XI. A dolgozó népet szolgálom!

Vagy legalábbis azt hittem. Még mindig hittem, hogy nem lehet, hogy ne változzon meg ez az egész. Hihetetlennek tűnhet a fentiek alapján, de nagyon sokáig csak a kérdőjelek szaporodtak, azt nem hittem, hogy a szocializmus eszméit örökké meg lehet gyalázni. Dolgoztam és reménykedtem.

Mielőtt a mellékelt munkakönyvi bejegyzések sorszámozásával nekiindulok a - remélem - tömör kommentálásnak, teszek egy-két megjegyzést: (1) egyetlen munkahely, egyetlen munkakör se okozott igazi örömet, kényszerpályán keringtem, mert kis hazánkban nem létezett olyan repüléssel összefüggő munka, ami engem érdekelt volna (tervezés, kutatás, gyártás); (2) a sok váltás nem csupán ennek tudható be, hanem annak is, hogy (valószínűleg teljesen) hiányzott belőlem az erőszakosság, ha nemtetsző dologgal vagy ostobasággal találkoztam, fogtam a kalapom és léptem tovább; (3) annak ellenére, hogy mindenütt azzal a közléssel kezdtem, hogy feketeseggű vagyok, jól nézzék meg a dolgaimat, de ha felvesznek, felejtsék el az ügyem, a munkahelyeim jórészénél éreztem a teljes bizalom hiányát és (4) nem én hazudok, hanem a munkakönyvi bejegyzések: most, hogy átnéztem, látom, hogy számtalanszor alacsonyabb szintű a bejegyzés, mint ami a tényleges munkaköri beosztásom volt (nagy barom voltam, hogy ezt is elviseltem!).

Tehát:

ad 1.) Finommechanikai Vállalat - fentebb érintettem pár szóban. Egyetlen éjszakát töltöttem az impregnálóban. Reggel bejött B. bácsi az öltözőbe. Megnéz tetőtől talpig. Én vagyok az üzemvezető. Hallom, négy év egyetemed van? Igen. És 56 miatt vagy itt? Igen. Na jó, menj haza, este nem kell jönnöd, csak reggel. Beteszlek a gyártáselőkészítőbe. Ott töltöttem fél évet egy hangos, tűzrőlpattant, állandóan vibráló fiatalasszony mellett, keze alatt, liheghettem, ha a tempóját tartani akartam. Jó lélek is volt, szerették azok is, akikkel hangoskodott. És ott tudtam meg lassan, hogy az egész üzem hadiipari termelést folytat. Hogy kerülök én, feketeseggű ide? Furcsa egy világ, nemde? Fél év múlva jön megint B. bácsi, azt mondja: itt nem tudsz tanulni (beszélgettünk vele többször, persze, tudta, mi mindennel birkózok), van kedved bemérő műszerészként dolgozni? Kedvem van, csak azt se tudom, eszik-e vagy isszák? Megtanulod. Másnap paroláztam X mérnökkel és Y technikussal, rendes fiúk voltak, ők mérték be az egész műhely termelését - alapvetően mikrohullámú műszerek -, ami nem lett volna nagy kunszt, ha nem havonta, a hónap 28.-a (előbb soha nem készült el az üzem a gyártással) és a következő hónap 2.-a (másodikán hajnalban még ráütötte a hónap utolsó  napjának a bélyegzőjét a papírokra a MERT-es átvevő mérnök) között kellett volna megcsinálni. 26 nap abszolút lógás és 4-5 nap non-stop munka, néha ottalvással. Az utóbbi elviselhetőbb volt, mint a lógás! Viszont ott tényleg tudtam tanulni, betettem a fiókomba az aktuális tanulnivalót, úgy olvastam. Ha idegen jött, bevágtam a fiókot. Egyszer buktam le, nem vettem észre a főkönyvelőt. Tudnia kellett, hogy munka nincs, mégis úgy üvöltött, mint a sakál. A munkát tényleg elfogadhatóan megtanultam, bár elektrotechnikai műveltség híján részben tapogatózás, részben rutin volt. Mindenesetre tudtam a trükkjét annak, hogy a csövecske formájú akármit mérő műszernek miként kell a rögzítőpofa-csavarjait húzva-eresztve átadni a majdnem selejt példányokat is (abszolút selejttel nem próbáltuk átrázni az emberünket, ő se volt hülye, meg hát legközelebb is ő jött). Na, így elvoltam a diplomáig.

Akkor úgy gondoltam, átmegyek mérnökbe, bekopogtattam a szerkesztés főmérnökéhez. Vizsgáztatott. Sose értettem az ilyen embereket, miből gondolta, hogy ő okosabb, mint két egyetem tudósai, én meg mitől lennék hülyébb, mint két héttel előbb, amikor jelesre védtem magam (mert mi mást?). Tudott persze olyan gyakorlati dolgokat kérdezni, amit én nem is tudhattam még, de én is megkérdezhettem volna tőle, mi a turbinalapátok karácsonyfa-illesztésének a legfőbb trükkje a gázturbinás hajtóműben vagy mit kell a pilótának tennie, ha nem tudja kiereszteni a futóműveket? A lényeg: azt mondja, mehetek, de a már elért hatalmas jövedelmemet (1500,- Ft körül) nem tudja megadni, csak 1200,- Ft-ot, mert a kezdő mérnökök annyit kapnak. Én meg nem léphettem visszafelé: havi 10% uzsorakamat és család. Néztük egymást hónapokig, aztán átvettek a létező jövedelmemmel. Ez is adalék az értelmiség akkori megbecsüléséhez. B. bácsitól érzékeny búcsút vettem, kedveltük egymást.

Igaz is, mérnöki jövedelmek! Akkoriban járhattam a kerületi Tanács lakásügyi osztályvezetőjénél (dagadt nénike), merthogy a beadott lakáskérelmemre a fülük botját se mozgatták. Elmondom szépen a helyzetem, látszólag figyelmesen meghallgat, aztán megkérdezi: ugye mérnök? Mondom: igen. Ja, akkor fog maga még annyit keresni, hogy teremt magának lakást. Mert kevesebbet keresett akkoriban az első tíz évben a mérnök, mint a gyengébb szakmunkás. El voltam intézve. Ugyancsak akkoriban állok a Körút-Népszínház sarkon, odafékez egy sivatagi hajó, amcsi rendszám. Áthajol a volántól egy idős ősz, pirospozsgás arc és kérdezi valamelyik szállót. A még semmi angolommal próbálom magyarázni, már dudálnak hátulról. Intettem, hogy beülök. OK, majd a harmadik kérdés, hogy mivel foglalkozom? OK és mennyi a jövedelmem? Az istenit, kalkuláltam magamban, ha azt mondom, hogy ötven dollár, vagy ott pusztul vagy nem hiszi. Gyorsan feltupíroztam és mondom: two hundred dollars. Hetente? Ja, gondoltam, így talán hihetőbb neki? Mondom: yes. Aszongya: Jesus, how can you survive on that? Oszd el 16-al, gondoltam, de minek?

A szerkesztésben szovjet tervrajzok honosítása folyt. Ehhez minek vizsgáztatott a főmérnök úr? Többet ért - ehhez a munkához - az orosz tudományom, meg a kinti rajz- és anyagismeretem, mint az ő egész agya. Néhány hét múlva naponta többszáz rajzot tettem át magyarba. Nem férfinak való munka, hamar hányingert kaptam az egésztől. Mondták ugyan kollegák, leszel te itt főnök, meg ilyesmi, de a kaptafa-munka akkor is az maradt volna. Néha szellőzött egyet az ember feje, ha az üzemből telefonáltak, hogy hiba van a kréta körül valamelyik rajznál, ott legalább kellett (néha) törni a fejem.

Két érdekes figurát említenék meg, az FMV-től búcsúzva. A fejlesztési labor vezetője Rákosi egyik unokatestvére volt ('56 előtt, alatt, után). Mivel kiváló koponya volt, jó szakértő, dolgozott és nem akart mások hátán megélni, nem bántotta senki. Én becsültem, hogy politikai kérdésekben nem táncolt se jobbra, se balra, mondta a pontosan kialakított véleményét, ami nem volt azonos egyik oldaléval se. A másik egy volt BM-es szocialista-krimi vagy mifene íróként rontotta a levegőt, B. (?) akárki. Nem tudtam olyannal találkozni, aki kedvelte volna. Előbb hagytam ott az FMV-t, mint ő, de aztán felszívódott, mint író is! 

Itt dolgoztam, amikor Nagy Imrét és társait kivégezték. Nem akartam elhinni a hírt. Nagy Imrét - ismertem - nem tartottam nagy kaliberű politikusnak, gyengének is bizonyult a forradalom(kezdetű) események alatt, csak sodródott. De felakasztani? Akkor még nem láttam tisztán, hiszen kevés hír szivárgott ki, hogy elutasította a felajánlott menekülési útvonalat, nem volt hajlandó megszakítani a kontinuitást, tudva, hogy ez számára a biztos halál. Akárki volt korábban, akármit tett a forradalom előtt, alatt  és után, ezzel a tettével a legnagyobb magyar hazafiak és hősök sorába emelkedett. Teljesen elképesztőnek tartottam a FIDESZ-t, amikor erről a piedesztálról megkísérelte lerángatni! Az igazi nagy hőst, aki a bőrét vitte vásárra a haza érdekében. Olyanok, akik a cipőfűzőjének a megbontására is érdemtelenek voltak és maradtak!

Hívó szó érkezett a Földművelésügyi Minisztériumtól, ahová akkor került miniszternek a volt TSZ-elnök, L. (nem bizonyult nagy koponyának, de amikor az orra elé tettek egy tanulmányút-tervezetet - sok magyar paraszt középkáder a SZU-ba - gondolkodás nélkül áthúzta az országot és beírta Dániát: mit tudnának tanulni ott, ahol az egész mezőgazdaság döglődik, menjenek oda, ahol virágzik, mondta). A teljesen friss titkárát ismertem, az szólt, menjek oda, mert megindították a mezőgazdasági repülést, repülős szakmai felügyelőre van szükség. Nosza, futottam!

2.   Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Szolgálat, műszaki főelőadó. Nagy disznóságot követtek el velem: pillanatok alatt kiderült, hogy nem egyeztették a Közlekedési Minisztérium Légügyi Főigazgatóságával, hogy a repülős felügyeletet is ők akarják ellátni, a LüFi, arra hivatkozva, hogy kizárólag ők illetékesek, megvétózta a dolgot. Ott lebegtem az űrben jó két hónapig, amíg vitatkoztak a fejem felett a fejemről. Végül az FM megadta magát, pedig a Szolgálat feje, egy ugyancsak volt szovjetösztöndíjas, nagyon erőszakos valaki hírében állt. Ordítani hallottam, azt tudott.

Mit lehetett tenni, áthelyeztek az RNÁ-hoz (Repülőgépes Növényvédelmi Szolgálat), azokhoz, akiket felügyelnem kellett volna. Biztos nem örültek nekem.

3. Repülőgépes Növényvédő Állomás, budaörsi reptér. Hamar átestem a melósok vizsgáján: megnézzük, kit kaptunk a fejünkre! Az egyik PZL (szovjet gépből lengyelek által átalakított permetező-műtrágyaszóró kisgép) motorja szerviz-papírjait én írtam alá. Alig kezdte el a főpilóta a kötelező berepülést, amikor a motor fülsiketítően elkezdett csattogni. Annyira ijesztő volt a hang, hogy a pilóta keresztbe szállt le vele a reptéren. A hangár elé tolták a gépet és hívtak, adjak utasítást, mit tegyenek. Első ügyem, a lámpaláz ott dobogott a szívemben. Ha most felsülök, le se köpnek a jövőben. Odaálltam a 9-hengeres csillagmotor légcsavarja mögé és azt mondtam, indítsák be a motort. Ezt? Szétmegy az egész! Tudva, hogy ha a műhelyben végzendő ellenőrzést kérem, apróra szét kell szedni a motort, a műtrágyázás pedig nem vár, megismételtem: az én felelősségem, megpróbálom megtalálni, hol a baj. Beindították. Hangra meg lehetett határozni, hogy felül, az 1.-3. vagy a 9. henger körülről jön az észveszejtő hang. Mondom, szereljék szét az 1. hengerfejet és vizsgálják meg alaposan a szelepeket, szeleprugókat, a vezérlő mechanizmusokat - és el. Negyedóra múlva jöttek az irodába, mindent rendben találtak. Na, max. még egy dobásom van, gondoltam és mentem vissza. Beindítás, fülelés: ugyanazt a műveletsort végezzék el a 2. hengeren. Összekacsintások, vállvonogatás, ilyet még nem ettek. Nem telt el 5 perc, jöttek, ezúttal barátságos mosollyal: megvan, az X szeleprugó tört el. Jeles vagy jó, mondtam magamban. Attól kezdve minden munkás megvitatni jött, nem ukázt kérni. Köztük biztos a helyemre kerültem.

Egyébként is - mint korábban is - nagyon jól megvoltam a munkásokkal, művezetőkkel, azaz a fizikai állománnyal. Ketten megjárták az Átkos börtönét. Egyikőjüket aznap éjjel kapcsolták le, amikor a MALÉV munkásgyűlésén, ahol a munkaverseny bevezetését ismertették, szót emelt ellene, mondván, hogy itt a biztonság a legfontosabb és azt a munkaverseny tönkreteheti. A másik, jóval fiatalabb legény valami egészen semmi ügyre gyanakodott, egyikőjükkel se ismertették az okot. Időbe telt, amíg elmeséltek pár részletet. Nem használtak fizikai kényszerítő eszközöket, mondja az idősebb, "csak" szinte non-stop folytak a kihallgatások, előcibálták egy éjszaka háromszor is, a szemébe irányítottak több fényszórót és a kihallgatók egymás szavába vágva ordították a kérdéseiket, majd két könyvet összecsaptak a füle mögött. Bepisiltem vagy beszartam vagy mindkettő, rettenetes kínokat éltem át. Azt keresték, kikkel szövetségben követték el szörnyű tetteiket. A másik olyan börtönben töltött tán másfél évet, ahol arisztokratákat, művészeket, értelmiségieket gyűjtöttek össze. Eszterházy-t, azt hiszem, Darvas Ivánt (mint könyvtárost?, vagy ő maga volt az?) említette. És nem tudták, meddig fog tartani, borzasztó volt a bizonytalanság. Aztán egyszercsak elengedték őket.

Négy nagymesterre emlékszem, szakmájukat igen magas fokon művelő és általános műveltség tekintetében is átlag feletti emberekre. Az akkori kis műhely vezetőjét, a halkbeszédű, alacsony sváb bácsit mindenki tisztelte és szerette, Dauda Jánost, a kis, vékony, fiatal  fő motorszerelőt nem lehetett sokáig egy pontban érzékelni, nyüzsgött, mint egy egyszemélyes hangyaboly. A motorokat úgy szerelte szét és össze, mint a villám és nem emlékszem, hogy valaha is hibázott volna. Igaz, papucs-versenyzőként is ismerte az ország, meg talán a fél világ is és ott egy verseny alatt négyszer-ötször megcsinálta ugyanezt, mint mesélte. Remek kézzel nyúlt a munkákhoz a nyugdíj előtt álló hegesztő, értett a magasan ötvözött acélokhoz, meg az alumíniumhoz is. Nekem sikerült egy Pobeda autó sárvédőjét harmonikává gyűrnöm (ott, a hangár mögött akartam megtanulni vezetni 3 perc alatt), mire besúgott valaki az igazgatónak, már ki is húzta a harmonikát, itt melegített egy kicsit, kalapálgatta, ott egy kicsit, kalapálgatta, nézegette: 30 év volt a szemében és a kezében. Ő nyíltan is nagyon szidta a rendszert, semmi pénzért dolgozott, talán valamivel többért, mint én. Kicsit bőrhibás arcú, jó felépítésű legény volt az anyagvizsgáló technikus, röntgenezett, petróleumozott, minden lényeges repedést kimutatott. És igyekvő emberként sokat olvasott. 

A repgép csőszerkezetén típushibaként repedések keletkeztek és nem tudtuk jól hegesztetni. Mi kemencébe helyezést és abban lassú lehűtést tanultunk az ilyen ötvözésű acélokra, de kis kemencénk se volt, egy repülőgép vázát meg hova tehettük volna? Az aranykezű ember hegesztett és hegesztett, időnként lángot rálőve a varratra lassította a hűlést, de ezek mellett a hegesztések mellett ridegek lettek és gyorsan repedtek a csövek. Na, mondja a művezető, hívjuk ki Ernő bácsit? Kit? Hát Rubik Ernő bácsit (akit később úgy emlegettek, hogy Rubik Ernő, a Rubik Ernő papája). A Közlekedési Minisztériumban, íróasztal mögött senyvedett, iratokat tologatott a világhírű repülőgép-tervező. Ha nyikkantunk, szaladt, szakmát és levegőt kapott. Én először találkoztam vele és mindjárt nagyon megszerettem: szerény volt a végtelenségig, lefeküdt a törzs alá, hangosan elemezte a repedés okát, megnézte a cső anyagának összetételét, figyelmesen kikérte a véleményünket és nem azt mondta, hogy ezt meg ezt csináljátok, de még csak azt se, hogy én úgy csinálnám, hogy..., hanem filozofált, együttgondolkodott. Azt hiszem, a legjobb lenne beburkolni a gépnek ezt a részét, valamivel meleg levegőt befújni, a hegesztés után nem lánggal fékezni a hűlést, hanem jó nagy környezetet átfogva azbesztba bugyolálni..., mit gondoltok? Mit gondoltunk volna, tökéletes megoldást javasolt. De azért megkérdezte! Tábori esze is volt és nagyon éles műszaki szeme. Több vitorlázógép és kismotoros masina tervezése után anno eljutott odáig, hogy Esztergomban kisüzemet is tudott gründolni, amit aztán államosítottak. Rövid ideig ott maradt, vitte tovább az üzemet. Akkoriban tervezte meg az első teljesen fémépítésű vitorlázót, amiből világsiker és komoly export lehetett volna, de késlekedtek vele (mint később a fia kockájával) a hivatalos szervek, aztán jött '56, aztán meg őt bevitték a minisztériumba. Villamossal, kis aktatáskával közlekedett, a szívem fájt, ha láttam.

Ebben a volt üzemében végeztettük a gépek nagyjavítását, amíg össze nem omlott (elrozsdásodtak a tetőszerkezet rögzítő-feszítő elemei, elkezdtek pattogni-hullani a tető üvegablakai, a melósok az utolsó másodpercig mentették a bentlévő repgépeket!). Kétszer vezettem nagyjavításból visszarepülő gépet. B.-vel, a főpilótával mentünk értük, felszállt a géppel, aztán átadta: na, csináld. Csodálatos élmény, ahogy a repülőgép kezes bárányként engedelmeskedik a legkisebb kormánymozdulatnak és ahogy az ember a fenekén érzi, hogy jó-e a végzett művelet. A TV-toronynál vette vissza a kormányzást, a leszállás a nehéz manőver. Biztos vagyok benne, hogy egyszerűbb megtanulni repülni, mint gépkocsit vezetni! Nem adatott meg.

A másik neves repülőgép-tervezőt, Samu Béla bácsit is Budaörsön ismertem meg, látogatóba jött. Tervezett a II. világháború elején egy Messerschmitt-et verő gépet - mondja a fáma - de a németek nem engedték gyártani (hogy egységes legyen a fegyverzet!). Akkor is az erősebb kutya... Felajánlotta neki a Műegyetem , hogy fal-diplomamunkával befejezheti az egyetemet, amit diploma előtt hagyott abba, megrántotta a vállát, minek az? Tupoljevről ugyanez a hír járta odakint: már egyetemista korában repülőgépeket bütykölt, nem csinált ő se diplomamunkát. Úgy derült ki, hogy gyémánt-diplomát akartak adni neki, mondta, nem fogadhatja el, eredetije sincs.

Fura szerzeteknek tűntek a pilóták. Aranyos emberek voltak többnyire, többségük '56 után leszerelt tiszt, tudták, hogy nagyon veszélyes munkát végeznek (valami világstatisztikai sorrendben a bányászok és berepülő pilóták mögött az élen volt a mezőgazdasági pilóta, ennek megfelelően (?) brahista bátorsággal áldotta meg őket a természet. Elő is fordultak pilóta-hibából bekövetkező balesetek. Pár példa. Reggeli útvonal-szoktató berepüléskor utas, ebből eredő figyelmetlenség miatti túl éles forduló, "lecsúszott" a gép, a pilóta lába millió helyen tört és a homloka kilukadt, úgy beverte a botkormányba (az utas gerincsérüléssel megnyomorodott). Összerakták, de a lába rövidebb lett pár centivel. Azt találta mondani neki egy orvos, hogy biciklizzen sokat, akkor talán visszakaphatja a repülési engedélyt. Leköltözött az anyjához Velencére és minden áldott nap felkerekezett Budaörsre, meg vissza. Másik eset: az utolsó munka-fordulót a pilóta nem az általa reggel berepült útvonalon fejezte be, hanem lerövidítette, átrepült egy halastó felett, ahol nem vette észre a magasfeszültségű vezetéket és nekirepült. Megúszta, mert a légcsavartengellyel (ez a súlypont!) kapta telibe az alsó vastag vezetékeket, nem billent ki a gép, a felső O-ás vezeték meg leskalpolta ugyan a függőleges vezérsíkot és az oldalkormányt, de oly szerencsésen, hogy nem szorult meg az oldalkormány, le tudott szállni a géppel a legény. A leszállás után konstatálta, hogy a vezetékek kisültek a légcsavaron és a szárnyon. Csoda, hogy nem gyulladt ki. Nem is nagyon bántottuk a fiút, én csak gratuláltam a második születéséhez. Levagdostattam a libegő roncsokat, megállapítottuk, hogy minden működik és a hordfelületekből nem hiányzik 2%-nál több, úgy döntöttem, hazarepüljük a gépet, ha a főpilóta is egyetért. Marha rendes ember volt, vállalta, aláírt, sőt, nem engedte, hogy én is repüljek vele. Ha nem látták egymást egy-két hétig, csókkal köszöntötték egymást (de jó, hogy élsz még! - jelenthette ez a köszöntés).

Regéltek egy főmérnökről, aki előttem dolgozott az RNÁ-nál, a régi idők embere volt, a hadseregben is szolgált. Utálta az FM illetékes vezetőjét a durva modora miatt. Hívja az illető telefonhoz, a főmérnök mondja a nevét, vigyázzba vágja magát és azt mondja: kérek engedélyt a drót végén tartózkodásra. Hamarosan mennie kellett.

A mai napig érthetetlen számomra, hogy történhetett? Izgatottan rohan be hozzám két munkás és közli: bemondta a rádió (melyik adó, adás, meg nem mondom), hogy az oroszok fellőtték az első űrhajóst. Hallgattuk egész nap a híradásokat, én este otthon is, semmi további hír. Másnap aztán harsogta az egész világ, hogy fellőtték (aznap!) Gagarint. Véletlenül kiszivárogtatott és félreértett hír közlése? Fellőttek előző nap is valakit és sikertelen volt a kísérlet? Érthetetlen!

Itt léptem be a Pártba, 1963-ban. Nem fogja elhinni senki: az alapindíttatás az volt, hogy egy fiatal kolléga közölte, belép és a párttagságot ki fogja használni gyorsabb előmenetel elérésére. Megmondtam neki, itt nem, mert én is belépek és megakadályozom. Így is történt, nem is mert jelentkezni.

A munka hamar rutinná és unalmassá vált, sok felelőtlenség történt, a fejlesztések akkoriban leálltak, elkezdtem jobb megoldást keresni. A fenti élményeken kívül magammal vittem egy nagyon fontos tapasztalatot: a modern technikák jelentős részét csak nagygazdaságokban lehet alkalmazni, a kisparcellák csak meghatározott terménykörben életképesek, ahol kézi munka és kisgépek alkalmazásával lehet jó eredményre jutni. Tudom, hogy a mezőgazdasági "üzemek" jórésze vergődött, de ahol mi dolgoztunk, ott virágzó mezőgazdaságot láttunk. A nagyüzemek, állami gazdaságok és szövetkezetek körül nem a méretük volt a baj, hanem a rossz vezetés, a merev tervgazdálkodás és a felesleges, túlzott közvetlen beavatkozás.

Apropos, életem legjobb halászléjét a Lábodi Állami Gazdaság igazgatója főzte, hosszú lenne elmesélni, milyen körültekintéssel. 

Hordozom magamban azt az emléket is, hogy focicsapatot szerveztem az RNÁ-nál. Láttam, hogy a munkások nem pihenik ki magukat az ebédszünet alatt, zacskóból esznek valamit, aztán csak üldögélnek. Szereztem labdát és elkezdtük rugdosni a bőrt, nehéz volt visszaparancsolni őket a munkára. Rövidesen valami körzeti bajnokságban szerepeltünk és nem rosszul. 

Folytatás >>>

RNÁ - építkezünk

PZL - a lengyel repülőgépünk

RNÁ - hol a labda?

RNÁ - akcióban

RNÁ - a nagy focicsapat

A PZL mérnökével