Emlékek az Ámon-fészekaljának írva - 4
<<<Előző

Maja Aj-Artjan

 

Ezt írtam róla az "Önéletrajz helyett, Halaj kapitánynak"-ban:
 
"Azt hiszem, ennek a korszaknak [Metrimpex] köszönhetem életem legnagyobb barátságát: Maja Aj-Artjan, örmény nő az, akiről beszélek. Történt, hogy a moszkvai Minszk szállóban megyek a szobám felé és előttem gyönyörű bundában, magas sarkú cipőben lépeget egy szép vádlijú, fekete hajú  hölgy, kinyitja a szobáját és eltűnik. Hm, szép nő lehet, gondoltam és odamentem az ajtajához, megnéztem a számát. Hosszas idegeskedés, vajúdás után felhívtam, elmondtam az apropót és randit kértem. Háromnegyed órát beszélgettünk (életem rekordja), végül meghívott másnap estére a szobájába, amikor örmény barátaival fognak iszogatni, majd átszól. Szólt, átmentem valami aprósággal. Egy fiatalember nyitott ajtót, majd Maja is odalépett. Gyönyörű nő volt, talán túlságosan is az. Rajta kívül nem is volt nő tagja a társaságnak, 5-6 fiatalember alkotott félreérthetetlen védőbástyát körülötte. Hamarosan tudtomra hozták, hogy Jereván legszebb hölgyének nem lehet csak úgy - kívülről - udvarolni, az egyik legény heveskedésbe is kezdett, Majának kellett közbelépnie. Lassan azért megnyugodtak a fiúk, sokáig beszélgettünk, ettünk finom örmény falatokat és ittunk konyakot, bort. Két-három alkalommal találkoztunk még akkor, kiderült, hogy műfordító, oroszról örményre és vissza egyaránt fordít szépirodalmat, az Aj tag nemesi előnév (Von) és édesapja neves filmrendező. Orosz férje volt, elvált és nagyon figyelik, ne ismételje meg a hibát. Megadta a címét, telefonját és kérte, ha Moszkvában járok, feltétlenül hívjam fel. Attól kezdve, ha tudtam, egy-két nappal indulás előtt, ha nem, a moszkvai szállóból felhívtam és egy-két kivételtől eltekintve évekig minden alkalommal felrepült Moszkvába és velem töltött néhány estét. Szexuális kapcsolatról nem is eshetett szó, általában a szobájában találkoztunk ugyan, de éttermekben beszélgettünk, színházba, hangversenyre jártunk, néha örmény társaságba vitt (így ismerkedtem meg Petroszjan-nal, a nagy sakkozóval). Aztán elmaradoztak a találkozások, megírta, hogy újra férjhezment, majd, hogy újra elvált, idegösszeroppanást kapott, dagadtra hízott, kihullott a haja. Körülbelül itt szakadt meg a kapcsolatunk. Igazi nagy barát volt! Tőle származik a honvágyra vonatkozó legjobb meghatározás: Ahol valaki élete első 20 évét eltölti, onnan nem lehet sértetlenül kiemelni, csak a mély gyökerek elvágásával. Akár bele is pusztulhat. Sokat tudhatott, az örmények nálunk is szétszórtabb nemzet."
 
Úgy hiszem, nem kell hozzátenni semmit.

***

Pár sor a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent írásaimról
 
Büszkén szoktam emlegetni, ha kérdik, mi a franccal tudod eltölteni a sok nyugdíjas idődet: többek között azzal, hogy írogatok és négy írásom fent van a Magyar Elektronikus Könyvtár gyűjteményében. Bárki hozzáférhet, aki internetezésre adta a fejét.
 
Azon kívül, hogy egyáltalán megjelentek, büszke vagyok mindegyik írásra, más-más szempontból. Sorolom, miért? (Az is érdekes, hogy mindegyik más kategóriát képvisel az irodalom birodalmában.)

Három közülük kifejezetten elektronikus (Internet) mű:
    - India és Nepál (Utazás, turizmus / Külföldi országok, városok) - Pár kérdéssel, mint például a kasztrendszer, először foglalkozik ilyen részletesen magyarul. Kb. 2500 fotó kíséri. Hét Indiában töltött év tapasztalatait, többszáz könyv/füzet bölcsességét sűrítettem bele. Egy évtized munkájának gyümölcse.
    - A garasországi neokapitalizmus természetrajza (Közgazdaság, gazdaság / Gazdaság általában) - Már az első részt minden betűjében változtathatatlanul jónak ítélte két szakértő, Kopátsy Sándor és Mándoki Andor (akkor a KDNP gazdasági embere), Brády Zoltán, a Kapu folyóirat főszerkesztője pedig nem tette le, úgy olvasta el. Azóta is sokan ismerik el jó politikai elemzésnek az országban folyó aljasságokról.
    - Beteg emberiség, mocsok világ (Filozófia, erkölcs / Társadalomfilozófia) - Saját véleményem: jó áttekintés az emberiség és egyes egyedei gonoszságáról, különösen az egyházak és izmusok eszméletlen emberiségellenes bűntetteiről és a diktátor-születés koreográfiájáról.
A negyedik papíron is élvezhető:
    - Nikola (Szépirodalom, népköltészet / Kortárs magyar irodalom) - Forgatókönyv. Kiáltás a gyűlölet ellen. Két hozzáértő ember minősítette jónak: Merő Béla dramaturg és Zalán Tibor író. Idézem a véleményüket: 
"Örülök a véletlennek, annak hogy megismerhettem filmforgatókönyvét. Nagyon lendületes írás, magával ragadott, s egy ültő helyemben el is olvastam. Gondolatiságával, világképével mélységesen egyetértek. Magam is immár hosszú évek óta emigrációban élek "Garasország"-ban. Kivülállóként és résztvevő/szenvedőként hasonlóan értékelem és szemlélem világunkat. A történet is jó. Egy ember élete, szinte egy évszázadnyi történelem több aspektusból ábrázolva. Jó a "gúny és apoteózis" dialektikája, jó az, hogy nem kötelezi el magát egyetlen eszmével sem, s így lebegteti a kérdéseket, és ezáltal az olvasóval fogalmaztatja meg az igazságot. Talán csak a néha túl hosszúra sikeredett (amúgy érdekes) elvi viták "filmszerűségében" kételkedem, bár nem vagyok filmes. Ha megengedi, írását továbbítom Zalán Tibor író barátomnak, kíváncsi lennék az ő véleményére is.
Köszönöm, hogy megtisztelt ismeretlenül is a bizalmával, üdvözlettel: Merő Béla" és "Zalán Tibornak is hozzám hasonlóan jó a véleménye az Ön írásáról. Voltaképpen mindenben egyetértett azzal, amit a korábbi levelemben írtam." (Merő Béla közvetített) Januárban Mácsai Pál is véleményezni fogja. Kíváncsian várom!
 
Jaj, fontos, tényleg nagyon fontos: az alkotás örömén kívül külön öröm, hogy egy élet tapasztalataiból sikerült olyan írásokat gyúrnom, amelyek minden érdeklődő számára, különösen a történelem békésebb vizeiben úszó fiatalság számára mankóul szolgálhat. Ezt ma már nagyképűsködés és bohóckodás nélkül mondhatom.

***

Indiáról (és nem csak arról)
 
Nevetséges erőfeszítés bármit is mondani Indiáról a róla szóló könyv megírása után. Mégis: minek köszönhetem, hogy India felejthetetlen emlékként él bennem, amíg élek? Mik a legfontosabb motívumok, amik a csodálatom kiváltották? Biztos nem lesz teljes a felsorolás, de teszek egy eleve reménytelen kísérletet.
 
Ateistától furcsa lesz hallani, hogy a hit az egyik nagy csoda Indiában. A hit, hogy az isten, a felsőbbrendű lény mindenütt jelen van, minden tőle függ. Az imádat tárgya lehet a mitológiai alakokon kívül bármi. Az a tehén, mert ősidőkben attól származott minden hasznos dolog, de az lehet egy fa, kő, fűszál, oltárrá válhat a templom egyik oszlopának kis figurája. Ez a hit mindent átitat, nem hit, hanem életérzés, minden gondolat gyökere. Úgy hisznek a reinkarnációban, mint mi abban, hogy holnap holnap lesz, hogy felkel újra a Nap... És el kell oszlatnom a tévhitet, hogy a hinduizmus több istent imád. A legnagyobb (vallás)filozófusaik szerint a hinduizmus monoteista vallás, csak a hívő sokaság fantáziája teremt új és új formákat, új vázakat az egy istennek. És ha jól odafigyel az ember, rá kell arra is jönnie, hogy a sokszor barbárnak, primitívnek tűnő vallási szokások, rituálék alig különböznek a kereszténytől: az imára kulcsolt kéz, a rózsafűzér, a szenteltvíz, a tömjénfüst, a térdre borulás, az oltár valamilyen formája mind-mind előbb alakult ki Indiában, mint nálunk.
És mégis, Indiában született két vallás is - mindkettő a hinduizmusból leágazó, modernizációs szándékkal alakult ki -, amelyik nem felsőbbrendű lényből vezeti le az emberi sorsokat, hanem belülről akarásra, belső megváltásra bíztatja a földi halandókat: a buddhizmus és a dzséjnizmus. Mindkettőben a hívők elvakult felsőbbrendű lény-keresése avatta istenné a magukat még csak prófétának se (Buddha) vagy csupán olyasminek (Mahavira) tartó filozófusokat.  
 
Az indiai vallásfilozófiák terméke az erőszakmentesség, ami ugyanúgy átitatja a mindennapokat, mint az istenhit. A mindennapi életben csak egyes vonatkozásai szembetűnők, elsősorban az étkezési szokások teszik világossá, hogy élőlényt nem bántanak. A lakosság döntő hányada vegetáriánus (a sok árnyalat valamelyikét betartja). De fegyverhez is többynire csak provokációk hatására nyúlnak.
 
Talán ez az erőszakmentesség a fő forrása annak, hogy India rendkívül befogadó birodalom. Ma ezt az országban megjelenő külföldiek élvezhetik, de India hosszú történelme során egyedül a keresztényeket nem olvasztotta magába, minden más betolakodót előbb-utóbb megemésztett, elnyelt vagy összeolvadt vele.
 
Indiával ismerkedve eljutottam addig a gondolatig, hogy Jézus Krisztus járt Indiában. Valószínűleg azokat az éveket, amikor eltűnt Izraelből, az indiai tanítások tanulmányozásával töltötte, hiszen tanításainak több oszlopa (erőszakmentesség, alázat) megegyezik az évezredekkel előbb született indiai filozófia alaptételeivel. Később két írás is a kezembe került, amelyek ugyanerre a következtetésre jutottak.
 
Egyszerűen hihetetlen az indiaiak memorizálási képessége. Ismert tény, hogy könyvtárnyi eposzok (Mahabharata, Ramajana) maradtak fenn úgy évszázadokon keresztül, hogy nem írták le egyetlen szaváukat se, hanem papok (bráminok) memorizálták, tanították (és nyilván színesítették) a következő generáció papjainak. Az már talán kevésbé tudott, hogy az üzletemberek, legalábbis sokan közülük a kapcsolataik adatait - név, származási ország, családtagok, születésnapok - betéve tudják. Villan a szemük, ha fogadáson hetek óta először meglátják az embert és végigkérdezik a családtagokat. Minden bizonnyal az se köztudott, hogy papír nélkül tartanak hosszú beszédeket és egyes vidékeken, mint például Bengálban ezek a beszédek szavalatok, érezni bennük a lüktetést, a rímeket. Nem hallottam életemben szebb beszédet (olvastam, felvételt is hallgattam), mint a Nehru által a függetlenség pillanatában elmondottat. Mindezt remek dolognak tartom.
 
Csak sorolok néhány indiai vívmányt, amit a világ nekik köszönhet: ők találták fel a kereket, a tízes számrendszert India szülte, az arabok csak közvetítették Európának, tisztán filozófiai okoskodással eljutottak annak felismeréséhez, hogy mind a mikro-, mind a makrovilág végtelen, az indiai orvostudomány(ok) évezredekkel előzték meg az európait és ma jövünk rá, hogy mennyire elképesztő ismerettömeg halmozódott fel bennük, az építőművészet - mind a hindu, mind a mogul - csodálatos alkotásokkal gazdagítja a világot, számos olyan, amihez foghatót sehol másutt nem ismer az emberiség (az ellorai-adzsantai sziklatemplomok, Mount Abu, Ranakpur, az utóbbi kettő hófehér, leheletfinom márvány-faragások özöne), a zene és tánc utánozhatatlan tisztelete és a művészeik elismerése párját ritkítja...
 
Megrendítő és teljesen érthetetlen ugyanakkor a kegyetlen elnyomás, amiben ugyancsak élen járnak. Az érinthetetlenség ottlétemkor még mélyen élt a tudatukban, mindennapjaikban. A végtelenül embertelen nyomor rendítette meg Buddhát annyira, hogy mindent elhagyott és a világ megváltásán fáradozott és ez a nyomor ma 800 millió ember sorsa. A csodálatos indiai gyógymódok talán több emberhez eljutnak, mint az európai, amit még mindig csak a kevés kiemelkedetten segít.
 
*
 
Tegnap este fejeztem be Folk György India c. könyvét, amit a közelmúltban adott ki a HVG (ahol a fia dolgozik) és végtelenül elszomorított. Fércmunka, gyilkos méreg, amivel fertőzi az amúgyis ferde európai gondolkodást. Kézbevenni se szabad! Istenem, istenem!

*

Elküldtem Indiát, kinyitottam a többször frissített tartalomjegyzékem és látom, egész másról szándékoztam írni. Íme:

"Delhi, az első randevú Indiával - könyvet írtam róla, nem tudom még, mit érdemes kiemelnem?
- nincs kész semmi,
- az érinthetetlen,
- Indira Gandhi,
- a maharadzsa-palota,
- templomok
- a háromszög"

Ilyenkor mit tesz egy szadú? Legszívesebben kivágná az ablakon, mert kiírta magából a lényeget, de csak nem teheti meg az ilyen mély hallgatásba burkolózó olvasóival, még számonkérnék, hová rejtette ezeket a sokatmondó témákat? Kénytelen valamit firkálni róluk.

- Az első randevú! Rosszul kezdődött: két lépést tettem (azt hiszem október 2.-án) a delhi reptéren a repgéphez tolt lépcsőn és máris a combomra vasalta forró vasalóval az indiai este a könnyű vászon nadrágomat. Égetett.

- Nincs kész semmi! Másnap kiderült, hogy a kirendeltség jelentéséből, miszerint a pavilon és benne az installáció kész, semmi se igaz. Vagy másként fogalmazva indiai igazságra derült fény: a pavilon késznek nézett ki, 100 m távolságból, csak csúf volt kívül-belül és az ilyenkor elő soha nem forduló másnapi vagy harmadnapi zivatar szabadon zúdult be a pavilonba, tavak képződtek a hullámos padlózaton, az installáció - felfüggesztésre szánt fatáblák - ökörhúgy formát utánzott. Te szentséges ég! És így ment tovább! Csak a melósaink óriási teherbírásának, művész kollegáimnak és ravaszdi ötletemnek, hogy szembeállítottam az eredeti és egy új, fiatal kivitelező gárdát köszönhettük, hogy a pavilonunk (alig néhány között) időre elkészült. Majdnem idegösszeroppanást kaptam.

- Az érinthetetlen! Sztrájkolok, nem írom újra, elég volt egyszer. Másolom az Indiámból:
"A megbeszélt időpontban, a Kirendeltség bejáratánál mutatták be az alacsony, az átlagosnál sötétebb bőrű, vékony legénykét, a sweeper-t, aki szemlesütve állt néhány lépésnyire tőlem. Megindultam feléje és kézfogásra nyújtottam a jobbom. Amennyit közeledtem hozzá, annyit hátrált az épület fala felé, mintha bélpoklos akarná erőszakkal megfertőzni vagy mint aki kísértetet lát. Földbegyökerezett a lábam és kérdően néztem a Kirendeltség alkalmazottainak vezetőjére, aki a fiút bemutatta és tolmácsolt. Ő nem foglalkozott a helyzet tisztázásával, nyugodtan elmondta, hogy mik lennének a fiú feltételei: mennyi munkát tud vállalni, mi volna a bére. Azt hiszem, ez volt a leggyorsabb felvétel a világon, zavaromban csak bólogattam és amilyen gyorsan tudtam, távoztam. Éreztem, ahogy elfutja a szégyenpír az arcom. Embert így megalázni, hogy kénytelen legyen magát állati módon megalázni, csak az ember képes. Az idő megfagyott bennem, aznap képtelen voltam rutin-dolgokon kívül bármivel foglalkozni. Egy villanásnyi idő alatt megértettem, miért nem tudtam erre a munkára embert szerezni: csak állattá alacsonyított nyomorult vállalhatta el. És megsejtettem valamit India igazi másságából, mélységeiből, poklaiból, ami hét év alatt is megemészthetetlen maradt.

Szegény Mahatma: lemondtál a meggazdagodás lehetőségéről, egész szent életed hatalmas szülőhazád felszabadításának áldoztad, felszabadítottad Anglia koronagyarmatát, azt hitted, eltörölheted a kasztrendszer fejlődésgátló béklyóit, törvényt fogadtattál el az első szabad Parlamenttel az érinthetetlenekről, "az isten gyermekeivé", harijanokká (haridzsán) keresztelted őket, hogy az emberiség legkegyetlenebbül kitaszítottjait emberi sorba emeld, és műved, művednek ez a legemberibb, legszentebb eleme íme, mily messze van álmaidtól. És sorsod a proféták sorsa lett, Téged is meggyilkoltak, mint szinte valamennyit: Zoroasztert, Krisztust, Mohamedet, Indira Gandhit."

- Indira Gandhi! Mocskolják piszokul, diktátornak keresztelik, a szikek jogos bosszújának írja egy magyar a lemészárlását, pedig India legnagyobb alakjai közé tartozik. A szent Mahatmán kívül (ha őt is politikussá gyalázzuk) a politikusok között talán csak Édesapja, Nehru volt nagyobb nála. Egyszer láttam, hallottam, a kb. 20%-ra kész vásár megnyitása alatt tartott beszédet. Angolul, hogy mindenki értse, majd elnézést kérve azoktól, akik nem fogják tovább érteni, hindiül folytatta, megindokolva, hogy az építőmunkásokhoz szól. Megtörténhetne ez Magyarországon? Óriás volt! Amikor elvesztette a választásokat, egy indiai üzletember a véleményemet kérte, visszaszerezheti-e Indira Gandhi a hatalmat. Igennel feleltem, mégpedig rövidesen - mondtam. Ma is emlegeti, ha ritkán meglátogat itthon.

- A maharadzsa-palota! Ismét sztrájk következik és másolás:
"Magamnak néhány ajánlott lakás, illetve ház közül végül a Kirendeltség közelében, a Golf Links 91-ben, egy ház egész földszintjét választottam. Óriási volt, bútorozás szempontjából kongott akkor az ürességtől, de nem volt drágább, mint a többi, "kisebb" lakás és három nap alatt tisztességesen bebútorozta a tulajdonosa. És ami a legfontosabb: hatalmas, buja trópusi kert vette körül pálmákkal, gyönyörű terebélyes bokrokkal és olyan virágokkal, amelyek itthon cserép méretűek, ott pedig embermagasságban pompáztak. Pompáztak pedig minden méretben, formában és a szivárvány minden színében. Ha nem őrlőmalomban pörögtem volna, nem hullafáradtan és pattanásig feszült idegekkel érkeztem volna haza minden áldott este, igazán élvezni lehetett volna a "sahib"-nak (szááb-nak ejtik, hosszúra nyújtott á-val) kijáró főúri körülményeket. A Kirendeltség hihetetlenül olcsó "tax free" ellátmányából rövidesen "feltankoltam" italokkal és hideg ételekkel és a rövid pihenők alatt nappal a légkondicionált nappali foteljében, esténként a kertben szopogattam az angol gyarmatbirodalom oszlopát, a hosszú - és kiválóan hűsítő, sőt, mondhatnám: kondicionáló - whiskyt. Közben rendkívüli módon nyomasztott az egyedüllét, legfőképpen az, hogy a munka-gondokat nem volt kivel megosztani.

Ahogy közeledett a várva várt esemény, belsőépítész kollegám és a "külsős" grafikus megérkezése, úgy fejlődött a lakás: a bútorozást először szakács, majd inas felvétele követte. Megszületett a "maharadzsa palota": reggel 1/2 7 - 7-kor ébresztő, a szakács 1/2 8-kor tálalja a reggelit, majd rohanás a pavilonba vagy ahol éppen éget a munka. 1/2 2-re vár haza a szakács, zuhanyozás (a gőzfürdő és a Vásáron terjengő nagy por miatt), Campari vagy whisky. 2-kor az asztalon gőzölög az ebéd, mire végzek vele, az inas kipucolja a cipőm.

Sikerült indiai ebédet is kikönyörögni a szakácstól - európai ételekre van betanítva -, végül örömében széles mosollyal szolgálta fel az öreg a keményen fűszerezett vegetáriánus fogásokat. Örömében akkora adagot produkált, hogy vacsorára is futotta.

A belsőépítész-grafikus páros megérkeztéig új, az Ashokából jól ismert barátok pótolták a társaság hiányát: a cockroach (kokrocs = svábbogár, csótány) és a gekkó. A "The Advanced Learner's Dictionary of Current English" szerint a cockroach nagy, sötétbarna rovar, amely éjjel jön elő koszos konyhákban és olyan helyeken, ahol ételt tárolnak. Hát nem, kérem! A szótár szerkesztője nem járt Indiában, mert ott a kokrocs nem nagy, hanem óriási, nem éjjel jön elő, hanem mindig, éjjel-nappal és nem előjön, hanem berepül, bevágódik ajtón, ablakon, bármilyen nyíláson. Olyan, mintha pónilovak kaptak volna szárnyra és megszállnák az óvatlan emberiséget. Félre a póniló tréfával: 8-10 centis ronda szárnyas dög ez, a hazai svábbogarak duplája hosszában-széltében és felettébb vidáman röpköd.

Szerencsére ott van minden házban, lakásban a gekkó, ez az aranyos, sárgás-zöldes, húsz centi körüli méretű, széles és lüktető nyakú gyík, amelyik jókedvűen kebelezi be a kokrocsokat, így az indiaiak legjobb barátjuknak tekintik, különösen az abszolút erőszakmentesség hívei, mint a jain-ek (dzséjnek). A piszkos munkát, amire egyébként se vinné rá a lelkük, elvégzi egy általában nem zavaró jószág. Igaz, amikor először ébred az ember arra, hogy a feje fölött a mennyezeten alszik vagy éppen sétál a gekkó, kissé megriad, de a nem túlzottan ideges néhány nap alatt megszokja."

- Templomok! Hogy adhattam fel magamnak ilyen leckét? Mi az, hogy templomok? Először a vallásokat kell tisztázni. Hindu, mohamedán, dzséjn, szik, buddhista, keresztény? Fel is adom rögtön! Annyira különböznek egymástól, hogy az szinte félelmetes. A hindu templom északon is közösségi fórum és az egyetemes istenség egy megjelenési formája előtti hódolat tere, de amint halad az ember délre, úgy szélesedik ez a funkció.... (Nem folytatom, majd valamikor máskor, több áhitatra van szükségem, hogy fel tudjam rajzolni az ég helyett ilyen színtelen-szagtalan technikai síkra az indiai templomok varázslatát!)

- A háromszög! Na nem, ez végleg megoldhatatlan feladat. Másoljak? Igen, másolok, aztán azt csináltok vele, amit akartok!
"A megtett távolság már Agra közeledtét jelezte, amikor balra feltűnt egy vörös fallal körülvett építmény, az első pillanatban hirtelen a Tadzs Mahalnak véltük. Közelebbről azonban kiderült: hiányzik a csúcsos kupola, helyette két, általam "mogul-kupolá"-nak keresztelt szerkezet látható a négy minaret között. Megálltunk egy percre és megtudtuk, hogy Szikandrában vagyunk és a legnagyobb, legbölcsebb mogul uralkodó, Akbar mauzóleuma előtt állunk. A látvány annyira vonzó volt, a mauzóleum bejárata önmagában is megfogott minket, hogy nem tudtunk ellenállni, bementünk. A vöröskő épület sugározza a halott nagyságát, hatalmát, méreteivel és művészi szépségével egyaránt. Széles lépcsők vezetnek fel a fehérmárvány teraszra, annak közepén négyszintes épület emelkedik, mindegyik szint oszlop-erdőn nyugszik. A méreteiben felfelé szűkülő építmény minden szinten teraszokat hagy a széleken, amiken karcsú oszlopokon "mongol-kupolák" sorakoznak. A legfelső szint egy márvány rácsokból álló káprázat. Milyen lehet a Tadzs, ha ez a mauzóleum, amiről semmit se tudtunk, ilyen valószínűtlenül szép? Szívdobogtatóvá nőtt bennem a várakozás, amikor elindultunk a Szikandrától 7-8 km-re fekvő Agrába. (...)
Pár lépés választ el csupán a szerelemnek állított legcsodásabb emlékműtől.
A bejáraton áthaladva kitárulkozott előttünk a nagy építtető Sahdzsahan legszebb alkotása, a mesébe illő szerelemmel imádott második feleségének, Arjuman Banu-nak (Ardzsuman Banu) - akit az udvarban rövidesen Mumtaz Mahal-nak, "A Palota Úrhölgyé"-nek (Díszének, Gyöngyének?) vagy Mumtazul-Zamani-nak, "A Kor Csodájá"-nak hívtak - emeltetett mauzóleum.
A szerelem emlékműve valóban pazar szépséget sugárzó alkotás. Messziről elbűvölőbb, mint közelről, ahol a négy, használati érték, funkció nélküli minaret ellenpont-hatása elvész és a díszítőelemek, a virág reliefek és a "pietra durák" teljesen ámulatba ejtik a nézelődőt, lekötve és elvonva figyelmét az egész kompozíció csodálatos összhangjáról, egyensúlyáról. Ámulva szemléltük a tűző napon, a nem működő szökőkút-sor medencéjének elején, majd a park fái alá merészkedve, ahol néha elvonták az ember figyelmét a fákon ugráló és időnként hangos sivalkodással veszekedő majmok. Ebben a környezetben az sem volt meglepő, amikor egy tarka papagáj-raj húzott el a tündöklő palota előtt.
Koldusoktól üldözötten közeledtünk a Tadzs felé, amely fokozatosan veszített arányai csodás vonzásából, mindinkább a díszítőelemeknek adva át a figyelemkeltés mágneses erejét. A márvány-reliefek fátyol-finom könnyedsége és az ábrázolások művészi bája feledhetetlen, ámulatba ejtő, mint ahogy az az intarziák hullámzó rajzolata, színgazdagsága és tökéletes kivitelezése. Engem akkor is és különösen diáim előhívása után az nyűgözött le legjobban, hogy az építőművész milyen pontosan tudta: az alap-terasz négy sarkára kellenek a minaretek és pont ekkorák és ilyenek kellenek ahhoz, hogy az egész épületegyüttes harmóniája megszülessen. Igaz, állítólag heves viták tárgya volt a négy torony, és a világ szerencséje, hogy a perzsa "főépítész" Ustad Isa (Usztad Isza) elképzelése győzött. A mauzóleumról a tornyok nélkül készült diámon egy bájától megfosztott, arányait teljesen elvesztett építmény néz az emberre. És még arra is volt gondjuk a világ összes sarkáról - Perzsián kívül Törökországból, Franciaországból és Olaszországból - verbuvált építészeknek, hogy a minareteket enyhén kifelé döntsék, hogy földrengés esetén ne dőljenek a központi tömbre, a kupolára. Akkor még nem tudtam, hogy a mai Indiában az Usztad előnevet vagy címet a nép, azaz a nép hozzáértő csoportja minden ceremónia nélkül ragasztja az elismertté, népszerűvé vált művészek, elsősorban zenészek nevéhez. A mi "népművészek mestere" elismerésünk felel meg talán ennek a címnek, de nem az államgépezet adományozza, hanem a köztisztelet. A mestert tehát "Isza művész úrnak" hívták.
Az uralkodó elhatározását, hogy mindennél csodásabb emléket állít a tizennegyedik gyermeke szülésébe belehalt feleségnek, igazolja többek között, hogy az intarziákhoz használt drágaköveket a világ minden tájáról hozatta. A türkizt Tibetből, az agátokat Jemenből, a zafírokat Ceylonból, a korallokat Arábiából, a jádet (nefritkő) Kínából, a malachitot Oroszországból. Utal ez széleskörű kereskedelmi kapcsolataira is. A legszebb és leggazdagabb ábrázolások Mumtaz Mahal sírkövét díszítik. Itt főként jaspist, karneolt, achátot, lapis lazulit és kematitot használtak. Van virág-ábrázolás, amelyik 6 cm2-en hatvan alkotórészecskéből áll. Felejthetetlen pompa!
Belépve a kupolaterembe az ember ámulata tovább nő. Nemcsak a méretek jelentősek (a kupola átmérője 18, a magassága 26 m), hanem a mesterien megoldott világítás fényjátékai is. Az épület négy sarkában egy-egy kilenc méter átmérőjű kerek kamra felett márványrácson keresztül szűrődik be a fény. A rácsok felett kis "mogul-kupolák" lebegnek. A kupola középpontjában helyezkedik el Mumtaz Mahal kenotáfiuma, alatta egy szinttel maga a sír. Így menekítik a halottakat a lábbal taposás gyalázatától. Mint említettem, ez a sírkő a leghímesebben díszített része a mauzóleumnak. Arany korláttal volt körülvéve, amit pénzéhes-takarékos fia, Aurangzeb leszereltetett és elszállíttatott. A helyét és szerepét márványból faragott, embermagasságú, leheletfinom rács tölti be. Összehasonlítási alapom nem volt, de nehéz elképzelni, hogy bármi is szebb lehetett volna ezen a helyen, mint ez a rács.
Nem szeretem az adatsorokat, azt hiszem azonban, idekívánkozik néhány adat magáról a mauzóleumról és építéséről. A Tadzs kettős alapon nyugszik: az alapok alapja vörös homokkő Szikriből, erre épült a 95x95 m méretű enyhén sárgás márványból készült alap-terasz, amelynek felső szabad felületei fekete-fehér sakktábla mintát kaptak. A folyó felőli oldalról jó (szépnek nem mondható) kilátás nyílik a folyóra. A kupola csúcsa 74 méterre magasodik a terasz fölé. A minaretek 42 méter magasak. Az építkezés röviddel Mumtaz Mahal 1631-ben bekövetkezett halála után, 1632-ben kezdődött. 20.000 ember 22 évig dolgozott a mauzóleumon, önálló falu épült részükre, amely máig fennmaradt (Tan Guj=Tan Gudzs).

Itt sincs tovább, rövid merengésre lenne szükség és nem hosszú leírásra, ami a könyvemben olvasható az aznap még látott Agra Fortról és Fatehpur Szikriről. Ajánlom ottani magamat!

Helyette inkább ide másolom az első búszúzásom Indiától:

"Eljött a várva várt nap. Átadtam tennivalóimat az egy héttel a tervezettnél előbb kiérkezett váltótársamnak, annak rendje és módja szerint elbúcsúztam a Nagykövetségtől, a Kirendeltségtől, a Vásárigazgatóságtól, búcsút intettem a pavilonnak, eltettem No1 igazolványom, összecsomagoltam és: irány a reptér, irány haza.

Alig vártam, hogy elfoglalhassam a helyem a gépen, türelmetlenül figyeltem, hogyan gördül ki a gép a kifutópályára, pattanásig feszült idegekkel hajszoltam volna a gépet: fel, fel, hagyjuk itt ezt a zűrzavaros, pokoli világot.

A hajtóművek felpörögtek, egy perc, pár másodperc és a farkára ül, emelkedünk, emelkedünk, nincs felhő-áttörés, csak lassan sötétedik az ég, na, hála istennek: pá, India.

Kényelmesen elnyújtóztam, kinyújtottam a lábamat, éreztem, hogy lágyulnak el az izmaim, hogy engednek feszültségükből az idegeim.

Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, mintha hívna vissza ez a színes, pokolian szegény és elviselhetetlenül nyüzsgő, de gyönyörű világ. Kerestem az ablakban Delhit, de már csak elmosódott szürke világ, foltok, csíkok jelentették Indiát, sokak álmát, kevesek kincsét. Nem találtam, de tudtam, viszont fogom látni.

Good-bye, India, örülök, hogy nem eresztesz, vissza fogok térni."

*

India templomai

Elsősorban magammal kellene tisztáznom, mit is akarok az indiai templomokkal?
A templom-építészetet senki sem írta le jobban Baktay Ervinnél. A nagy szakértelem, személyes élmény-sokaság, pontosság mellett művészi átélés vezette. A szigorúan vett építészet mellett a leírásait mindig kiegészítette a vallásokra vonatkozó veretes ismereteivel. Nem lehet szándékom, hogy ezt nála jobban tegyem meg. Rosszabbul meg nem érdemes.
Miért érzem mégis, hogy tartozom Nektek valamivel, amit az indiai templomok váltottak ki belőlem?
Megvan, talán megvan!
Azt a különbséget kellene valahogy - a sértés, lekezelés szándékát messze kerülve - érzékeltetnem, ami az ős-indiai és az Indiában otthont talált vallások koncentrált gyakorlásának színterei és a keresztény templomok között van, éspedig kizárólag arra kihegyezve, hogy miként kommunikálnak bennük az istenekkel? Miben más India népeinek a viszonya az isteneikhez, mint a fehér ember keresztény istentisztelete? 
Így leszűkítve is megoldhatatlannak látszik a feladat!
Tovább kell fókuszálnom, le kell faragnom számomra ismeretlen területeket és a szélsőségeket. És a tévhiteket.
Nincs ismeretem például arról, miként zajlanak a szertartások a párszik (zoroasztrianizmus) tűztemplomaiban, oda ugyanis nem lehet bejutnia idegennek. Nem fogadhatom el jellemzőnek a nagy hindu ünnepek körül tomboló tömeghisztériát. Nem láttam bele a különlegesen szent helyek körül zajló istenimádásba (Puri). Végül nem szabad megtévesztenem magam azzal, hogy a monoteista hinduizmus gyakorlatában több gonosz isten jelenik meg, akikhez nyilván másként viszonyul a hívőinek serege, mint a jó isteneké: félelemmel vegyes hódolattal. Egy ilyen templomot ismertem meg elég jól, a kalkuttai Káli-templomot, ahol még állat-áldozatok bemutatása dívott/dívik. Még ott se jellemző azonban a közvetlenség hiánya!
Mert mi a lényeges különbség? Az indiai hívő nem egy isten-bálványt, a keresztrefeszített Krisztust látja maga előtt, nem egy valakit vagy valamit imád, hanem mindenben, az egész világban, a természetben, az építményekben, a technikában, önmagában és 'felebarátaiban' is ott látja-tudja az istent. Keres magának persze kapaszkodót, emberforma istenséget, állatot, fát, amihez ezt a hitét kötheti, de amikor bemegy egy templomba, akkor nem a lingam-oltár, nem Nandu-bika, de még csak Trimurti se az, akihez fordul, hanem AZ istenhez. És ehhez az istenhez baráti viszony fűzi. Miért merem kimondani ezt az európai agytól idegen gondolatot? Mert az európai (keresztény), ha törekszik is baráti kapcsolatban lenni Jézussal, köti az egyház merev szertartás-rendszere, az örök bűnbocsánatért esedezés, a térdreereszkedett imádság póz... Nem folytatom: az egész hangulat rideg, távolságtartó. Talán ezért vitte haza a paraszt az istenét a kis házioltárára. Az indiai, ha belép a templomba, azonnal az ott lógó kis harangok valamelyikének megszólaltatásával szól az istennek, hogy beszéde van vele. Az éppen ott lévő bálványnak ajándékot nyújt át (a pap útján), majd imára (üdvözlésre) kulcsolt kézzel beszél hozzá, elvégez egy-két formalitást (szenteltvíz, festék a homlokra...), aztán letelepszik egymagában vagy a családjával vagy ismerősökkel és élvezi a templom hangulatát, az isten közelségét. És nem véletlen, hogy nem szűkítettem le a képet a hinduizmusra, mert a hindu gyökerekből eredő valamennyi vallás (egyház) szertartás-rendje, illetve hát annak majdnem teljes hiánya azonos. Különbségek vannak a templomok megformálásában, a bálványokban, de ez a közvetlenség megfigyelhető a buddhizmusban, dzséjnizmusban, sőt a szikizmusban is. Talán csak fokozat-különbségek vannak, leginkább a dzséjn templomokban ámuldoztam azon, hogy a hívők otthont alakítottak ki a templomaikból: rövid isten-kontaktus után letelepszenek a nagyon tiszta (eltérően a hindu templomoktól) márványpadlón és kiraknak valamit színes magokból, csuda tudja már, mi mindenből. Vagy csak csendben, nyugalomban töltik el az áhitat-félórájukat.
Nem véletlen, hogy nem zártam ki az iszlámot, a mecsetekben zajló isten-imádatot se. Más tanítások, más hitvilág, más építészet, idegen hódítók által behurcolt és az elnyomottakra ráerőszakolt világ. És - bár tudom, hogy a forrásvilágban is otthonosabban mozognak a hívők a mecsetekben, mint a keresztények a katedrálisaikban - Indiában meglepő hasonlóságot véltem felfedezni abban a kötetlen mozgásban, otthonos letelepedésben, ami a mecseteket jellemzi.
Lehet, hogy tévedek, köveiteket akkor rám vessétek.

***

 

25 Let Svobodnoj Vengrii

Azt hiszem, hogy pártvezetőségi tagként értesültem először arról, hogy a kormány kikérte a Hungexpo véleményét: jubileumi kiállítást kellene szervezni Moszkvában felszabadulásunk 25. évfordulója tiszteletére (nem kommentálom most a felszabadulást). A pártvezetőség aztán - a gazdasági vezetés kérésére - véleményt is nyilvánított, ami teljes mértékben megegyezett a Kristóf-vonal álláspontjával: teljesen felesleges pénzkidobálás lenne, minden igyekezettel meg kell próbálni elfarolni az ügytől. Úgy tudom, a Hungexpo véleményét a kormány is elfogadta, húzta-vonta magát, amíg csak lehetett. Nem tudom, kik erőltették, lehet, hogy szovjet súgás volt, de inkább azt tartom valószínűnek, hogy a nálunk seggnyalóbb szocialista országok vakarták elő a gondolatot.
Amikor három szocialista ország (tapogatózva írom: Bulgária, Csehszlovákia és Lengyelország)  - egy hónapon belül - bejelentette, hogy tart ilyen kiállítást, nem lehetett tovább kerülgetni a forró kását. A kormány beadta a derekát és utasította a Hungexpót, szervezze meg. Bajok tömege jelentkezett egycsapásra, csak a hirtelen felbukkanókat sorolom: egyéb programokba zavart bele, kapacitást vont el és a legfontosabb, hogy hirtelen időszűke állt be: a döntés valamikor november-decemberben született és április 4. volt a felszabadulás napja. Napokon belül jeleztük a kormánynak, hogy áprilisra már lehetetlen megcsinálni, csak augusztus 20.-ra szabad bejelenteni.
Engem elképesztett a szervezési bravúrok sora. Mintha tapasztalt katonatisztek, frontvonalban hozták volna a döntéseket. Külön stúdió született, 4 oszlopos tagja volt: Komjáth, Varsányi Tomi, Takács Szonya és jómagam. Fővezér, építész, PR-menedzser és szervező. A kormányt a Hungexpo felkérte, hogy nevezzen ki a kiállításért felelős kormánybiztost. Apró Antal kapta a megbízást. Mi kértük, hogy havonta számoltassanak be bennünket az ügyek állásáról. Apró minden minisztériumban kineveztetett felelős szeményt, a külker miniszter pedig a külkereskedelmi vállalatokban neveztetett meg felelősöket. És beindult a gépezet.
Ennyit erről, a továbbiakban csak néhány olyan momentumot írok le, amik számomra jelentette élményt, érdekességet.
 
Hív Komjáth: ki kéne repülnöd Moszkvába, bejelenteni, hogy megrendezzük a kiállítást. Az Összövetségi Kereskedelmi és Ipari Kamarához kell menned, kapsz kormányfelhatalmazást. Azért írtam ki ezt a hosszú nevet, mert akkor és ott ez a szervezet nagyhatalom volt. Több, mint egy minisztérium, abból volt vagy 60. OK, gondolom, nem megoldhatatlan. És tudsz fotózni? Valamennyire igen. Mert le kellene fotózni a pavilont, amiben a többi ország is rendezi a magáét. Kaptam egy szép kormány-papiruszt a nevemmel és adataimmal, amelyben feljogosítanak a bejelentés megtételére a kormány nevében. Bevésődött az agyamba a Kamara enöke, a nagyhatalmon belül nagyhatalom. Felkísérnek hozzá, oroszosan előkelő tágas iroda, süppedő szőnyegek, bőrfotelek, hihetetlenül súlyos függönyök. Előlép egy majdnem óriás, szikár, komor arcú, elfogadhatóan öltözött, merev mozgású férfiú. A szemüvege mint Molotové. Átveszi az okmányt, csak rápillant (ahogy hatalmaságokhoz illik), átadja a sameszének és érdeklődik a részletek iránt. Igen, a pavilont fotózhatom, menjek vissza másnap és meglesz a tudomásulvétel és az engedély a VDNH (Vystavka Dostizhenij Narodnogo Hozjajstva) X pavilonjának fotózására. A kocka el volt vetve.
 
Életemben ekkor voltam a legnagyobb ember. Hamar kiderült: olyan tempóban kellett dolgoznunk, hogy nem futotta jegyzetek készítésére, lényeges dolgok tömege is csak négyünk agyában rögzítődött. A vezérkar kimondta, hogy a négyesfogat tagjai közül kettőnél több nem repülhet egyszerre. Első hallásra meghökkentő volt, de el kellett fogadni. Ha egyszerre történt volna valami baj négyünkkel, teljesen új gárda képtelen lett volna rekonstruálni a tudnivalókat.
 
Életem első 'nyugati' menedzserével is Moszkvában ismerkedtem meg. Oganeszjan elvtárs főosztályvezetői rangban dolgozott a Kamarában és őt jelölték ki a kiállításunk felelősévé. Több mint nagyszerű ember volt, mindig a rendelkezésünkre állt, amikor elakadtunk és úgy intézkedett, amit a szovjet valóság akadozó gépezetében eladdig nem láttam-hallottam. Meghallgatta a kérést, néha váltott pár szót az illetékes emberével, aztán fogta a telefont és intézkedett. Kultúráltan, nyugodtan, soha nem használt kemény hangot. És mindig megoldódott a csomó. Mivel vált még emlékezetessé számomra? Meghívott minket ebédre, a Jereván étterembe. A nevéből tudható, hogy örmény! Örömmel elfogadtuk, aztán kaptunk értesítést, hogy aznap délután jön ki Apró, szemrevételezni a munkák állását: Elmondtuk a gondot Oganeszjannak, nem tudott változtatni az időponton. Megszerveztük, hogy a követség szóljon oda az étterembe, amikor ismertté válik a látogatás időpontja. A desszertnél tartottunk, amikor szóltak, hoygy elindult (!) a konvoj. Szemrebbenés nélkül engedett el minket, sikerült Apró előtt visszaérni. De nem is emiatt akartam foglalkozni az ebéddel. Letelepedtünk a gazdagon díszített asztalhoz és Oganeszjan tartott egy rövid ismertetés arról, hogy ők, az örmények kézzel esznek. Ősi hagyomány, meg az evőeszközöket más mossa el, a kezét mindenki maga. Nézzük el neki, hogy kézzel fog enni. És nagyon kellemes módon fogyasztott el mindent úgy, hogy csak a lepényszerű kenyeret használta segédeszközül. Sok zöldség kínálta magát vázából, például tárkony. De az egész ebéd kiváló volt, mint általában a Szovjetunió déli köztársaságaiban, az örményen kívül a grúz, üzbég, kazah konyha is kiváló.
Valamelyik kiállítási tárgy, egy nagy és nehéz dög nem érkezett meg időre, helyesebben szólva rettenetesen késett. Üldöztem a szállítmányozóknál, nyugtatgattak, aztán feltették a kezüket. Ellenőriztettem otthon, igazolták, hogy határt lépett. Rohantam Oganeszjanhoz. Perceken belül elindult a kutatás a teljes Csap-Moszkva vonalon és készenlétbe helyeztek egy katonai helikoptert, hogy amint előkerül, azonnal repítsék a VDNH-ra. Az utóbbira nem került sor, mert az egyik moszkvai teherpályaudvaron, félretolva találták meg, onnan síneken is időben be tudták hozni.
A helyi segéderők ötnapos munkahétben dolgoztak. A nyitás előtti hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy szombatonként is szükség lenne rájuk. Munkavezetői szinten csak legyintettek: náluk ez annyira szigorú rend, hogy nincs az a túlórapénz, amiért hajlandók lennének szombaton is felvenni az ásót-lapátot. Ekkor láttam Oganeszjant először izzadni. Látszott rajta, hogy nem szívesen lát neki a feladat megoldásának. Sikerült neki, de nem sok örömünket leltük a szombatonként végzett munkájukban. Leninnek még sikerültek a kommunista szombatok, 1970-re ez a készség már régen elpárolgott.
 
Érdekes módon nagyon mély nyomot hagyott a lelkemben az építőgárda sztrájkja. A Nagy Szovjetunióban a szállásfoglalás úgy ment, hogy a Kamara a szállodaelosztó központ vagy akármi útján foglalt szobát mindenkinek. Meg kellett adni első lépésben - ha jól emlékszem - három kategória létszámát: vezetők, középosztály vagy ilyesmi és melósok. Ezt követően megadták a szállodákat. Vezetők: Rosszija (Rossia), a hatalmas, 4000 ágyas komplexum a Kreml (és KGB) szomszédságában, talán az 1917 óta első modern, nyugatiak (finnek!) által berendezett szálloda; melósok: a VDNH környékén, durván annak létesítése korában a belföldi tömegturizmus kielégítésére épült szállodák, 3-4 szintes lakótömböknek néztek ki. A harmadik kategória helyére most nem is emlékszem, meg nem is lényeges. Második lépésben kellett megadni a neveket... Megérkezik az első másfélszázas melós-csapat, elhelyezik őket. Másnap reggel találkozó munkakezdésre a pavilonban. Megjelennek az emberek teljes útifelszerelésben, bőröndöstül, mindenestül. Állok velük szemben, odajön hozzám a vezetőjük (egyike a későbbi Munka Érdemrendeseknek) és súgva mondja, hogy nem akarják felvenni a munkát a szállodák pocsék volta miatt. Ők is a Rossiát követelik (mert a vezetőjük is oda lett beosztva). Szentséges Atyaúristen! - gondolom magamban, hol élnek ezek az emberek? Azt hiszik, ebben a szuper-szállodahiány mizériában bármit is lehet tenni? Hiszen azért a nagyhatalom Kamara intézte, mert az tudott egyáltalán ilyen tömegnek az esemény rendkívüli politikai súlya miatt szállást biztosítani. Mondom a vezetőnek: akármit ígérnék most, nem tudnám megvalósítani, mit lehet kitalálni, hogy megnyugodjanak? Legalább azt, hogy eljársz..., meg... talán mondd azt, hogy aki akar, amint visszakapjuk az útleveleket (beszállásoláskor KGB-ellenőrzésre a szállóban fogták akkoriban és még soká), megkapja és mehet haza. - felelte. Erős, nagyon erős zsarolás, ha ezt megtesszük velük, komoly retorziók érhetik őket otthon. - gondolom magamban, de időt kell nyernem. És a hozzájuk intézett rövid 'szózatom' alatt is folyamatosan gondolkodva középutas egyveleget adok elő. Először megpróbálom megmagyarázni, hogy miként zajlott ez a szobafoglalás, hogy a kategóriákat és a szállodákat se mi, hanem a (Nagy Munkás-Paraszt Hatalom) szovjet Kamara alkotta, válogatta, hogy én/mi tehetetlenek vagyunk, amit tenni tudok, az az, hogy állítsanak össze panasz-listát, lehetőleg szobaszámokkal és a Kamara képviselőjével és a vezetőjükkel együtt végigjárunk minden szobát, ha tényleg  emberi méltóságon aluli dolgokkal találkozunk, azon segítünk, szobát cseréltetünk. Aki azonban most nem veszi fel a munkát, vagy az eljárás után se kíván maradni, azt hazaengedjük. Vörös lehetett a képem, én szégyelltem magam. Mert a rendszer nem volt szégyenlős. Nyugodt lelkiismerettel alkalmazta a kasztrendszert. Amit ígértem, teljesítettem, voltak tényleg gondok, de az akkori szovjet viszonyokhoz képest kielégítő szálláshelyek voltak. Az nyugtatta meg végleg a csúcsidőben több mint 700 embert, hogy süthettek, főzhettek, amit komolyabb szállodában nem tehettek volna meg.
 
Sok melóval szép kiállítás született. Mindössze 16000 m2. És eljött a megnyitó napja. Illetve már előző nap csak néhányan tartózkodhattunk a pavilonban, különleges belépőket kaptunk. A pavilonnak ugyanis minden egérlyukát ellenőrizték, hadseregnyi detektoros emberke járt-kelt, vizsgálódott. Akkor nagyon meglepett, mert nálunk azért ez valamivel egyszerűbben zajlott, azóta megértem. A nyitás koreográfiája körül váratlan zűr támadt. Nem a mi dolgunk volt, a kormány előre küldött egy protokoll-pasit, akinek ez volt a dolga: megbeszélni a két kormány képviselőinek bevonulásától kezdve a szalagvágáson keresztül a nyitás minden mozzanatát. Nekünk is ott kellett lennünk, mert a pavilon bemutatása a szalagvágás után a mi dolgunk volt. Megérkezik Fock vagy tíz miniszterrel, Koszigin (Kosygin = Kászűgin) kábé ugyanannyival. Kérdi Fock a hozzá legközelebb álló embertől: akkor ki vágja át a szalagot, ki mondja ki, hogy ezennel megnyitom a jubileumi kiállítást, hogyan hangzanak el a himnuszok? Néma csend, aztán valami makogás. Fock majdnem kiabálva: hol van XY elvtárs? 3-4 perc, mire elővakarják. Nem tudja. Fock izzó haraggal, sziszegve: mi a francot csinált egy hétig, ezért küldtük ki?! Valakinek be kellett lépnie és tisztáznia a szovjet protokoll-főnökkel a koreográfiát. Minden más stimmelt, de ez a vérfagyasztó felelőtlenség feledhetetlen maradt.
 
Apró ebédet adott a pavilon éttermében. Két dolog akadt fenn a memória-hálómon. A tiszteletünkre adott kormány-ebédet a kiállítás finanszírozta. Az akkori külker miniszter (Szabó?) Komjáth mellett ült és vette a fáradságot, hogy kérdőre vonja: miként lehetséges, hogy szakállas is tagja a stábnak? (Háromszor tették szóvá kommunista-gyanús egyedek, hogy Marx, Engels, Lenin, Castro, Guevara, Ho Shi Min szőrzetét én is merészelem viselni. Ez előtt a Technika Külker Vállalat folyosóján botlott belém egy tábornok és jelentette ki a vadbarom vezérnek, hogy nem teszi be többé ide a lábát, amíg szakállas dolgozik a cégnél; és utána a Kievi akármi kiállításon az általunk adott vacsoráról távozó egyik ukrán miniszter jegyezte meg barátságosan, hogy a szakállamat jobb lenne levágni. Ő legalább egyenest a szemembe mondta, a két magyar a hátam mögött mószerolt. Hm?)
 
Nagy esemény volt, politikailag is annak tartották, számomra különleges élményt jelentett: meglátogatta a kiállítást a zagorszki Teológiai Akadéma teljes vezérkara. Az is lehet, hogy a moszkvai pátriárkát is képviselte valaki közülük. Az ősi orosz filmekből, ikonokról kilépett alakok jelentek meg: talár, hosszú szakáll. Nem emlékszem, milyen fejfedőt hordtak, de az is igazi pópa-kellék volt. A hosszú és általános érdeklődést keltő sétájukat még hosszabb ebéd követte. Ezen az eseményen tolmácskodnom kellett, nem volt könnyű feladat a pohárköszöntők, isten-áldások sorát és az egyházuk, oktatásuk iránti alapos érdeklődéseket átültetni a másik nyelvre. Aranyosak voltak. Ettek-ittak mint akárki más orosz, mondhatnám úgy is, hogy vedelték a felszolgált finom magyar italokat. Meghívtak minket viszontlátogatásra Zagorszkba. Azt hittem, kötelességszerűen tették, de a diplomáciai csatornák megerősítették az ügy komolyságát és Komjáth vezérletével eleget tettünk a meghívásnak. A pompa, amivel fogadtak bennünket, lenyűgöző volt. Futtában bemutatták a fontosabb létesítményeket, dereng valami a könyvtárukról is. Az ebédnél aztán túltettek rajtunk. Rogyásig rakott, igazi orosz vendégszeretetet tükröző asztal körül foglaltunk helyet. Hamar kiderült, hogy a kiállításon türtőztették magukat. Itt, otthon annyi ital csúszott le a főpapok torkán, hogy majnem lehetetlen volt lépést tartani velük. Nem cikizni akarom őket! Az adott kultúra szokásrendjét követték csupán, végig megmaradtak komoly, méltóságteljes főpapoknak.
 
Nem kisebb érdeklődést váltottak ki az űrhajósok. Mi, magyarok is tolongtunk körülöttük, a kiállítás látogatói is látni akarták őket és a sajtó is ott volt a nyomukban. Nehéz megfogalmazni, mivel fogták meg az embereket. Egy dolog látni őket szkafanderben a fellövés körüli pillanatokban, sportos öltözékben az űrkabinban, díszegyenruhában az ünneplések során és más volt emberközelben látni őket. Egyenruhában jelentek meg, számtalan kitüntetéssel, magas rangjelzésekkel, de a viselkedésük nélkülözött minden manírt. Nagyon képzett műszaki emberként elsősorban a műszaki termékek érdekelték őket, váratlanul sokat kérdeztek. Irigyeltem őket: az én áhított világomban éltek, a legmagasabbszintű technika világában mozogtak és felülről láthatták ezt a golyóbist (a jelzőim ezúttal lenyelem).

***

Hungexpo után: Csecsnya

(magyarul és benne angolul: http://www.amrita-it.com/exussr/Chechnya/Chechnya.htm)

 
Zaklatott életem egyik nagy adománya Csecsnya. Ennek a kis országnak kis népe ugyanis iskolapéldája annak, hogy alázhat meg a végtelenségig, hogy taposhat a sárba egy kis népet egy aljas hatalom. Néhány kiemeléssel élek csupán az általam írottakból:
 
Az orosz állami terror rémtetteit nem kívánom itt részletezni, a lényeget már megírtam "A garasországi neokapitalizmus természetrajza" című írásom 'A terror megítélése' mellékletében. Amit azóta láttam (Internet, TV) és hallottam a kis nép ellen elkövetett aljasságokról, az  égbekiáltó bűn. Az állami terror bűne. A II. világháború előtti években egymillió körülire tett népességből mára 600.000 maradt az országban (részben elmenekültek onnan, ezért fogalmazok így). Iszonyú! Feledhetetlen aljasság kívülről nézve is, mit éreznek a csecsenek?

Egy adatsor, mindennél világosabb képet nyújt:

Ez terror története pokoli torony, megállíthatatlan spirál-torony, nő az égig! Szerintem a kiváltó okok oldaláról kell a megoldás felé közelíteni, mert megdönthetetlen, rettenetes túlerőben lévő fekete hatalmak, terror-gépezetek (USA, Oroszország, Izrael) gyarmatosítanak, fokozzák az elnyomást és az elnyomottaknak nem igen van más fegyverük, mint a megfélemlítés. Az elmebeteg állatok se zárhatók ki addig, amíg a népek, vallások, akik és amik a prés áldozatai, levegőhöz nem jutnak, meg nem békülnek. AZ EGÉSZ VILÁGRENDET KELL MEGREFORMÁLNI és azt csak észretért nagyhatalmakkal lehet. 

*

És két személyes élmény, röviden:

A függetlenség kikiáltása után számomra azonnal nem változott semmi. Hívtak a tárgyalásaim folytatására, készültem az útra. Bementem a Szovjetunió és akármilyen szocialista országok főosztályvezetőjéhez, aki Indiában - mint a delhi kereskedelmi tanácsos helyettese - főnököm volt és szóba kerültek a csecsnyai események. Mondtam, hogy éppen megyek. Megkérdezte, ha kapok felhatalmazást, felvenném-e a kapcsolatot a miniszterelnökkel és próbálnék-e puhatolózni, mit szólnának a hivatalos kapcsolatfelvételhez (elismeréshez). Indiai gyakorlatommal a hátam mögött 1x1-nek tűnt a kérés. A meghatalmazás - ha jól emlékszem - 'csak' a külkereskedelmi miniszter aláírásával született meg, de a szöveg tágabb értelmezést tartalmazott. A kereskedelmi kapcsolatom mindenkit ismert, pillanatok alatt megszervezte a találkozót. India olyan tekintetben is jó előjátéknak bizonyult, hogy nem rettentem meg a miniszterelnöki hivatal körüli viszonyoktól: fel-alá rohangászó hivatalnokok, ricsaj, fegyveresek. Nyugodtan besétáltunk az előszobába és rövid várakozás után fogadott a negyvenesnek kinéző, értelmes arcú, kemény felépítésű férfi. Talán 20 percig tartott az interjú, az önmagát függetlenné nyilvánított ország kormányfője józannak bizonyult. Amellett, hogy örömét fejezte ki, a lépést "kellő időpontra" halasztandónak tartotta. Neki volt igaza, letaposták őket, mint a leprás békát. Megkímélte országunkat egy elsietett lépés esetleges kellemetlen következményeitől.

Megesett, hogy a partnerünk valahol egy tárgyalást követően otthagyott bennünket azzal, hogy félórán belül jön és visszavisz minket a szállodába. Eltelt a fél, majd az egy óra, meguntuk. Meghagytuk, hogy hazamegyünk magunk és elindultunk a szálloda felé. Hosszúnak találtuk a menetelést, leintettünk egy kocsit (szovjet rendszer, a leintett autó, főként ha állami, taxi-díjszabás körüli áron teljesíti a kérést), mondtuk, hová igyekszünk. Alig indult el velünk, érdeklődött kik vagyunk, mik vagyunk? Húztam a nyakam, de mondtam, hogy magyarok. Á, mondja, harcoltam ellenetek a háborúban, bátor, jó katonák voltatok!
Tíz perccel a szállóba érkezés után magából kifordulva beesett a partnerünk: többet ilyet ne tegyünk vele, veszélyes! Mi még nem, ő már tudhatta, hogy készülnek túszejtésekre.

***
 
Akartam még valamit írni a Nagy Magyar Észről, foglalkozni az általam ismert Hungexpo-vezérigazgatókkal (meg egy-két fafejjel), de nincs semmi értelme. Voltak rosszabbak is az országban. És szembe akartam állítani velük, az akkori világgal a kapitalizmus szélhámos erőit, a hatalmas átverő erőt, ami mozgatja ezt a világot. Ennek sincs semmi értelme. Egyszerűbb elfogadni, hogy ez a kapitalizmus legfőbb hajtóereje.
 
*
 
Néhány őszinte mondat arról, miért vágytam el mégis a Hungexpotól. A mégis fontos: emberileg életem legjobb munkahelyi környezetében éltem, nem ragozom. Világutazó voltam. Csodák sorával ismerkedtem meg. Mégse találtam/találtuk a helyem. Félév-év alatt kiderült, hogy a műszaki agyamra az égvilágon semmi szükség. Én talán hamarabb rájöttem, mint a főnökeim, hogy legalább két szempontból nem igazán vagyok rátermett arra, amire az adott helyen szükség van:
- Az orosz tudásom (tudom) remek volt, angolul még épphogy pötyögtem, de oroszul se voltam igazán jó tolmács. Lehet, hogy megfejthető a kérdés, nekem nem sikerült. Nem tudom úgy átereszteni a tolmácsolandó szöveget a füleimen, hogy az agyam ne kövesse mélyebben a tartalmat, mint ami az egyszerű áttételhez elegendő. Lelassul az ember, megengedhetetlen. Pedig nagyon sűrűn kellett tolmács-szerepet vállalni.
- Irtózatosan utáltam (előtte is, azóta is) szerepelni, nem tudtam igazi PR emberré válni.
A főnökeim rendesek voltak, nem érzékeltették velem, hogy nem találjuk a helyem. A kitáncolási folyamat emberileg elfogadható mozzanata volt, hogy áthelyeztek a közgazdasági főosztályra osztályvezetőnek. Ezzel csak két gond volt: vadbarom volt a főosztályvezető, elviselhetetlen vadbarom és minden volt ott, csak komoly közgazdasági munka nem.
Keresnem kellett a távozás lehetőségét.
 
***
 
Zárszó, Garasország, 2007-2008 tele: eddig 80 ember pusztult el fagyhalállal. Többségben hajléktalanok, de volt köztük fűteni nem tudó kisember!

***

Ráadás: Kihívás (Challenge)

Ebédidő, vagy ha úgy tetszik, le kell ülni, kilihegni a három óra síelést. Belibegek a kis Hütte elé Hauser Kibling-on, csatolom le a talpakat, odaüget hozzám egy szép, nagydarab német juhász, kutya képében, mezőgazdász barátom később becsmérli: keverék, nem hegyezi a fülét. Erőteljesen, a szemembe nézve ugat párat és néz rám kíváncsi szemekkel. Kérdem az odalépő gazdi-asszonyt, nem szeret a kutyája? Nem ért angolul, én németül. Annyit kihámozok a válaszából, hogy a kutya nem haragszik, csak szereti a havat. Akkor még nem esett le, miről szól a dolog. Megettem az Oma's Suppe-t, engedem ki az izzadság-felhőket a galléromon, amikor látom, hogy kijön az egyik pincér-fiú, gyúr egy testes hólabdát és felhajítja a szemközti rézsűre, jó magasra. A kutya pár hatalmas ugrással fent terem és kapirgál, vadászként keresi a neki vetett jószágot.
Na, leesett! Velem is azért incselkedett, hogy dobjak neki hólabdát. Komm! - mondom a kutyának, gyúrok egy hógolyót és feldobom én is, nekem fele magasságra sikerül. Ugrik kettőt, aztán visszasompolyog. OK, lássuk újra! Megint csak fele magasság sikeredik. Most már csak egyet ugrik a juhász, komolytalan dolog, sugározza minden porcikája.
Kijön újra a pincér-fiú és dob egy méretest, kutya-barátunk mint a villám terem ott, az 5-6 méteres hófal tetején.
Hoppá, megfejtődött életem egyik nagy rejtélye. Én is csak olyan vagyok mint ez a kutya, nem érdekelnek a komolytalan feladatok, csúcsra szeretek járni. Ha kutya lennék, ugranék a magasra dobott kedvenc után, így csak addig síelek, amíg nem érem el a 'kilehelem a lelkem' fáradtság-szintet.
Lehetnek kutyának, embernek azonos génjei?
(2008.01.31)

Kihívás (Challenge) - 2, avagy megfújják a harci kürtöt

Obertaurnben újra győzködnöm kellett, miért is olyan fontos számomra, hogy az elsők között legyek fent valamelyik sípálya tetején? Magyaráztam, hogy akkor tükör a pályák felülete, attól másfél-két órahosszat lehet igazán élvezni a lesiklást, akkor kevésbé veszélyes az egész: kevesebb a nép, nincsenek buckák, amik megdobhatják az embert. Hümmögés.
Az egyik reggel kinézek az ablakon, látom a hegycsúcson tükröződni a felkelő Nap sugarait és megértettem, mi az igazi ok? Bizseregni kezdett bennem valami, a látvány mint mágnes vonzott, a  lábam mozgása azonnal fürgébb lett. Megfújták a harci kürtöt, menni kell. Kell! Ilyen egyszerű, emberek, ne kérdezzétek többé, miért? Kérditek a harci paripától, miért kapál a patájával, miért fúj lángot, amint elharsan a riadó kürtszava?
(08.02.26)