Minden jog fenntartva!   All rights reserved!

  HALMOS ANTAL

Kiábrándulás:

 Kalkutta

(1982-1985)

*

Az elején kellett volna ezzel kezdenem, csak elfeledtem. Pár Kalkuttáról szóló népesség-adatot gondoltam előrántani a szivarzsebemből, kemény keresgélés lett belőle. Mert hitelesnek minősíthető adatot nem könnyű találni. A keveset, ami összjött - és ami érdekeset találtam keresgélés közben -, mindjárt elmondom.

A szigorúan vett város lakosságát az 1991. évi népszámlálás 4,4 milliónak találta, a metropolitan area (Nagy-Kalkutta) viszont 10,9 millió embert tartott el, ha ezt annak lehet nevezni. Másutt a pontos terület körvonalazása nélkül a nyolcvanas évek közepére 7 milliót adnak meg, mára pedig tizet. Indiát megjárt emberként azt mondom erre, hogy már megint európai kérdéseket próbálok boncolgatni. De: Kalkutta a nyolcvanas években nagyjából Bombay nagyságrendjét képviselte, növekedésben azonban elmaradt mögötte. Valószínűleg ennek és a metróépítés befejeztének köszönheti a város, hogy - a fotók alapján, amiket nézegetek - tisztább, rendezettebb képet mutat, mint amilyen az ottlétünk alatt volt. 1773-tól látta el az angol-India fővárosának tisztét és 2000-től viseli az állítólag eredeti nevét: Kalkota. A Chowringhee-ről készült felvételek a metropolis-jelleg növekedéséről tanúskodnak, több olyan felhőkarcolót látok, amelyekre nem emlékszem. Szép, modern épületek. A Dalhausie-ról viszont azt olvasom, hogy a legtöbb kormányépület ott található és hogy tó van a téren. Szinte naponta jártam arra, mégis elmosódtak az emlékek.

Még egy adatsor Kalkuttáról: 1943-ban a japán bombázások nagy károkat okoztak és a háborús éhínségnek 1,3 millió áldozata volt. Elképzelhetetlen, de leírták, el kell hinni!

India összlakossága mára túlhaladta az egymilliárd 65 milliót, gyorsan közelít Kínához. Mobil-telefonja 26 millió lakosnak van.

 *

2. A Hooghly

Folytatom a kalkuttai élményekkel. A már sokat emlegetett Húgli folyó a Gangesz egyik mellékága és mint ilyet, ugyancsak a szentség-hit övezi. A hidak méretei alapján az olvasó azt hiheti, hogy a Duna budapesti méreteit alig haladja meg. Látszólag igen, de rendkívüli módon változtatja az erejét, energiáját. A monszun előtt lesoványszik és tényleg a Dunához hasonlít, de a monszun ideje alatt gyorsan duzzad, nő, nő és az ember már valami kolosszálist lát maga előtt a hídról vagy ha a partjára lép. Az említett hajó-kirándulásra is a monszun után került sor, a hajó lefelé haladt órákig, a folyó csak szélesedett és szélesedett, aztán már szinte tengeren érezhette magát az ember. Több kilométer széles lehet olyankor, a partok szaladnak szét, mintha húznák őket. És ez a 'tenger' szürke. Olyan mennyiségű iszapot hord belé a monszun a mindent erodáló hirtelen vízözönével, hogy a víz hamuszürkévé válik. Amikor végleg búcsúztunk Kalkuttától és Indiától, Bangkok felé repültünk. Emlékeztem, olvastam valahol, hogy a Gangesz deltája 80 km messzeségig szürkére festi a tenger vízét. Ennek jelentős részét a Húgli okozza. Kíváncsian lestem a repülőgép ablakából, észre lehet-e fentről venni valamit? Mit észrevenni? Sokáig lehetett látni a meglepő jelenséget, kicsit elnyújtott félkörívben messze megfestette a kék tengert Őistensége, a Gangesz!

A tenger-érzést az is fokozta, hogy a kínai vitorlával közlekedő ősi bárkák és a tögyögő-pöfögő, dugig terhelt kis utasszállítók mindinkább eltörpültek a megjelenő hatalmas tengerjáró teherhajók mellett, a balparton pedig feltűntek a Kidderpore Docks óriásdarui. A munkámból eredően tudtam, persze, hogy tudtam, hogy Kalkutta tengeri kikötő, de tengerparti öblöt képzelt el az ember és nem egy delta-ágra, azaz folyópartra települt valamit, amelyen keresztül még akkor is az indiai külkereskedelmi forgalom jelentős része, ha nem tévedek, 35-40%-a folyt át. Magyar hajók is eljutottak idáig, általában nem magyar áruval vagy áruért. Váratlan fordulat volt az életünkben, hogy telexet kaptunk, a Mahart X hajója érkezik, majd telefonon bejelentkezett a kapitány és meghívott bennünket egy italra. Azt hiszem ő javasolta, hogy a szocialista képviseletek embereit is hívjuk meg (másról szó se lehetett), ez történt, nagyon kellemes estét töltöttünk az intelligens, kedves kapitánnyal és tisztjeivel. Egy magyar dolog jó kezekben volt.

A Húgli mellé települt egy - mi úgy mondanánk - szerzetesrend, a Ramakrishna Mission, az egyik legnagyobb indiai filozófus emlékét őrző és a gondolatait továbbfejlesztő iskola, a Belur Math (a Belur helységnév és nem azonos a fentebb leírt Hoysala-templomok helyszínével, természetesen), a Math pedig az eszme, amely három vallás egyesítését tűzte ki célul: a himduizmust, az iszlámot és a kereszténységet. A főtemplom is a három vallás építészeti jegyeinek egyesítésére tett kísérlet. Érdemes megnézni, elgondolkodni és olvasni Ramakrishnát és Belur Math megalapítóját, Vivekananda-t. Azt hiszem, hogy a többnyire elrontott, üzletté vált Krishna-hívők mozgalom bölcsője is ez a templom, ez a filozófia. Úgy tűnt, több külföldi látogatója van, mint akármi másnak Kalkuttában és környékén.

3. A nyomor       

Életemben sokszor találkoztam nyomorral. Nyugodtan nevezhetem annak a II. világháború (milyen érdekes, mint történelemről írok a 60 évvel ezelőtt történtekről) utolsó heteit, a menekülésünket a (szovjet) front elől, a menekülttábort, a háború utáni első pár évet, láttam nagyon nyomorúságos helyeket, körülményeket a Szovjetunióban, mögöttem volt már közel két hónap Delhi, négy év Bombay, de Kalkutta helyenként és időnként így is sokkoló hatással volt rám. Csak azért nem mondom, hogy aki nehezen viseli mások kínját, lapozzon tovább, mert lehetetlen azt a nyomort úgy ábrázolni, ahogy az ember látja, érzi, kicsit beleérez. Nem lehet a bűzt leírni, hiába fotózza le az ember, a fotó, különösen a színes, szépít, nem lehet az arcokba vésődött lemondást, reménytelenséget érzékeltetni. Minden reggel, mert a hálószoba-ablakból rájuk lehetett látni, minden autóval induláskor, minden este ráláttam a szemközti épület garázsa előtt,  a járdán élő csonka családra, egy asszonyra és az épphogy járni tudó kislányára. Pár rongy, platni, teafőzéshez, tisztálkodáshoz szükséges kellékek és varázslatos szeretet. Így éltek ott, télen-nyáron, el-elvonultak rövid időre, órákra, majd letelepedtek ismét a rongyaikra. És az anyából sugárzott a gyermeke iránti szeretet. Szerencsések voltak, mert a tiszta utcában 'lakhattak', a garázs tulajdonosa nem zavarta el őket. 

Valamelyik szocialista képviselő mutatta meg a csőlakókat. A város valamelyik csatornája közelében fektettek új szennyvíz-csöveket, a szokásos lassú tempó miatt ott aszalódtak a parton a lefektetésre váró 70-80 cm átmérőjű betoncsövek. Minden csövet 'belaktak', elől hátul összetákoltak ponyvából, fóliából, vagy abból, amit éppen össze tudtak vakarni, esővédő előtetőt és ott aludtak komplett családok egy-egy 3-4 m hosszú csőben. Mosdási lehetőségnek ott volt a csatorna, de hogy hová üríthették az ürítenivalójukat, el nem tudom képzelni. Az a gyanúm, hogy a csatornába, amiből vették az ivóvizet, amibe mosták a rongyaikat. A monszun alatt sártengerré változott az egész környék. Bűz, kosz, iszonyat! Állatokat jobban tartanak tisztességes parasztok.

A legrosszabb azonban a Káli-templom közelében kialakult 'slum', a nyomornegyed. Ebből valamit visszaad a 'Kalkutta I" második sorának jobbszélső fotója. Rossz álomban se jelenhet meg az ember szeme előtt riasztóbb látvány: rongyokból, papírkartonból, fóliákból összerakott, összedrótozott kalyibák, utcai kút, a járdaszélnél halmozódó szemét és rettenetes bűz. A kép közepén áll egy asszony, gyerekkel. Izzó gyűlölettel fejezte ki az utálatát, amikor fotózni megálltunk a fehér Mercedes-szel. Odajött a kocsi lehúzott ablakához, úgy tett, mintha alamizsnát várna, közben úgy tűnt, hogy rágógumit forgat a szájában. Nem rágógumi volt, hanem valami zöldség-étel, amit jól megrágott és beköpte a kocsiba. Nem volt örömteli pillanat.

A nyomorról leírtakhoz képest nem megrendítő a megszámlálhatatlan járdalakó. Tessék elképzelni a mai Budapest fedél nélküli lakóit, megszorozva 10 000-el. Valamivel könnyebb a helyzetük, mert nem kell fagypont alatti hőmérsékleten haldokolniuk, de fagynak meg közülük is, mert a december végi - január elejei hajnali 8-10 fok hidegben a rongyok nem védik meg őket a kihűléstől (de ott központi Parlamenti téma minden megfagyott ember) és mert az indiai tolerancia békén hagyja őket, átlépnek rajtuk, odadobnak nekik pár paiszát. Megszámlálhatatlanok, a számuk is európai kérdés lenne, a nyolcvanas években szociológusok, a média és akikkel erről beszélhetett az ember, 700 000-re saccolta a számukat. Szeged, Pécs és Miskolc teljes lakossága egy metropolisban szétterítve, újra és újra megrázó, megrendítő! 

Ha a 'Kalkutta I' sorozat legalsó képeire ránéz, megismerkedhet a nyomor szélén vergődők egyik kasztjának a tagjaival, a kulikkal, másként riksa-lovakkal (a riksa csak a jármű), állati munkát végeznek, de van betevő falatjuk. Tessék nyugodtan (ha nyugodt tud maradni) nézegetni, észrevenni a lefüggönyzött fülkét, az ömlő esőt, a semmi ruházatot és elgondolkodni mondjuk a májszori maharadzsa vagyonának a méretein, az arany tróntermen. Ilyen borzalmas világban élünk!

Nyugat-Bengál lakosságának közel egyharmada, kb. húszmillió ember a lajstromozott kasztok és törzsek nyomorgánya, abszolút elnyomott, megbélyegzett, kitaszított lélek. Két Magyarország!

Egyetlen emberről tudok, aki minden erejével, vasakarattal, az egész életét feláldozva küzdött a legkegyetlenebb sorsban élők szenvedéseinek enyhítéséért. Asszony volt, akkor még élő valóság, igazi szent: Mother Teresa. Most emlékhellyé vált - Missionaries of Charity (Nirmal Hriday), Mother Teresa -, nagyon remélem, hogy ezzel nem szakadt meg a tevékenység, akadt hasonló áldozatkész utódja. Nem értek egyet azzal a módszerrel, ahogy a világ jótékonykodó személyektől, szervezetektől várja a nyomorba taszított emberekről való gondoskodást, különösen nem a fejlett vagy nem nagyon elmaradott országokban, az egész világrendet kell megváltoztatni, biztonságot kell teremteni minden evilágra született földi lény számára. Mother Teresa mellett azonban nem lehet főhajtás, kalaplevétel nélkül elmenni. Ez az albán származású keresztény asszony - úgy tudom - két létesítményt üzemeltetett: a haldokló betegeknek nyújtott menhelyet és leprások gyógyítására, ápolására biztosított kórházi körülményeket. Lehet, ennél is többre futotta az erejéből. India is szentnek tekintette. Csepp a borzalmak tengerében, de a cseppben tükröződik az emberi lélek nagyságának lehetősége! Csak utalok azokra, akik nem juthattak be hozzá, a járdán haldoklókra, akiknek a mellére aprópénzt dobálnak a járókelők, valaki időnként összeszedi a pénzt és vásárol enni-innivalót, ellátja a haldoklót, amíg a következő jótét lélek nem botlik bele.

4. A monszun

Bár Bombayban (IV.7) leírtam a kalkuttai monszunt is, nem állhatom meg, hogy pár mondatban ne emlékezzek meg erről az özönvízről, amiről a világ butuska médiái minduntalan mint valami rettenetes átokról adnak hírt. Igaz, van átok oldala is, mert ha igazán jókedvvel érkezik és pajzán kedve nem lohad le egyetlen nekifutás alatt, akkor hosszasan, hetekig öntözgeti a földeket. Mit öntözgeti? Vad rohamokkal fut neki földnek, városnak, hegynek, patakokat, majd folyókat alkot, eróziót okoz, pusztít, (rosszul ápolt) házakat dönt romba, eláraszt mindent, ami elárasztható. Kalkuttában láttam, hogy előszedtek csónakokat és azzal közlekedtek. De ott mindez természetes, mert erre vár az egész ország. Ha nem jó a monszun, bele roppanhat az egész hatalmas birodalom, nincs vagy alig van termés és annak a következményei beláthatatlanok. A jó oldala miatt, mert a monszun teremt, biztosítja egy évre a jövőt, mindenki aggódva, reménykedve várja ezt az átoknak kikiáltott áldást és zokszó nélkül tűri a vele járó kellemetlenségeket. 

Történt, hogy épp bűnöztünk, munkaszüneti napon meglátogattuk a hozzánk legközelebb álló nyugatiakat, egy angol-német házaspárt. Monszun-időszak volt, de mint a derült égből a villámcsapás indult meg az új eső-hullám, az ablakon úgy dübörgött, hogy odaugrottunk és néztük, ahogy percek alatt eltűnik a világ, három-négy méterre lehet látni az esőfüggönyben és a kerti utak sarkaiban, a kert mélyebb pontjain gyorsan gyűlik a víz. Az ostrom talán két órát tartott, aztán csendesedni kezdett. A családfővel és kisfiával gyorsan kocsiba ültünk, fogta a videóját és elindultunk az orrunk után, felvenni valamit az áldás művéből. Én fotóztam mellette, a 'Kalkutta I'-ben látható pár kép az ázott utcákról, a boka fölött érő vízről. Embertelen, de csodálatos, varázsa van. És - remélem - észlelhető, ha valaki tudja, hogy percek múltak el az özönvíz óta, hogy az emberek megrázták magukat és folytatták, ahol abbahagyták. Tiszta véletlen, hogy az utunk a körmenetek, ünnepi oltárok alakjait 'gyártó' utcát is érintette, ahol a féligkész szobrokat fóliával védték az esőistentől, de egyet az alig elkezdettek közül rögtön munkába fogtak az utca közepén. Nagy ünnepre készülődhettek (mi is esik a monszun-időszakra?), mert az utca-műhelyben lázas tevékenység folyt, ketten is dolgoztak. Most tudtam csak meg, hogy ez a szent szobrokat gyártók körzete, pár utcányi körzetben ez a kenyérkereseti forrás: drótvázat készítenek, azt sárnak tűnő agyaggal burkolják, a formákat kézzel, spaklival alakítják, nem tudom hogy, de kiégetik, majd kifestik. 

5. Az orvosaink  

Fontos tényezők az ember életében, különösen, ha idegen környezetben és fertőzésveszélyben él.

Több orvost 'örököltünk' a kirendeltséggel együtt. A személyzet orvosa alacsony, kopaszodó, kedves hindu volt, ilyen körök gyógyításával foglalkozott és bár a költségeket - a szorosan vett családi személyzet kivételével - a magyar állam viselte, az alacsony tarifa-szintje miatt az ő szolgálatait vettük igénybe. Magyarul: a diszkrimináció ebben az ügyben is virágzott. 

Mi a saját bajainkkal Dr. Wattshoz jártunk. A nevéből is világos, hogy anglo-indiánnak született és így elvileg kasztonkívülinek számított, de erre nála semmi sem utalt. Nyúlánk, sovány termetével, kissé beesett arcával jóképűnek láttam. Az ötvenes éveit taposhatta. Jó épületben, megfelelő felszereltségű rendelőben fogadta a betegeit és többszintű tarifa-rendszert alkalmazott: a külföldieknek és a gazdag indiaiaknak keményen számlázott, a közép-rétegeknek közepesen, az alkalmazotti réteget fillérekért kezelte. Hetente egyszer vagy kétszer állami kórházban is rendelt, ingyen. Nagyszerű embernek ismertük, nem csak ezért a szociális érzékről tanúskodó tarifa-rendszere miatt. Leírtam már másutt, hogy a lánya esküvőjén fogadta ugyan az ajándékokat, de külön asztalra rakatta a személyzettel, aholis tábla hirdette, hogy jótékonysági egyesületnek továbbítja. Nem fáradozott azzal, hogy könyörögjön, tartózkodjanak a meghívottak az India egyik átkának tartott rendkívül proccos költekezéstől, tudta, úgyis hiába tenné. Ezt a meglepő, a bajt ugyan nem gyógyító megoldást választotta, amivel legalább deklarálni tudta, hogy a rossz szokások, hagyományok felszámolásának a híve. Akkor is nagyot nőtt a szemünkben, amikor vittük neki a hírt, hogy Amritát egy homeopata apró fehér pirulákkal kigyógyította abból a vírusos nyavalyából, amire neki csak a szike állt a rendelkezésére. Elismeréssel nyilatkozott - "Eszerint olyat tud, amit én nem! Hozzá fogom küldeni az ezzel a bajjal kínlódókat." - és feljegyezte az adatait.

A város legnevesebb fogorvosa George volt (a vezetékneve kiment a fejemből), egy nálam alig idősebb szőke lett vagy litván, akit a szülei vittek magukkal 1940-ben, amikor a szovjetek bekebelezték a hazáját. Ausztráliáig futottak, onnan települt át George, az egyetem elvégzése után Indiába. Kiváló szakember hírében állt és ő ajánlotta a homeopatát, amikor felfedezte Amritán az újra megjelenő 'tyúkseggeket'. Attól kezdve, hogy megtudta: tanultam, éltem a Szovjetunióban, politikai eszmecseréket kezdeményezett. Tajtékozhatott volna (lehet, hogy belül tette is), de nyugodt hangnemben beszélgetett, inkább szomorúság és sajnálat sugárzott belőle, mint elvakult düh. Nagyon remélem, él még és boldogan éli világát felszabadult hazájában.

Miután hírek szerint a maláriát sikerült 'visszaszorítani' Indiában és magyar gyógyszervegyész tanácsára nem szedtük az ellene védő gyógyszert (mivel tartós szedés mellett agykárosító hatású), a feleségemnek sikerült összeszednie. Nyári szabadság alatt otthon tört ki rajta, az orvosok nehezen diagnosztizálták, és amikor sikerült megállapítaniuk a bajt, a László-kórház szigorúan elkülönített részlegébe dugták, egyéb fertőzés veszélyének kitéve. Szerencsére a malária legenyhébb változata támadta meg, sikerült kigyógyítania az orvostudománynak. Visszatértünk után a személyzet orvosa a meglepetéstől majdnem hanyattesett: "Hogy maláriával kórházba? Nem lehet igaz, mi lábon gyógyítjuk ki a betegeinket, hatékonyak a gyógyszerek és a malária nem fertőző betegség!" Ilyen egyszerű. A beteg viszont mindenképpen megsínyli, a májat örökre teszi tönkre.

6. Yoga

Nem lettem tudósabb a jóga kérdésében, mint ameddig eljutottam Bombayban. Miért is írok akkor újra róla? Talán mert a kalkuttai 'lady'-k között több megszállottja akadt, mint Bombayban? Néhány lényegesnek tűnő szempontot megkísérlek megfogalmazni, anélkül, hogy lázas kutatásba kezdenék, kizárólag a saját ismereteimre hagyatkozok.

- A jóga nem vagy legalábbis nem elsősorban fizikai testedzés. A kifacsart testrészek, a lótusz-ülés, a hasizomzat gerinccé edzése, az egyes izmok függetlenített mozgatása mind-mind arra találtatott ki a jogi mesterei (jogik, a jógát gyakorlók) által, hogy a teljes szellemi elmélyülést, meditációt könnyebben elérhetővé tegye.

- És ez a meditáció vallási tartalmú, célja az istenhez közelítés. Hit szükséges hozzá, istenhit és képesség arra, hogy a jógi önmaga fölé emelkedjék, el tudjon szakadni önmaga szellemétől.

Nem is merem folytatni, csupán azt akartam kifejezni, mennyire lebecsüli a jógát az, aki megkérdezi az Indiában jártat: "És jógázni megtanultál?" Vagy aki a hinduizmusban elmélyülés nélkül nekilát a jóga fizikai oldalának, a gyakorlatoknak az elsajátításához. Az ilyen nem tesz mást, mint a testedzés egyik nehéz formáját tanulja, anélkül, hogy a lényegét látná. Valószínű ezért oly kevés a jóga gyakorlója a hinduk között és ezért annyi a nem-indiaiakat oktató sarlatán.

7. Az International School

Amrita ötéves volt, amikor Kalkuttában letelepültünk. Azonnal értesültünk róla, hogy ott az angolok által alapított, de régóta indiai kezekben lévő iskolába, az International School-ba járatják a gyerekeiket a külföldiek és hogy ötéves korban kezdődik az oktatás. Beírattuk tehát Amritát, aki ezt az akadályt sokk nélkül vette, annak ellenére, hogy egyetlen szót sem értett angolul, az oktatás nyelvén. Rövidesen vidáman kommunikált a rendkívül tarka gyerek-sereggel. Elbűvölő volt ez a tarkaság: járt oda a gazdag hindu családok gyermekein kívül nyugat-európai, amerikai, japán, kínai, afrikai és a 'szocialista tábor' valamennyi országának gyermeke. És nagyon emberi az oktatás. Az első év előkészítő volt, nem lepődtünk meg, hogy nem kap osztályzatot. A második-harmadik évben azonban már rácsodálkoztunk a szöveges értékelésre. Amiről ádáz viták folytak itthon az egészen közelmúltig, az ebben az iskolában áldásos gyakorlat volt. Nem tudtam meg, angol örökség-e vagy az indiai bölcsesség szülötte? Magam ritkán fordultam meg a suliban, de mindannyiszor örömmel láttam, mennyire szabadelvű az oktatás. És hogy ez a soknemzetiségű, sokszínű sereg mennyire nem ismeri a gyűlöletet. Hogy lehet ebből az áldott-jó nyersanyagból egymást gyilkoló fenevadakat nevelni felnőtt-korban? Felfoghatatlan!

Ennek a szellemnek az ismeretében is meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy Amrita egy iskolai színielőadás főhősnőjének szerepére készül. A Ramajánát fogják előadni és Amritáé lesz Szítának, Ráma feleségének a szerepe. Óriási élmény volt aztán az előadást végignézni és rácsodálkozni, hogy a szabad szellemben nevelés milyen nagyszerű gyümölcsöket teremt. A gyerekek nyugodtan, magabiztosan alakították a szerepüket, mind mozgásban, mind szövegbiztonságban bámulatraméltó nyugalom uralta az előadást, nem volt szükség súgásra, segítségre. Őrzünk egy (rosszul sikerült) videofelvételt a gyerekek élvezetes játékáról.

Ezt az abszolút stressz-nélküli hangulatot azonnal felváltotta a stressz, amint magyar iskolába került. Nem kitűnő osztályzatot alig kapott tanulmányai során, de minden felelést, minden vizsgát olyan stresszes állapot előzte meg, ami leírhatatlan. Magyar oktatásügy, józanok vagytok?

Két apró mozzanatról írok pár szót még a sulival kapcsolatban. Egyetlen esetben jött haza könnyes szemmel Amrita az iskolából. Kiderült, hogy a gazdag indiai gyerekek kigúnyolták, amiért banánt eszik. "Monkey-food!", majom-eledel, mondták neki. (A sznobizmus kezdetei.) Más alkalommal megkérdeztük tőle, hogy tudják megkülönböztetni a kínaiakat a japánoktól. Így, mondta azonnal és a szeme külső sarkait felhúzta. Ők a japánok. És - lehúzta - ők pedig a kínaiak (vagy fordítva). Tökéletesen visszaadta a különbséget.

8. Power-cut (áramkiesés) 

Kalkuttába készülőben a volt bombayi főnököm lelkendezett: "Ó, az remek hely, lehet korcsolyázni is, van egy kis kerek műjégpálya." Nosza, elpakoltam a diákkori hoki-korcsolyámat, gondolva, ennél jobb felfrissülési lehetőség szubtrópusi vidéken nem létezhet. Nyomát se találtam, legalább egy évtizede megszűnt. Megölte az áramhiány.

Kalkuttában ugyanis az egyik legnehezebben elviselhető dolog a napi 10-12 órás áramkiesés volt. Gondolom, nem nehéz elképzelni a mindennapos riadalmat: váratlanul kialszik a villany, leállnak a gépek (telex, hűtőgépek), a forró évszakban megszűnik a légkondicionálás. A személyzet erre ügyelő tagja rohan a Diesel-motoros generátorhoz, indítja, (sokszor csak indítaná) és attól kezdve a dübörgő zaj zavarja az életet. 

Kísérletezett a kormány a terhelés-elosztással, -csökkentéssel is, amit 'load shedding'-nek hívtak, előre kihirdették, hol, mikor kapcsolják ki az áramot. Valamivel jobb helyzetet teremtett, a csapás nem érte váratlanul, alattomosan az áldozatot, testben-lélekben fel tudott rá készülni. 

A Külker Minisztérium azzal a tettével is bizonyította, hogy meg szeretné tartani a kirendeltséget, hogy amikor a régi generátort többet kellett javíttatni, mint amennyit működött, engedélyezte új, önindítós generátor beszerzését. Nagy örömmel üdvözöltük a hatalmas ládát, amit a régi jószág helyére görgettek. Német cégtől rendeltük, de meglepetve láttam az egység adat-tábláján, hogy "Made in Europe". Gondolatnak is naiv lett volna akkor abban reménykedni, hogy egyszer majd magyar terméken is megjelenhet ez a felirat, mégis a jövő szele csapott meg. Örültem, hogy Európa egységes erőként tud megjelenni, mégha ily távol is tőlünk.

9. Az anyósom feljegyzései     

Végül a mindennapok leírásához segítségül veszem ismét anyósom feljegyzéseit. Neki több ideje volt, mint nekem vagy akár a feleségemnek a várost járni, felfedezni olyan területeket, amelyek egyrészt fontos tartozékai a hétköznapoknak, másrészt betekintést engednek az élet apró mozzanataiba. Négy-öt témát emelek ki a jegyzeteiből:

- A piac: 

"A piac egy külön város: Rengeteg a zöldféle, a gyümölcs, soknak a nevét sem tudom. Igen sok a virág is. A húsos standok iszonyúak. Büdös, folyik a mocskos lé. és számtalan kutya marakodik az odavetett csontokon. No meg a húsos stand mögött van a 'Vizelde'. Amikor ezt megláttam, majdnem rosszul lettem. De az utcán is gátlástalanul állnak meg a férfiak, vagy guggolnak le, ki hogyan van öltözve, aszerint, és végzik a dolgukat. Oly gusztustalan látvány, hogy azt sohasem fogom megszokni.

Visszatérve a piacra, ott minden kapható, amit csak el tud az ember képzelni. Gyönyörű és drága üzletsorok kínálják szebbnél szebb áruikat, csak pénz kell és mindent beszerezhet az ember. Voltam már néhányszor Dudival (a feleségem gyerekkori beceneve) vásárolni, ez igen érdekes és szórakoztató. Megérkezünk a Mercedes-szel és máris ott terem egy férfi - Abdul - egy széles kosárral és széles mosollyal üdvözöl, aztán bekísér a piacra és mindenhová elvezet, ahová menni akarunk, mert itt még Dudi sem ismeri ki magát. A vásárolt holmikat a kosárba rakja és kivezet bennünket a kocsihoz, ahol a sofőr, Nandu átveszi és elrakja a csomagtartóba. Abdul kap néhány rúpiát."

- Utazás:

(1) "Maryvel csak egy kisebb piacra mentünk fonalat venni, hogy legyen munkám. Mary ügyesen azt mondta, magának veszi, ezért le tudta alkudni. Utána villamosra szálltunk. Hát ez ugyancsak meglepett, mert a villamos belülről egészen tiszta volt és a nők részére fenntartott szakasz volt. A felirat is igazolta: "For Ladies". Hölgyek részére. Odatessékeltek és egy fiatal nő átadta a helyét. Persze mindenki bámult, hogy fehér nő létemre beülök közéjük. Én élveztem a helyzetet. Mary megvette a jegyet, és egész úton fogta a kezem, szinte büszkén, hogy hozzám tartozik. Mikor leszálltunk a villamosról, riksába ültünk és úgy vitettük magunkat haza. sajnálom, hogy Tóni nem tudta lefényképezni. Mindenesetre többé nem ülök riksába, mert úgy ráz, mint egy rossz szekér. Itthon jót mulattak a kirándulásomon. Persze, ennek több előnye is van, Kocsiból csak foltokat lát az ember, de sétálva, közöttük minden más."

(2) "...elindultunk hajnalban, hogy a Húglit átszelő hídon átjussunk, mert az egy háborúval felér. Miután csak ez az egy híd van, minden forgalom itt bonyolódik le. Nagynehezen átvergődtünk a rengeteg emberen, állaton és kocsin keresztül. A túloldalon van egy külváros, Howrah, ez még a hajdani Valériát is messze túlhaladja. Sűrűn lakott, kis putrik, rengeteg gyerek, kutya, egyéb állat és piszok-piszok, bűz, ilyet elképzelni nem lehet. Ugyanakkor bolt hátán bolt, kicsikék, nyitottak, csak az elárusító ül a pult tetején, előtte az áruja. Az utcák keskenyek, a járdákon alszanak, mosnak, esznek, stb. Az egész forgalom a szűk utcákon bonyolódik. Mindenki jön-megy, össze-vissza, már azt hittem ottrekedünk, amikor végre kijutottunk egy főútra; az sem volt sokkal jobb, de legalább nem volt annyi ember. Szószerint értem, mert ember mindenhol volt, az egész úton alig akadt egy-egy km, hogy bandukoló csoportokkal, marhákat terelő parasztokkal ne találkoztunk volna. Igen sok a szarvasmarha és a bivaly.... a világon a 2. helyen áll India szarvasmarha-állománya." (A Bubanesvár - Konarak- Puri túránk első lépéseiről van szó.)

- Esküvő:

"Indiában most tartják az esküvőket. (Megj.: január!) Azt mondják, a csillagok állása ilyenkor teszi legmegfelelőbbé a házasságkötést. Ma reggel is nagy csinnadrattára lettem figyelmes és kinéztem az egyik ablakon, hát nagy zenekar fújta a kürtöket. A zenekar tagjai fehér ruhában voltak. A ruha dúsan volt arannyal hímezve és a fejükön szintén arannyal hímzett sapka volt. Előttük piros ruhába öltözött férfiak mentek, nagyon díszes volt a ruhájuk, arany- és virágmintás hímzés díszítette. A menet végén jött a vőlegény, aki virágokkal díszített, piros takaróval borított lovon ült, olyan gyönyörű, arannyal és ezüsttel ékesített öltözékben, hogy ilyet még képen sem láttam. A lovon két kisfiú is ült, egyik a vőlegény előtt, a másik mögötte. Ez a menet a menyasszony házához vonult. A lakodalmas ház kapuja virágfüzérekkel van ékesítve, olyan szépen, olyan dús fantáziával, hogy otthon erre képtelenek lennének. van itt egy különleges fajta, sárga, rózsa formájú virág, és ebből csak a virágokat fűzik fel a kívánt hosszúságra és ezzel képeznek diadalívet. Ez a virág több árnyalatú sárga és ezért nagyon szép girlandokat készítenek. Mostanában sok ilyen díszes kaput láttunk és az udvarokban sátor alatt gyönyörűen díszített asztalokat, ahol a meghívott vendégek ülnek. De láttunk virággal teljesen befont szekeret, még az ostor is virág volt és a lovak is, sőt teljesen felvirágosított Mercedest, a kocsit nem is lehetett látni, annyi volt rajta a virág. Van, ahol az egész házat színes villanyfüzérekkel borítják, mint a karácsonyfát. Mindez igen szép látvány este, mert eltereli a nyomorról a figyelmet, mert a járdákon a koldusok tömege trágyát égetve melegszik és a kicsi boltokban legfeljebb gyertya ég. A díszes esküvőket csak a gazdagok engedhetik meg maguknak... A szegények legfeljebb gyalog mennek és boldog az a család, ahol nincs lány, mert a lánynak hozományt is kell adni, még a legszegényebbnek is."

- A nők:

"Láttam csodálatos selyemszáriba öltözött nőket és ócska rongyokba csavart koldusokat. A nők egyébként mind száriban járnak. Kivéve a diáklányokat, azok pandzsábiban, az egy hosszú szűk nadrág, és felette egy lábszárközépig érő, csípőig felhasított felsőrész, amihez egy széles, hosszú sál is tartozik, amit ellőről hátracsapva viselnek. Ez az egész nagyon könnyű anyagból vagy selyemből készül és igen csínos öltözék. Amritának is van. A szári nagyon szép viselet és én a mai napig nem értem, hogy lehet az, hogy ebben dolgoznak is. Még az építkezéseken dolgozó nők is száriban vannak. Persze a Marynk is. Több szárija van és naponta mossa, ami rajta volt, így mindig tiszta... A szépen öltözött nők kecsesek... Karperecet minden nő visel, a legtöbben nemcsak a kezükön hordanak gyűrűt, de még a lábujjukon is. Erősen festik magukat."

- Tisztaság:

A villamosokról és a szárik sűrű mosásáról már idéztem fentebb. Anyósom másutt is észrevette, hogy a kosz-bűz nem általános jelenség.

"Szemben velünk van egy tízemeletes ház, nagy lakásokkal... Szépen berendezett lakások, TV, egy csomó személyzet minden családnál. Állandóan mosnak, úgy néz ki a ház, mint egy olasz táj..."

"Bhubanesvárba korán d.u. érkeztünk és egy igen szép és minden igényt kielégítő szállodában szálltunk meg. Meglepett a tisztaság, pl. a WC le volt ragasztva egy papírszalaggal, azzal a felirattal, hogy fertőtlenítve az Ön kényelmére. Nagyon szép fürdőszoba volt és igen jó ágy és természetesen légkondicionálás..."

Konarak: "Ez a kirándulás életem egyik legkellemesebb emléke marad. Itt nem éreztem India nyomasztó légkörét, tiszta volt a levegő, pálmák és virágok, zöld gyep és békés emberek között voltunk."

Delhi: "Delhi óriási meglepetés volt számomra. Calcutta után álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen tiszta, levegős várost fogok látni. Az egész város úgyszólván kertváros. Igen nagy kertekben hófehér, szebbnél szebb villák, legfeljebb kétszintesek. Olyan gyönyörűen, fantáziadúsan megépítve, hogy nem tudtam az ámulattól magamhoz térni. Csodálatosak a széles utcák, fasorokkal szegélyezve. Mindenhol virág és szökőkutak az utcák keresztezésében kialakított körökben. Hatalmas parkok, gyönyörűen gondozva. Koldust alig láttam, tehenet is csak egyet."

V. Kvázi-diplomaták vagyunk

1. Bekapcsolódás a 'diplomáciai' életbe 

Bombayban is 'Diplomatic Service' útlevéllel áldott meg minket a két ország rendje, így lehetett biztosítani, hogy ne kelljen a kereskedelmi forgalom alapján adózni. Kalkuttában azonban ennél többet jelentett: mint az ország egyetlen hivatalos képviselője felkerültem a 'Diplomatic Corps', a diplomáciai testületek listájára. Havonta ülésezett a testület a doyen elnöksége mellett, meg nem jegyeztem, milyen marhaságokat kellett végighallgatni. Ritkán mentem el, akkor se értettem, minek. Bár hatalmas birodalom fővárosában éltünk és dolgoztunk, mint a föderáció tagállamában a nagyhatalmak is csak főkonzulátusokkal képvisel(het)ték magukat, a kisebbek konzulátusokat tartottak fenn, 8-10 ország, köztük mi is kereskedelmi kirendeltséggel kullogtunk a sor vége felé. Lehet, csak udvarias gesztusként kapcsolták be a kirendeltségeket is a diplomáciai életbe. Igazán közös téma ritkán akadt, annyira elszigetelődött egymástól három kör: a tőkések, a szocialisták és a fejlődők.

2. Akikkel 'folyamatos' kapcsolatot tartottunk 

Szinte kötelezőnek számított a  kapcsolatok rendszeres ápolása az oroszokkal. Amint megtudták, hogy oroszul jól beszélek, sűrűn hívtak a rendezvényeikre. Politikai szempontból is hasznosak voltak az eszmecserék, sokszorta többet tudott meg az ember a Szovjetunióban zajló változásokról, mint a helyi vagy otthoni sajtóból. Olyan létszámmal voltak képviselve Kalkuttában, ami minden realitást nélkülözött, legalábbis számomra érthetetlennek tűnt. Igaz, akkor csúcson virágzott az indiai-szovjet barátság, mélyponton a szovjet-kínai kapcsolat, Nyugat-Bengál kommunista kormánya és a Kína-barát Jyoti Basu minden figyelmet megért a szovjeteknek. Különös és erősödő tendencia volt az egymás figyelése az oroszoknál, a főkonzulon kívül szigorúan kettesével jelentek meg a megbeszéléseken. Az indiai nyelvek közül viszont kettőt beszéltek, a hindit és a bengálit. Rákérdeztem egy indiai kapcsolatnál, milyen szinten beszélnek, azt mondta, nem rosszul, értelmesen lehet velük kommunikálni.  A fogadásaikra érdemes volt járni, mert kezdetben ragyogóan gazdag asztalok fogadták az embert, majd Gorbacsov szerencsétlen alkoholtilalmát követően szárazak lettek. Bizony, észrevehetően húzták az orrukat.

Baráti jellegű kapcsolat alakult ki a csehekkel, illetve akkor még Csehszlovákia képviselőivel, élükön Peter Bonk-kal, az én korosztályomat képviselő főkonzullal. Bombayban is egyidőben voltunk, felületesen ismertük egymást. Visszahallottam később, hogy türelmetlenül várta a 'normális magyar' megérkezését (volt szerencsém annak lennem). Hivatalos programokon is sűrűn vonultunk félre és beszélgettünk, össze-összejártunk, de a röplabda-játékaikba is ordítva invitáltak a Swimming Club-ban, annak ellenére, hogy leütni képtelen voltam. Az egyik vacsora-meghívásuk alkalmával történt, nem mese, megtörtént, amit a 'Letter to a friend' -ben megírtam, amikor a nejem betegségre hivatkozva elutasította a sört, mondván hogy nem fogyaszthat alkoholt, Bonkék szeme majdnem kiugrott a helyéből: "De hiszen ez nem alkohol, mi gyógyszerként fogyasztjuk!" Barátokként kezeltük egymást a csehek bőr-átvevőjével is, Ludwig Chmelik-el és családjával. Ludwig - a fogorvos George-hoz hasonlóan - a szovjetek 1940-es balti inváziójának köszönhette Csehszlovák állampolgárságát. A szülei menekültek Lettországból odáig, ő vagy csecsemő lehetett a meneküléskor vagy már Csehszlovákiában született. Nagyon békés szellem, feleségével, a sportos Mirkával együtt. Kisfiúk, Mirek Amritával együtt járt suliba, a mai napig emlegetjük, milyen mókásan ejtette ki a nevét: Amríííta, szólongatta. Több digai fotónkon szerepel, nagyon kedveltük, furcsa, hogy ma felnőtt, langaléta legény, ha jól hallottuk, meg is nősült.

A Jugolínija hajóstársaság kalkuttai képviselőjével - korábban hajóskapitánnyal -  és családjával is sok kellemes órát töltöttünk, főként a Swimming Clubban. Jelko (Zselko) Karina-tól hallottam először, hogy aki hajózni kezd, a víz fölött jár, az többé nem szeret a vízbe mászni. Jóval később kezdtem vitorlázni és konstatáltam: belőlem is azonnal elmúlt az úszás, fürdőzés vágya. Kislányaink időnként felfedezik egymást és leveleznek. Mirta egyébként hírhedten jól beszélt angolul.

Bátor ember volt a román kirendeltség-vezető, akinek szigorúan tilos volt közeli kapcsolatot kialakítania bárkivel az ég-egy-világon. Mircea Vlaicu hívott teniszezni, amit próbálgattam, de nem is ment, meg nem is szerettem belé. Fárasztó és közel trópusi éghajlaton izzasztó futkosásnak találtam. Néha, amikor erre lehetőség adódott, megtáncoltattam a nagyon csínos feleségét. Tőlük hallottam, nagy merészség volt részükről ilyeneket elmondani, hogy minden második román 'tartós kiküldött' disszidál, nem tér haza. A nyári szabadságuk alatt mérhetetlen időt töltenek elemi élelmiszerek, például tej beszerzésével. Minden jegyre ment, de még úgy is sorba kellett állniuk. Megerősítette elhatározásomat, hogy amíg Causescu él, nem teszem be a lábam Romániába.

A tőkés világ köreiből egyetlen családdal tartottunk kapcsolatot, egy angol-német házaspárral. Rendszeresen láttuk vendégül egymást, kislányaink egy osztályba jártak, igazi barátság alakult ki közöttük, többször rendeztünk gyerekzsúrt nekik és barátaiknak. A zsúrok olyan szempontból is érdekesek voltak, hogy tőkés-szocialista találkozóknak is tekinthettük őket, együtt hancúroztak csehek, németek, magyarok. Váratlanul ért bennünket a család kedvessége, amikor kis házi ünnepségen búcsúztak tőlünk hazatérésünk alkalmából. Videó-felvételt is készítettek az eseményről, amit legszebb emlékeink között őrzünk.

3. A nálunk teát se fogyasztó honorary consul

Az ortodoxia teljesen lehetetlen megnyilvánulásainak mintapéldányát egy 'honorary consul' (tiszteletbeli konzul) szolgáltatta. Csöng a telefon, bejelentkezik X ország honorary consul-ja - előkelő hindu név - tisztelgő látogatásra kér időpontot. Mondom, jöjjön holnap, vacsorázzon velünk és természetesen a kedves feleségét is várjuk. Köszöni szépen, de inkább csak egy 'afternoon tea'-re jönnének. OK, legyen. Megjelenik a kivasalt, intelligens úr, kenetteljes modorral és a gyönyörű, benáreszi selyemnek tűnő száriba öltözött, mérsékelten ékszerezett hölgy. Pár pillantás és látom nem nagyon 'látó' szememmel is, hogy az ékszerek száma mérsékelt, de egy-két magyar nagyközséget meg lehetne venni belőlük. Jön a szakács, hozza az előkészített teát és süteményeket, olyat, hogy alkohol, nem kérdezek, mert látom, amit látok: ortodox párral ülünk szemben. Kérdem, hogyan szeretik a teát, nyilatkoznak, a szakács (én nem merem, fertőzhetek!) annak megfelelően kitölti. Unszolom, hogy ízleljék meg a sütiket, beszélgetünk, elmesélik, milyen üzleti kapcsolata van a férfinek a képviselt országgal, aminek alapján elnyerte a megtisztelő megbízást. Még egy reménytelen kísérletet teszek, ó, köszönik, de lassan mennek. Pár udvarias  mondat mindkét oldalról, aztán előkelő búcsú. A kiskanálhoz se nyúltak hozzá. Mondom a nejemnek, hogy aranyosak, de hogy lehet ezt a névből kitalálni, megspóroltunk volna magunknak egy eleve elvetélt kísérletet. Mi nem tudhatjuk. Nem vettük fel a meghívhatók listájára, minden találkozó kín lenne. Milyen érzéseket válthat ki a taposómalom alján vergődőkből egy ilyennel való találkozás???

4. A szocialista és tőkés kapcsolattartás rendje szóról szóra azonos

Már írtam, de megismétlem. Két bikaerős rendszer állt akkoriban egymással szemben, leszegett fejjel és a port fújva az orrlikaikból. Szigorú rendszabályok határozták meg, miként lehet kapcsolatot tartani az ellenoldal embereivel, képviselőivel. Sokáig azt hittem - és erre az oktondiságra hajlamos volt mindenki a szocialista oldalon -, hogy csak mi vagyunk ilyen korlátolt barmok, akik ilyen adminisztratív eszközökkel próbáljuk kivédeni a kivédhetetlent, hogy letapogassanak, befolyásoljanak, megvásároljanak bennünket. Minden meghívást bejelenteni a vezetőnél tárolt naplóba és csak akkor elfogadni, ha engedélyt ad rá, majd - ha nem került sor 'megkörnyékezésre', szóban, ha valami izgató fordult elő, írásban jelenteni a történteket. Kalkuttában magam ura voltam, csak néha merült fel, hogy ezt vagy azt tán mégis jelenteni kéne. Aztán megtört a jég!  Hozzánk járó nyugatiaktól megtudtuk, hogy náluk pontosan ugyanaz a rend. Betűről betűre. Attól kezdve röhögtünk az egészen. Mennyi hasonló idióta dologgal foglalkoztatnak embereket, szervezeteket a hatalmak, ahelyett, hogy az ellenségnek hitt embereket magukhoz ölelnék, hátha kiderülne, hogy nem is farkasok, csak annak festi őket a saját ocsmány képzeletünk?

Itt az idő, hogy arra kérjem az olvasót, lapozgasson bele a két 'Kalkutta' fotógyűjteménybe. Sikerült tisztességesen beazonosítanom és megneveznem a képeket, követhetők az ottani életünk le nem írt mozzanatai: a 'Republic Day' parádéja, a golfpálya, a Karácsony ott, ahol csak a volt elnyomó ünnepe és egyáltalán nem illik a szubtrópusi meleghez és gőzhöz, mégis az, mert szeretetet hordoz ott is.

Mother Teresa