<<< Vissza

V.

Ismét új, vadidegen világ következett: az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola, fent a Sashegy oldalában. Ma ezt a hosszú és idegenül csengő nevet említeni is súlyos vétségnek tűnik. Lássuk csak, milyen emlékek maradtak meg bennem és egyik tanáromban?

Először is: a fentebb már említett származási kritériumok mellett a tudás volt a válogatás legfontosabb szempontja. A diákok legalább 90%-a kitűnő koponya volt, a kevés „nem annyira tündöklő” a rendszer krémjének gyermekeiből állt össze (Farkas Vlagyimir, Rákosi akárki is szerepelt a korábban kiküldöttek között, mindkettő csődöt mondott). Ugyanígy válogatott erőkből állt a tanári kar is: kémiát a Műszaki Egyetem oktatója adott elő, oroszt anyanyelvi szinten beszélő hölgy oktatott és születése szerint orosz tanár „felügyelt”.

Nem pumpáltak minket túlzottan politikai tudományokkal, inkább az oroszt oktatták erőltetett tempóban, napi két órát töltöttünk orosz órán (igaz, nem túl okosakon, nem a hétköznapi beszédre helyeződött ugyanis a hangsúly). Az orosz tanfelügyelő előtt nekem kellett például tündökölnöm, Puskint szavalva. Ment is, mint a karikacsapás, meg is dicsért engem is, a tanárnőt is, de pár hónap múlva Moszkvában szinte egy szót sem értettem a diáktársak hadarásából, megszólalni pedig sokáig egyszerűen nem is tudtam.

Itt osztálytitkárnak választottak, a változatosság kedvéért.

Orosz tanárunk és egyben osztályfőnökünk, Ludmilla, az egyébként délszláv asszony szőke szépségként (nem a mai humorral mondom) a vágy és csendes udvarlás tárgyaként szerepelt a fiúk szemében. Valami ilyen irányú megjegyzés a fülébe jutott, na meg az, hogy egyszerűen Ludmillázzuk és – mint osztálytitkárt – kérdőre vont, tiszteletlennek érezte a felé irányuló vágyat. „Nem tehetünk róla, hogy ilyen szép” – fordultam az udvarlás apró trükkjéhez hirtelen és ez hatott. Legyintett és nem került többé napirendre a téma.

A Műegyetemről átszármazott kémiatanár kapacitált: „Jó érzéke van a kémiához, válassza azt pályaként” – mondta többször. Honnan vette, nem tudom, lehet, jól megtanultam a tárgyat, de semmi izgalom nem fogott el vele kapcsolatban. Sokáig nem is tudtam, mit pályázzak meg, mígnem lassan kialakult bennem: ha már lehetőség teremtődik a repüléssel foglalkozni, miért ne? És a repülőmérnöki egyetemet jelöltem meg a kérdőíven. Annál is inkább, mert regék szóltak arról, hogy Debrecen mellett óriási repülőgépgyár fog épülni. Magyar tervgazdálkodás! Indulás előtt jött a hír, hogy nem lesz rá lehetőség, majd, hogy talán mégis. Elég bizonytalan alapokon álltam a szeptemberi induláskor.

Az érettségi előtti hetekben aztán váratlan előadásra került sor, azt hiszem, az Oktatásügyi Minisztérium ösztöndíjasokkal foglalkozó vezetője tartotta. Hosszasan magyarázta, hogy a Szovjetunióban nem minden olyan kellemes és jó, mint ahogy arról eddig oktattak minket. Találkozunk majd szegénységgel is, ellátási zavarokkal is és hasonlók. Magyarul: nem mind arany, ami fénylik. Szájtátva hallgattuk. Még jó, hogy szóltak, kissé könnyebbé vált a bizony igen kellemetlen meglepetések lenyelése.

Korábban udvaroltam, nem többet (sajnos), csak udvaroltam egy kerekképű, helyes kislánynak, én voltam túlontúl bátortalan. Az Oleg Kosevojban csapott meg először a szerelem szele. Tessék megkapaszkodni: kifejezetten csúnya arcú, igaz, szép alakú lány hozott izgalomba. Megmutattam neki a verseimet, eljártunk néha uszodába. Nem viszonozta az érzelmeimet.

És most felidézem a volt történelemtanárunk véleményét. Rokoni (második feleségem nagybátyjaként) kapcsolatba kerültem vele és kiderült, iszonytatóan utálta az egész rendszert. Nem állhattam meg, megkérdeztem: hogy van akkor, hogy a rendszer káder-jelöltjeit okította, mégpedig olyan tárgyra, amelyiknek az akkori tartalmával sem érthetett egyet. Egyszerű és világos választ adott: „Ragyogó koponyákból állt az a suli, mint a spongya szívták magukba a diákok a tudományt, élvezet volt ott tanítani. Egy pedagógus nem kaphat az élettől nagyobb ajándékot, mint olyan hallgatókat, akik gyorsan magukévá teszik a tanításokat.” Ellentétes platformon állótól ritkán hallani ilyen elismerő nyilatkozatot.

Pár barátság született a Kosevojban, de szétszóródtunk, alig maradt kapcsolatom onnan.

Az érettségi vizsga semmiségnek tűnik, visszatekintve. Egyrészt az ember tényleg megtanulta a megtanulandókat, másrészt a tanárok pontosan tudták az értékeinket, hibáinkat. Azt hiszem, külső valaki elnökölt, neki se lehetett kellemetlen élmény ez az érettségi.  

Én mindenesetre életemben másodszor is berúgtam, ezúttal kegyetlenül, a Budagyöngyében tartott érettségi találkozón. A két italozás között ugyanis egy csöpp alkohol nem csúszott le a torkomon. Erre se szívesen emlékszem vissza, a WC feldereng, meg az, hogy nehezen botorkáltam el a tetthelyről.

Pár sort a kollégiumról: kényszer szülte lépés volt bemenni – mint említettem már – és az esetek többségében erről volt szó. Nem ismerek legalábbis olyan esetet, amikor a kollégiumba kéredzkedőnek ne lett volna égetően szüksége erre az intézményre ahhoz, hogy a társadalomban az eszét megillető helyet foglalhasson el. A történelem nem igen fog foglalkozni ezzel a témakörrel, én azonban nyilatkozom: szerintem ez a rendszer – amelyet a gengszterváltás óta számtalan támadás ért – nem volt se több, se kevesebb, mint a társadalmi egyenlőtlenség kiegyenlítő mechanizmusa. Maga a rendszer nem sértette (vagy nem sértette jobban) a társadalom múltból magas szinten átevezett rétegeit, azokat a munkás-paraszt diktatúra alapelvei sértették. Ma is szükség lenne arra, hogy a vidéki, elmaradott régiók, illetve szegény rétegek gyermekei (többek között) lakhatási támogatásban részesüljenek.

Mivel a kollégiumi felvétel egyik (lehet, hogy csak másodlagos, de mindenképpen fontos) feltétele volt a jó tanulmányi előmenetel, a kollégisták okosabbak voltak (!) az országos átlagnál. Az őket körülvevő fegyelmező-ellátó rendszer olyan körülményeket teremtett, amelyek a jó tanulás feltételeit biztosították. Nekem szinte kizárólag jó emlékeim vannak róla. Annál is inkább, mivel hányatott életem folytán a kollégium volt az egyetlen barátság-forrás számomra.

A tanulásra meghatározott délutáni órákat rezerváltak, teljes csend elrendelése mellett. Sokszor tanultam úgy, hogy a székemet hátradöntve két lábán hintáztam. Oly művészi fokra vittem, hogy nem is figyeltem oda, nem zavart a tanulásban. Tanulócsoportokra osztották a társaságot, ebből a csoportból maradt két jóbarát, akikkel ritkán láttuk ugyan egymást, de amikor találkozni tudtunk, mindig zavartalanul folytattuk, ahol abbamaradt a kapcsolatunk. Igaz, volt a csoportnak olyan tagja is, aki KISZ-, majd pártvonalon a legmagasabb régiókba emelkedett és egyben kiszakadt a csoport tagjai közül.

Nem volt örök béke a csoporton belül se, megtörtént, hogy Halmai Balázs nem hagyott tanulni vagy akármit csinálni, át-áttolta a táskáját az asztalomra, mígnem fogtam és kivágtam a nyitott ablakon. Szerencsére nem találtam el vele járókelőt.

A csoporton kívül is születtek barátságok. Többen szinte mint istenekre néztünk fel az egy évvel feljebb járó triumvirátusra: Sánta Sanyi, Ottmár Béla és Prekop nem-emlékszem-ki (Béla?) úgy voltak eminens diákok, hogy egyszerűen nem tanultak. Mindhárman „neógrádi” parasztgyerekek voltak, borotva ésszel és alapos slendriánsággal (Makai-kópiák). Sántának volt valami cetli-technikája, azzal bűvészkedett, ha mégis készült órára. Később megismerkedtem a szüleivel, édesapja szótlan parasztemberként nagy bölcsességek tudója lehetett. „Beszélgetünk” vele, azaz én mondogatok dolgokat, kérdezgetek, ő hümmög. Tessék mondani Sanyi bácsi, ugye nagyszerű, hogy rendezték a patakot? – mondom én. Hm, hát nem igazán. – válaszol. Hogy-hogy? Nem maradnak meg a halak, nincs búvóhelyük. Ilyen tiszta, egyszerű a képlet, csak kevesen tudják!

A táska-hajigálásnál nagyobb esemény zajlott le a hálószobánkban. Azon keresztül lehetett bejárni egy kisebb hálóba, aminek az egyik lakója rendszeresen villanyoltás után vonult be, fellármázva többünket. Megszületett az elhatározás: meg kell pokrócozni. Ketten felmásztunk az ajtó melletti emeletes ágyakra és egy-egy pokrócot előkészítettünk, hogy a belépő fejére dobjuk, ketten pedig, a daliásak, verésre készen vártak az ajtó mellett. Villanyoltás után vagy 20 perccel hallottuk is a szokott lépteket, nyílt az ajtó, repültek a pokrócok, de abban a pillanatban megszólalt Meskó, az igazgatónk: Mi ez kérem? Rémület, mindenki visszakúszott a helyére, az igazgató csendben el. Marha rendes ember volt, soha nem kérdezett ezügyben semmit. Egyébként remekül hamisítottam az aláírását, kizárólag kimenőkre. Az én aláírásommal nem tudott lebukni senki.

Sokat balhéztunk. Én voltam a kifestő-mester. Ha a kedvem úgy adta, éjszaka felkeltem és háromféle festőanyagot – fogpasztát, cipőkrémet és valami piros kenceficét - használva úgy kipingáltam az áldozatot, hogy bohócként ébredt reggel. Volt éjszaka, amikor a társaságnak színházban lévő felét összecsomagoltuk: az ágyneműjüket a lepedőbe kötve kilógattuk az ablakon, az ágyaikat összecsuktuk és kihordtuk a mellékhelyiségekbe, végül kicsavartuk a biztosítékokat. Eltartott egy darabig, mire összeszedték az ágyaikat, de a nagy balhé akkor tört ki, amikor kiderült, hogy eleredt az eső és az ágyneműjük elázott.

Apropos, színház. Életem első színielőadására a kollégium vitt el, a Nemzetiben (aminek azóta hűlt helye) néztük meg a „Vízkereszt vagy amit akartok”-at. Döbbenetesen nagy élmény volt, maga a színház is csoda volt számomra, de a színészek játéka, a remek és gyorsan változó díszletek, a vetítéssel előidézett effektusok ma is megjelennek előttem, amikor eszembe jut.

Másik első a telefon volt: a kollégiumban randiztam vele először és ugyancsak kellett igyekeznem, hogy megszokjam. Eleinte egy szó nem sok, annyit se értettem. Ma ötéves kölykök mobiloznak, talán falun is!

A kollégium fölött (mögött?) lakott egy idős tanár. Nagyon szórakozott volt ő is szegény. Nevezetes tudománnyal ámított el viszont bennünket. Elgondolkodva ment a folyosón, elé lépett az ember és megkérdezte: Tanár úr, 1868 április 18.-a milyen napra esett? Soha nem mondott nemet. Mondd még egyszer! Várj csak – fölnézett valahová a folyosó szegletébe – szerda. Többször ellenőrizték, sohase tévedett. Tudta a bonyolult képletet, amivel ki lehet számítani és fejből tudta alkalmazni.

Valami iskolai mutaványért a diri ünnepélyesen megdicsért. Na, persze semmi zászló, himnusz, csak azt mondta, hogy a Halmos ezt meg azt csinálta, ami kiváló dolog. Azt mondták a pajtásaim, olyan vörös lettem, mint a rák (én se, gondolom ők se nagyon tudták, milyen is, mondjuk a languszta, nem azon nőttünk). A lényeg: nem imádtam, ha dicsértek.

Fogtunk tolvajt is! El-eltünedeztek dolgok a hálókból, kis pénz, óra, mifene. Többen már akkoriban tudták, kár hivatalos formát adni a dolognak, rendőrök meg nem találják, ha ezredet vezérelnek ki, akkor se. Csalétkeket hagytak hátra: szék karfájára vetett zakó, benne valami pénz, töltőtoll (nagy kincsnek számított), meg a betegszobában maradtak kaptak feladatot, figyeljenek. Az egyik csaléteknél rajtavesztett. Az erősebb legények jól agyba-főbe verték és úgy rúgták le a lépcsőn, hogy gurult, mint a rossz krimikben a verekedők. Meskó orra alá dugták a kirúgó papirost, szó nélkül aláírta. Sejthetett valamit arról, milyen lesz mintegy 40 év múlva a rendőrség és az igazságszolgáltatás eredményessége.

Meg diagnosztizáltam a hosszú, sovány B. Pista sárgaságát. Rosszul érezte magát, nézem, sárga a szeme. Mondom: milyen a pisid? Milyen, milyen, nem csíp, nem fáj. De milyen a színe? Ja, barnás. Gyerünk azonnal dokihoz. Akár orvos is lehetne azóta belőlem.

Igaz, a fütyik ápolására nem én tanítottam meg a társaságot, hanem a diri. Talán volt némi tapasztalata, hogyan mosakodnak a faluról felkerültek. Elmodta szép csendesen az egyik gyűlésünkön, hogy a fitymát bizony minden alkalommal fel kell húzni és a makkot jól körbemosni, mert különben túró, meg gyulladás...

A pedagógusi fizetésből aránylag nagy zsebpénzt kaptam: havi 20,- forintot. Ha minden hétre megvettem volna a heti 2,70-be kerülő villamosbérletet, nem sok maradt volna, pedig kellett néha mozira, fagylaltra. A megoldás? Lógtunk a villamoson. Elsajátítottuk mind a lógás kiváló technikáit (tujázás, gyengébbek kedvéért: a villamos hátuján lógva utazni, bujkálás a tömegben), meg a villamos gyors elhagyásának trükkjeit: leállsz az alsó lépcsőre, összehúzod magad kicsikére, majd jól előredőlve kirúgod magad előre-oldalt és futás közben felegyenesedsz. Nem vágódtam el egyetlen egyszer se és nagyon ritkán kaptak el. Hajaj, jó, hogy Édesanyám

nem látott!

Mivel nem vetett így se fel a pénz, hólapátolással vagy sóder-fuvarokkal kerestünk hozzá. Egész éjszakai munkával 50,- forintot lehetett keresni a hóval, azt hiszem 100-at a sóderrel. A suli miatt mindig éjszaka kellett csinálni, kalandnak se volt rossz.

A sok pénzből ki lehet következtetni, hogy szüntelenül éhes voltam. Páran dicső szervezetet alapítottunk, a LÓGYESZ-t: Lógyomrúak Egyesült Szervezete. Megbeszéltük a konyhán, hogy repetában csak igazolt tagok részesedhetnek. Elég elfogadhatóan működött, talán jobban, mint a Párt és a kormány. Sikerült így elrontanom a gyomrom: túl sok darás tésztát tartott meg a konyha és megártott. Hát... A nagy étvágy lopásra is rávitt párunkat, de csak bocsánatos bűnre. Azt mondták legalábbis akkoriban, hogy szőlőt lopni akkor bűn, ha az ember el is visz magával. Mi csak kimentünk, jól körülnézve bementünk a sorok közé és az első jópofa tőkénél leült az ember, oszt ettünk, ettünk, nem beszéltünk, ettünk. Így nem is buktunk le, nem látott a csősz mozgást.

Az Oleg Kosevoj is zárt intézményként működött, azaz kollégium volt az is. Érdekes, hogy mint ilyenről egyetlen emléket tudok elővakarni. A lányszobák a Sashegyre néztek. Valamelyik pedagógusnak szóltak, hogy esténként fiúk gyülekeznek a bokrokban. Kiderült, hogy az egyik lány magamutogató volt, mezítelenül kiállt az ablakba, arra lettek figyelmesek, hogy esténként nagy csődület támadt az épülettel szemközti (akkor még) réten.

Igaz is: rendszeresen fociztunk az udvaron, jó csaták voltak! Meg röplabdáztunk.

Töröm közben a fejem, hogy értesült az ember akkoriban az olyan szennyes eseményekről, mint a Rajk-per vagy éppen Sztálin haláláról. Az utóbbiról dereng, hogy a Kosevojban értesültünk róla és az órán nekünk is 5 percig kellett némán állnunk, amikor az országos gyászt elrendelték: megszólaltak a gyárak szirénái, megálltak a vonatok és fütyültették a mozdonyokat, meg ilyesmi. 

Moszkvában mesélték a diákok, hogy ők (felsőbb évfolyamosok) ugyanakkor háztetőkön mászva közelítették meg a temetést, a Vörös teret, mert az utcákon nem lehetett közlekedni, taposták egymást agyon az emberek.                                                                                                                            

A Rajk-per akkor rám tett hatásáról viszont semmi értékelhető emlékem nem maradt! Nem hiszek a saját memóriámnak.

   Folytatás >>>