csak a mély gyökerek elvágásával. Akár bele is
pusztulhat. Sokat tudhatott, az örmények nálunk is szétszórtabb
nemzet."
Úgy hiszem, nem kell hozzátenni
semmit.
***
Pár sor
a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent írásaimról
Büszkén szoktam emlegetni, ha kérdik,
mi a franccal tudod eltölteni a sok nyugdíjas idődet: többek között
azzal, hogy írogatok és négy írásom fent van a Magyar
Elektronikus Könyvtár gyűjteményében. Bárki hozzáférhet, aki
internetezésre adta a fejét.
Azon kívül, hogy egyáltalán
megjelentek, büszke vagyok mindegyik írásra, más-más szempontból.
Sorolom, miért? (Az is érdekes, hogy mindegyik más kategóriát képvisel
az irodalom birodalmában.)
Három közülük kifejezetten elektronikus (Internet) mű: - India és Nepál (Utazás, turizmus / Külföldi országok, városok) - Pár kérdéssel, mint például a kasztrendszer, először foglalkozik ilyen részletesen magyarul. Kb. 2500 fotó kíséri. Hét Indiában töltött év tapasztalatait, többszáz könyv/füzet bölcsességét sűrítettem bele. Egy évtized munkájának gyümölcse. - A garasországi neokapitalizmus természetrajza (Közgazdaság, gazdaság / Gazdaság általában) - Már az első részt minden betűjében változtathatatlanul jónak ítélte két szakértő, Kopátsy Sándor és Mándoki Andor (akkor a KDNP gazdasági embere), Brády Zoltán, a Kapu folyóirat főszerkesztője pedig nem tette le, úgy olvasta el. Azóta is sokan ismerik el jó politikai elemzésnek az országban folyó aljasságokról. - Beteg emberiség, mocsok világ (Filozófia, erkölcs / Társadalomfilozófia) - Saját véleményem: jó áttekintés az emberiség és egyes egyedei gonoszságáról, különösen az egyházak és izmusok eszméletlen emberiségellenes bűntetteiről és a diktátor-születés koreográfiájáról.
A negyedik papíron is élvezhető:
- Nikola (Szépirodalom, népköltészet / Kortárs magyar irodalom) - Forgatókönyv. Kiáltás a gyűlölet ellen. Két hozzáértő ember minősítette jónak: Merő Béla dramaturg és Zalán Tibor író. Idézem a véleményüket:
"Örülök a véletlennek, annak hogy megismerhettem
filmforgatókönyvét. Nagyon lendületes írás, magával ragadott,
s egy ültő helyemben el is olvastam. Gondolatiságával, világképével
mélységesen egyetértek. Magam is immár hosszú évek óta emigrációban
élek "Garasország"-ban. Kivülállóként és résztvevő/szenvedőként
hasonlóan értékelem és szemlélem világunkat. A történet is jó.
Egy ember élete, szinte egy évszázadnyi történelem több
aspektusból ábrázolva. Jó a "gúny és apoteózis"
dialektikája, jó az, hogy nem kötelezi el magát egyetlen eszmével
sem, s így lebegteti a kérdéseket, és ezáltal az olvasóval
fogalmaztatja meg az igazságot. Talán csak a néha túl hosszúra
sikeredett (amúgy érdekes) elvi viták "filmszerűségében"
kételkedem, bár nem vagyok filmes. Ha megengedi, írását továbbítom
Zalán Tibor író barátomnak, kíváncsi lennék az ő véleményére
is.
Köszönöm, hogy megtisztelt ismeretlenül is a bizalmával, üdvözlettel:
Merő Béla" és "Zalán Tibornak is hozzám hasonlóan
jó a véleménye az Ön írásáról. Voltaképpen mindenben egyetértett
azzal, amit a korábbi levelemben írtam." (Merő Béla közvetített) Januárban
Mácsai Pál is véleményezni fogja. Kíváncsian várom!
Jaj, fontos, tényleg nagyon fontos: az alkotás örömén kívül külön
öröm, hogy egy élet tapasztalataiból sikerült olyan írásokat
gyúrnom, amelyek
minden érdeklődő számára, különösen a történelem békésebb
vizeiben úszó fiatalság számára mankóul szolgálhat. Ezt ma már
nagyképűsködés és bohóckodás nélkül mondhatom.
***
Indiáról
(és nem csak arról)
Nevetséges
erőfeszítés bármit is mondani Indiáról a róla szóló könyv
megírása után. Mégis: minek köszönhetem, hogy India
felejthetetlen emlékként él bennem, amíg élek? Mik a
legfontosabb motívumok, amik a csodálatom kiváltották? Biztos
nem lesz teljes a felsorolás, de teszek egy eleve reménytelen kísérletet.
Ateistától
furcsa lesz hallani, hogy a hit az egyik nagy csoda Indiában. A
hit, hogy az isten, a felsőbbrendű lény mindenütt jelen van,
minden tőle függ. Az imádat tárgya lehet a mitológiai alakokon
kívül bármi. Az a tehén, mert ősidőkben attól származott
minden hasznos dolog, de az lehet egy fa, kő, fűszál, oltárrá válhat
a templom egyik oszlopának kis figurája. Ez a hit mindent átitat,
nem hit, hanem életérzés, minden gondolat gyökere. Úgy hisznek
a reinkarnációban, mint mi abban, hogy holnap holnap lesz, hogy
felkel újra a Nap... És el kell oszlatnom a tévhitet, hogy a
hinduizmus több istent imád. A legnagyobb (vallás)filozófusaik
szerint a hinduizmus monoteista vallás, csak a hívő sokaság fantáziája
teremt új és új formákat, új vázakat az egy istennek. És ha jól
odafigyel az ember, rá kell arra is jönnie, hogy a sokszor barbárnak,
primitívnek tűnő vallási szokások, rituálék alig különböznek
a kereszténytől: az imára kulcsolt kéz, a rózsafűzér, a
szenteltvíz, a tömjénfüst, a térdre borulás, az oltár
valamilyen formája mind-mind előbb alakult ki Indiában, mint nálunk.
És
mégis, Indiában született két vallás is - mindkettő a
hinduizmusból leágazó, modernizációs szándékkal alakult ki -,
amelyik nem felsőbbrendű lényből vezeti le az emberi
sorsokat, hanem belülről akarásra, belső megváltásra bíztatja
a földi halandókat: a buddhizmus és a dzséjnizmus. Mindkettőben
a hívők elvakult felsőbbrendű lény-keresése avatta istenné a
magukat még csak prófétának se (Buddha) vagy csupán olyasminek
(Mahavira) tartó filozófusokat.
Az
indiai vallásfilozófiák terméke az erőszakmentesség, ami ugyanúgy
átitatja a mindennapokat, mint az istenhit. A mindennapi életben
csak egyes vonatkozásai szembetűnők, elsősorban az étkezési
szokások teszik világossá, hogy élőlényt nem bántanak. A
lakosság döntő hányada vegetáriánus (a sok árnyalat
valamelyikét betartja). De fegyverhez is többynire csak provokációk
hatására nyúlnak.
Talán
ez az erőszakmentesség a fő forrása annak, hogy India rendkívül
befogadó birodalom. Ma ezt az országban megjelenő külföldiek élvezhetik,
de India hosszú történelme során egyedül a keresztényeket nem
olvasztotta magába, minden más betolakodót előbb-utóbb megemésztett,
elnyelt vagy összeolvadt vele.
Indiával
ismerkedve eljutottam addig a gondolatig, hogy Jézus Krisztus járt
Indiában. Valószínűleg azokat az éveket, amikor eltűnt Izraelből,
az indiai tanítások tanulmányozásával töltötte, hiszen tanításainak
több oszlopa (erőszakmentesség, alázat) megegyezik az évezredekkel
előbb született indiai filozófia alaptételeivel. Később két
írás is a kezembe került, amelyek ugyanerre a következtetésre
jutottak.
Egyszerűen
hihetetlen az indiaiak memorizálási képessége. Ismert tény,
hogy könyvtárnyi eposzok (Mahabharata, Ramajana) maradtak fenn úgy
évszázadokon keresztül, hogy nem írták le egyetlen szaváukat
se, hanem papok (bráminok) memorizálták, tanították (és nyilván
színesítették) a következő generáció papjainak. Az már
talán kevésbé tudott, hogy az üzletemberek, legalábbis sokan közülük a
kapcsolataik adatait - név, származási ország, családtagok, születésnapok
- betéve tudják. Villan a szemük, ha fogadáson hetek óta
először meglátják az embert és végigkérdezik a családtagokat.
Minden bizonnyal az se köztudott, hogy papír nélkül tartanak
hosszú beszédeket és egyes vidékeken, mint például Bengálban
ezek a beszédek szavalatok, érezni bennük a lüktetést, a rímeket.
Nem hallottam életemben szebb beszédet (olvastam, felvételt
is hallgattam), mint a Nehru által a függetlenség pillanatában
elmondottat. Mindezt remek dolognak tartom.
Csak
sorolok néhány indiai vívmányt, amit a világ nekik köszönhet:
ők találták fel a kereket, a tízes számrendszert India szülte,
az arabok csak közvetítették Európának, tisztán filozófiai
okoskodással eljutottak annak felismeréséhez, hogy mind a mikro-,
mind a makrovilág végtelen, az indiai orvostudomány(ok) évezredekkel
előzték meg az európait és ma jövünk rá, hogy mennyire elképesztő
ismerettömeg halmozódott fel bennük, az építőművészet - mind
a hindu, mind a mogul - csodálatos alkotásokkal gazdagítja a világot,
számos olyan, amihez foghatót sehol másutt nem ismer az emberiség
(az ellorai-adzsantai sziklatemplomok, Mount Abu, Ranakpur, az utóbbi
kettő hófehér, leheletfinom márvány-faragások özöne), a zene
és tánc utánozhatatlan tisztelete és a művészeik elismerése párját
ritkítja...
Megrendítő
és teljesen érthetetlen ugyanakkor a kegyetlen elnyomás, amiben
ugyancsak élen járnak. Az érinthetetlenség ottlétemkor még mélyen
élt a tudatukban, mindennapjaikban. A végtelenül embertelen
nyomor rendítette meg Buddhát annyira, hogy mindent elhagyott és
a világ megváltásán fáradozott és ez a nyomor ma 800 millió
ember sorsa. A csodálatos indiai gyógymódok talán több emberhez
eljutnak, mint az európai, amit még mindig csak a kevés
kiemelkedetten segít.
*
Tegnap
este fejeztem be Folk György India c. könyvét, amit a közelmúltban
adott ki a HVG (ahol a fia dolgozik) és végtelenül elszomorított.
Fércmunka, gyilkos méreg, amivel fertőzi az amúgyis ferde európai gondolkodást.
Kézbevenni se szabad! Istenem, istenem!
* Elküldtem Indiát, kinyitottam a többször frissített tartalomjegyzékem és látom, egész másról szándékoztam írni. Íme: "Delhi, az első
randevú Indiával - könyvet írtam róla, nem tudom még, mit érdemes
kiemelnem? Ilyenkor mit tesz egy szadú? Legszívesebben kivágná az ablakon, mert kiírta magából a lényeget, de csak nem teheti meg az ilyen mély hallgatásba burkolózó olvasóival, még számonkérnék, hová rejtette ezeket a sokatmondó témákat? Kénytelen valamit firkálni róluk. - Az első randevú! Rosszul kezdődött: két lépést tettem (azt hiszem október 2.-án) a delhi reptéren a repgéphez tolt lépcsőn és máris a combomra vasalta forró vasalóval az indiai este a könnyű vászon nadrágomat. Égetett. - Nincs kész semmi! Másnap kiderült, hogy a kirendeltség jelentéséből, miszerint a pavilon és benne az installáció kész, semmi se igaz. Vagy másként fogalmazva indiai igazságra derült fény: a pavilon késznek nézett ki, 100 m távolságból, csak csúf volt kívül-belül és az ilyenkor elő soha nem forduló másnapi vagy harmadnapi zivatar szabadon zúdult be a pavilonba, tavak képződtek a hullámos padlózaton, az installáció - felfüggesztésre szánt fatáblák - ökörhúgy formát utánzott. Te szentséges ég! És így ment tovább! Csak a melósaink óriási teherbírásának, művész kollegáimnak és ravaszdi ötletemnek, hogy szembeállítottam az eredeti és egy új, fiatal kivitelező gárdát köszönhettük, hogy a pavilonunk (alig néhány között) időre elkészült. Majdnem idegösszeroppanást kaptam. - Az érinthetetlen! Sztrájkolok,
nem írom újra, elég volt egyszer. Másolom az Indiámból: Szegény Mahatma: lemondtál a meggazdagodás lehetőségéről, egész szent életed hatalmas szülőhazád felszabadításának áldoztad, felszabadítottad Anglia koronagyarmatát, azt hitted, eltörölheted a kasztrendszer fejlődésgátló béklyóit, törvényt fogadtattál el az első szabad Parlamenttel az érinthetetlenekről, "az isten gyermekeivé", harijanokká (haridzsán) keresztelted őket, hogy az emberiség legkegyetlenebbül kitaszítottjait emberi sorba emeld, és műved, művednek ez a legemberibb, legszentebb eleme íme, mily messze van álmaidtól. És sorsod a proféták sorsa lett, Téged is meggyilkoltak, mint szinte valamennyit: Zoroasztert, Krisztust, Mohamedet, Indira Gandhit." - Indira Gandhi! Mocskolják piszokul, diktátornak keresztelik, a szikek jogos bosszújának írja egy magyar a lemészárlását, pedig India legnagyobb alakjai közé tartozik. A szent Mahatmán kívül (ha őt is politikussá gyalázzuk) a politikusok között talán csak Édesapja, Nehru volt nagyobb nála. Egyszer láttam, hallottam, a kb. 20%-ra kész vásár megnyitása alatt tartott beszédet. Angolul, hogy mindenki értse, majd elnézést kérve azoktól, akik nem fogják tovább érteni, hindiül folytatta, megindokolva, hogy az építőmunkásokhoz szól. Megtörténhetne ez Magyarországon? Óriás volt! Amikor elvesztette a választásokat, egy indiai üzletember a véleményemet kérte, visszaszerezheti-e Indira Gandhi a hatalmat. Igennel feleltem, mégpedig rövidesen - mondtam. Ma is emlegeti, ha ritkán meglátogat itthon. - A
maharadzsa-palota! Ismét sztrájk következik és másolás: Ahogy közeledett a várva várt esemény, belsőépítész kollegám és a "külsős" grafikus megérkezése, úgy fejlődött a lakás: a bútorozást először szakács, majd inas felvétele követte. Megszületett a "maharadzsa palota": reggel 1/2 7 - 7-kor ébresztő, a szakács 1/2 8-kor tálalja a reggelit, majd rohanás a pavilonba vagy ahol éppen éget a munka. 1/2 2-re vár haza a szakács, zuhanyozás (a gőzfürdő és a Vásáron terjengő nagy por miatt), Campari vagy whisky. 2-kor az asztalon gőzölög az ebéd, mire végzek vele, az inas kipucolja a cipőm. Sikerült indiai ebédet is kikönyörögni a szakácstól - európai ételekre van betanítva -, végül örömében széles mosollyal szolgálta fel az öreg a keményen fűszerezett vegetáriánus fogásokat. Örömében akkora adagot produkált, hogy vacsorára is futotta. A belsőépítész-grafikus páros megérkeztéig új, az Ashokából jól ismert barátok pótolták a társaság hiányát: a cockroach (kokrocs = svábbogár, csótány) és a gekkó. A "The Advanced Learner's Dictionary of Current English" szerint a cockroach nagy, sötétbarna rovar, amely éjjel jön elő koszos konyhákban és olyan helyeken, ahol ételt tárolnak. Hát nem, kérem! A szótár szerkesztője nem járt Indiában, mert ott a kokrocs nem nagy, hanem óriási, nem éjjel jön elő, hanem mindig, éjjel-nappal és nem előjön, hanem berepül, bevágódik ajtón, ablakon, bármilyen nyíláson. Olyan, mintha pónilovak kaptak volna szárnyra és megszállnák az óvatlan emberiséget. Félre a póniló tréfával: 8-10 centis ronda szárnyas dög ez, a hazai svábbogarak duplája hosszában-széltében és felettébb vidáman röpköd. Szerencsére ott van minden házban, lakásban a gekkó, ez az aranyos, sárgás-zöldes, húsz centi körüli méretű, széles és lüktető nyakú gyík, amelyik jókedvűen kebelezi be a kokrocsokat, így az indiaiak legjobb barátjuknak tekintik, különösen az abszolút erőszakmentesség hívei, mint a jain-ek (dzséjnek). A piszkos munkát, amire egyébként se vinné rá a lelkük, elvégzi egy általában nem zavaró jószág. Igaz, amikor először ébred az ember arra, hogy a feje fölött a mennyezeten alszik vagy éppen sétál a gekkó, kissé megriad, de a nem túlzottan ideges néhány nap alatt megszokja." - Templomok! Hogy adhattam fel magamnak ilyen leckét? Mi az, hogy templomok? Először a vallásokat kell tisztázni. Hindu, mohamedán, dzséjn, szik, buddhista, keresztény? Fel is adom rögtön! Annyira különböznek egymástól, hogy az szinte félelmetes. A hindu templom északon is közösségi fórum és az egyetemes istenség egy megjelenési formája előtti hódolat tere, de amint halad az ember délre, úgy szélesedik ez a funkció.... (Nem folytatom, majd valamikor máskor, több áhitatra van szükségem, hogy fel tudjam rajzolni az ég helyett ilyen színtelen-szagtalan technikai síkra az indiai templomok varázslatát!) - A háromszög!
Na nem, ez végleg megoldhatatlan feladat. Másoljak? Igen, másolok,
aztán azt csináltok vele, amit akartok! Itt sincs tovább, rövid merengésre lenne szükség és nem hosszú leírásra, ami a könyvemben olvasható az aznap még látott Agra Fortról és Fatehpur Szikriről. Ajánlom ottani magamat! Helyette inkább
ide másolom az első búszúzásom Indiától: Alig vártam, hogy elfoglalhassam a helyem a gépen, türelmetlenül figyeltem, hogyan gördül ki a gép a kifutópályára, pattanásig feszült idegekkel hajszoltam volna a gépet: fel, fel, hagyjuk itt ezt a zűrzavaros, pokoli világot. A hajtóművek felpörögtek, egy perc, pár másodperc és a farkára ül, emelkedünk, emelkedünk, nincs felhő-áttörés, csak lassan sötétedik az ég, na, hála istennek: pá, India. Kényelmesen elnyújtóztam, kinyújtottam a lábamat, éreztem, hogy lágyulnak el az izmaim, hogy engednek feszültségükből az idegeim. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, mintha hívna vissza ez a színes, pokolian szegény és elviselhetetlenül nyüzsgő, de gyönyörű világ. Kerestem az ablakban Delhit, de már csak elmosódott szürke világ, foltok, csíkok jelentették Indiát, sokak álmát, kevesek kincsét. Nem találtam, de tudtam, viszont fogom látni. Good-bye, India, örülök, hogy nem eresztesz, vissza fogok térni." * India templomai
Elsősorban magammal kellene
tisztáznom, mit is akarok az indiai templomokkal?
A templom-építészetet senki
sem írta le jobban Baktay Ervinnél. A nagy szakértelem,
személyes élmény-sokaság, pontosság mellett művészi átélés
vezette. A szigorúan vett építészet mellett a leírásait
mindig kiegészítette a vallásokra vonatkozó veretes
ismereteivel. Nem lehet szándékom, hogy ezt nála jobban tegyem
meg. Rosszabbul meg nem érdemes.
Miért érzem mégis, hogy
tartozom Nektek valamivel, amit az indiai templomok váltottak ki
belőlem?
Megvan, talán megvan!
Azt a különbséget kellene
valahogy - a sértés, lekezelés szándékát messze kerülve -
érzékeltetnem, ami az ős-indiai és az Indiában otthont
talált vallások koncentrált gyakorlásának színterei és a
keresztény templomok között van, éspedig kizárólag arra
kihegyezve, hogy miként kommunikálnak bennük az istenekkel?
Miben más India népeinek a viszonya az isteneikhez, mint a
fehér ember keresztény istentisztelete?
Így leszűkítve is
megoldhatatlannak látszik a feladat!
Tovább kell fókuszálnom, le
kell faragnom számomra ismeretlen területeket és a szélsőségeket.
És a tévhiteket.
Nincs ismeretem például arról, miként zajlanak a szertartások a párszik (zoroasztrianizmus) tűztemplomaiban, oda ugyanis nem lehet bejutnia idegennek. Nem fogadhatom el jellemzőnek a nagy hindu ünnepek körül tomboló tömeghisztériát. Nem láttam bele a különlegesen szent helyek körül zajló istenimádásba (Puri). Végül nem szabad megtévesztenem magam azzal, hogy a monoteista hinduizmus gyakorlatában több gonosz isten jelenik meg, akikhez nyilván másként viszonyul a hívőinek serege, mint a jó isteneké: félelemmel vegyes hódolattal. Egy ilyen templomot ismertem meg elég jól, a kalkuttai Káli-templomot, ahol még állat-áldozatok bemutatása dívott/dívik. Még ott se jellemző azonban a közvetlenség hiánya!
Mert mi a lényeges különbség?
Az indiai hívő nem egy isten-bálványt, a keresztrefeszített
Krisztust látja maga előtt, nem egy valakit vagy valamit imád,
hanem mindenben, az egész világban, a természetben, az építményekben,
a technikában, önmagában és 'felebarátaiban' is ott látja-tudja
az istent. Keres magának persze kapaszkodót, emberforma istenséget,
állatot, fát, amihez ezt a hitét kötheti, de amikor
bemegy egy templomba, akkor nem a lingam-oltár, nem
Nandu-bika, de még csak Trimurti se az, akihez fordul, hanem AZ
istenhez. És ehhez az istenhez baráti viszony fűzi. Miért
merem kimondani ezt az európai agytól idegen gondolatot? Mert az
európai (keresztény), ha törekszik is baráti kapcsolatban
lenni Jézussal, köti az egyház merev szertartás-rendszere, az
örök bűnbocsánatért esedezés, a térdreereszkedett imádság
póz... Nem folytatom: az egész hangulat rideg, távolságtartó.
Talán ezért vitte haza a paraszt az istenét a kis házioltárára.
Az indiai, ha belép a templomba, azonnal az ott lógó kis
harangok valamelyikének megszólaltatásával szól az istennek,
hogy beszéde van vele. Az éppen ott lévő bálványnak ajándékot
nyújt át (a pap útján), majd imára (üdvözlésre) kulcsolt kézzel
beszél hozzá, elvégez egy-két formalitást (szenteltvíz, festék
a homlokra...), aztán letelepszik egymagában vagy a családjával
vagy ismerősökkel és élvezi a templom hangulatát, az isten közelségét.
És nem véletlen, hogy nem szűkítettem le a képet a
hinduizmusra, mert a hindu gyökerekből eredő valamennyi vallás
(egyház) szertartás-rendje, illetve hát annak majdnem teljes hiánya
azonos. Különbségek vannak a templomok megformálásában,
a bálványokban, de ez a közvetlenség megfigyelhető a
buddhizmusban, dzséjnizmusban, sőt a szikizmusban is. Talán
csak fokozat-különbségek vannak, leginkább a dzséjn
templomokban ámuldoztam azon, hogy a hívők otthont alakítottak
ki a templomaikból: rövid isten-kontaktus után letelepszenek a
nagyon tiszta (eltérően a hindu templomoktól) márványpadlón
és kiraknak valamit színes magokból, csuda tudja már, mi
mindenből. Vagy csak csendben, nyugalomban töltik el az áhitat-félórájukat.
Nem véletlen, hogy nem zártam
ki az iszlámot, a mecsetekben zajló isten-imádatot se. Más tanítások,
más hitvilág, más építészet, idegen hódítók által
behurcolt és az elnyomottakra ráerőszakolt világ. És - bár
tudom, hogy a forrásvilágban is otthonosabban mozognak a hívők
a mecsetekben, mint a keresztények a katedrálisaikban - Indiában
meglepő hasonlóságot véltem felfedezni abban a kötetlen mozgásban,
otthonos letelepedésben, ami a mecseteket jellemzi.
Lehet, hogy tévedek, köveiteket
akkor rám vessétek.
*** 25 Let Svobodnoj Vengrii
Azt hiszem, hogy pártvezetőségi
tagként értesültem először arról, hogy a kormány kikérte
a Hungexpo véleményét: jubileumi kiállítást kellene
szervezni Moszkvában felszabadulásunk 25. évfordulója
tiszteletére (nem kommentálom most a felszabadulást). A pártvezetőség
aztán - a gazdasági vezetés kérésére - véleményt is
nyilvánított, ami teljes mértékben megegyezett a Kristóf-vonal
álláspontjával: teljesen felesleges pénzkidobálás
lenne, minden igyekezettel meg kell próbálni elfarolni az
ügytől. Úgy tudom, a Hungexpo véleményét a kormány is
elfogadta, húzta-vonta magát, amíg csak lehetett. Nem
tudom, kik erőltették, lehet, hogy szovjet súgás
volt, de inkább azt tartom valószínűnek, hogy a nálunk
seggnyalóbb szocialista országok vakarták elő a
gondolatot.
Amikor három szocialista
ország (tapogatózva írom: Bulgária, Csehszlovákia és
Lengyelország) - egy hónapon belül - bejelentette,
hogy tart ilyen kiállítást, nem lehetett tovább kerülgetni
a forró kását. A kormány beadta a derekát és utasította
a Hungexpót, szervezze meg. Bajok tömege jelentkezett
egycsapásra, csak a hirtelen felbukkanókat sorolom: egyéb
programokba zavart bele, kapacitást vont el és a
legfontosabb, hogy hirtelen időszűke állt be: a döntés
valamikor november-decemberben született és április 4.
volt a felszabadulás napja. Napokon belül jeleztük a kormánynak,
hogy áprilisra már lehetetlen megcsinálni, csak augusztus
20.-ra szabad bejelenteni.
Engem elképesztett a
szervezési bravúrok sora. Mintha tapasztalt katonatisztek,
frontvonalban hozták volna a döntéseket. Külön stúdió
született, 4 oszlopos tagja volt: Komjáth, Varsányi Tomi,
Takács Szonya és jómagam. Fővezér, építész,
PR-menedzser és szervező. A kormányt a Hungexpo felkérte,
hogy nevezzen ki a kiállításért felelős kormánybiztost.
Apró Antal kapta a megbízást. Mi kértük, hogy havonta
számoltassanak be bennünket az ügyek állásáról. Apró
minden minisztériumban kineveztetett felelős szeményt, a
külker miniszter pedig a külkereskedelmi vállalatokban
neveztetett meg felelősöket. És beindult a gépezet.
Ennyit erről, a továbbiakban
csak néhány olyan momentumot írok le, amik számomra
jelentettek élményt,
érdekességet.
Hív Komjáth: ki kéne repülnöd
Moszkvába, bejelenteni, hogy megrendezzük a kiállítást.
Az Összövetségi Kereskedelmi és Ipari Kamarához kell
menned, kapsz kormányfelhatalmazást. Azért írtam ki ezt
a hosszú nevet, mert akkor és ott ez a szervezet
nagyhatalom volt. Több, mint egy minisztérium, abból volt
vagy 60. OK, gondolom, nem megoldhatatlan. És tudsz
fotózni? Valamennyire igen. Mert le kellene fotózni a
pavilont, amiben a többi ország is rendezi a magáét.
Kaptam egy szép kormány-papiruszt a nevemmel és
adataimmal, amelyben feljogosítanak a bejelentés megtételére
a kormány nevében. Bevésődött az agyamba a Kamara enöke,
a nagyhatalmon belül nagyhatalom. Felkísérnek hozzá, oroszosan
előkelő tágas iroda, süppedő szőnyegek, bőrfotelek,
hihetetlenül súlyos függönyök. Előlép egy majdnem óriás,
szikár, komor arcú, elfogadhatóan öltözött, merev mozgású férfiú.
A szemüvege mint Molotové. Átveszi az okmányt, csak
rápillant (ahogy hatalmaságokhoz illik), átadja a sameszének
és érdeklődik a részletek iránt. Igen, a pavilont fotózhatom,
menjek vissza másnap és meglesz a tudomásulvétel és az
engedély a VDNH (Vystavka Dostizhenij Narodnogo
Hozjajstva) X pavilonjának fotózására. A kocka el
volt vetve.
Életemben ekkor voltam a
legnagyobb ember. Hamar kiderült: olyan tempóban kellett
dolgoznunk, hogy nem futotta jegyzetek készítésére, lényeges
dolgok tömege is csak négyünk agyában rögzítődött. A
vezérkar kimondta, hogy a négyesfogat tagjai közül kettőnél
több nem repülhet egyszerre. Első hallásra meghökkentő
volt, de el kellett fogadni. Ha egyszerre történt volna
valami baj négyünkkel, teljesen új gárda képtelen lett
volna rekonstruálni a tudnivalókat.
Életem első 'nyugati'
menedzserével is Moszkvában ismerkedtem meg. Oganeszjan
elvtárs főosztályvezetői rangban
dolgozott a Kamarában és őt jelölték ki a kiállításunk
felelősévé. Több mint nagyszerű ember volt, mindig a
rendelkezésünkre állt, amikor elakadtunk és úgy intézkedett,
amit a szovjet valóság akadozó gépezetében eladdig nem
láttam-hallottam. Meghallgatta a kérést, néha váltott pár
szót az illetékes emberével, aztán fogta a telefont és
intézkedett. Kultúráltan, nyugodtan, soha nem használt
kemény hangot. És mindig megoldódott a csomó. Mivel vált
még emlékezetessé számomra? Meghívott minket ebédre, a
Jereván étterembe. A nevéből tudható, hogy örmény! Örömmel
elfogadtuk, aztán kaptunk értesítést, hogy aznap délután
jön ki Apró, szemrevételezni a munkák állását:
Elmondtuk a gondot Oganeszjannak, nem tudott változtatni az
időponton. Megszerveztük, hogy a követség szóljon oda
az étterembe, amikor ismertté válik a látogatás időpontja.
A desszertnél tartottunk, amikor szóltak, hoygy elindult
(!) a konvoj. Szemrebbenés nélkül engedett el minket,
sikerült Apró előtt visszaérni. De nem is emiatt akartam
foglalkozni az ebéddel. Letelepedtünk
a gazdagon díszített asztalhoz és Oganeszjan tartott egy
rövid ismertetés arról, hogy ők, az örmények kézzel
esznek. Ősi hagyomány, meg az evőeszközöket más mossa
el, a kezét mindenki maga. Nézzük el neki, hogy kézzel
fog enni. És nagyon kellemes módon fogyasztott el mindent
úgy, hogy csak a lepényszerű kenyeret használta segédeszközül.
Sok zöldség kínálta magát vázából, például tárkony.
De az egész ebéd kiváló volt, mint általában a
Szovjetunió déli köztársaságaiban, az örményen
kívül a grúz, üzbég, kazah konyha is kiváló.
Valamelyik kiállítási tárgy, egy nagy és nehéz dög nem érkezett meg időre, helyesebben szólva rettenetesen késett. Üldöztem a szállítmányozóknál, nyugtatgattak, aztán feltették a kezüket. Ellenőriztettem otthon, igazolták, hogy határt lépett. Rohantam Oganeszjanhoz. Perceken belül elindult a kutatás a teljes Csap-Moszkva vonalon és készenlétbe helyeztek egy katonai helikoptert, hogy amint előkerül, azonnal repítsék a VDNH-ra. Az utóbbira nem került sor, mert az egyik moszkvai teherpályaudvaron, félretolva találták meg, onnan síneken is időben be tudták hozni. A helyi segéderők ötnapos munkahétben dolgoztak. A nyitás előtti hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy szombatonként is szükség lenne rájuk. Munkavezetői szinten csak legyintettek: náluk ez annyira szigorú rend, hogy nincs az a túlórapénz, amiért hajlandók lennének szombaton is felvenni az ásót-lapátot. Ekkor láttam Oganeszjant először izzadni. Látszott rajta, hogy nem szívesen lát neki a feladat megoldásának. Sikerült neki, de nem sok örömünket leltük a szombatonként végzett munkájukban. Leninnek még sikerültek a kommunista szombatok, 1970-re ez a készség már régen elpárolgott.
Érdekes módon nagyon mély
nyomot hagyott a lelkemben az építőgárda sztrájkja. A
Nagy Szovjetunióban a szállásfoglalás úgy ment, hogy a
Kamara a szállodaelosztó központ vagy akármi útján
foglalt szobát mindenkinek. Meg kellett adni első
lépésben - ha jól emlékszem - három kategória létszámát:
vezetők, középosztály vagy ilyesmi és melósok. Ezt követően
megadták a szállodákat. Vezetők: Rosszija (Rossia),
a hatalmas, 4000 ágyas komplexum a Kreml (és KGB) szomszédságában,
talán az 1917 óta első modern, nyugatiak (finnek!)
által berendezett szálloda; melósok: a VDNH környékén,
durván annak létesítése korában a belföldi tömegturizmus
kielégítésére épült szállodák, 3-4 szintes lakótömböknek
néztek ki. A harmadik kategória helyére most nem is emlékszem,
meg nem is lényeges. Második lépésben kellett megadni a
neveket... Megérkezik az első másfélszázas melós-csapat,
elhelyezik őket. Másnap reggel találkozó munkakezdésre
a pavilonban. Megjelennek az emberek teljes útifelszerelésben,
bőröndöstül, mindenestül. Állok velük szemben, odajön
hozzám a vezetőjük (egyike a későbbi Munka Érdemrendeseknek) és
súgva mondja, hogy nem akarják felvenni a munkát a
szállodák pocsék volta miatt. Ők is a Rossiát követelik
(mert a vezetőjük is oda lett beosztva). Szentséges
Atyaúristen! - gondolom magamban, hol élnek ezek az
emberek? Azt hiszik, ebben a szuper-szállodahiány mizériában
bármit is lehet tenni? Hiszen azért a nagyhatalom Kamara
intézte, mert az tudott egyáltalán ilyen tömegnek az
esemény rendkívüli politikai súlya miatt szállást
biztosítani. Mondom a vezetőnek: akármit ígérnék most,
nem tudnám megvalósítani, mit lehet kitalálni, hogy
megnyugodjanak? Legalább azt, hogy eljársz..., meg... talán
mondd azt, hogy aki akar, amint visszakapjuk az útleveleket
(beszállásoláskor KGB-ellenőrzésre a szállóban fogták
akkoriban és még soká), megkapja és mehet haza. -
felelte. Erős, nagyon erős zsarolás, ha ezt megtesszük
velük, komoly retorziók érhetik őket otthon. - gondolom
magamban, de időt kell nyernem. És a hozzájuk intézett
rövid 'szózatom' alatt is folyamatosan gondolkodva középutas
egyveleget adok elő. Először megpróbálom megmagyarázni,
hogy miként zajlott ez a szobafoglalás, hogy a kategóriákat
és a szállodákat se mi, hanem a (Nagy Munkás-Paraszt
Hatalom) szovjet Kamara alkotta, válogatta, hogy én/mi
tehetetlenek vagyunk, amit tenni tudok, az az, hogy állítsanak
össze panasz-listát, lehetőleg szobaszámokkal és a
Kamara képviselőjével és a vezetőjükkel együtt végigjárunk
minden szobát, ha tényleg emberi méltóságon aluli
dolgokkal találkozunk, azon segítünk, szobát cseréltetünk.
Aki azonban most nem veszi fel a munkát, vagy az eljárás
után se kíván maradni, azt hazaengedjük. Vörös
lehetett a képem, én szégyelltem magam. Mert a rendszer
nem volt szégyenlős. Nyugodt
lelkiismerettel alkalmazta a kasztrendszert. Amit
ígértem, teljesítettem, voltak tényleg gondok, de az
akkori szovjet viszonyokhoz képest kielégítő szálláshelyek
voltak. Az nyugtatta meg végleg a csúcsidőben több
mint 700 embert, hogy süthettek,
főzhettek, amit komolyabb szállodában nem tehettek volna
meg.
Sok melóval szép kiállítás
született. Mindössze 16000 m2. És eljött a megnyitó
napja. Illetve már előző nap csak néhányan tartózkodhattunk
a pavilonban, különleges belépőket kaptunk. A pavilonnak
ugyanis minden egérlyukát ellenőrizték, hadseregnyi detektoros
emberke járt-kelt, vizsgálódott. Akkor nagyon meglepett,
mert nálunk azért ez valamivel egyszerűbben zajlott, azóta
megértem. A nyitás
koreográfiája körül váratlan zűr támadt. Nem a mi
dolgunk volt, a kormány előre küldött egy
protokoll-pasit, akinek ez volt a dolga: megbeszélni a két
kormány képviselőinek bevonulásától kezdve a szalagvágáson
keresztül a nyitás minden mozzanatát. Nekünk is ott kellett
lennünk, mert a pavilon bemutatása a szalagvágás után a
mi dolgunk volt. Megérkezik Fock vagy tíz miniszterrel,
Koszigin (Kosygin = Kászűgin) kábé ugyanannyival. Kérdi
Fock a hozzá legközelebb álló embertől: akkor ki vágja
át a szalagot, ki mondja ki, hogy ezennel megnyitom a
jubileumi kiállítást, hogyan hangzanak el a himnuszok? Néma
csend, aztán valami makogás. Fock majdnem kiabálva: hol
van XY elvtárs? 3-4 perc, mire elővakarják. Nem tudja.
Fock izzó haraggal, sziszegve: mi a francot csinált egy hétig,
ezért küldtük ki?! Valakinek be kellett lépnie és tisztáznia
a szovjet protokoll-főnökkel a koreográfiát. Minden más
stimmelt, de ez a vérfagyasztó felelőtlenség
feledhetetlen maradt.
Apró ebédet adott a
pavilon éttermében. Két dolog akadt fenn a memória-hálómon.
A tiszteletünkre adott kormány-ebédet a kiállítás
finanszírozta. Az akkori külker miniszter (Szabó?) Komjáth
mellett ült és vette a fáradságot, hogy kérdőre vonja:
miként lehetséges, hogy szakállas is tagja a stábnak? (Háromszor
tették szóvá kommunista-gyanús egyedek, hogy Marx,
Engels, Lenin, Castro, Guevara, Ho Shi Min szőrzetét
én is merészelem viselni. Ez előtt a Technika Külker
Vállalat folyosóján botlott belém egy tábornok és
jelentette ki a vadbarom vezérnek, hogy nem teszi be többé
ide a lábát, amíg szakállas dolgozik a cégnél; és utána
a Kievi akármi kiállításon az általunk adott vacsoráról
távozó egyik ukrán miniszter jegyezte meg barátságosan,
hogy a szakállamat jobb lenne levágni. Ő legalább
egyenest a szemembe mondta, a két magyar a hátam mögött
mószerolt. Hm?)
Nagy esemény volt,
politikailag is annak tartották, számomra különleges élményt
jelentett: meglátogatta a kiállítást a zagorszki Teológiai
Akadéma teljes vezérkara. Az is lehet, hogy a moszkvai pátriárkát
is képviselte valaki közülük. Az ősi orosz filmekből,
ikonokról kilépett alakok jelentek meg: talár, hosszú
szakáll. Nem emlékszem, milyen fejfedőt hordtak, de az is
igazi pópa-kellék volt. A hosszú és általános érdeklődést
keltő sétájukat még hosszabb ebéd követte. Ezen az
eseményen tolmácskodnom kellett, nem volt könnyű feladat
a pohárköszöntők, isten-áldások sorát és az egyházuk,
oktatásuk iránti alapos érdeklődéseket átültetni a másik
nyelvre. Aranyosak voltak. Ettek-ittak mint akárki más
orosz, mondhatnám úgy is, hogy vedelték a felszolgált
finom magyar italokat. Meghívtak minket viszontlátogatásra
Zagorszkba. Azt hittem, kötelességszerűen tették, de a
diplomáciai csatornák megerősítették az ügy komolyságát
és Komjáth vezérletével eleget tettünk a meghívásnak.
A pompa, amivel fogadtak bennünket, lenyűgöző volt. Futtában
bemutatták a fontosabb létesítményeket, dereng valami a
könyvtárukról is. Az ebédnél aztán túltettek rajtunk.
Rogyásig rakott, igazi orosz vendégszeretetet tükröző
asztal körül foglaltunk helyet. Hamar kiderült, hogy a kiállításon
türtőztették magukat. Itt, otthon annyi ital csúszott le
a főpapok torkán, hogy majnem lehetetlen volt lépést
tartani velük. Nem cikizni akarom őket! Az adott kultúra
szokásrendjét követték csupán, végig megmaradtak
komoly, méltóságteljes főpapoknak.
Nem kisebb érdeklődést váltottak
ki az űrhajósok. Mi, magyarok is tolongtunk körülöttük,
a kiállítás látogatói is látni akarták őket és a
sajtó is ott volt a nyomukban. Nehéz megfogalmazni, mivel
fogták meg az embereket. Egy dolog látni őket
szkafanderben a fellövés körüli pillanatokban, sportos
öltözékben az űrkabinban, díszegyenruhában az ünneplések
során és más volt emberközelben látni őket. Egyenruhában
jelentek meg, számtalan kitüntetéssel, magas rangjelzésekkel,
de a viselkedésük nélkülözött minden manírt. Nagyon
képzett műszaki emberként elsősorban a műszaki termékek
érdekelték őket, váratlanul sokat kérdeztek. Irigyeltem
őket: az én áhított világomban éltek, a
legmagasabbszintű technika világában mozogtak és felülről
láthatták ezt a golyóbist (a jelzőim ezúttal lenyelem).
*** Hungexpo után: Csecsnya (magyarul és benne angolul: http://www.amrita-it.com/exussr/Chechnya/Chechnya.htm)
Zaklatott életem egyik nagy adománya
Csecsnya. Ennek a kis országnak kis népe ugyanis iskolapéldája annak,
hogy alázhat meg a végtelenségig, hogy taposhat a sárba egy kis népet
egy aljas hatalom. Néhány kiemeléssel élek csupán az általam írottakból:
Az orosz állami terror rémtetteit
nem kívánom itt részletezni, a lényeget már megírtam "A
garasországi neokapitalizmus természetrajza" című írásom
'A terror megítélése' mellékletében. Amit azóta láttam
(Internet, TV) és hallottam a kis nép ellen elkövetett aljasságokról,
az égbekiáltó bűn. Az állami terror bűne. A II. világháború
előtti években egymillió körülire tett népességből mára
600.000 maradt az országban (részben elmenekültek onnan, ezért
fogalmazok így). Iszonyú! Feledhetetlen aljasság kívülről nézve
is, mit éreznek a csecsenek?
Egy adatsor, mindennél világosabb képet nyújt: Ez terror története pokoli torony, megállíthatatlan spirál-torony, nő az égig! Szerintem a kiváltó okok oldaláról kell a megoldás felé közelíteni, mert megdönthetetlen, rettenetes túlerőben lévő fekete hatalmak, terror-gépezetek (USA, Oroszország, Izrael) gyarmatosítanak, fokozzák az elnyomást és az elnyomottaknak nem igen van más fegyverük, mint a megfélemlítés. Az elmebeteg állatok se zárhatók ki addig, amíg a népek, vallások, akik és amik a prés áldozatai, levegőhöz nem jutnak, meg nem békülnek. AZ EGÉSZ VILÁGRENDET KELL MEGREFORMÁLNI és azt csak észretért nagyhatalmakkal lehet. * És két személyes élmény, röviden: A függetlenség kikiáltása után számomra azonnal nem változott semmi. Hívtak a tárgyalásaim folytatására, készültem az útra. Bementem a Szovjetunió és akármilyen szocialista országok főosztályvezetőjéhez, aki Indiában - mint a delhi kereskedelmi tanácsos helyettese - főnököm volt és szóba kerültek a csecsnyai események. Mondtam, hogy éppen megyek. Megkérdezte, ha kapok felhatalmazást, felvenném-e a kapcsolatot a miniszterelnökkel és próbálnék-e puhatolózni, mit szólnának a hivatalos kapcsolatfelvételhez (elismeréshez). Indiai gyakorlatommal a hátam mögött 1x1-nek tűnt a kérés. A meghatalmazás - ha jól emlékszem - 'csak' a külkereskedelmi miniszter aláírásával született meg, de a szöveg tágabb értelmezést tartalmazott. A kereskedelmi kapcsolatom mindenkit ismert, pillanatok alatt megszervezte a találkozót. India olyan tekintetben is jó előjátéknak bizonyult, hogy nem rettentem meg a miniszterelnöki hivatal körüli viszonyoktól: fel-alá rohangászó hivatalnokok, ricsaj, fegyveresek. Nyugodtan besétáltunk az előszobába és rövid várakozás után fogadott a negyvenesnek kinéző, értelmes arcú, kemény felépítésű férfi. Talán 20 percig tartott az interjú, az önmagát függetlenné nyilvánított ország kormányfője józannak bizonyult. Amellett, hogy örömét fejezte ki, a lépést "kellő időpontra" halasztandónak tartotta. Neki volt igaza, letaposták őket, mint a leprás békát. Megkímélte országunkat egy elsietett lépés esetleges kellemetlen következményeitől. Megesett, hogy a partnerünk valahol egy tárgyalást követően
otthagyott bennünket azzal, hogy félórán belül jön és
visszavisz minket a szállodába. Eltelt a fél, majd az egy óra,
meguntuk. Meghagytuk, hogy hazamegyünk magunk és elindultunk a szálloda
felé. Hosszúnak találtuk a menetelést, leintettünk egy kocsit
(szovjet rendszer, a leintett autó, főként ha állami, taxi-díjszabás
körüli áron teljesíti a kérést), mondtuk, hová igyekszünk.
Alig indult el velünk, érdeklődött kik vagyunk, mik vagyunk? Húztam
a nyakam, de mondtam, hogy magyarok. Á, mondja, harcoltam ellenetek
a háborúban, bátor, jó katonák voltatok!
***
Akartam még valamit írni a Nagy
Magyar Észről, foglalkozni az általam ismert Hungexpo-vezérigazgatókkal
(meg egy-két fafejjel), de nincs semmi értelme. Voltak
rosszabbak is az országban. És szembe akartam állítani velük,
az akkori világgal a kapitalizmus szélhámos erőit, a hatalmas
átverő erőt, ami mozgatja ezt a világot. Ennek sincs semmi értelme.
Egyszerűbb elfogadni, hogy ez a kapitalizmus legfőbb hajtóereje.
*
Néhány őszinte mondat arról,
miért vágytam el mégis
a Hungexpotól. A mégis fontos: emberileg életem legjobb
munkahelyi környezetében éltem, nem ragozom. Világutazó
voltam. Csodák sorával ismerkedtem meg. Mégse találtam/találtuk
a helyem. Félév-év alatt kiderült, hogy a műszaki agyamra az
égvilágon semmi szükség. Én talán hamarabb rájöttem, mint
a főnökeim, hogy legalább két szempontból nem igazán
vagyok rátermett arra, amire az adott helyen szükség van:
- Az orosz tudásom (tudom) remek
volt, angolul még épphogy pötyögtem, de oroszul se voltam igazán
jó tolmács. Lehet, hogy megfejthető a kérdés, nekem
nem sikerült. Nem tudom úgy átereszteni a tolmácsolandó
szöveget a füleimen, hogy az agyam ne kövesse mélyebben a
tartalmat, mint ami az egyszerű áttételhez elegendő. Lelassul
az ember, megengedhetetlen. Pedig nagyon sűrűn kellett tolmács-szerepet
vállalni.
- Irtózatosan utáltam (előtte
is, azóta is) szerepelni, nem tudtam igazi PR emberré válni.
A főnökeim rendesek voltak, nem
érzékeltették velem, hogy nem találjuk a helyem. A kitáncolási
folyamat emberileg elfogadható mozzanata volt, hogy áthelyeztek
a közgazdasági főosztályra osztályvezetőnek. Ezzel csak két
gond volt: vadbarom volt a főosztályvezető, elviselhetetlen
vadbarom és minden volt ott, csak komoly közgazdasági munka
nem.
Keresnem kellett a távozás
lehetőségét.
***
Zárszó, Garasország, 2007-2008
tele: eddig 80 ember pusztult el fagyhalállal. Többségben hajléktalanok,
de volt köztük fűteni nem tudó kisember!
*** Ráadás: Kihívás (Challenge) Ebédidő, vagy ha úgy tetszik, le kell ülni, kilihegni a három
óra síelést. Belibegek a kis Hütte elé Hauser Kibling-on,
csatolom le a talpakat, odaüget hozzám egy szép, nagydarab német
juhász, kutya képében, mezőgazdász barátom később becsmérli:
keverék, nem hegyezi a fülét. Erőteljesen, a szemembe nézve
ugat párat és néz rám kíváncsi szemekkel. Kérdem az odalépő
gazdi-asszonyt, nem szeret a kutyája? Nem ért angolul, én németül.
Annyit kihámozok a válaszából, hogy a kutya nem haragszik, csak
szereti a havat. Akkor még nem esett le, miről szól a dolog.
Megettem az Oma's Suppe-t, engedem ki az izzadság-felhőket a galléromon,
amikor látom, hogy kijön az egyik pincér-fiú, gyúr egy testes hólabdát
és felhajítja a szemközti rézsűre, jó magasra. A kutya pár
hatalmas ugrással fent terem és kapirgál, vadászként keresi a
neki vetett jószágot. Kihívás (Challenge) - 2, avagy megfújják a harci kürtöt Obertaurnben újra győzködnöm kellett, miért is olyan fontos
számomra, hogy az elsők között legyek fent valamelyik sípálya
tetején? Magyaráztam, hogy akkor tükör a pályák felülete, attól
másfél-két órahosszat lehet igazán élvezni a lesiklást, akkor
kevésbé veszélyes az egész: kevesebb a nép, nincsenek buckák,
amik megdobhatják az embert. Hümmögés.
|