HALMOS ANTAL

                       BOMBAY

V. A munka

A hosszú bevezetés messze átfedi azt az időpontot, amikor be kellett kapcsolódnom a munkába. Rögtön kifejtem azt is, hogy életem nagy szerencsétlensége: egy életen át olyan munkám volt, amit kivételes esetben élveztem, valamivel többet “elviseltem”, de többnyire úgy végeztem, mint a rab a kényszermunkát. Repülőmérnöki diplomára akkor tettem szert a szocialista Magyarországon, amikor a repüléssel kapcsolatban megállt az élet az országban, őrült akarók és zsenik próbálkoztak a lehetetlennel, kutatással, gyártással, de az ország legnagyobb repülős koponyája és egyik legszerényebb tudósa, Rubik Ernő bácsi is végül a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban kötött ki, ahol felügyeleti munkát végzett, azaz gyakorlatilag adminisztrált egy íróasztal mögött ülve. Szívemet facsarta a sajnálat és agyamat emésztette a méreg, ahányszor találkoztam vele: milyen pokoli kin lehet számára ez a sablon-munka és milyen veszteség az ország számára, hogy ebbe kényszerült/kényszerítették. Mivel a kalauz-egyenruhát is utáltam, nemhogy a katonait, ezért a honvédség mint lehetőség meg se fordult az agyamban, a MALÉV pedig dugig volt 56 után leszerelt hadmérnökökkel, így nem maradt más lehetőség a szakmában, mint a mezőgazdasági repülés. Az pedig egy-másfél év alatt rutinmunkává vált, meguntam és elkezdtem vándorlásaimat: amint egy munkahelyről kiderült, hogy sok érdekeset nem tartogat számomra vagy a főnököm nem okosabb nálam, otthagytam és próbálkoztam mással.

A külkereskedelembe ismerős hívott. A rutinmunka ott sem érdekelt, még osztályvezetői szinten sem, ahol valami kis elemző és irányító munka is fűszerezte a mindennapos sablont. Így nagy örömmel és várakozással készültem Indiába: talán ez a kereskedelmi-diplomáciai, terepelőkészítő, elemző-tanácsadó munka jobban ki fogja elégíteni érdeklődésemet.

Részben így is volt. Tényleg volt a munkának olyan apró hányada, ami alapos odafigyelést, ismereteket, kapcsolatokat igényelt, amin érdemes volt fáradozni. Bár mint derült égből a villámcsapás ért a már említett megbízás, hogy a pénzügyi vonatkozásokra kihegyezett gazdasági elemzéseket készítsek Indiáról és teljesen felkészületlennek éreztem magam erre a feladatra, ezek annyira jól sikerültek, hogy menetrendszerűen kaptam értük a KKM dicsérő leveleit. Ezeket biztosan olvasták, használták, nem érezte kidobott energiának az ember a ráfordított időt, agyat. A harmadik évben aztán “hozzám vágtak” egy újabb feladatot, amit Delhiben valaki, majd bombayi elődöm nem készített el: “A technológia-import szerepe Indiában”. Szokásos szívósságommal összegyűjtöttem egy halom irodalmat és vagy három hét alatt – a napi munkától ellopott időben – lediktáltam a tanulmányt, ami jó 120 oldalra sikerült. Főnököm elolvasta (már nem dolgoztam hiába) és tett néhány, nem nagy közgazdasági tudásra utaló megjegyzést. Nem, illetve nagy gyürkőzés után hagyta benne az “erőforrás” terminust, egyszerűen nem értette, eszik-e vagy isszák. Meglepő volt, mert józan paraszti eszével általában jól elemzett, beváló meglátásai voltak. Delhibe küldtük, majd onnan haza. Ekkor már voltak kételyeim, végigolvassa-e valaki, gondoltam, a hatvanadik oldal körül beleírom: “aki idáig elolvasta, jutalomban részesítem”. Kiderült, jobb volt nem tennem, mert legalább ketten tisztességesen átnézték, még javasolták is, hogy rövidített változatban jelentessem meg a Közgazdasági Szemlében (meg is történt).

A munkaidőm, illetve energiám 80%-át azonban pokolian unalmas és felesleges munkával fogyasztottam: “delegációk” útjának előkészítésével, amikor a delegációk háromnegyede és a maradék negyedben a delegátusok háromnegyede “jutalomutazásra” érkezett Indiába, csak az érdekelte, mit “érdemes” vásárolni, magyarul, mit lehet jól értékesíteni otthon; tanácsokat kérésre adással olyanoknak, akiket aztán nem a tanács érdekelt, hanem a partnertől kapható ajándék vagy százalék; elrontott ügyek helyrehozatalával; utazók fogadásával az elhanyagolt, agyonzsúfolt, gőzölgő repülőtéren és a legtöbb esetben az utazók melletti tolmácskodással. Felüdülés volt az olyan utazó, akiért elég volt kocsit küldeni, akinek nem kellett tolmácskodni, aki önállóan el tudta a feladatát látni. Már az is, ha a bevásárláson kívül a látnivalók is érdekelték.

Ezt a munkát nem lehetett, sőt nem szabadott “lelkiismeretesen” végezni. Csak maga alatt vágta a fát az ember, ha figyelmesen segített egyes rutin-utazóknak. Leadja az egyik utazó az utolsó pillanatban megkötött importszerződést (a teljesítés figyelemmel kísérése is feladataim közé tartozott), meglepetve látom, hogy dollárban történt a kötés, nem klíring-rúpiában, amiről a tárgyalások folytak és a vevő (magyar) oldalon nem a magyar vállalat, hanem egy bécsi magyar érdekeltség szerepel. Kérdem, miért? Kihasználtuk, hogy a dollár-exportra nagyobb a szubvenció. – volt a válasz. Másnap megnézem jobban a szerződést, kiderül, hogy a szubvenciókülönbség messze nincs kihasználva, az üzlet csak a szubvenciókülönbözet töredékeivel jobb, mintha rúpiában kötötték volna. Friss fiú voltam még, kérdem a főnököm, mi a véleménye? “Megőrültél? A nyakunkat akarod törni, hogy ilyennel foglalkozol?” – kérdezte. Meglepetésemben szóhoz se jutottam. Kis gondolkodás után a főnök: “Hát, ha már tudomásomra hoztad, jelentsd (!) a cégnek, szerződés-felülvizsgálatot kérve”. Ezzel az én hátam mögött is elégett a visszavonulás hídja. Telexeztem a cégnek és hónapokra pokollá vált az életem. A cég udvarias telexben felkért, hogy kössek új szerződést a szubvenciókülönbözet teljes kihasználásával, az utazó goromba hangnemben közölte ugyanezt, hangsúlyozva, hogy ragaszkodnak a kipróbált indiai partnerhez. Az indiai exportőr berohant az irodába és fenyegetőzött, amíg komolyan nem figyelmeztettem, hogy megszakíttatok vele minden kapcsolatot. Új szerződést természetesen képtelenség volt kötni, minden maradt a régiben. Rövidesen az is világossá vált előttem, hogy az exportőrt nem tudtam volna kizáratni, túlságosan is régóta és szinte az összes szocialista országgal dolgozott, tudta az “érdekeltté tétel” minden csínját-bínját: a legjobb szállodákban laktak az utazói, pompázatos vacsorákat, fogadásokat adott tiszteletükre, gyakorlatilag teljes ellátást nyújtott, a “személyes érdekű” bevásárlásoknál mindig jelen volt a fizetéseket teljesítő kísérő (ezek az utazók nem is kértek segítséget a bevásárlásokhoz!). Eleinte furcsálltam, majd tökéletesen megértettem, hogy a vásárlások elsősorban régiségek és drágakövek beszerzésére irányultak és hogy ezek a rutinutazók szinte kivétel nélkül Bécsen keresztül tértek haza, eltöltve ott egy-két napot. Tökéletesen működött a maffia. A nyaktörés veszélye a disznóságokba belelátó és azokba be nem lépő tisztességes emberek számára nem tréfa volt.

Szokásos nyári beszámoltatásaim, jelentéstételeim alkalmával nagyon óvatosan fogalmazva, de el-elpötyögtem olyan észrevételeket, hogy a “bevásárló delegációk” (így hívták, véletlenül vagy tudatosan néven nevezve az importdelegációk valódi célját) túlságosan nagyok, kezelhetetlenek (nem mondtam, hogy megmosolyogják őket) és hogy megjelenésük általában a legrosszabb időpontban történik, amikor “piacra lépésük” legjelentősebb eredménye az árfelhajtás. Mindig leintették az ilyen jellegű észrevételeimet. “Ne foglalkozzon vele” – volt az egyszerű és tömör figyelmeztetés. Ez volt a “juttatások” egyik elfogadott és talán legkevésbé feltűnő módja. Ma is az maradt – ha nem is import-, hanem egyéb delegációk formájában – az állami (költségvetési) intézményeknél.

Nem is foglalkozom részletesebben a kinti munkámmal, esetleg csak kisebb kitérők formájában. Inkább arra használom fel tapasztalataimat, hogy az emberekről meséljek. Azokról a kapcsolataimról, akik megmaradtak emlékezetemben. Akikről pozitív emlékek rögződtek, azokat becsületes nevükön nevezem, remélem megbocsátják, ha esetleg kezükbe kerülnek ezek az oldalak, hogy nem kértem hozzájárulásukat. Akivel kapcsolatban a legkisebb negatív megjegyzést is teszem, kezdőbetűket használok és nem feltétlenül a valódit. Előfordul, hogy a név egyáltalán nem jut eszembe, a teljes névtelenség tehát csak ennek tudható be.

V.1. Partnerek és étkezések, szállodák és éttermek

Eredeti tervemmel ellentétben, hogy a bombayi kapcsolataimmal a most következő pontban egy csokorban foglalkozom, most, ahogy hozzálátok, elvetettem: túlságosan egyhangúvá válhatna. Megpróbálom a mese mozaikkockáivá tenni őket. Ha sikerül, élvezetesebbé válhat írásom, ha nem, visszatérek eredeti elképzelésemhez.

Miért, miért nem, elsőként Ajmera (Adzsméra) úr alakja ködlik fel emlékezetemben. Üzleti szempontból nem tartozott a fontos kapcsolatok közé, a magyar csapágyexport kizárólagos képviselőjeként azonban sűrűn megfordult a Kirendeltségen. Az indiaiak között szokatlanul magas, szikár termetével érdekes figura volt. Az ortodoxabb hinduk körébe tartozott, bár nem volt teljesen merev a hagyományok őrzésében és az étkezési szokásokat tekintve sem. Maga ugyan vegetáriánus volt, de emlékezetem szerint halat és tojást fogyasztott. Többnyire panaszkodni járt be hozzám, messziről lobogtatva valami Magyarországról érkezett papírt és aztán megkért, közvetítsek, mert angolul úgy látszik nem értik meg őt. Egy alkalommal különösen dühösen toppant be: telexet kapott, amelyben egy 3 dollár körüli követelés átutalását sürgették otthonról. Rég elismertem, mondta, de javasoltam, hogy a következő nagyobb számlával együtt rendezzük, mert drágább a bankköltség, mint a követelés. Erre ezek az ostoba telexükre többet költenek, mint amennyivel tartozom nekik. Józan kereskedő elfogadja a javaslatom vagy leírja és nem költ feleslegesen. – bosszankodott. Igaza volt, csitítgattam.

Ha komolyabb témát akart megrágni, az importszabályozásban vagy adórendszerben beállott változásoknak az üzletre gyakorolt hatását ismertetni, meghívott reggelizni a Tadzs Mahal szálló reggeliző-éttermébe, kávézójába (bár eszembe jutna a neve), ami mindig kellemes epizódot jelentett: egyrészt Ajmera úr ilyenkor általában jókedvűen érkezett, mesélt valamit a családjáról, tréfálkozva bosszankodott azon, hogy még mindig nincs gyerekünk (“Na de Mr. Halmos, lndiából nem lehet gyerek nélkül távozni, és egyébként is, mi lesz az utódlással?”), szidta a saját politikusaikat, hogy milyen marhasággal nehezítik megint a kereskedők életét. Másrészt a Tadzs Mahal-t nagyon szerettük Mártival.

A Tadzs Mahalt a szállodaiparosok valamelyik világfóruma, egy folyóirat, amelyik a világ szállodáit évente rangsorolta, akkoriban évekig a világ tíz legjobb szállodája között tartotta számon. Szép volt, két épülettömbje közül a “régi” Tadzsot valamikor a századforduló körül építették, az újat a hatvanas években, de annak ellenére, hogy a régi tömb átriumos, belül körfolyosós rendszerű alacsony épület, az új pedig huszonemeletes modern toronyépület, mindkettő magában (elsősorban belül) hordozza az indiai díszítőművészet, belsőépítészet ragyogó pompáját. Amint belép a vendég vagy látogató az új épület halljába, egy másodpercre biztos megáll, levegőt vesz, hogy magába szívja, megeméssze az eléje tárulkozó nagyszerű látványt: tiszta fehér márvány minden, a falak burkolata, a padló, a recepció pultja. Ezt a sugárzó szépséget csak hangsúlyozzák a padló nagyrészét borító vastag vörös alaptónusú szőnyeg, az arany alapon vörös kárpitozású karszékek, kanapék, az aranyszínű falicsillárok és állólámpák, és a jobboldali, csak a kávézó bejáratával megtört hatalmas falfelületen kialakított, növényi motívumokkal, pávadíszekkel körülölelt falikút.

A homlokzat csupaüveg fala és a teljes bejárati front fölé nyúló arany-üveg esőtető növelik a fényhatást és a káprázatot, ha az ember a hallból visszanéz, kitekint.

De nem a szépség az egyetlen vonzerő. A Tadzs a nagyon vendégszerető országban is kitűnik vendégszeretetével. Halk itt minden kiejtett szó, udvarias mosoly fogad minden tekintetet, minden kérdést, ha étterembe lép az ember, vagy a nyitott ajtóban álló díszes egyenruhás londiner mély meghajlása köszönti vagy elegáns host, mélytónusú benáreszi szárit viselő hostess fogadja, kíséri asztalhoz és tolja alája a széket. Amikor igen szép hostess tette ezt először velem, teljesen zavarba jöttem, majdnem elutasítottam az udvarias gesztust.

A szálló éttermei minden igényt, a legkényesebb gourmand-ok vágyait is kielégítik. Választani lehet kifejezetten indiai (Moghul Room) vagy modern európai (a legfelső, 22. emeleten csodálatos kilátást nyújtó, csupa üveg Rendez Vous) étterem között, de a kínai konyha kedvelője kínai éttermet is talál a Tadzsban. Az éttermek a konyhájukhoz igazodva dekoráltak: a Moghul Room miniatúrákkal, fafaragásokkal díszes. A hangulatot indiai zene és klasszikus szólótáncos bemutatója teszi teljessé. A Rendez Vous berendezése modern és a zenét fiatal indiaiakból álló “band” szolgáltatta akkoriban, amikor rendszeres vendégei voltunk a Tadzsnak. A zenészek majdnem a delhi Sensation szintjén varázsoltak tánc-hangulatot a teremben. Láthatólag élvezettel és nem kenyérkereső foglalkozásként muzsikáltak.

Az ízekről itt csak annyit, hogy a szakácsok igazi művészei lehetnek mesterségüknek. A három konyha három világ, de a maga területén mindegyik a maximumot nyújtja: az étlapok végtelennek tűnő ételválasztékot ajánlanak és minden étel külön tanulmány. Talán a levesválaszték szegényes nekünk, magyaroknak, mivel az indiai konyha nem ismeri a levest, a kínai utolsó fogásként tálalná, ha nem térítené el a vendégek szokásvilága, az indiai európai konyha pedig az angol-francia levesvilágra támaszkodva többségében krémleveseket szolgál fel. Az édességek gazdag tárháza se hagyott maradéktalanul lelkes hangulatot bennem: a keleti édességek színesek, de geilek, a nyugatiak nem vetekszenek a magyar cukrászok gazdag, de visszafogott édesítésű készítményeivel. Nekem, aki szereti az édességeket, de akinek kedvenc tortája a “Dobos”, nehéz volt a desszertek között igazán nyelvérevalót találnia.

Aki nem arisztokrata környezetben nőtt fel és nem vett részt külföldi kiküldetése előtt legalább ötven díszebéden vagy vacsorán, annak elmondok néhány apróságot, ami hasznos lehet ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba ünnepélyes étkezések alkalmával. Nem lesz illemkódex, amit nyújtani akarok. Magam estem át apró kellemetlenségeken, annak ellenére, hogy pedagógus-család gyermekeként kisgyerekként is viselkednem kellett az asztalnál, ahol nem kézzel-lábbal ettünk, tizenkét évesen pedig a második világháborút követő mentőakció során belga nagykereskedő család gondozott fél évig, akiknél az étkezés az elképzelhető legszigorúbb rendben zajlott. Mégis: a gazdagok vagy előkelők és az államközi kapcsolatok világa több meglepetést tartogatott.

Mivel is kezdjem?

Talán az asztalhoz lépés és az ülésrend szigora, ami legtöbbször zavart. A legritkább esetben történik a vendég fogadása az étterem asztalánál. Ha mégis, a vendéglátó kutya kötelessége a meghívás időpontja előtt az asztalnál lenni, az ülésrendet magában elrendezni és az érkező vendégeknek azonnal, zavar nélkül helyet mutatni. Általában, lakásokban mindig, éttermekben többnyire külön helyiségben fogadják a vendéget, ott kínáljak az aperitifet és az étvágygerjesztő vagy hangulatkeltő harapnivalókat. Ahhoz, hogy ezt a néha pár percet, keleten sokszor órákat jó hangulatban tölthesse az ember, meg kell tanulni, bizony, egyszerűen be kell biflázni az italok tudományát. Nem mindig kérdezik meg ugyan a vendégtől, hogy mit kíván fogyasztani, különösen nagyobb programoknál, nagy vendégseregnél egyszerűen körbehordják pincérek, felszolgálók az italokat és a színük, meg a pohár formája alapján kell kitalálnia a vendégnek, hogy mit válasszon, de ha megkérdezik, tudnia kell, mit kérhet. Jó, ha ismer néhány whisky-márkát, brandy-típust, Martini (vermouth)-félét. Ha igazán előkelő környezetben forog, nem árt ismernie, hogy a tényleg jó whisky nem márkanév és nem is évjárat alapján ismerszik meg (angoloktól tanultam), hanem attól, hogy “malted”, azaz maláta-whisky a “blended” (kevert) minőségekkel szemben. Minden maláta-whisky neve Glen-nel kezdődik: pl. Glenfiddish és nem szabad szódavízzel megszentségteleníteni, “on the rocks” (nagy jégkockákkal) vagy tiszta vízzel hígítva kell fogyasztani. Ha brandyből választékot kínálnak, nem elég kibökni, hogy “Napóleon”, mert számtalan silány minőségű brandyt napóleonosítanak a világon. Helyesebb 3-4 ismertebb gyártót és azon belül pár minőséget ismerni. Ha ezekből nem tud adni a vendéglátó, nyugodtan rá lehet bízni, adjon, amit tart. Vagy nem tudora a brandyknek vagy valami különlegességet tartogat számunkra. Ha mégis több üveget vonultat fel, a minőségjelzések alapján lehet választani, a csillagok száma a “kitartás” éveit jelzi, a betűjelek (V.S.O.P.) a minimális érlelési időszakra és a minőségre utalnak. Martini-féléknél ismerni illik, hogy három színben kerülnek piacra: fehér, vörös és (ritkán) rosé fajták léteznek, ezen belül száraz (dry) és édes (sweet) minőségeket gyártanak. Különleges csoportjuk a “bitterek” (keserűk), mint például a Martini Bitter, amelyeket többnyire cocktail-alapanyagként használnak, magukban “on the rocks” vagy “long drink”-ként (hosszú lére engedett ital) narancslével, esetleg szódával fogyasztják. Én az aperitifek közül a Camparira adnám a szavazatom. Enyhén kesernyés íze jól készíti fel, semlegesíti az ízlelőszerveket az ételek fogyasztása előtt, ténylegesen is étvágygerjesztő és szódával felengedve hűsít is. Meg egyszerű előadni is az óhajt: a “Campari-soda” jelszó az egész világon ugyanazt jelenti. A vermutoknál és a Camparinál jó határozottan megmondani, kíván-e az ember citromot hozzá vagy sem.

Még két megjegyzés a hosszúra nyúlt aperitif-tanmesémhez: Indiában soha, sehol sem kínáltak cocktail-lel. A világ számos táján biztos, hogy megteszik. Tó tehát bemagolni néhány közismertnek tudott cocktail-receptet, amelyet aztán elég a nevén rendelni (de tudni ís illik, mi fán terem, mert ha a házigazda nem ismeri, könnyen csapdába eshetünk: felajánlja, hogy megkeveri, ha diktáljuk a módját). Egy-két saját recept nagymértékben növelheti a vendég ital-tekintélyét és népszerűségét. Ha pedig a whisky-k kínálgatása során megemlítik a bourbon szócskát, nem francia királycsaládra kell gondolni, hanem a Kanadában nagyon népszerű és egyébként érdekes Bourbon Whisky-re. Nagyon ajánlom kipróbálni, meg lehet kedvelni. Közben zavarba is jöttem, mert csak dereng, hogy a bourbonöket se szódával, hanem tiszta vízzel eresztik fel.

Itt, az aperitifeknél hozom szóba azt is, mennyire fontos, hogy a vendég tudja, lássa, az üres pohártól (és egyéb eszköztől) hogyan szabadulhat meg. Szállodákban és “előteres” házivendégségben a személyzet többnyire körbejár és csak erre szolgáló tálcákon összeszedi a feleslegessé váló eszközöket. Ha ez nem történik, nézzünk körül, hol található az erre rendszeresített asztal. Ha nem sietünk az ital felhörpintésével, könnyen felfedezhetjük a helyet. Ha ez se működik, tüntetően körülnézhetünk, vegye észre magát a vendéglátó vagy személyzete. És csak ha a feltünés-akciónk eredménytelen, akkor tegyük üres poharunkat az új körrel felszolgáló tálcájára, a teli poharak mellé. Ha mi vagyunk a házigazdák, nagyon ügyeljünk a “romeltakarítás” megszervezésére: a feszélyezetlen, jó hangulat egyik kicsiny kellékéről van szó. És most visszakanyarodok pár mondatra a helyfoglaláshoz. Azt hiszem, ma már szó sincs a középkori szigorról, de néhány alapszabályt talán nem sértő itt megemlíteni. A nagyon magas rangú vendégek és nagyszámú vendégsereg esetén a szabályok ma is szigorúak: legjobb szakértőt megkérdezni vagy legalább szakkönyvet konzultálni. Az egyik főszabály – elég általánosan elterjedt hiedelmekkel szemben – hogy az asztalfőn a házigazda és vele szemben a háziasszony foglalnak helyet. A fővendégeket a házigazdák jobb keze felőli első szék illeti meg. A második főszabály, hogy férfi, nő felváltva ültetendő. A harmadik pedig, hogy férj és feleség véletlenül se kerülhetnek egymás mellé! (Elég nekik otthon.)

Vannak persze országok, ahol minden borul, de akkor a helyi szokásokat kell jól ismerni. Ahogy a volt szocialista táboron belül a Szovjetunióban és Bulgáriában autókban a fővendéget erőnek erejével a jobb első ülésre ültették, ami pedig a világ-etikett szerint a legutolsó hely, nagy területeken más az ülésrendre elfogadott szokás is. Az arab országok többségében a vendéglátó családjának nőtagjai nemhogy asztalhoz sem ülhetnek, de meg se mutathatják magukat a vendégeknek. A csecseneknél ugyan percekre megjelenhet a feleség, de nem ülhet le, az asztalfőre pedig, trónszékszerű alkalmatosságot használva, a fővendéget ültetik. Más kérdés, hogy ez az egyik legnagyobb farizeuskodás a világtörténelemben. Ugyanattól, aki trónszéket tolt alám, más szituációban megtudtam, hogy a csecsenek büszkék arra, ha egy idegent be tudnak csapni, és maximálisan arra törekednek.

Mindennél fontosabb szabály azonban, hogy ha az ember vendég, sohase siessen, a vendégrangsorban deklarált vagy sejtett helyének megfelelő sorrendben és időpontban igyekezzen az asztalhoz lépni. Nincs visszataszítóbb jelenség, mint egy harmadrangú vállalat dagadt műszaki szakértője, aki a nagykövet előtt érkezik az asztalhoz, illetve csak az, ha el is foglalja a helyét. Ha valaki megfelelően értékeli (nem feltétlenül magát) a rangsorban elfoglalt helyét, akkor és ott jelenik meg az asztalnál, ahol könnyen megtalálja névtáblácskáját vagy ahol, esetleg a közelben fog neki helyet mutatni a házigazda.

Amint elfoglalja a helyét a vendég, rögtön éri egy-két meglepetés. Kettőt húzok elő az engem ért meglepetések tárházából:

A nemsokára sorra kerülő Oberoi Sheraton szálló egyik kínai éttermét javasolta Darshan Chadda úr, a mindig vidám, élcelődésre kész üzletember valamelyik meghívása alkalmából. Az ültetés ceremóniája ezúttal egyszerű volt két oknál fogva is: talán hatan voltunk összesen, kedves kis feleségén kívül a cseh kirendeltség második embere és felesége alkotta velünk a csapatot; az asztal kerek volt (tökéletes demokrácia az étteremben!) így csak arra kellett ügyelnie Chadda úrnak, hogy egy férfi, egy idegen nő legyen a sorrend. A meglepetés sokrétű volt az asztal kerekségén túl is. Magas székekre kellett felülnünk, mint a bárpultoknál. Kényelmetlen, de mit lehet tenni? Az igazi meglepetést azonban az asztal közepe okozta, amely tíz centinyire magasabb volt a szélső 25-30 cm-es sávnál és forgatni lehetett. A teríték is szokatlanul egyszerűnek tűnt. Kis szalmaalátéten szalvéta. Tányér, kés, villa, pohár sehol. Először voltunk kínai étteremben, a meghívás eleve ezért szólt ide: ismerkedjünk meg a kínai konyhával. Hamar átadtuk teljesen a vezényletet Darshannak, mert a kezünkbe kapott étlapot nem igen értettük. Az ételek megnevezése érthető volt ugyan, de hogy a megnevezés mit takar? Csak találgatni tudtunk volna. Európai módra levessel kezdtünk, amit eredeti kínai porcelán-csészében hoztak ki és rövid nyelű, vaskos fejű porcelán-kanállal meregettük. Második fogásként nyolc-tíz ételt vonultattak fel a forgó középső részre és mindenki onnan szedett az üresen eléje tett tányérba. Mint megtudtuk, a kínai konyhának ez az egyik titka: keveri az ízeket nemcsak az ételenként nagyon eltérő zamatok kreálásával, hanem ezeknek az ételeknek a keverésével is.

Másfajta meglepetés, amikor az ember elhelyezkedik az asztalnál, ölébe ejti a textil-szalvétát, majd jobban megnézi a terítéket és elsápad a látványtól: a lapos- és mélytányér körül garmadával sorakoznak az evőeszközök. Körült mondok, mert a tányérok felett is sorakozik vagy három akármi. A pohár-sort már észre se veszi az ember, mert feltűnés nélkül azt mérlegeli, hány evőeszközt nem ismer és azokkal vajon mit és hogyan fog enni? És itt – bocsánatot kérve azoktól, akiket untat vagy túlságosan kioktatónak találják, amit mondok – ismertetek néhány alapszabályt, aminek az ismerete és alkalmazása sok kellemetlen pillanattól mentheti meg az embert, illetve amivel elérhető, hogy ne érezze magát feszélyezetten vendégségben. Abból kell ugyanis kiindulni szerintem, hogy minden kultúrállamban felnőtt embertől elvárható az étkezésekkel összefüggő néhány elemi ismeret: hogy szürcsölés nélkül eszünk, hogy a kést és villát folyamatosan együtt kell használni, hogy a szárnyasok combját kézzel kell enni (jobb helyeken ezért fémfóliát tekernek a comb csontos végére, így nem lesz nyakig zsíros a kéz), hogy a kenyeret tördeljük. Nem sorolom tovább. Viszont egyikünk se járhatja be gyerekkorában az egész világot, annak minden zugát, nem ismerkedhet meg a különleges ételek végtelen sorával. Tehát: egyrészt annyit kell tudni, hogy az evőeszközöket kívülről befelé kell igénybe venni és először el kell fogynia a kétoldalt felsorakoztatott készletnek, aztán, a desszertekhez, sajthoz, gyümölcshöz kell a tányér felett elhelyezett eszközöket használni. Ha ezt az egyszerű szabályt követi az ember, nagy meglepetés csak akkor érheti, ha a rendszer valami miatt felbomlik vagy rosszul terítettek, de ez már a vendéglátó bűne. A második szabály, hogy ha nagyon úgy érezzük, ismernünk illene az adott eszköz használatát vagy az adott étel fogyasztásának módját, várjuk meg, hogy a házigazda vagy a nálunk otthonosabban viselkedő vendég mit csinál és kövessük a példát. Ne erőltessük azonban a két módszer egyikét sem, tapasztalatom és vallom – gondolom a királyi udvarok kivételével – hogy jobb nyugodtan, szemrebbenés nélkül kérdezni, mint hibát véteni, ügyetlenkedni olyasvalamivel, ami először kerül a kezünkbe. Saját bőrömön tanultam meg, amikor először kellett rákot bontanom, milyen pokolian nehéz, ha nem értünk igazán hozzá. Másodszor már nem kísérleteztem, a pincért kértem meg, tegye meg helyettem. Példám - meglepetésemre – többen követték. Amikor másodszor rendeltem éti csigát és ezúttal, az első alkalomtól eltérőleg a csigát házastul tálalták, nem is bajlódtam sokat a csipeszszerű szerszámmal, amint az első csigával kínlódva elbántam, intettem a pincérnek és vele szedettem ki a többit. Még előkelő is a megoldás. Ezt a szabályomat igazolja az is, hogy az udvarias vendéglátók a nemzeti furcsaságokat, illetve a nehezen kezelhető dolgokat, amint az asztalra kerülnek, ismertetik. Ismertetik nemcsak azt, hogy milyen csodabogarat tétetnek elénk, hanem azt is, hogyan kell megbirkózni vele. Volt indiai vendéglátónk, aki nem restellt felállni a helyéről és átsétálni az asztal túloldalára, hogy segítsen valamelyik hölgyvendégének. Lépését nagy elismerés kísérte.

Bizonyára fárasztom már a kedves olvasót az étkezések etikettjével. Igyekszem rövidre fogni a mondandóm.

A legizgatóbb egzotikus konyhával körülvéve is pihentetni kell időnként a gyomrot és európai ételt rendelni a meghívások alkalmával is. Ilyenkor kézenfekvő marhasültet kérni. Incselkedik az emberrel egyébként is a beefsteak, amivel az ember sűrűn találkozik az európai étlapokon. Hazánkban azonban csak a legjobb éttermekben kérdik meg, ami az egész világon azonnal elhangzik a rendelést felvevő részéről: “Hogyan szereti uram?” És a kérdést azonnal meg kell tudni válaszolni, ellenkező esetben zavar támad. Három sütési “mélységet” különböztetnek meg: az épphogy “megkapottra” (tender) sütést, ami angolos, véres készítési módot jelent, közepesen (medium) vagy alaposan, jól (well done) kisütve tálalást. Aki nem próbálta még az angolos beefsteaket, jobb, ha “well done”-nal kezdi, ami a magyar szokásoknak felel meg és onnan közelít az angoloshoz, amit azért meg kell kóstolni, kiváló.

Nem tudom, az olvasó szereti-e a halételeket? Ha évekre külföldre települ, különösen, ha olyan országba, amelynek tengerpartja van, jól teszi, ha “készül” a halakkal való ismerkedésre. Ez a világ ugyanis egyrészt úton-útfélen tolakodni fog az életébe, másrészt annyira izgatóan jó, rendkívüli ízekkel, zamatokkal ajándékozza meg, ha elfogadja a tolakodást, hogy nagy bűn lenne ellenállni. Indiában szinte minden vendégeskedés alkalmával fogyasztottam halat vagy rákot, ha másként nem, ráksaláta formájában. Az ott lobszterként (amerikai homár) ismert homárhoz hasonló csemege kevés van a földön, akár indiai, akár amerikai eredetű az áldozat. A halak szinte kizárólag tengeriek, készítési módjuk ezerféle és a gerincről különösebb gond nélkül, gyorsan lefejthetők (filézhetők), szálkamentesen fogyaszthatók. Módosítom a javaslatom: rövid turistaútra készülők is tanulmányozzák a halak, rákok világát, sok örömben lehet részük.

Az indiai gasztronómiai tanulmányok nem feledkezhetnek meg a gyümölcsökről sem. Mi sokat mulasztottunk ezen a téren és utólag nagyon sajnálom. Valahogy a gyümölcskereskedők se kínálják eléggé a különleges helyi, trópusi gyümölcsöket az európaiaknak, nyilván megszokták, hogy azokat csupán a narancs, mandarin, banán és a nem trópusi gyümölcsök érdeklik. Bombayban hamar megismerkedtünk a mangóval. Tudtuk, hogy ez az egyik legjobb gyümölcs Indiában és talán az egész világon, kerestük is, majd az első szabadságra utazásunk előtti hónapokban, április-májusban az üzletfeleink elárasztottak vele. Kiderült, hogy India-szerte szokás a főszezon alatt mangó-kosarak ajándékozása a kedves ismerősöknek, akik közé sorolódnak természetesen az érdek-ismerősök is. Szépen megformált, virágokkal, színes selyempapír-csíkokkal ékesített vékányi kosarakban mosolyogtak ránk a kipirult arcú, zöldből sárgába és rózsaszínbe érő öklömnyi, sőt nagyobb Alfonso-mangók. A Bombaytól délre található mangó-ligetekben terem a közismerten és vitathatatlanul legjobb mangó. Miért, miért nem, Alfonsonak hívják ezt a fajtát. Alfonzó művész úr tudott-e róla, megkóstolta-e ezt a rendkívül zamatos, lédús gyümölcsöt, amit feleségem minden másnál jobban szeretett és amitől – nagy bánatára – viszketegséggel járó kiütéseket kapott. Allergiás volt éppen erre a finomságra!

Egyik hazautunk során Zürichben meglátogattuk a gyümölcs-virág piacot. Látva, mi minden kapható, ami távoli világrészekből származik, mondom Mártinak: ha mangót is lehet kapni (a szezon már elmúlt}, akkor győzött a kapitalizmus. Lehetett, éspedig gyönyörű Alfonsot.

Hamar megbarátkoztunk a kókuszdió tejével is. Az utcai árusoktól sokáig nem mertünk vásárolni, túlságosan tisztátalannak tűnt az egész művelet, ahogy a járdán felhalmozott kupac tetejéről levett kókuszt megpaskolták, mint mi a dinnyét, majd homorúan görbe, éles késükkel néhány csapással megskalpolták. Az indiai járókelők többnyire úgy itták ki belőle az áttetsző, inkább vízhez, mint tejhez hasonló folyadékot, hogy kehelyként magát a kókuszt használták. Mi először a klubban, pohárba töltve kóstoltuk meg és nem igen értettük, mit szeretnek ezen a megmagyarázhatatlan kókusz-zamatú folyadékon az indiaiak. Lassan jöttünk rá, hagy magából a kókuszból, szívószállal fogyasztva sokkal kellemesebb és hűsítő hatása szinte utolérhetetlen. Ha az angolok szerették volna, biztosan nem a whiskyre épül a gyarmatbirodalmuk. Később szinte mindennapos italunkká vált, a klubban mosolyogva hozta a felszolgáló, alig helyeztük magunkat kényelembe. Otthon csak azért nem vezettük be, mert a kés kezelése, bizony, szakértelmet kívánt, könnyen lecsaphatta vele az ujját, aki elügyetlenkedte a csapások valamelyikét.

Jóval később, talán az Ajmera úrral elköltött egyik reggelin ajánlotta az öregúr, talán új tündérünk, Rozi teremtette az asztalra valamelyik gyomorfájós vacsorámnál a papaya-t. A kisebb tök méretű és narancssárga belű gyümölcs íze önmagában se rossz, de citrommal jól megöntözve (egy teljes citrom nyugodtan ráfacsarható a félbevágott papaya-ra, általában fél papaya-t tálalnak) különleges zamattal lepi meg az embert. Reggeli előtt kellemesen indítja be a testnedvek működését, Rozi és Ágnes azonban főként vacsorára ajánlották, napzáró étekként. Úgy igazi gyógyszer minden gyomorbántalomra – állították.

Na, aztán amikor hónapokig súlyos gyomor-béltraktus gyulladással kínlódtam, megjelent az asztalon egy újabb csodaszer, a jack-fruit, a nagy Országh szótár szerint a kenyérfa gyümölcse. Krisztus biztos nem ebből varázsolta a mannát, mert pokolian büdös volt a gyógyszer minőségében felvonultatott gyümölcs. Mintha három kvarglit beledörzsöltek volna két pár, három hónapja nem mosott, nyáron használt sportzokniba. Vagy talán a görény bocsáthat ki hasonló bűzsugarat magából. A gyors gyógyulásért azonban minden áldozatra kész vagyok, így a kenyérfa-gumót is megettem. Istenemre mondom, finom volt. A hosszúkás tökre hasonló dzsekfrút szaftos, fehéres belsejét befogott orral kikanalazva mennyei ízeket élvezhettem. Mint a kvarglinál: a bűzös szagok kiváló zamatokat rejtegetnek a bátortalanoktól.

Ma már Magyarországon is kapható a gránátalma. Akkor Indiában csak a nevéről tudtuk, hogy ismernünk illene. Ritkán éltünk vele, mert kacifántosnak találtuk a felbontását, a kikanalazását, a sok magot. Pedig kesernyés-savanykás leve megéri a fáradságot.

Két gyümölcsöt magyar kiejtése szerint nevezek meg, nem emlékezve a helyi (nyilván angol átíráson alapuló) helyesírásra. A licsivel (lichy?) kínai étteremben találkoztunk először, befőttként tálalták. Maga a gyümölcsbél is furcsa volt, mert alig érzékelhetőn rózsaszínes árnyalatú medúzatestecskék takarták a majdnem szilvamag méretű fekete magot. Az illata pedig átható, akár bódítónak is mondható virágillat. Az első próbálkozások alkalmával zavart ez az illat, elnyomta az édes zamatot és olyan érzésem volt, mintha egy csokor tubarózsát legeltem volna. Idővel aztán megszoktuk és megszerettük. 'Természetes állapotában is sokat fogyasztottuk. A remegő, áttetsző medúza-testet recés, barna, kemény héj fedte, amit könnyedén le lehetett róla fejteni. Kiderült az is, hogy kínai eredetű, Indiában is a kínai határvidéken termelik.

A kisebb almához hasonló méretű csikuról ma sem tudom pontosan, mi? Az indiai magyarázatok arra utaltak, hogy az édes-burgonyáról van szó. Valószínű nem az. Vékony, zöldes-barna héja zöldes belsőt és három-négy fekete szemet takar. Édeskés íze kellemes. A gyümölcsöt kettévágva egyszerűen ki szoktuk kanalazni a húsát.

És végül – a gyümölcsökről szólva – pár szót az avokádóról (avokádó-körte, az avokádófa vagy másként agátafa termése), amihez egyszer volt szerencsénk, a Tata-család egyik oldalágának a búcsúvacsoráján, amit a főnökömék és a mi tiszteletünkre adtak. Az ökölnél kisebb méretű, a mangóhoz hasonló gyümölcs kimagozott húsába shrimp (apró rák) alapú salátát tettek és alapos magyarázattal kísérve tálalták. A magyarázat foglalkozott magával a gyümölccsel, annak tulajdonságaival, azzal, hogy az Ibériai félszigeten kívül kizárólag a Dekkán-fennsíkon termelik és hogy erre az alkalomra különgéppel hozatták Hyderabadból. Maga a gyümölcs enyhén fanyarkásnak tűnt és nem tett volna különösebb hatást rám, de a ráksalátával együtt fogyasztva remek fogásnak bizonyult. A rák tenger-bukéja az avokádó napsugár illatával ötvöződve pazar élvezetet nyújtott. Igaz, ehhez az érzéshez hozzásegíthetett a tudat, hogy a világ valószínűleg legdrágább fogását fogyasztjuk.

Nem tudom abbahagyni: meg kell emlékeznem az étkezés közben és után fogyasztott italokról. Kintlétünk alatt az import-szabályozás nehezítette a komoly választék kialakítását még a szállodákban és éttermekben is. Bombayba érkezésünk előtt röviddel szűnt meg az alkoholtilalom Maharashtra államban. Nevetgélve mesélték indiai partnereink, hogy ezért nyilvános helyen konyakra és whiskyre korlátozódott az alkoholfogyasztás. Ahol ismerték a vendéget, kacsintás kíséretében teát rendeltek, amit értve a pincér teáscsészében tea-színű alkoholos italt hozott ki. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az egyébként is korlátozott választékú angol ital-ízlésen nevelkedett indiai gazdagok ritkán ajánlottak borokat. A jobb éttermekben és az igazán magas szintet képviselő vendéglátók házában azonban mindig tudtak ajánlani, francia vagy olasz, néha német borokat. Pontosan tudják az ilyen házigazdák, hogy mihez mit kell ajánlaniuk, mégis udvariasan megkérdezik a vendégtől, mit részesítene előnyben a választékból. És ilyenkor is, nemcsak házigazdaként tudni illik, mihez illik száraz (dry), félszáraz (semidry; ritkán semisweet), édes (sweet) bor, mihez ajánlott a fehér, mihez a vörös, mikor lehet rosé a választás. Házigazdaként azt is tudni kell, hogy a fehér borokat hűteni kell, mégpedig minél szárazabb, annál hidegebbre, a vörös borokat viszont szobahőmérsékleten tartják. Más pohárban szolgálják fel a fehér, másban a vörös bort.

Kénytelen vagyok befejezni a témát a záróitalokkal. Likőröket kínálnak és három közül lehet többnyíre választani Indiában: Cointreau, Drambui és Bailey a járatosak. Bármelyik rendkívül kellemes, a Bailey cégnév mögött több likőr rejtőzködik. Érdemes otthon is tartani őket, ha megteheti, kedves olvasó.

Nagy gasztronómiai csavargásaim közben három adósságom is támadt. Otthagytam Ajmera urat, akiről annyit feltétlenül el szeretnék még mondani, hogy a fülén ékes szőrzetek díszelegtek. Nagy fürt lógott ki a dobhártya-csatornából is, de a fülkagyló szélén se bántotta a gazdagon burjánzó szőrszálakat. Rendkívül furcsállottam, nem tudtam összeegyeztetni Ajmera úr “mintha skatulyából húzták volna ki” megjelenésével, dehát ilyesmi okát lehetetlen megkérdezni a viselőjétől. Kiderült, Indiában az a hiedelem, hogy a fülön nőtt szőrzet arányos a koponya szürkeállomány-tartalmával. Magyarul: ha valakinek bozontos szőrzet nő a fülén, az okos, sőt bölcs ember. Hiedelemnek szép, de találkoztam kintlétünk alatt bozontos fülszőrzettel rendelkező szuper-ostoba emberpéldánnyal is.

Második adósságom a Chadda család, akiket megemlítettem, majd gyorsan elfeledkeztem róluk. Az örök jókedvük mellett feltétlenül érdemes velük tölteni pár percet egyéb okokból is. Chaddáék voltak az angol nyelv kapocs-szerepének illusztrátorai. Férj és feleség nem értette, vagy nem értette tökéletesen egymást egyikük anyanyelvén sem. A férj Északnyugat-Indiából származott, a felség valahonnan Közép-Indiából, mindketten angolul folytatták tanulmányaikat, így egyszerűbb volt angolul csevegniök, mint jól megtanulni a másik nyelvét. Két virgonc gyermekük ennélfogva három nyelven karattyolt kisded-korától fogva. Azt hiszem, az ő korosztályukban ritka szerelmi házasság áldozatai voltak. Chadda úr meghívásai többnyire az Oberoi Sheratonba szóltak, a szálló egyik hostesse ugyanis unokatestvére volt (vagy annak mondta). Művem első kötetében áradoztam már a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár magyar pavilonjának hostesséről. Az Oberoi szállónak se kellett szégyenkeznie a Chadda-rokon hostess miatt, egyszerűen gyönyörű volt a hölgy. Akkoriban, a 70-es években az Air India főhostesse, nyilván nem annyira esze, mint szépsége miatt minden plakáton és más reklámcélú kiadványon szerepelt. Hárman lényegében azonos szépség-szintet képviseltek. Az olasz filmcsillagok elbújhatnak. A szentképek angyal-ábrázolásai semmi hozzájuk képest. Negyediknek ide sorolnék egy arab szépséget, akit villanásnyira láttam Bejrútban valamikor az önpusztító belháború kezdete előtti hónapokban, de most Indiáról regélek. Kevés a szép nő Indiában, de aki az, az nagyon szép. Gyönyörű. Így tehát érthető Darshan vonzódása az Oberoihoz. Mielőtt azonban az Oberoiról, az üzleti kapcsolattartás és -építés másik bombayi fellegváráról mesélnék, megemlítem, hogy Chaddáékkal annyira jóban voltunk, hogy a lakásukra is többször meghívtak, ha másért nem, hogy ott igyuk meg az aperitifet, hangoljuk magunkat a vacsorához. Náluk is tapasztaltuk, hogy a lakáskultúrával és a higiéniai renszabályokkal bajok vannak a modernebb, tehetősebb hinduknál is. (Nem véletlenül mondok hindut indiai helyett). A lakás berendezése tele volt zavaró giccsel és az étkezés eszközei nem váltottak ki tökéletes bizalmat.

Harmadik adósságom az Oberoi szálló. Oberoi Sheratonnak csak az útikönyvek és ismertetők mondják, a kettős névből ezúttal az Oberoi a fontosabb. Pedig általában nem a tulajdonos-lánc neve kerül ki győztesen a párviadalból, hanem a világhírű Sheraton cég neve, amelyik ezúttal minden bizonnyal a franchise-gazda. Az Oberoi család azonban Indiában annyira ismert és annyira büszkék a szállodáikra, hogy a Sheraton beszélgetések vagy meghívások alkalmával elsikkad.

Magyarországon is ismert a név: ez a családi alapokon nyugvó cég tárgyalt a Gresham-palota megvételéről. Ki tudja, miért szakadtak meg ezek a tárgyalások? Mindenesetre én nagyon sajnálom, hogy nem jelent meg a szerintem – egy-két kivételtől eltekintve – még mindig gyenge szálloda-palettánkon egy igazi, húsból-vérből való Oberoi. Talán sikerül ecsetelnem, hogy miért! Az Oberoi nem tudta teljes mértékben felvenni a versenyt a Tadzs-dzsal, talán mert a régi Tadzs még az angol időkben épült és a patina Indiában is patina. Emellett az első számúnak számító indiai tőkés családnak, a Tatának a Tadzs-dzsal összeforrt neve is emelt a szálló dicsfényén. Az Oberoi azonban minden szempontból a Tadzs ikertestvérének volt tekinthető.

A két szálloda nem esett távol egymástól és az Oberoi az új Tadzshoz hasonló toronyépület, csak tizenvalahány szinttel magasabb és a Tadzsnál jobban “csupaüveg”-konstrukció. A bejárati csarnok 5–6 szintes tömbje szerves egységet alkot a toronyépülettel és minden porcikája tartogat valami meglepetést.

A hall – és talán az egész szálló – művészi, belsőépítészeti megformálása kevésbé “eltalált”, mint a Tadzsé, kissé sok benne a csillogás, ami halványan giccsessé teszi az összbenyomást. Maga a hall legalább két szintet nyúlik a magasba, onnan pedig fényzuhatagokként esnek alá a mennyezetről mélyen lenyúló függöny-csillárok. A napsugár-védő teli üvegfalak az utcafronton még a száraz időszakok tomboló napfényét is megtörik, az üvegfal tört sárgás-zöldes háttérvilágítással árasztja el a teret. Fantasztikus trópusi virágok alkotnak szinte kertet az üvegfal mögött, a süppedő kanapék, fotelek között, mégis úgy, hogy a várakozó vendég egyetlen pillanatra se érzi zavarónak jelenlétüket. Az indiai dísztárgyak, falidíszek, főként fafaragások és bronztárgyak olyan mennyiségben és méretben jelennek meg a hallban, éttermekben és átjárókban, hogy az ember nehezen szokja meg ezt a kincsgazdagságot. Művészeik valószínűleg pontosan tudták, hol a határ, de amit ott lát a vendég, az valóban a jóízlés, a művészi összhang határa. Csodálatos.

A hall fölött – emlékezetem szerint – két szintet foglalnak el a régiségkereskedők, ékszerészek, könyvesboltok, a keleti selymek butikjai. A Shopping Arcade. Ja, és a borbély-fodrászüzletek! Ide jártam-e vagy a Tadzsba, teljesen mindegy: pár mondatot feltétlenül megérdemel az indiai előkelő szállodák borbélyüzlete. Minden süpped, puha. Nagyon kellemes, halk muzsika szól, mint a liftekben. Természetesen időpontot kell kérni. A vendég belép, bejelentkezik a csinos hostessnél, aki a kényelmes váróban elegáns pult mögött ül, és szinte szertartásosan viszonozza a köszönést. Többnyire azonnal bevezeti a vendéget a mesterekhez, ha nem tudja, kötelezően és nagyon udvariasan elnézést kér. A mester az ajtóban fogadja páciensét (!), a forgószékhez vezeti, aláigazítja az ülőpárnát, fejéhez állítja a fejtámaszt, tisztázza a teendőket és friss, fertőtlenített “szerszámkészletet” bont (!). Itt patyolattiszta a nyakba akasztott kendő, a fésű, olló, borotva és a hajnyíró gép. A keze alatt lévő fejet leheletfinom mozdulatokkal, mikro-nyomásokkal igazgatja. Az igazi meglepetés akkor éri az embert, amikor azt hiszi, a mester elkészült parádés munkájával, vége az udvariasság-bemutatónak. Ekkor ugyanis a borbély – aki egyébként keletiesen színes, de elegáns egyenruhában végzi munkáját – keményen nekiesik páciensének és kérés, kérdés nélkül olyan fej-nyak-váll-karok masszázst ad, amihez foghatóban itthon csak gyógyintézményekben vagy edzőtermekben részesülhet az ember. Mesterien csinálják, meg kell hagyni, a fejem búbjától a kisujjamig megtaláltak minden kis izomrostot és meggyúrták úgy, hogy utána percekig csak sajgást éreztem. Néhány óra múlva viszont a hatás fenomenális volt: mintha újjászülettem volna, mintha sohasem éreztem volna fizikai fáradtságot. Indiában megmaradt valami a valaha Európában is ismert szokásból: a borbélyok orvosok is voltak, eret vágtak, piócát raktak fel, talán meg is masszírozták azokat, akiket megszabadítottak hajzatuktól.

Mindezek felett, az ötödik szinten helyezkedett el az uszoda és testedzőszalon, majd a tetőn egy kert. Igen, először én se hittem a szememnek, amikor első fogadásaink valamelyikét keresve ide irányítottak bennünket. Belép, illetve itt kilép az ember a tetőtérre, egy alulról, a tető korlátfalairól és középmagasságból, két méter körüli kandeláberekről megvilágított trópusi parkba, a puha gyepre, a fogadósorral leparolázik, továbblép, pincér tálcáról kínálja a whiskyt, fityfenét, a tompa fényből előbukkannak a (már) ismerős arcok. Az ámulattól legszívesebben leülne és bámulna az ember. És gyönyörű kilátás nyílik ebből a magasságból is a városra, a csillogó fényekre, a tenger tükröző, sziporkázó villanásaira.