XII.

Na, itt jól megtréfált ez a bunkó számítógép, napok óta csak veszkelődni tudok, lefagy ez a fájl vagy futkos össze-vissza, töröl. Innen kezdve két munkahelyet újra kell írnom. Fogjuk tréfára a dolgot: Viccek korunk sátánáról

4. Magyar Tudományos Akadémia, Műszaki Fizikai Kutató Intézet (MÜFI), önálló irányító mérnök Miért degradáltak munkakönyvileg, 29 évesen műszaki igazgató voltam, most ezzel se büszkélkedhetek? Minden kis örömöt elvettek?

Úgy kezdődött, hogy jobb megoldást keresve rábukkantam egy hirdetésre: a MÜFI - pályázati úton - műszaki igazgatót keres. Nem tűnt könnyedén elérhetőnek a dolog, de az előírt követelményeinek  meg tudtam felelni, így beadtam a pályázatom. Nem kérdezték a kiírásban, mit csinálnék, ha elnyerném, akkor ugyanis messze elkerültem volna őket, ma is ostoba dolognak tartom ugyanis, hogy kívülről kérnek reform-terveket pályázóktól. Józan ésszel azt kell erre mondani, ha fél évet eltöltöttem az új székben és megtanultam a teendőket, a felszereltséget, a szürkeállományt magam körül, a társ-vezetőket, a piaci környezetet, a rendelkezésre álló és elővarázsolható pénzügyi eszközöket, a cég tényleges goodwill-jét és amit csak lehet a felsoroltakon kívül, akkor egy hónap munkával meg fogom majd fogalmazni, mit kell tennem. Az előzetes nyilatkozat őrültség!

Hívtak, hárman "vizsgáztattak": Dr. Szigeti György akadémikus, az Intézet igazgatója (semmi vezér vagy elnök-vezér vagy egyéb ma dívó badarság), az állást féllábbal betöltő műszaki igazgató (a másik lábával ugyanezt a posztot töltötte be a Kémiai Kutatóban és a kettő soknak bizonyult) és a személyzeti főnök. Szigeti Györgyöt a Tungsramban kialakult és még fel nem számolódott kutató-gárda egyik vezéralakjaként emlegették, kérdései szédületesen széles kört öleltek fel, műszaki látókörének szinte nem léteztek határai. A kérdések egy részénél csak tapogatózni tudtam, többször az egyszerű válaszra se találtam rá. Megkérdezte például, miért "lyukacsosak" a nagyobb lokátor-ernyők? A frekvenciában kerestem - hangosan gondolkodva - az okot, pedig a válasz szinte gyermekien egyszerű: a szélnyomást csökkentik, a nagy ernyőket a viharos szél kicsavarná, mint az odvas fát. A kisebb zökkenők ellenére nem szerepelhettem rosszul, elnyertem az állást.

Hamar kiderült azonban, hogy a feladataim súlypontja nem a kutatás eszközökkel való támogatása - mint ez a beszélgetésen elhangzott -, hanem a rossz értelemben vett kiszolgálás, alapvetően infrastrukturális karbantartás, ellátás. Nem ízlett, nem barátkoztam meg vele. Néhány kutatási csúcseszközzel (elektronmikroszkóp) és a félvezető-gyártás alapműveleteivel (egykristály-húzás) azonban sikerült megismerkednem, aminek később hasznát tudtam venni.

Kis műhely is tartozott hozzám, közvetlenül az irodám mellett, három nagyszerű ember:  műszerész-esztergályos-lakatos mindenesek. Úgy hegesztettek meg acélrudat, hogy nem lehetett látni a varratot, fémkockába gömböt esztergáltak. Általános műveltségük és érdeklődésük is átlagon felüli volt, kellemesen lehetett velük irodalomról, művészetekről beszélgetni, egyikőjük tisztességes könyvtárral büszkélkedett. Remélem, nem hagy cserben a rettenetesen rossz névmemóriám, amikor leírom a nevét: Pintér...

Életem egyik legkellemesebb és egyik legkellemetlenebb szerelmének emléke is ehhez az időszakhoz kötődik.

És nagyon aranyos, gyors és ügyes, figyelmes titkárnőm volt, kövérkés, alacsony, idősebb (nekem akkor) nénike, életem két legjobb titkárnőjének egyike.

Első válásom után voltam, anyagilag lehetetlen helyzetben. Annyira, hogy nem csupán az elhozott könyveimet kellett antikváriumba csapnom, hanem a télikabátomat is zaciba adtam. Úgy próbáltam lábon maradni, hogy műszaki fordítást vállaltam. Elsősorban repülős szövegeket fordítottam oroszról magyarra. "Egyenesbe" diktáltam, három mondatot igyekeztem átfogni, az elsőt diktáltam, a másodikat "átpörgettem" az eltérő szórend miatt, a harmadikat próbáltam elcsípni. A rekordom óránként 8 nagyoldal lett. Többnyire munka után tartottam ilyen szeánszokat, három-három órát. Ha ilyen tempóban dolgoztam, a végén nehezemre esett felállnom, megszédültem és meg kellett kapaszkodnom az asztallapban. Teljesen lemerült az agyam!

Véletlenül, utcán összefutottam a fiatalemberrel, aki az FMV-ben közvetlen főnököm volt. Megörült: osztályvezetőt keresek a Technika Külker Vállalat repülős és híradástechnikai osztályára, gyere át, megint megkapsz főnöknek, ott vagyok főosztályvezető. Ugyancsak szovjetösztöndíjas volt (Moszkva, Bauman Intézet, ballisztika, rakétatechnika), remek fejjel, tempóval és rendkívüli képességgel: lényeglátással. Ezek birtokában percek alatt döntött el kérdéseket, amiken mások napokig kotlottak volna. Lehet, előfordult, de én nem emlékszem, hogy rosszul döntött volna.

5. Technika Külkereskedelmi Vállalat. Ha az olvasó nem tudná: katonai eszközök külkereskedelme.

Hívott, mentem. (Megint nem értettem, hogy kerülhetek ide, a fekete seggemmel. Fura egy világ, meg kell hagyni!)  Bedobott a mélyvízbe. Pár szóval bemutatott az osztálynak, szétraktam a holmim az asztalomon,  már hívott is a lengyelekkel folytatott éves szerződéskötéses tárgyalásokra. Azt hiszem, az összes többi szocialista országban a külkereskedelmi minisztériumok kezelték akkoriban még a hadiipari külkereskedelmet, nálunk is csak hetekkel előbb született a "Technika". Beültetett a minisztériumi főosztályi szintű tárgyalásra maga mellé, majd két nap múlva gyakorlatilag átadta nekem a gyeplőt. Be-benézett, megkérdezte, van-e eldöntendő kérdés, néha én kértem elnézést és mentem hozzá konzultálni, de csinálnom kellett. Izzadtam kegyetlenül, de ment, nem pusztultam bele. Néhány hét múlva olyan tempóban dolgoztam, ami - utólag belegondolva - ma egyszerűen elképeszt. Tárgyalás tárgyalást ért itthon, külföldön, a háttér-üzemekkel személyes- és telefon-kapcsolatot kellett tartani, egyeztetéseket lefolytatni, a megkötött szerződéseket "lebontani" a szállítókra, illetve a végfelhasználó cégekre, a szállítmányozást szemmel tartani. Sokszor a folyosón kaptak el a beosztottaim egy-egy aláírásért. Szerencsémre egészen rendkívüli képességekkel és energiával rendelkező bonyolító-diszponenst "örököltem", olyan - kiváló női formákkal is megáldott - hölgyet, aki futólépésben is fejből mondta a nyilvántartási adatokat.

A rakétatechnika kivételével, amit a vezérkar és talán a Külkereskedelmi Minisztérium intézett, a teljes repülés és híradástechnika hozzám tartozott, az összes szocialista reláció és mind az export, mind az import. Nem fárasztom ennek részletezésével az olvasót, csupán megjegyzem, hogy jó áttekintésem volt a szocialista országok hadiiparáról (kivéve talán a Szovjetuniót, amely hihetetlen kapacitásokkal rendelkezett és a titoktartás számomra is áthatolhatatlan függönnyel fedte a korszerűbb termékek gyártóit), a hadseregek felszereltségéről és az ellátási mechanizmusokról. Nem is lehet a munkám "hivatalos" aspektusaival foglakozni ezek között a keretek között, meg minek is? Inkább sorolom azokat az emlékeimet, amik érdekesek lehetnek bárki számára, akit az akkori élet foglalkoztat.

Több olyan filmet láttam, amelyek a korszerű hadiipari termékeket mutatták be. Már akkor elképesztő szintet képviselő technikába engedtek betekintést, példákat is nehéz felsorolni: a front akadályrendszerén utat vágó robbanó kötél, amelyet kis rakéta repít át a front fölött és amely talajt érve robban; tankelhárító rakéta, amely a talaj domborzatát követi mintegy másfél méter magasságban és kilométerekről rávezeti magát a tankra (nem kell látni a tankot, csak tudni, hogy valahol szemben jön, megsemmisíti); a rakéták szinte végtelen arzenálja, célrávezérlési alternatívák szerinti változatosság (radar-vezérlés, magát  hőre, hangra vezérlő eszközök), a hordozó helye és a célpont szerint klasszifikált rakéták (föld-föld, föld-levegő, levegő-levegő, levegő-föld, tengeralattjáróról, víz alól kilőttek, víz alatti támaszpontokról indítottak), sokat tudók számára is hihetetlen dolgok. Úszó tankok, víz alatt közlekedő tankok, menet közben célra vezérelt tank-torony és ágyú. Az atommeghajtású tengeralattjáró, amelyik közel 100 km/óra sebességgel közlekedik, loopingot csinál, áthalad az Északi tenger jégpajzsa alatt és olyan nukleáris arzenállal rendelkezik, amelyik a fél világot képes elpusztítani. Számomra azonban a legemlékezetesebb az a film, amelyik egy hidrogénbomba-kísérletet mutatott be. Gyerekkoromban láttam a hirosimai és nagaszakii atombombák iszonyatos pusztításairól készített eredeti japán felvételeket (nem sorolom, túlságosan szörnyű, nem csoda, hogy a bevetésen résztvettek többsége belebetegedett), meg - ugye - diákkoromban hallottam mondatfoszlányokat szemtanútól, de ez a film feledhetetlenül belém véste: ezt a fegyvert soha nem szabad alkalmazni. Maga a gombafelhő is az ember elé vetíti, milyen hallatlan energiák szabadulnak fel, de látni, hogy a kitett célpontokat mi éri, azok hogyan semmisülnek meg, egyszerűen emberfeletti: faház, amelyik a robbanástól kilométerekre úgy villan el, mint egy gyufa feje, a hajó, amelyik néhány másodperc alatt kettétörik és elsüllyed, tankok, amelyeket a légnyomás úgy emel a levegőbe, görget maga előtt, mint a viharos szél a faleveleket! Szörnyű! Aki arról beszél, hogy nukleáris fegyvert is bevet, ha szükségét érzi, beteg ember, akár le kell puffantani, de mindenképpen ki kell vonni a forgalomból.

Erről ennyit. Más emlékek:

A vállalat vezetője barom volt, a Magyar Kommunista Párt négy megalapítója egyikének fia. A Szovjetunióban nevelkedett és onnan - úgy tűnt - kizárólag a rosszat hozta magával. Atomtengeralattjáró kapitányig vitte szakmailag és ez a tény utólag is elrémisztő: ilyen borzalmas fegyvertömeg  ennyire ostoba ember irányítása alatt maga a világháborús katasztrófa veszélye. Egyetlen példa: hivatalos, külföldiekkel folytatott tárgyaláson a nehézségi gyorsulás g-jét súlyegységnek, grammnak hitte és mondta. Járta a helyiségeket és oltogatta a villanyt, és hasonlók. A vele kialakult konfliktusaimra visszatérek. Az oda járó katonák közt is előfordultak hasonló kaliberű emberek. Nem sokkal odakerülésem előtt növesztettem szakállt (atavisztikus dolog, nem tudtam, fotókat lapozgatva jöttem rá jóval később, hogy mind apai, mind anyai nagyapám szakállt viselt), meglátott a folyosón a vezérhez érkező tábornok, bement hozzá és azzal kezdte, utoljára van itt, ahol szakállasok is dolgozhatnak. Aranyos, picinyke asszonyka vitte viszont a személyzeti ügyeket, ez volt az első munkahely, ahol - szerencsémre -  a személyzeti vezetőt értelme és embersége messze a gazdasági vezető fölé emelte 

Közvetlen főnököm liberális gondolkodása lehetővé tette, hogy kiéljem politikai viccmesélési hajlamomat, ha a tárgyalások akadoztak, elmondtam párat, a hivatalos ebédeken és vacsorákon se türtőztettem magam. Kiderült, hogy remek felmérő-eszköz, pontosan megállapítható, melyik országban mekkora az elnyomás és milyenek az emberek.

Folytatás >>>