Minden jog fenntartva!   All rights reserved!

  HALMOS ANTAL

Kiábrándulás:

 Kalkutta

(1982-1985)

VI. Üzleti kapcsolatok

Míg Bombayban alapvetően a magánszektorral volt dolgom, Kalkuttában változott a helyzet, szinte kizárólag a kormányszervekkel dolgoztam, azok kezelésében volt minden nagyobb project. A kirendeltség feladatát abban láttam, hogy lehetőleg tenderen kívül elnyerhető nagyobb falatokat szerezzen. A törekvéssel mindenki egyetértett, a Külkereskedelmi Minisztériumtól kezdve az MNB-ig, sőt, elvileg az érintett külkereskedelmi vállalatok is. Amint azonban konkrét feladatok megpályázására került volna a sor, vagy kihátráltak vagy olyan lehetetlenül nagy bakikat követtek el, illetve nemakarásról tettek tanúbizonyságot, hogy az ember többnyire nem hitt a szemének, fülének. Most azonban nem ezt kutatjuk, hanem az indiai oldalról szólok pár mondatot.

A kormányfőn kívül - aki a központi helyet foglalta el a kapcsolatrendszeremben és akit mint embert is nagyon becsültem és tiszteltem - több miniszterrel és államtitkárral tartottam rendszeres kapcsolatot. Közülük egyetlent emelek ki, az energiaügyi államtitkárt, akivel baráti jellegűvé erősödött a viszonyunk. Ha találkozót kértem tőle, vagy 48 órán belül fogadott vagy 'beugrott' a kirendeltségre munkába menet. Rendkívül értelmes, energikus és gyors menedzsernek ismertem. Távozásomkor szokatlan gesztussal megajándékozott. A kis szantálfa Buddha-fejet legszebb emlékeim között őrzöm. E miatt a kapcsolat miatt is sajnálom, hogy egyik project se magyar vállalkozásban valósult meg, amiről vele folytattam tárgyalásokat. A 'R-II' vízerőmű körüli eseményeket elég részletesen vázoltam fentebb, a másik, nagyobb project, a 630 MW-os hőerőmű esete egyszerűen félelmetesen tükrözte a szocialista Magyarország külkereskedelmének reménytelenségét. Tálcán, tenderen kívül adták a feladatot azzal a feltétellel, hogy a technológiai hányad meghitelezését várják. A Külkereskedelmi Minisztériumtól az MNB-vel egyeztetett zöld jelzést kaptam, az illetékes vállalat viszont alacsony szinten jelent meg, majd teljesen hibás előzetes ajánlattal lepett meg engem és az ügynököt. Kiderült, hogy kínai lignitre kidolgozott, korábban Kínába küldött förmedvényről van szó, még azt a fáradságot se vállalták, hogy a helyi viszonyokra adaptálják azt. Szörnyen éreztem magam az egész huzavona alatt, magyarul: égtem, mint a rongy. Végül meguntak minket, első lépésben orosz-magyar közös fellépést javasoltak, majd - miután az is kegyetlenül döcögött - 'súgtak' a sajtónak, egyetlen rövid cikkben leíratták, milyen tárgyalások folynak közös orosz-magyar fellépésről. Egy hónapon belül benyújtotta komplett ajánlatát a kormánynak egy indiai-japán-amerikai konzorcium. Pár hónap múlva távoztam, biztos vagyok benne, hogy régen átadták a létesítményt. No lám, mégis a magyar gondokat ismétlem. Mindkét munkában az a Subramanyam segített, akit már megemlítettem és akihez hasonló agilis, mind a műszaki, mind a kereskedelmi kérdésekhez nagyon hozzáértő ügynök és lelkes harcos kevés akad egy ember életében.

Kis cégek sorával kellett azért sűrűn találkoznom, többnyire még 'szocialista' szemmel nézve is a jelentéktelenek közé tartoztak, mint például a bőrösök, Banerjee (Benerdzsi) úrral az élükön, igaz, az általunk vásárolt minőség főként munkabakancsok gyártásához kellett, a mennyiség pedig töredékét adta akár a csehek importjának is. Rendes kis ember volt, látszott rajta, hogy eléggé elnézhetnek a feje fölött az ortodox, illetve sznob honfitársai, megtisztelve érezte magát, hogy a magyarok közt emberszámba vétetett. Jelentősebb piaci szereplő volt a FORTE gyár termékeinek vezérképviselője, Fogla úr, aki a kizárólag a tehetősebbekből álló piacon előkelő helyet foglalt el, mígnem a piac valamikor 1984 körül megbolondult, amikor az ezüst világpiaci árának gyors fluktuációja a film-készletekkel gazdálkodást fejtetőre állította. Úgy tűnt, tönkremegy, végül valahogy megkapaszkodott. Úgy 'örököltem', hogy mint a papagáj ledarált egy rövid illetlen magyar mondatot, ami a "Mi van?" kérdésre rímelt. Jókat kacagott, lehet, nem tudta a pontos értelmét.

Az egész szocialista tábor legnagyobb ügynökségének, a Khemka családnak a központja akkor még hivatalosan Kalkuttában volt, bár a súlypont már helyeződött át Bombayba (külkereskedelem) és Delhibe. Többnyire fogadásokon találkoztunk, néha el-elballagtam hozzájuk valami új export-témával megbízni őket. Akkoriban folyt a generáció-váltás, teljes tevékenység-körök irányítását vette át a 20 év körüli ifjúság, akik eleinte csak hallgatóként ültek be egy-egy tárgyalásra, majd résztvevőként, végül irányítóként. Közben jártak valami menedzserképzőbe. Tanítani kellene a bevezetés módszerét. 

Jobb szerettem a nagy cégek embereivel tárgyalni, annak ellenére, hogy  országunk képességei és akarása náluk még törpébbnek tűnhetett, mint a kicsiknél. 

A Paul-család cégének a nevére képtelen vagyok rájönni, elúszott az idő-távolság ködében, de a rangban - ha volt egyáltalán ilyen náluk - második menedzser neve beugrott. Jit Paul-t (Dzsit) kedveltem, akkor is fogadott, ha nem jeleztem a témát, előfordult, hogy teszteltem nála egy-egy gondolatot. Sejthette, hogy ilyen szerepet is kiosztottam rá, de nem bánta. Borotvaéles üzleti érzékkel kifejtette olyankor, hogy mondjuk igen, elképzelhető, de nem ők, hanem... és többnyire megnevezte az elképzelhető partnert, vagy leintette az ügyet: nem fér bele a hiány-kosarunkba, vagy ilyesmit a legmagasabb technológiai szinttől fogunk betelepíteni. Mindig mint India nyilatkozott és ez általános felfogásként működött, a legtőkésebb tőkés se csak a saját érdekeit nézte (a legkomolyabb cégekről beszélek, persze), hanem a haza egészéért gondolkodott. Istenem, ha ennek az attitűdnek a morzsái összesöpörhetők lennének ebben a Garasnak se jó országban!? Ugyanakkor Angliában felvásárolták az egyik legnagyobb acélipari vállalatot, az 'első' ember évek óta ott élt és aratott. Jól működtek ott is. A név egyébként náluk is anglo-indián eredetre utal, de nem firtattam, nem tudom, miként törték át  ezt a korlátot? Tetszett az is, hogy mellőzött minden felesleges formalitást. Felállt a fél szobányi, de egyszerű asztalától, sétált fel-alá, ránézett egy-egy kiterített rajzra, de követte a szövegemet és amikor reagált, visszazökkent 'hivatalos' vagy félhivatalos pózába. Előfordult, hogy a nála is kötelező teát mindketten állva fogyasztottuk el. Minden jót neki!

A Tata-trösztöt itt se lehetett 'kikerülni', annál is inkább, mert Kalkutta környéke a szülőföldjük. Az alapító nevét viseli Jamshedpur, ahol az egész hatalmas Tata-birodalom magja, az első indiai kohászati művek született. Megismétlem: párszik hozták létre és az ő rendkívüli tudásuknak és energiájuknak köszönheti India ezt az ipari óriást!      

Azt hiszem fogadáson találkoztam a Tata Tea elnök-vezérigazgatójával, Mehera úrral, akiről kiderült, hogy éppen elnöke az Indiai Golf Szövetségnek. Mivel tea-importunk alig volt és azt is harmadrangú kereskedőkön keresztül intézték otthonról, a tea nem volt komoly téma köztünk, inkább a golf. Meghívott bennünket a kis palotának is megfelelő házába vacsorára és ott elmesélte, hogy az édesanyjának magyar udvarlója volt ifjú hölgy korában, mégpedig egy Kalkuttában vendégszereplő cigányzenekar prímásának személyében. Furcsa szerelem lehetett a szigorú indiai erkölcsök közepette, de annyira meleg szívvel emlékezett az esetre, hogy annak kellett lennie. Emléktárgyak is maradtak, meg nem mondom pontosan, mik, talán festmény (hogy került volna oda?), ha eszembe jut, javítom ezt az egy-két mondatot. Maga Mehera úr a nagyon csendes, halk szavú indiaiak közé tartozott, kicsit köpcös alkatából nem nézte volna ki az ember a kiváló golfozót, pedig 9-es handicapjével az amatőr szint csúcsán mozgott. Ő segített a ma is használt golf-készletemet gyári áron beszerezni az amerikai Lynx cégtől. Egy darabig tartottuk a kapcsolatot, elvittem az Átkos utáni első golfpályára Kisorosziba, odaáll az 1. tee-re (elütőfelület), nézi a pályát: "Ez akkor balra dogleg?" (erősen megtörő pályaszakasz)... és milyen messze van a green (a lyuk körüli nagyon finomra nyírt fű)? Próbaütés, majd úgy üti el a labdát, hogy az az erdő fölött repül át és a pálya végén, 20 m-re a greentől landol. Aki érti, miről beszélek, az tudhatja, hogy profi ütést láttam tőle vadidegen pályán, anélkül, hogy látta volna a célt. Teljesen mellékesen jut eszembe, hogy a profi golf legjobbjának, Tiger Woodsnak a helyét egy indiai foglalta el, Vijay Singh, egy szik, aki a nyolcvanas években kezdte profi pályafutását és szép lassan kapaszkodott fel a 'ranglétrán'. Visszatérve a szakmai kérdésekhez, sokat tanultam tőle a teáról, a termesztéstől kezdve a feldolgozáson keresztül az értékesítésig és a világ tea-központját jelentő kalkuttai tea-börze működéséről. Csöndes morgolódással beszélt az angolok tea-világuralmáról. Felvásárolnak egy csomó viccesen rossz minőséget, mindenféle 'Bagarol'-ízesítővel tönkreteszik a természetes ízeket, zamatokat, de a rettenetesen jó marketinggel lehengerlik a piacot. 200%-os profitot emlegetett. Ismertette a minőségi kategóriákat, de ő maga csak dardzsilingi teát fogyasztott, messze kiemelkedik a többiből, mondta. Mint a Tokaji a borok világában. Tudta és emlegette.

A Tata-konszern egyik óriásával, a Tata Steel acél-kombináttal a tatabányai Haldex (ha jól emlékszem) meddő-feldolgozási eljárás kifejlesztője hozott össze, tulajdonképpen csak bekapcsolódtam a megindult tárgyalásokba és segítettem akkor, majd a folytatólagos levelezésben, kommunikációban. A tatabányaiak német kapcsolata tapogatta le az érdeklődést és hármas együttműködés volt kialakulóban, de a végeredményről nem tudok, nem perfektuálódott a dolog a kintlétem alatt. A Tatáék emberei, kivétel nélkül mind jólöltözött, azt is mondhatnám, elegáns úriember volt, mind gondolkodásban, mind döntési készségben jól elfértek volna bármelyik nyugati cég menedzsmentjében. Jártam a Kalkuttától - az ottani viszonyok mellett - nem messze fekvő helyi központjuk (a tényleges központot érdekes módon rég áttelepítették Bombayba) irodaházában, kevés szocialista vállalatunk rendelkezett hasonlóval. Örömmel olvasom a Web-lapukon, hogy terjeszkednek a nagyvilágban. 

Tulajdonképpen nem találtunk közös pontot az indiai állami acélipar egyik oszlopával, a  Hindustan Steel Ltd - el (Durgapur), inkább azért említem meg, mert India fejlődésének tempója se utolsó, pedig nem privatizáltak sokat tudtommal az ottlétem alatt a magánszektorral azonos nagyságrendet képviselő állami vállalatok közül. Különösen nem a külföldi tőkének. A Hindustan Steel is él, növekszik. Biztos nem azonos a két szektor teljesítménye, ez ottlétem alatt is világossá vált előttem, de a kulcságazatokat állami kézben tartják. Tőkés ország, de nem bolond.

VII. Magyarok

Bizisten, nem fogok sok energiát fordítani a témára. Mint említettem, a 'kiábrándulás' főbb okainak egyik legfontosabbika éppen ez, a Kalkuttában 'dolgozó' pár fő és az évenként megforduló mintegy száz 'utazó' közül kevés okozott örömöt, legtöbbre jobb nem is emlékezni. Rövid leszek.

Az állandó vagy tartós jelleggel kint élők az egymást három-négy évenként váltó, családostól Kalkuttában élő metró-szakértők és rövid időszakokra azok kisegítői voltak. Az utóbbiak szerepe már ködbe vész, azok voltak a rendesebbje. Nem, mintha az éppen az én időszakomra eső váltás alanyai minden szempontból negatívak lettek volna, de nem gerjedtem szerelemre egyik társaságtól se. Vagy nagyképű és minden eszközzel csörtető hólyag vezette az erőszakos hatalomvágytól majdhogynem szétdurranó feleséggel megfejelt családot, vagy más szempontból, az életüket irányító megszállott elvek miatt nekem idegen világban élő családdal kellett emberi, józan viszonyt fenntartanom. Egyik se az én világom. Az első gárda - mint már említettem - szerteszét fröcsögve moszkovitának (mi a fránya csudabogár egyébként a 'moszkovita'? egyszer tán nekiveselkedek a megalázónak szánt stempli elemzésének, mondjuk Tolsztoj Leó, Csajkovszkij, Jevtusenko, Gorbacsov 'tetemre hívásával') hívott, mit mondjak még? 

Semmi közöm se volt a másik családhoz, mert nemzetközi szervezet szakértőjeként dolgozott a férfi Kalkuttában és normális kapcsolatot tartottunk fenn, odáig menően, hogy ők hívták fel a figyelmünket a metrós lehetetlen sárdobálására, hazatértünk után azonban olyan tempóban és olyan mélyen tolódtak jobbra, hogy megszakítottam velük a kapcsolatot. Ilyetén módon ők is a csalódás kategóriájába sorolódtak.

Az utazók között páran értették a dolgukat és nem kellett velük sokat törődni. A bőrösök egyikével-másikával akár barátinak is nevezhető kapcsolat alakult ki. Jellemző lehet az általános színvonalra és az ügyek fontosságára, hogy a metróval kapcsolatban érkezetteken kívül csupán a 630 MW-os hőerőműről tárgyalók hagytak maradandó - és nem pozitív - nyomot bennem.

A metró kivitelezésében szerepet játszó vállalat azzal tűnt ki, hogy félévenként hadsereget küldött jutalom-utazásra. Előfordult, hogy egy tucat ember jelent meg semmi ügyben 'tárgyalni'. Atyaisten, de nehéz volt elviselni ezt a bohózatot! 

Jóval kevesebb nem kereskedelmi utazó látogatott Kalkuttába, mint Bombayba. Több kellemes társaság volt köztük, mint a fentebb már említett filmes csapat, Neményi Ferenc vezetésével, kultúrált, önálló és energikus gárda vagy a Calcutta Trió, akik klasszikus indiai zenét tanulni jártak Kalkuttába. Őket csak csodálattal tudom emlegetni, rendkívül nehéz idegen zene művelésére adták a fejüket és azt jól művelik.

Nem kedveltem a Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjának 'felújítására' érkezett pár embert, akik úgy viselkedtek, mint akik hősi feladatot látnak el, elvégzik azt, amit a befogadó India és az izé Átkos képtelenek megoldani, egy nemzeti nagyságunk sírját rázzák gatyába. A gengszterváltás első szele lehettek, bár ezt inkább utólag lehetett igazán értékelni. Nem volt igazság-tartalma a felvont lobogójuknak, erőszakosak és túllihegően nemzetieskedők voltak, engem kifejezetten taszítottak. Erőszakosságuk eredményesnek bizonyult, a delhi nagykövetség lihegve forgolódott körülöttük, a nyugat-bengáli kormány is küldött egy protokolost velük. Most olvastam egy ide illő mondatot Ungváritól: "Menetelhetünk Európába, csak a naftalinból kell előhúzni a díszmagyart", amelyet Clemenceau kiröhögött Apponyin. (Nem világos, pontosan meddig az ő szavai, de így jó.) És a folytatás se rosszabb: "A rendszerváltó elit liheg a nemesi címért. Visszaállították a vitézi széket. Egy olyan világban, amelyet, tetszik, nem tetszik, a republikánus Amerika vezet." (Itt megbocsátom Ungvárinak az Amerika-imádatát.) Hát, valami ilyet képviseltek. 

Már említettem pár mondatban, milyen alázatos tisztelettel őrzik Kőrösi Csoma emlékét az indiaiak, kár volt az érintettek megszégyenítésére tett kísérletért. Születésének 200. évfordulóján tudományos töltésű ünnepséget rendeztek az Asiatic Society épületében. Engem körbevezettek az épületnek abban a részében, ahol lakott és dolgozott, kis kiállítást rendeztek a műveiből. A leglényegesebb azonban, hogy olyan mély tisztelettel beszéltek róla, mint ahogy csak Indiában tudnak a nagy alkotókról, azokról, akiket ők maguk szentnek, utolérhetetlennek tekintenek. Ezért volt hibás olyan színben megjelenni, ahogy azt a magyar 'rendberakók' tették.

Ugyancsak kellemetlen, mondhatnám, kiábrándító élmény volt a Vasas focicsapatának, mint magyar válogatottnak a megjelenése az új stadion avatására rendezett nemzetközi tornán. Válogatottakat hívtak meg és ha valahol, hát Kalkuttában értettek is valamit a focihoz Indiában. Mi beneveztük a Vasast, ők tudták, hogy átrázás, de szemet hunytak. Így is megnyerték a Kupát (a 'Kalkutta II' gyűjtemény címfotóján Amrita fején látható) én azonban az egészet a meghívók megalázásának éreztem,  a csapat vezetőjének utánozhatatlan trágárságát pedig külön szégyelltem.

Ha lehet fokozni a lehangoló élményeket, váltsunk pár szót az átutazó kisebb-nagyobb nagyjainkról, helyesebben a nagy törpékről és az ő törpéikről. Mint említettem, Kalkutta technikai megállóként szolgált a Távol-Keletre utazó kormánygépek számára. Feltöltötték a gépeket, váltották a személyzetet. Ezalatt a kormánydelegációk tagjai a protokoll- váróban pihentek, kaptak - a delegáció méretétől és szintjétől függő - ellátást. Fogadta, majd kikísérte a géphez őket a nyugat-bengáli kormány illetékes protokollosa. Hogy miért kereszteltem el őket törpéknek és azok törpéinek? Repül oda-vissza mondjuk Vietnámba az éppen regnáló külügyminiszterünk és 4-5 fős sleppje. Nem tudják, hogy kell viselkedni a protokollossal, hogy meg ne sértsék. A külügyminiszter vagy nem tud angolul vagy úgy tesz, mint aki nem tud, csak a sleppje egyik tagja útján közlekedik a protokollossal, amikor az nagyon udvariasan érdeklődik, mit kíván az excellenciás úr és hol kívánja azt vagy hasonló. A slepp sürög-forog körülötte, láthatólag a szeme előtt akarnak tündökölni... Nem, folytatni sincs kedvem. Egy szinttel alacsonyabb, de népesebb, 50-60 fős delegáció. Követelőzők, hangosak, becsmérlők, lekezelők. A legundorítóbbak az adott szint alját képviselők, mint például a szellemi exporttal foglalkozó külkereskedelmi vállalat vezére. Sírni lett volna kedvem, mikor végre elhúzták a belüket. Ocsmány emberek, szégyent hozhattak az országra, akármerre jártak. Borzasztó élményeket szenvedtem végig. Vagy szerencsésebb voltam Bombayban vagy ott tartották magukat a magasabb rangú utazók. Kalkuttában, útközben elengedték magukat és teljes törpeségükben tündököltek. "Nem, nem, abba kell hagyni!" - mondtam ilyenkor a nejemnek. "Nyugodtan akarok a tükörbe nézni!"

VIII. Amrita

Sok örömet okozott viszont Amrita, aki nagyszerűen vette az összes nehézséget az iskolában. Gyorsan tanulta a nyelvet, pár hónap után rácsodálkozott az egyik magyar, amikor valamire, ami épülőben volt, helyesen mondta angolul: "being built". Rövidesen a pedagógusok is jelezték: nem lesz semmi gond a gyerekkel, minden tárgyat 'fog', beépült a csodálatosan tarka gyerek-közösségbe. Rajta is látszott, hogy szereti a szabadszellemű sulit. 

Hogy az anyanyelvét se felejtse, igyekeztünk amennyit csak lehet vele tölteni, beszélgetni magyarul, vagy, ha másra végleg nem futotta, meséket olvastunk neki elalvás előtt. Könyvtárnyi mesével lettünk gazdagabbak, ő is, mi is. Ha úgy tűnt, hogy elaludt, halkított az ember a hangján, majd abbahagyta az olvasást. Többnyire azonnal felpattant a szemhéja: még, még... Felfigyeltem arra, hogy a matematikát szereti és borotvaélesen fogja meg a lényeget. Játszadozva elmondtam neki a négyzetreemelést, majd a köbreemelést, pár nap alatt megtanulta. Meglepetve tovább mentem, először a négyzetgyök-, majd a köbgyökvonást magyaráztam el, azt is megtanulta. Nem volt több 7-évesnél. Érdekes, hogy nem alakult ki benne a matematika iránti vonzalom. 

Hamar kialakult a baráti köre. Legjobban az angol-német kislánnyal értették meg egymást, meg talán Karináék kislányával, Mirtával.

Neki többet jelentett a két klub, ahol a kevés szabadidőnket töltöttük, mint nekünk, felnőtteknek. Mindkettő angol létesítményként látta meg a világot, a Swimming Club-nak minden külföldi azonnal tagja lett, mert a város közepén könnyen elérhető volt, hamar le tudta magát hűteni az ember munka után. Amritát egy minden gyereket imádó indiai fiatalember tanította meg úszni, majd ugrálni a trambulinról és az 5-méteres toronyból. Üldögélek és csodálom, hogy a gyerekek milyen bátran ugrálnak a magasból, váratlanul kézenfog, hogy menjek én is, ugorjak le a toronyból. Már a lépcsőkön éreztem, hogy túl könnyen adtam be a derekam, fent pedig szédítőnek tűnt az alulról semmi magasság. Nem vonulhattam vissza, szégyenben maradtam volna a csöppnyi lányom előtt, befogtam az orrom és ugrottam egy talpast. Nem rohantam vissza, megismételni. A gyerekek egyébként azt is élvezték, hogy a medence körüli fákon a majmok úgy közlekedtek, mintha őserdőben lettek volna, ugráltak a fákon, meg néha le egy-egy üresen hagyott székre. Kicsik voltak, mégis nagy riadalmat keltettek ilyenkor. Az ételeket nem szabadott őrizetlenül hagyni, mert a tányérokat a varjúk szerették megdézsmálni. Hatalmas varjúk, lehet, hogy itthon se kisebbek, csak ott közvetlen közelbe merészkedtek.

Mikor aztán elkezdtem golfozni és Ázsia első golf-klubjában, a Tollygunge Golf Club-ban is tag lettem, családostól, még nagyobb teret nyert a gyerek-sereg a szaladgáláshoz, úszáshoz, medencébe ugráláshoz. A golfpálya mellett két uszoda, egy fedett és egy szabad állt az úszni vágyók rendelkezésére. Óriási csetepaték zajlottak mindkettőben.

IX. Az indiai munkásmozgalom központja

Csak mostanában tudtam meg, hogy a fővárost az angolok főként azért helyezték át Delhibe 1911-be, mert Bengálban radikális függetlenségi mozgalmak indultak meg, amelyek erőszakot is alkalmaztak. A kintlétem alatt 'csak' annyit érzékeltem, hogy a munkásság megmozdulásai, tüntetései, de általában is a helyzetükön javítani szándékozók fellépései több erőszakos elemet is tartalmaznak. Nem emlékszem, hogy törtek-zúztak volna, inkább a személyes megfélemlítés eszközeit alkalmazták. A gherao-nak (geraó) nevezett sztrájkok alkalmával például blokád alá helyezték a menedzsment irodáit, az ajtók elé ülve skandálták a sztrájkolók a követeléseiket, enni- és innivalót is korlátozott mennyiségben engedtek bejuttatni. Ilyen sztrájkok meghirdetésekor figyelmeztették a lakosságot is, hogy feleslegesen ne mászkáljanak az utcákon.

Nem lehet véletlen, hogy a munkásmozgalom legharciasabb megnyilvánulásai éppen Bengálban alakultak ki, ez volt (és talán a mai napig az maradt, nem néztem utána) India ipari központja és itt került sor India elnyomottainak talán legelkeseredettebb felkelésére a dardzsilingi megye (vagy annak megfelelő körzet) Naxalbari városában, 1967-ben. Ebből a nyugat-bengáli kormány által levert felkelésből alakult ki a naxalite-mozgalom (l. Naxalite), amelyik 'naxalite belt' néven ismert övezetben komoly tényezőnek számít ma is Közép-Indiában és változatlanul az erőszak alkalmazása mellett tör lándzsát. Ami az ipari potenciált illeti, adom három jelentős, Kalkutta vonzáskörzetébe tartozó város adatait: Durgapur + Asansol (ikervárosként vagy egy ipari körzetként kezelik, bár a két város közötti távolság cca. 40 km) és Jamshedpur (amit Tatanagar-ként vagy 'Steel City of India'-ként is emlegetnek). Ha a három városhoz tartozó ipari létesítmények kapacitását valaki összeadná, biztos, hogy lenyelnék Magyarországot.

Adott tehát egy óriási ipari potenciál, az átlag-indiainál valószínűleg fejlettebb és mind területében, mind bonyolultságában áttekinthetetlen mezőgazdaság, rettenetesen elnyomott embertömeg és az elkeseredettségnek megfelelő radikális elvek. Ez hozza, hogy Bengál volt a XIX. század elejétől napjainkig India munkásmozgalmának központja vagy akár tűzfészke. Ezért szavazzák hatalomra a kommunistákat ebben a Franciaország méretű államban. Megnéztem,  mi a helyzet ma és közölhetem, hogy Nyugat-Bengált változatlanul kommunista kormány vezeti, kommunista főminiszterrel az élén. A központi kormány képviselője természetesen nem az, úgy tűnik, hogy a Kongresszus Párt tagja, szik.

A kormány a nyolcvanas években a szétszakadt Communist Party of India két legerősebb forgácsának és több - többnyire jelentéktelen - baloldali (náluk baloldalibb!) párt koalíciójaként működött. Akit érdekel, tájékozódhat a kommunista pártokról az indiai pártok listája Web-oldalon. A számtalan szakszervezet 'kordában tartása', a szélsőségek nyirbálása se lehet egyszerű feladat. Mutatják az indiai szakszervezetek hírei is. Persze azt is, mennyi aljasággal, az elnyomottak elleni erőszakkal kell megküzdeniük.

Jyoti Basu, a Kína-barát kommunista párt egyik vezetője, az indiai munkásmozgalom elismert vezéralakja, a nyugat-bengáli kormány főminisztere volt az az erő, amelyik meg tudott birkózni ezzel az irtózatosan nehéz feladattal. A tőkés körök is áldották az istenüket, hogy van, hogy kezelni tudja az istentelenül nehéz szituációt: segít a nyomorgányokon, amennyire tud és ezt úgy teszi, mint békebíró, az eltérő utak egyengetője, mint a reménytelen szélsőségek megfékezője. A Mahatmához hasonló óriásnak tartom. Életem egyik nagy szerencséje, hogy ismerhettem, hogy kapcsolatban álltam vele és hogy valamilyen fokon ő is kedvelhetett.

Nagyon szóródó véleményeket publikálnak persze róla, kettőt bemutatok: The Indian Economy Overview, NetGuruIndia  Ezekből tudom, hogy 83-évesen majdnem elnyerte India miniszterelnöki székét. A megmérettetéskor mondott beszédét is közreadom (angol). Valahonnan úgy értesültem, hogy a kilencvenes évek közepe körül meghalt. Nagy és pozitív meglepetés számomra, hogy él. India számára se mindegy, nem véletlenül választhatták India XX. századi történelmének 100 legfontosabb személyisége közé!

X. A Kalkuttából látott világ

1. Amikor 2-3 szabadnap jött össze, ami nem volt elég távolabbi túra megtételéhez, de eléggé fáradtak, kiéhezettek voltunk valami felüdülésre, összepakoltunk, ha épkézláb emberek csatlakoztak, csapatba verbuválódtunk és 'átrándultunk' Digha-ba (Diga), a Kalkuttától 200 km-re, a Gangesz deltájában fekvő tengerparti üdülőhelyre. Az első alkalommal levágtuk a holminkat a bungalóban és rohantunk a tengerpartra. Ámulatból ámulatba estünk. Első meglepetésül a tengerpart kihasználatlansága szolgált. Goához hasonlóan kilométereken keresztül, végeláthatatlanul húzódott az ezüstös fényű homok-föveny, amin egyetlen heverésző lelket se láttunk. Lődörgött két-három indiai emberpár, teljes öltözékben, sikerült megtalálniuk az egyetlen sziklás partszakaszt és azon botladoztak. Második meglepetésként a hullámok szolgáltak: szinte szélcsendben 3-4 m magasan érkeztek a parthoz, kékesfekete hasukat mutogatva a méter magas habkoszorújuk alatt. Hosszan futottak ki, míg el nem fáradt a haragjuk. A dübörgésük ijesztően hatott a hölgyekre, engem is meglepett. Láttam már viharos tengert, de ilyet, hogy szél híján is hangoskodjon, még soha. Elsétáltunk a part mentén párszáz métert, amikor újabb attrakción ámulhattunk. Száriba öltözött hölgyeket vezettek bele a vízbe kúpos bűvészsüveget hordó férfiak, kézen fogva a lábukkal  bátortalanul tapogatózó asszonyokat. Ha nem ismertük volna valamennyire Indiát, nevetségesnek találtuk volna a jelenetet, így csak nézegettük az őskor és ortodoxia lehetetlen megnyilvánulását a XX. század vége körül. (Nem törlöm, pedig kiderült, hogy a Puriban látott 'süvegeseket' vetítette át az emlékezet Digába is. Előleg.)

Az Internetet kutatva fedeztem fel, hogy városról tesznek említést, pedig arra utaló épületekkel nem találkoztunk. Lehetséges, hogy a baloldalt nyitható Web-lapon New Digha-ként említett telepet 'kultiváltuk'. A szállásokat nem igen lehetne csillaggal illetni. Bungalók voltak, hálószobával, az ágyak fölött szúnyoghálóval, a hűtést az angol filmekből ismert hatalmas átmérőjű 'pankák', mennyezeti ventillátorok szolgáltatták. Szúnyog volt (szlenggel szólva) dögivel, nem hiába látták el az ágyakat az ősi hálókkal. Eleven életet éltek a méretes svábbogarak is, Mirek, a cseh kisfiúcska kinyitott egyik alkalommal valami szekrényajtót és visongatva rohant ki. Mint egy rossz sci-fi filmben a gonosz szellemek, úgy rohanták meg a 'nappalit' a fiókból kiözönlő szépségek. Olyan esemény is előmászik velük együtt a memóriámból, hogy nem várt esőt kaptunk és az szép lassan, komótosan elöntötte a 'hálót', órák teltek el vödrözéssel, felmosással, fertőtlenítéssel. Fertőtlenítés! Digán végülis mindig kellemesen pihentünk, de szatyorszámra vittük a különféle fertőtlenítő folyadékokat, porokat. Majd elfeledtem: hál'isten az aranyos svábbogár-faló gekkókból is szép számmal akadt.

A város, amelyik párszáz méterre a bungaló-sortól kezdődött, inkább felelt meg kis falunak, mint komoly településnek. Az is igaz, hogy volt rendőrsége, piaca, azaz a két legkomolyabb város-kellékkel rendelkezett. Az utóbbit az egyik, Angolát is megjárt magyar elkeresztelte 'Super Mercado'-nak, azt mondta, Angolában is így néznek ki a piacok és gyümölcsöt ott is lehetett kapni. Megpróbáljam leírni ezt a mercadot? Egyszerűbb, ha el tetszik képzelni egy magyar zsibvásárt, falusi búcsút, csak sokkal rosszabb állapotban lévő bódékkal, silány csecsebecsékkel, emléktárgyakkal, viszont szépen ápolt, jól adjusztált trópusi gyümölcsöket  árusító sátrakkal és persze szerteszórt szeméttel. Azt hiszem, tejet is lehetett kapni. Igazi keleti mercado, nyüzsgő élet.

Leírtam, nem írtam, mindegy. Tömören az angolai esete a mercadoval: A két feleség, övé, enyém elment shoppingolni, a férfi elkísérte őket, én maradtam sziesztázni. Váratlanul, levegőhöz alig jutva robban be a két feleség, jaj, valamit kéne csinálni, a férfit megtámadta a tömeg, mert valamit lelegyintett. Fenyegetően körülvették és falhoz szorították. Ne mozduljatok innen, mondtam és rohantam a kocsival a piachoz. Ott már nyugodt élet zajlott, se felajzott népnek, se hullának, se az élő férfinak nem találtam nyomát. Nosza, irány a rendőrség, ott a parancsnok. Igen, az embereim kiszedték a tömegből és ide hozták, meghallgattuk, aztán elengedtük. Leesett az állam. A tömeg meglátja és újra megtámadja, miért nem tartották bent egy darabig vagy kísérték el legalább a bungalóig? Ismerhették, hogy az ilyen fellángolás nem tart sokáig. Mire visszamentem, ott mesélte a rémtörténetet, bátran, de kicsit sápadtan.

Az Angola-tudor rendkívül élvezetes mókára tanított meg: a háromméteres hullámok áttörésére. Amikor magyarázta, hogy be kell araszolni, a mind magasabb hullámokon átugrálva, midaddig, amíg már nem lehet se átugrani rajtuk, se élével állva kivédeni, hogy feldöntse az embert és akkor vízszintesen fejest kell ugrani a hullámba, azt hittem viccel. Lehet, hogy 10-20 centit visszalöki a merész támadót - folytatta, de a hullámvölgyben két-három lépést téve a következő hullámfal felé és megismételve a fejelést, előbb-utóbb elér az ember odáig, ahol már elveszíti a talajt. Ott azonban a hullámok már nem torlódnak, szélesednek a hullámvölgyek, rá lehet feküdni nyugodtan a vízre és az ringat, ringat, felemel, leenged jó mélyre, majd újra kiemel. Tökéletes igazolása annak a hihetetlen állításnak, amit suliban oktatnak, hogy a hullámok nem végeznek haladó mozgást. Angolában is ilyen hullám-óriások döngetik a partot, bennszülöttektől tanulta a hullám-fejelést. Na jó, gyerünk! Elsőre sikerült, minden nehézség nélkül. Igaz, Apámtól gyerekkoromban láttam, hogy édesvízen is ki lehet feküdni és akár újságot is lehet olvasni, majd magam is megtanultam lebegni az uszodák vízén, ez a tudás is segített. Nagyszerű élmény, a természet megzabolázása mindig nagy öröm!

Digában újra találkoztam halászokkal. Ez önmagában nem meglepő dolog, mivelhogy tengerparton üdültünk. Az azonban mégis meglepett, hogy minden eszköz, minden ember, minden mozdulat, sőt még a munkadal is pontosan olyan volt, úgy hangzott, mint a 2000 kilométerre fekvő Kovalam Beach-en. Jó, ez a település is, az is Indiában van, de Diga az északkeleti csücskében, Kovalam a legdélebbi nyugati parton, fent árja és ősi törzsi népek laknak, lent dravidák, de a halászbárkák gyártási technológiája, a hálók, amilyen primitív szerszámokat a csapat egyik tagja az evezőlapát javításához használ, ahogy a bárkákat indítják, ahogy a hálókat partrahúzzák, mind-mind Kovalam tükrének tűnt. Egyben mások, szerencsésebbek voltak, a fogásaik itt jóval gazdagabb zsákmányt hoztak. Nem, mintha tele lettek volna a hálók, de a halak fele méteres nagyságrendet képviselt. Két halfajtán is inkább bosszankodtak, mint lelkendeztek. Majdnem minden fogással emeltek ki cápát és ráját. A cápák csupán két-két és fél m hosszú vadállatok voltak, így is csoda, hogy csak sérültek a hálók, nem szakadtak cafatokra. Nem sokat törődtek velük, az uszonyaikat lecsapták kardszerű fegyvereikkel, a nagy hústömeget hagyták, bár állítólag azt is feldarabolják és nem rossz a húsa. Engem a szájméretük és a fogazatuk érdekelt, megkértem az egyik halászt, húzza fel a felső állkapcsát. Fogott egy nagy kampót és megtette. Mondhatom, dermesztő látvány. Ennek a 'kis' cápának a szájürge is vödörnyire tágult és 10-11 olyan fogsora volt, amelyekben megszámlálhatatlan, háromszög alakú és hátra, a torka felé dőlő fog csillogott. Látszott, hogy egyetlen harapással combnyi húsdarabot tudhat kitépni a szerencsétlen áldozatából. A rájákat szinte undorral húzták félre és a zsákmány hasznos részének a válogatásához fogtak, nem jártam a végére, mi történik velük később.

Egyik alkalommal, ahogy a halászokat bámulom, észreveszek egy 4-5 fős csapatot, amint a sekély vizet figyelik. Közelebb megyek és látom, évszázadokat repített vissza megint az indiai valóság. Csak ágyékkötőt viselő, majdnem néger-fekete alacsony növésű emberkék vadásztak halakra íjjal-nyílvesszővel. Nem mese, kérem, megvettem tőlük bagóért egy készlet íjat két nyílvesszővel, be tudom mutatni a kételkedőknek. Kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy a hegyes végű nyílvesszőt levegőben, vadra, madárra vadászva kell használni, halra a bunkós végű való, amelyik csak elkábítja a halat és amikor hassal felfelé fordul, ki lehet emelni. A szemem előtt nem tudtak eredményes bemutatót tartani, mindig mellé lőttek. Helyes emberek voltak, percekig tanakodtak, hogy eladják-e a fegyverüket, aztán meg, hogy mennyit kérjenek érte. Azt hiszem a dupláját adtam nekik, így aztán mosolyogva távoztak a talán másfél dollárnyi rúpiával.

Milyen apropóból látogattuk meg a helyi 'üzemeket', meg nem mondom, illetve hát volt ilyen rossz szokásom: ahol tehettem, megnéztem, hogyan dolgoznak a helybéliek. A szokásos mini, egy-kétszemélyes kézműipari műhely között váratlanul feldübörög valami gép, gyerünk, nézzük meg, mi a csuda lehet? Ember ilyen ősi masinát még nem látott működés közben, valamikor a XX. század elejéről származó jéggyártó gépének kompresszorát hajtotta a csattogó Diesel-motor. A helyi halászok szövetkezetét szolgálta, ha kiállították volna valahol Európában és beléptidíjat szedtek volna, biztos jobban járnak. Ott mesélték-e vagy valamelyik könyvecskémben olvastam: ősidők óta, messze az ilyen masinák megalkotása előtt már szállították az apró halakat messze be a szubkontinens közepére, jégdarával keverve a halakat. Minden más részlet elmosódott, csak hangosan gondolkodok: mivel szállították messze földre, hogy gyártottak vagy varázsoltak jeget, milyen távolság-közökben vermelték a jeget? Ki tudja? De nekik elhiszem, hogy képesek voltak erre a varázslatra is.

Azt hiszem, érdemes most is kiemelni pár mondatot anyósom feljegyzéseiből. Miként látta, milyen élmény volt számára az 1984 február 12-13.-i digai kirándulás?

"...egy tündéri szép fürdőhely. Közel a parthoz kétszobás bungalóban laktunk, fürdőszoba, angol WC, szúnyoghálós ágyak és ventillátorok voltak, mondhatnám, európai kényelem... Korán értünk oda, 3 és 1/2 órás autóút után. Az út varázslatos pálmaligeteken, banánültetvényeken vezetett át. Szépen gondozott rizsparcellák és zöldséges ágyások váltották egymást. Érdekes módon őrzik a vizet. Minden tábla végén vizesárok van, onnan gémeskút formájú emelővel tömlőben merítik a vizet a rizstáblákat körülvevő (kisebb) árkokba, ahonnan szétfolyik és az egész ültetvény víz alá kerül...

....Délután visszamentünk a tengerhez, akkor már olyan messzire behúzódott a víz, hogy alig láttuk a hullámokat. Mezítláb mentünk igen messzire, egy folyó torkolatához és onnan vissza. Előttünk vörösen izzott a lemenő Nap, csodálatos aranyhidat alkotva a vízen, majd hirtelen lebukott a horizont szélén. A parton töméntelen rák szaladgált, amint megláttak minket, hirtelen eltűntek a lyukaikban. Olyan volt az egész part, mintha kivirágzott volna a homok...

...Én nagyon élveztem (a fürdést), le-föl paskoltam a vízben, a dagály mind kijjebb szorított, néztem a végtelen vizet és magamban végiggondoltam az életemet. Milyen furcsa a sors, egyszer letaszít, aztán felemel. Eszembe jutott egy diákkori vers Ludwig Uhland-tól: 

'Wem Gott will rechte Gunst erweisen

Den schicht Er in die weite Welt

Den will Er seine Wunder weisen

In Wald und Berg

In Fluss und Feld'

Digha, mint madár

25. Diga

No25: Digha