<<< Vissza

A Toldyhoz kapcsolódik az is, hogy elkezdtünk – talán ekkor még nem KISZ vagy DISZ akcióként, hanem egyszerűen pénzkeresési kényszer miatt – a nyári munkát. Hirtelen négy meló jut eszembe, ebből három biztosan magánkezdeményezés volt. Először a Posta telefonszerelői mellett segédmunkáskodtam, cipeltem a táskájukat, segítettem a létrázásban, adogattam a szerszámaikat. Megtanultam megkülönböztetni a 110 V-ot a 220-tól, műszer nélkül. Az ember megnyálazta a mutató- és középső ujját és beledugta a konnektorba. Az áramütés erejét pontosan meg lehetett különböztetni. Arra kellett csak ügyelni, hogy a két ujj egyszerre érintkezzen a konnektorral, mert az áramnak nem szabadott „hosszú útra” térnie, mert akkor megbéníthatta volna a szívet. Emlékezetes esemény volt az is, amikor az „Állati Fehérjefeldolgozó Telep”-re vagy hasonló nevű intézményhez kaptunk meghívást az Illatos útra. Illatos volt, mondhatom! Nem vagyok finnyás, de gyorsan beáztattam a zsebkendőmet és az orromra tapasztottam. Az ajtók, ablakok keretét zöld penész vagy mifene borította. Ebben az élmény lényege, hogy a feldolgozásra váró állati csontok hatalmas hegyekben álltak az udvaron, éppen igazították a hegyek szélét, lapátolták feljebb a szétszóródókat, alulról meg előbukkant a fehér kukacok arasznyi magasságú rétege. Belegondolni is rossz, hogy ezekből is bélyegragasztó készült. Egy téglagyárban meg épp az alkalmazottak kartonjait egyeztették és elhangzott az anyja neve kérdésre: Furkievics Filoména. Hah!

Keményebb meló volt a Metró. A Déli pályaudvar állomásának építkezésén dolgoztunk. Le akartunk menni a keszonba, a korunk miatt nem engedték. Így a felszínem végeztünk segédmunkát: betonkeverés, trógerolás és hasonlók.

Még kegyetlenebbnek sikeredett a csillebérci KFKI , ahol a kezdetek kezdeténél tartottak. Folyt az erdő óvatos irtása, szigorúan azokat a fákat emelték csak ki, amelyek helyére épült valami. A telepet körülvevő falat építő kőművesekhez osztottak be bennünket (a testvéreimmel együtt gürcöltünk) és szinte kizárólag trógerolnunk kellett: nyers köveket, betont, maltert cipeltünk jó messziről, mert az előkészítő telepek nem fértek el a fal mellet, a meghagyott erdő miatt. Borzasztó nehéz volt! Majdnem elviselhetetlenné az tette az egészet, hogy az irtásból hátramaradt rönkök, gyökerek között, rosszul kitaposott ösvényen kellett közlekedni, botladozni. Emellett órákig tartott az út Pomázról, hajnalok hajnalán keltünk és estefelé értünk haza. Reggel az ujjaink nem nyíltak ki, egyenként kellett kifeszítenünk szegényeket. Túléltük ezt is. Keresni is kerestünk egy kevéskét.

Nem tudom, időben hová fér el, de dolgoztam mezőgazdasági munkán is. A Polgárdi Állami Gazdaságba vezényeltek ki bennünket. Cukorrépát egyeltünk. Mint a HÉV-nél a krampácsolás: rövidnyelű keskeny kapa, amivel guggolva, hétrét görnyedve lehetett csak dolgozni, jó arasznyi közökben ki kellett kapálni a sort, egyetlen répa-kezdeményt meghagyva (két-három levélke). Barna vagyok és nem igen égek le, de ezúttal még a parasztok is csodámra jártak, olyan fekete voltam, mint a legkeserűbb csokoládé. A többiek mind leégtek. Ritka eset: kiváltságos helyzetben voltam!

Dunapentele mellett – ahol még barlanglakások is léteztek az út melletti lösz-oldalban - kezdték építeni Sztálinvárost, a mai Dunaújvárost. Erre a munkára már a KISZ (mikor volt KISZ és mikor DISZ?) toborzott bennünket, de mentünk a pénzért is. 1951-ben és 52-ben dolgoztam ott, ha emlékezetem nem csal. Katonai sátrakban laktunk, a melósok éttermében kaptunk ebédet, meg azt hiszem, ott kaptuk a reggelit is, illetve ott osztották ki a hideg vacsorát. A meló, ha lehetett, még borzasztóbb volt, mint a KFKI-nál: gömbvas-kötegeket és cementes-zsákokat kellett hordani a vasúttól az 1.sz. kohó alapozásához úgy, hogy az utunkat keresztezte egy vasúti töltés. A rettenetesen nehéz gömbvas kötegeket hárman vittük: egy szerencsétlen középen és egy-egy a végén. Namármost, amikor a töltésre fel kellett kaptatni, a teher aránytalanul megnövekedő részét viselte az, aki éppen fent volt a töltésen. Néha az összecsuklás (hogy ne használjak más össze- kifejezést) határán voltunk. De hajtottunk, mert teljesítménybérben dolgoztunk! Nem kaptunk vállvédőt (határtalan aljasság volt), csak egy-egy zsákot, azt tehettük a teher alá. Mi következett ebből? A gömbvas nyomása a zsák közvetítésével egyszerűen ledörzsölte a bőrt az ember válláról. Jött másnap a cement: belekötött a sebbe. Próbáltuk a vállunkat váltani, egyik nap az egyik, másnap a másik. Nem sikerült, kínlódtunk kegyetlenül! Ráadásul megfenyegettek bennünket a melósok: ha nem fékezitek le magatokat, leverjük a veséteket! Történt ugyanis, hogy a Munka Hősei táblán vagy hasonlón megjelent a teljesítményünk: a felnőtt norma 160%-a. Ti most pár hétig csináljátok, nekünk meg megemelik a normánkat és örökké az lesz az alapunk. – mondták és igazuk volt, mi meg szegények és rászorulók. Ki tehet igazságot ilyenkor? Mindenesetre a három hét keresetéből futotta egy „előkelő” sötétkék öltönyre. Nagy szó volt a szegény pedagógus-családban!

Villanások ugyaninnen:

Egyik brigádtagunk rendszeresen két zsák cementet vitt egy helyett. Köpcös, keménykötésű gyerek volt, de gondoltam, megpróbálom én is. Tettem a két zsákkal pár lépést és ledobtam, remegtek a térdeim.

Rendszeresen görögdinnyével fejeltük meg a vacsorát, 50 fillérbe került kilója.

Guinness-rekordot állítottam fel kaja-ügyben. Szokatlan feladatot kaptunk, uszállyal kellett Paksról átvinni valamit az építkezésre, elkéstük az ebédet. Az ebédlőt zárva találtuk, de kinyitották. Örültek: óriási mennyiség maradt valahogy a nyakukon töltöttkáposztából. Korlátlan repeta. A 38. gombócnál úgy éreztem, felrobbanok. Mondták, van még. Futottam három kört az épület körül és megettem még hatot. Senki se hiszi el, hogy igaz a történet.

Aztán meg elrontottam a gyomrom. Igazi alföldi sós szalonnát kaptunk vacsorára. Többen utálták a sátorban, én kapva kaptam az alkalmon, összeszedtem. A baj csak az volt, hogy a kenyér-adagját mind megette. Egy kenyérrel fogyasztottam el vagy öt szalonna-adagot. Lefekvéskor már forgott velem a világ. Évekig nem tudtam szalonnát enni kolozsvárin és angol-szalonnán kívül. Elmúlt, szerencsére.

Abban a sátorban szoktam rá a cigarettára. Rajtam kívül mindenki füstölt, aztán unszolásra én is rágyújtottam. Kár volt, nagy kár, 30 évig öltem az egészségem, mire le tudtam szokni róla.

Munkába és vissza ponyvás teherautóval vittek minket, az egyik odamenet alkalmával a sofőr túlságosan a „szélére vette” a földutat, ami megcsúszott, a járgány pedig leborult az útról. Szerencsére lassan ment és egy villanyoszlop- és egy zúzottkő-rakás között landolt. Óriási visítás a lányok részéről, az egyik fiú pedig odakúszott a sofőrnek szóló csengőhöz és megnyomta. Egyetlen lányt kellett sokk miatt elvinnie a mentőnek, a többieknek horzsoláson és ijedtségen kívül nem esett baja.

Hallottunk viszont elképesztő halálos balesetről. Egy diák vagányságból kötélen akart leereszkedni egy épülő négyemeletes ház tetejéről. A keze megcsúszott a kötélen, megégett a súrlódástól és a gyerkőc lezuhant.

Sztálinvároshoz fűződik a lángoló nagy szerelem kialakulásának számomra első látványa: a diákcsapat egyik oszlopos tagja ott gabalyodott bele a Szilágyi gimi ugyancsak ott dolgozó diáklányába, akit egy év múlva elvett, aki két gyermeket szült neki és akivel azóta is együtt vannak jóban, rosszban. Éjjel-nappal együtt voltak, munka közben is át-átfutottak egymáshoz, ölelgették, csókolgatták egymást, mint a mesében. Hihetetlen, de ilyen is van.

A Sztálinvárosban töltött kétszer három hét elég volt ahhoz, hogy a szívemhez nőjön, a magaménak érezzem és végtelenül felháborítson az az undorító harc, amelyet – a nép által demokratikusan választott ostoba kormányok támogatásával – bitang maffiák folytatnak az egyetlen épkézláb magyar kohászati művek lenyúlásáért. Mit érezhetnek azok, akik évtizedek kemény munkájának eredményét látják elúszni, tönkremenni ebben az áldatlan küzdelemben?

Elérkeztünk a Petőfihez és ezzel Halaj kapitányhoz. Innen az ő kérését (is) teljesítem. Mindenekelőtt kalapot emelek szervezőkészsége és kitartása előtt: 50 éve tartja együtt azt a gárdát, akikkel együtt nyűtte ennek a jó gimnáziumnak a padjait.

Mint említettem, a Petőfibe parancsszóra kerültem, egy rossz rendszer nem feltűnően okos vezetésének a kifürkészhetetlen akaratából. Nemrégiben tudtam meg, hogy azok, akikkel összeültettek bennünket, kollégistákat, úgy tudták, hogy valamiféle kontroll gyakorlására küldtek minket a nyakukra. Most – utólag - megnyugtathatom őket, szó se volt ilyesmiről. Attól, hogy valaki szegény családból származott és nem tudta másként folytatni a tanulmányait, mint kollégiumi felvételt kérve, nem vált gazemberré, csendőrré, akármivé, főként nem 14-15 évesen. Többnyire egyszerűen arról volt szó, hogy a rendszer biztosította a jófejű vidéki gyerekeknek, hogy tovább haladhassanak. Nem emlékszem a felvétel kritérium-rendszerére, biztos vizsgálták a tanulmányi eredményen és a szülők jövedelmi viszonyain kívül a származást is. Miért ne tették volna, amikor a rendszer egésze deklaráltan munkás-paraszt-(picikét) értelmiségi diktatúrának tartotta magát. De ezekkel a gyerekekkel szemben más elvárás nem létezhetett és főként elképzelhetetlen lett volna az iskolán kívüli nevelésük-tréningezésük elnyomó funkciók gyakorlására.

Most, hogy visszaemlékszem, nagyon meglep, hogy mindösszesen egy esztendőt töltöttem a Petőfiben, annak III. évfolyamán. Megnéztem az indexem. Úgy emlékeztem, két évig jártam oda, annál is inkább – megint meglepő –, mert iskolatitkári szerepet is sikerült betöltetni velem. Így utólag nehezen fogható fel,  miért a teljesen friss gárda egyik tagjára esett a választás? És miért nem állított jelöltet a régi gárda? Erre az egész kérdéskörre később visszatérek.

A gimi tanári kara jó volt. Silány névmemóriám (is) megakadályoz abban, hogy név szerint foglalkozzak velük, csupán egy-két villanásra futja. Az osztályfőnök magyar tanárra mint csendes vagy inkább nyugodt valakire emlékszem. Volt nagyon szórakozott öregúr, akivel rendszeresen csúf játékot űztünk. Az volt a szokása, hogy bekukucskált az ajtón, megkérdezte, hogy ez-e a III.b., kórusban mondtuk, hogy nem és fél órára megszabadultunk tőle, addig tartott, mire kiderítette, hogy jó helyen járt (de ez nem tudatosodhatott benne, mert sose rótta fel nekünk). Ha nem lettem volna szemtanúja az esetnek, el nem hiszem: bejött a kapun, megállt az előcsarnok közepén, majd odament a portáshoz és megkérdezte, mondja, befelé megyek vagy kifelé? A tornatanárunk ugrik még be, aki hangos, de segítőkész ember volt, nem követelt sokat azoktól, akik nem voltak izompacsirták vagy mozgásművészek.

A diákokkal – azt hiszem – általában jóban lehettem, legalábbis nem emlékszem haragosra. Bizonyára kísérte ellenszenv az iskolatitkári működésem, asszisztálnom kellett például valakinek vagy valakiknek az eltávolításához, akik egy iskolai ünnepség után levették Sztálin (és talán Rákosi) papák képét a falról és jó nagy adag kakával fedték le az arcukat. De velem szembeni haragot nem éreztem, többekkel kifejezetten jóban voltam.

Talán nem túlzok, ha úgy emlékszem, az osztály első három tanulója közé tartoztam. A másik kettő Jeszenszky (a Nemzeti Bank akkori elnökének a fia) és Sámsondi-Kiss voltak, az utóbbi is tehetősebb családból származott. Ezt az előnyt leszámítva jó gyerekek voltak, sűrűn megosztották velem a tízóraijukat, tudták, mindig számíthatnak rám.

Két versenyen vettem részt, az elsőn saját irodalmi alkotással lehetett résztvenni és szigorúan iskolán belüli akármi volt. Erre beadtam egy orosz költő kemény mozgalmi versének műfordítását, az iskola becsületére legyen mondva, nagyon hátra merték sorolni, pedig mint műfordítást ma is elfogadhatónak tartom. Izzadhattak a tanárok: az iskolatitkár..., oroszból fordított..., munkásmozgalmi verse..., 52-ben!? Hm.

A második hivatalos, országos magyar verseny volt, aminek az iskolai fordulóját megnyertem, nem emlékszem, mivel? A kerületi összecsapást hamar otthagytam. Kihirdették, hogy mit-tudom-én, hat óra a forduló és az első három óra alatt WC-re se lehet kimenni. Az izgalomtól-e, a fene tudja, de perceken belül rámjött a pisilhetnék és – ha nem akartam ott bepisilni – ki kellett mennem. Leadtam a nemszeretem témák valamelyikére addig írt vérszegény mondandóm és nem mentem vissza. Később mondták, nyugodtan folytathattam volna. Azt hiszem, akkor is kibuktam volna, annyira nem ihletett meg egyik téma sem.

Azt hiszem, a Petőfihez kötődik az a könyv is, amelyiket a Szépművészeti Múzeumban rendezett szovjet képzőművészeti kiállítás leírásáért kaptam. Történt, hogy kivezényeltek minket a kiállításra, az előcsarnokban (központi csarnokban) állt Muhina híres szobra, a nő sarlóval, a férfi kalapáccsal lendületes „előre” tartásban, a két eszköz összefonódni látszik, meg pár hatalmas festmény. Ezeket megnéztem, aztán körülnéztem és láttam, hogy a kísérő tanár mással van elfoglalva, sarkonfordultam és hanyagoltam a dolgot. Ízlésem azért volt. Másnap, a magyar órán a tanár úr közölte: dolgozatot írunk, éspedig a kiállításról. Hű, a hétszentségit! Böködöm a padtársam, mondj már valamit! Mondott három-négy mondatot, abból, meg az előcsarnokból kerekítettem vagy három oldalt. Nem rossz, megúsztad, vontam meg a vállam. Eltelik két hét, szólnak, menjek be a kerületi Szovjet Magyar Baráti Társaságba, könyvet kapok. Nem értettem, ott derült ki, hogy a dolgozatom jutalmazták könyvvel. Csak tudhattam egy kissé írni, nem? És megint: milyen relatív minden ebben a furcsa életben!

Életem legkellemetlenebb emlékei közé tartozik a búcsú a Petőfitől. Barátaim, elsősorban a kollégisták javasolták, igyunk egyet búcsúzóul. Úgy jöttek össze a dolgok, hogy a hivatalos évzáró előtt pár órával kerítettünk sort az összeröffenésre egy sarki presszóban. A pajtásaim nem először ittak, én igen. Nálunk ugyanis az alkohol ismeretlen fogalom volt, Apám, ha megivott három kortynál több bort, rosszul lett tőle. Ittunk vagy két-két féldecit és valamicske bort, pillanatok alatt úgy becsíptem, hogy hányingerrel küszködve botorkáltam a gimiig, ahol – mint iskolatitkárnak - fel kellett ülnöm a pulpitusra, sőt, talán beszélnem is kellett. Borzalom volt minden perc, amit ott töltöttem, mintha szemrehányó tekintetek kereszttűzében izzadtam volna. Nem kívánom senkinek.

Mind a Toldyba, mind a Petőfibe többnyire gyalog jártunk a koleszból. Fiatalok voltunk, meg se éreztük és szép volt az az út, különösen a Váron keresztül, ami az akkori romos állapotában is kellemes látványt nyújtott.

   Folytatás >>>

Camille 2005 Karácsonyán egyik unokájával

Camille és Thérese a két unokával, Fannyval és Emilievel 2005 Karácsonyán

Martine, Camille lánya a lányaival, Fannyval és Emilievel, Brugge, '05