A külső paloták vagy udvar a császár hivatalos aktusainak lebonyolítására szolgált, a legfontosabbakat a Legfőbb Harmónia Csarnokában, a tulajdonképpeni trónteremben tartották. (Mindegyik csarnokban van trón, de funkcióját tekintve ez a legfőbb hatalom gyakorlásának terme.)  Ez egyben Kína legnagyobb faszerkezetű épülete, 72 egyetlen fatörzsből készült oszlop képezi a struktúra gerincét. A tetőcserepek természetesen kerámiából készültek, mégpedig a császári sárga színben. Tilos volt magasabb épületet emelni a fővárosban, de lehet, hogy egész Kínában. A további részletek ismertetésétől eltekintek, csupán annyit, hogy ritkaság lehet az egész világon az épületek és berendezési tárgyaik épsége. A falburkolatoktól kezdve, a rendkívül gazdagon díszített mennyezetkazettákig, a trónok kárpitjától a varázslatos dísztárgyakig minden sértetlen. Valószínű, hogy a leglényegesebb momentum ebben, hogy a Kínai Köztársaság megalakulásáig, 1911-ig a császári paloták használatban voltak! Óriási lendülettel folynak a rekonstrukciós munkák is.

A belső udvar a császári család lakhelyéül szolgált, az utolsó császár még trónfosztása után is évekig, 1924-ig használhatta. A névadó fantázia itt is remekelt: a Mennyei Tisztaság kapuján lép be a látogató, majd a Mennyei Tisztaság Palotáját és a Földi Békesség Palotáját láthatja. 

Aki idáig eljut, ne hagyja ki a császárváros múzeumát, ahol az Óragyűjteményen és Császári pecsétek kiállításán kívül páratlan szépségű és gazdagságot sugárzó tárgyakat láthat, a kalligráfia, festészet, bronzművesség, kerámia, zománcművesség, jáde-faragások kiváló példányait csodálhatja. A múzeumból a Nyugodt Öregség Palotája kapuján át vezet az út, a kapu előtti térségen található a híres 'Kilenc sárkány' dombormű. A múzeumról nem jó tudni, de megsúgta az idegenvezetőnk, hogy ott csak az eredeti gyűjtemény morzsái láthatók, a japán invázió elől Nanjingba menekítették az egészet és onnan 600 000 darabja Tajvanra került. Sajnos nem tudtam fotózni, mert a digitális gépem akkuja már a Tiltott Város kapujában lemerült, ezért a császári palotaegyüttest Magyarszéky Zsolt fotóival tudom csak bemutatni (a címoldal baloldalán lévő négy kép - a második és harmadik sor - is az ő műve).

A program következő pontja a Mennyek Temploma lett volna, ha nem renoválják éppen. Annyira fontos azonban, hogy pár szót írok róla. Ezt az épületcsoportot is a Ming dinasztia uralkodásának kezdetén építették (majd több átépítésre került sor) és arra szolgált, hogy a császárok itt imádják a Mennyet és a Földet, itt könyörögjenek jó termésért. (Állatáldozatokat bemutatva.) A templom-rendszer fala négyzetes teret zár be 'alul', délen és félkört 'felül', mivel az ősi kínai hit szerint a Föld négyzet-alakú, míg az ég kerek tárcsa. Több mint 600 pompázatos ünnepséget tartottak itt a Ming és Qing uralkodók. A Qingek később leválasztották a Föld imádatát, külön templomot emeltek ebből a célból. Az 'A megtekintett látnivalók'-ban található 'The Temple of Heaven' linken is láthatóan a kerek, sztupa-szerű épület ugyanolyan kínai szépség, mint a császárváros palotái, a fő látványosság talán mégis az egymás fölé magasodó három plató. A legmagasabb plató közepén lévő köralakú márványlap akusztikai érdekesség: aki azon állva kiált, jobban hallja, mint a nem azon állók akár fél méterre tőle. Ugyanezen a linken a P9231034 kép rövid angol leírást ad erről a műemlékről.

Ebédet a 0147 képen látható étteremben szolgáltak fel és itt kettős meglepetés ért: az itthon kedvelt kínai konyha ott nem bizonyult kiválónak, de jóval kellemetlenebb volt, hogy az asztalunk melletti 'felszolgálók fülkéjében' az általában is hangos éttermi lármát túlkiabálták a pincérnők. Furcsa jelenség volt, addig mindenütt csendes, békés emberekkel találkoztunk.

Ekkor foglalhattuk el a szállodai szobáinkat. Igazi kellemes meglepetésként az ötcsillagos Presidential Plaza-ban kaptunk helyet, amelyik mind pompáját, mind a kiszolgálás minőségét tekintve bárhol a világon megállná a helyét. 

A program szerint délután pihenőt kaptunk volna, de Kaiser Mihály, a nagyon felkészült idegenvezetőnk megszervezett egy túrát abba a régi városrészbe, amelyik valaha a középosztályok szórakozó-negyede volt, ma viszont a város egyik kellemes, újraéledő, fiatalos night-clubokkal, pub-okkal, csónakázó tóval gazdag pihenő-körzete. (Panang?) Régi piaca is érdekes látnivaló, nagyon hasonlít az indiai gyümölcs-zöldség piacokra. Több olyan gyümölcsöt találtunk, ami újdonság volt számunkra India után is. Végül licsit vettünk, a kínai eredetű, de Indiában is honos virágillatú gyümölcsöt, nagyon zamatosnak bizonyult. Kétszemélyes riksákkal vonult a csapatunk, félórákra megállva a fontosabb érdekességeknél. A Photo Gallery 0152-0182 képei talán jól érzékeltetik, miről van szó.

Este a buszról egy indiai szik segített le bennünket. Előkelő hosszú ruha, turbán, szakáll, bajusz, ahogy illik. Köszöntem neki és szardardzsinak szólítottam (a szik férfiak szólítják így egymást). majd kiesett a bőréből meglepetésében. Reggel aztán váltottam vele pár szót, kiderült egyedül él Beijingben, jól érzi magát. Ha egyedül él, milyenek a lányok? - kérdeztem. Az illetlen kérdést egy pillanatig rágta, aztán egyetlen szóval felelt: "Tender". Értettem, de a szónak annyi jelentése van, hogy most felütöttem a szótáram és sorolok néhányat: lágy, érző, gyöngéd, finom, zsenge, puha. Férfiak, akik még azok vagytok, ott a helyetek. (Lehet, megindult a munkaerő-bevándorlás?)

Másnap pompás körülmények között reggeliztünk, vegyes választék állt rendelkezésre, kínai és európai. Az európai ételek között kevés volt az ízletes: tojásrántotta, apró virsli, sült 'bacon', a kínai között több eladdig ismeretlen bukkant fel: gőzgombóc, ismeretlen zöldség. Finomak voltak a sütemények, gyümölcsök, teli gyomorral indultunk útnak. Nem álltam meg, lefotóztam az éttermet (0183) és a lounge-ot is (0184-0185). Kifelé, a Ming-sírokhoz buszozva is kattogtattam a gépem, annyira meglepő volt az utcák szélessége, zöldje, az óriási forgalom és az épületek szépsége. Itt még nem felhőkarcolók magasodtak a régi épülettömbök fölé, csak 20 emelet körüli 'magasépületek', de erre se számítottunk, naiv európai utazók. 

A 13 Ming-síremlék közül egyetlen uralkodóét tekintettük meg, az is számtalan épületből állt és hatalmas területet foglalt el. A hit szerint a test hal meg csupán, a lélek tovább él és szüksége van mindarra, amit a test kapott élete során. Ezért a síremlék épületei ugyanolyan paloták, mint az élő császároké, gazdag díszítésük se marad el azokétól. Hegyek karéja veszi körül három oldalról a sírok völgyét, emelkedő rendben 'támaszkodnak' a hegyoldalnak. A középső főépület igazi palota, faoszlopok adják a szerkezet tartóelemeit. Ez az épület is Kína legjelentősebb faépületei sorát gazdagítja. A legfelső épület a tulajdonképpeni sírt csupán 'jelzi', a valódi sírt még keresik fölötte, a domboldalon. Valószínű, hogy a fáraók sírkamráihoz hasonló kincseket rejt ott még a föld, ezért is maradt rejtve. Lehet, hogy már a Tiltott Városban elhangzott a babona, hogy a kapuk küszöbe azért magas, hogy a rossz szellemektől megóvja a belső területet és hogy kifelé jobb lábbal kell átlépni, mert az hoz szerencsét, aki ballal lépi át, az bajba kerül. A Ming-sírnál már óvatosan figyeltem a lábamra.

A sírtól nem messze teljes szépségében, csodásan parkosítva várja a látogatókat a 'Szent Út'. A császárok tetemét sózással tartósították, majd hosszú menetben vitték Beijingből a sírvölgybe. A Szent Útnak nevezett szakasz előtt az örökébe lépő császár kiszállt a hordszékéből és gyalog tette meg ezt az útszakaszt. Az út mindkét oldalán valós és fantázia-szülte állatok, valamint egyszerű katonák és tábornokok kőszobrai állnak. Valamennyi 1435-ben készült és máig érintetlen szépségében maradt meg. Itt figyeltem fel arra a tisztaságra és szorgalmas gyomlálásra, ami aztán ritka kivételektől eltekintve végigkísért egész Kínában. Utcaseprők takarítanak, guggoló asszonyok gyomlálják a szegélyeket. Érdekesség kedvéért az egyik szobrot úgy fotóztam le, hogy látsszék a mellette-mögötte lévő fotó: Mao Ce-tung és társai látogatását mutatja be (0218).

Az utunk innen az égetett zománc-termékek gyárához vezetett. Maga a gyártás törpe-üzemben folyik, az üvegfalakkal elválasztott helyiségek összterülete nem lehet nagyobb 50x20 méternél. Amit viszont az ott dolgozó pár ember létrehoz, az igazi művészet, a kézműipar egyik csúcsa. Egyetlen dizájner dolgozott, ő alkotta meg az adott díszmű rajzát, amit a bronz tárgyra forrasztott 1 mm körüli vastagságú bronzcsíkokkal visz fel az első mester. Az így megalkotott dizájnt zománc-pasztával színeznek ki munkásnők, a csíkok alkotta tereket kitöltve. Ezt követi a kiégetés, majd kővel és fával csiszolás. Pár lépéssel át lehet menni a kiállító terembe, amelyik egyben üzlet is. Be kell vallanom, engem elbűvölt a látvány, a gyönyörű dísztárgyak tömege között elveszett az ember. Tudtam, hogy veszünk valamit, csak azt nem, hogy mit. Érdekes volt az eladók munkája is. Egy hölgy csatlakozott hozzánk, aki időnként eltávozott, amikor hosszasabban szemléltünk valamit, de azonnal ott volt és segített, ha komolyabbra fordult az érdeklődésünk. Bárminek a Magyarországra fuvarozását vállalták volna és az idegenvezető szerint ezt teljes biztonsággal el is végzik. Az emeleti étterembe nehezen jutottunk, mert jólöltözött és jóarcú kisgyerekek ültek és csiviteltek a lépcsőn. Rákérdeztem: Szingapúriak voltak. A kínai kormány nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az anyaországon kívülre került kínaiak megismerjék az országot. A gyerekek is ilyen céllal voltak ott.

Valahol ennek az étteremnek (0233-as kép) az illemhelyénél csodálkoztunk rá először, hogy milyen tiszták is ezek a fontos létesítmények, meg hogy fizetni se kell a szolgáltatásért. A reptereknél többé-kevésbé normális jelenségnek véltük, de hogy mindenütt rend és tisztaság van, az mellbevágó jelenség akár a magyar viszonyok ismeretében, akár szovjet, indiai és egyéb tapasztalataim alapján. Zavaró volt persze, hogy a fülkék többsége 'török' vagy másképp 'taposónak' ismert kivitelű, de majdnem mindig található - és helyenként jelezték is - hogy európai vagy angol a kabinet. Kárpótolta az embert, hogy WC-papír sehol se hiányzott.

A délután a Nagy Falnak volt szánva, ami talán 60 km-re lehet a várostól. Az örömet, hogy a Föld világűrből szabad szemmel is látható egyetlen építményét csodálhatjuk, taposhatjuk a köveit, elrontotta a megérkezésünkkor azonnal meginduló eső, amely először csöpörgésnek indult, majd a földeknek mindig hasznos áztató esővé alakult át. Mi nem repestünk az örömtől. A méretei mellett a kivitelezés jó szintje miatt is teljesen elképesztő fal amúgy se könnyű mulatság a hegymászáshoz nem szokott turistáknak, de az esőben arról is lemondtam (meg lemondtak a többiek is), amit egyébként leküzdhető távolságnak és magasságnak érzett volna az ember. A fotók világosan adják vissza a hangulatot: az ázott emberek behúzott nyakát, a szinte ködként kúszó párapöfetegeket, a párszáz méter után alig látszó falakat. Félúton a 0234 kép baloldalán látható falrészlet felső bástyájáig, ami az eredeti célkitűzésem volt, megálltam, bámészkodtam pár percig, majd esernyővel visszaverekedtem magam a tömegen keresztül az alul látható kiindulási pontig. Volt, akit nem hatott meg, esőt figyelmen kívül hagyva se a Fal, engem ez a rövid szakasz is elkápráztatott: tudtam, hogy a Fal több mint 6000 km hosszú, de látva, hogy hegyen-völgyön át, úttalan utakon építették ezt az átlag 7.8 méter magas és 5.8 méter széles, bástyákkal, őrtornyokkal, lőrésekkel ellátott - tulajdonképpen ostoba - falat, elképesztett. Micsoda összefogó erő, embertelenül kemény munka, motiváció kellhetett, milyen tudás és szorgalom volt ebben a népben, hogy megvalósította a megvalósíthatatlant! Mennyi ember, katona és kiszolgáló háló kellett a fenntartásához, hasznos alkalmazásához. Órák alatt tudtak tűzzel-füsttel riadóztatni hadseregnyi erőt, ha közeledő ellenséget fedeztek fel a Falon szolgálatot teljesítők. 

Csak a 'szabad szemmel is látható' kitüntető jelző juttatja eszembe, hogy ugyancsak Kínában van születőben a második ilyen kolosszus, a Jangce folyón épülő óriás erőmű. Gondoltam, máshol térek ki ennek szociológiai vonatkozásaira, de egyszerűbb, ha most mogyorózom ki a kérdést. A 'lehet-e a kommunista hatalom hatékony és az egész lakosság érdekeire figyelő rendszer'  kérdés egyik nem lényegtelen eleme, hogy úgy látszik, a robbanásszerű fejlődést generáló (a mostani kérdés szempontjából lényegtelen, mennyire kapitalizálódott) kommunista párt és kormány nem sokat teketóriázik a fejlődésben akadályt képező, kitelepítendő lakosság érzelmi világával. Ennek az erőműnek a megépítése másfélmillió ember életét, életmódját érinti, változtatja meg gyökeresen. Ezzel 'csak' annyit törődik a hatalom, hogy jó viszonyok közé telepíti át (és nem csak 'ki') az embereket. Korábban is kaptam olyan híreket és az idegenvezetőnk is szólt róla, hogy a városok fejlesztése közben sincs tétovázás: a felhőkarcolók, modern központok építéséhez szükséges területen lakók egyszerűen három hónappal a bulldózerek előtt kézhez kapják az áttelepítési értesítést, menniük kell, akár tetszik, akár nem! Kegyetlen, embertelen? Igen! Követendő példa? Semmi esetre sem! Mégis kibújik az emberből a kérdés: és ami nálunk zajlik, hogy ellenzéki politikai érdekeket képviselő civil szervezetek évekre megfékezhetik vagy akár meg is buktathatják az elengedhetetlen fejlesztéseket, jobb-e? Nem és nem! A helyzet nyugati források szerint is változik azonban. A TIME 2005 június 27.-i, Kínával 'Special Report'-ban foglalkozó számának 40-42. oldalán, a 'Power To The People' (Hatalmat a népnek) c. cikke részletesen foglalkozik a kérdéssel és kiemeli, hogy erősödnek a civil szervezetek és a legkevesebb, amit elértek, hogy a tervezés szakaszában a kormány-szervek komoly(abb?) figyelmet fordítanak az érintett emberekre, a környezetszennyezésre. Annál is inkább, mert sok a teljesen talajt vesztett ember az áttelepített szerencsétlenek között, akik - ha egyébként emberi körülmények közé is kerülnek - nem jutnak munkához az új lakóhelyükön. Talán ez a demokratizálódás is normális keretekbe rendeződik előbb-utóbb. Tovább növelné a kormányzat nem kis tekintélyét otthon is és a nagyvilágban is!

És ha már a környezetvédelemről beszélünk, megemlítem, hogy sokan viselnek, elsősorban a kerékpározók, géz-maszkot. Először vallási okokra gondoltam. Aztán rá kellett jönnöm: a környezetvédelmet ma nem hárító (mint a legnagyobb szennyező USA) ország a szocialista bányászat és nagyipar építésekor nem sokat törődött a környezeti hatásokkal, erre most hatalmas lapáttal tesz rá az automobilizmus gyors fejlődése (meg nyilván sok más). Kína a világ második szennyezőjévé lépett elő. De legalább vállalja az ódiumát. Lesz vele gondja elég! A városok levegője annyira szennyezett, hogy akár onnan is eredhetnek az opálos fények (l. a sanghaji fotókat) és az emberek - a japánokhoz hasonlóan - így, maszkkal védekeznek.

Visszatérve a programhoz: az eső miatt a megbeszélt találkozó előtt vagy másfél órával érkeztünk a buszhoz, illetve az eső miatt előre megnevezett Badaling teázó közelébe, ahol le lehet telepedni és pihegni kicsit. A tea-intézményhez bazársor mellett vitt az utunk, meg nem állja az ember, hogy ne lépjen be az út felé teljesen nyitott boltokba. Itt kerültem először nép-közelbe. Az elárusítónők először csak kedvesen mosolyogtak rám, aztán összevihogtak, majd nem zavaró közvetlenséggel elkezdték simogatni a nem kis pocakomat: "Happy Buddha" - mondogatták, utalva a főként Kínában elterjedt nagyon hasas Buddha-ábrázolásra. Aztán következett a szakállam, mutogattak rá és lekövethetően elismerő kifejezésekkel méltatták. (Aki nem tudná: körülbelül India keleti partvidékének vonalától az ázsiai férfiaknak vagy egyáltalán nem nő arc-szőrzetük vagy csak gyér pihékkel büszkélkedhetnek. Így aztán nagy férfierő-respektje van a szakállnak.) Ezt élveztem ki Kínában, ahol néha még férfiak is elismerő mutogatással hódoltak ősz kecskeszakállam előtt. Meg kellett mutatnom az egyik árusított földgömbön, honnan a csudábúl kerültünk oda? Még kellemesebben érintett a 0240-es felvételen szereplő szép kislány hódolata. Amint beléptem a szép üzletnek bizonyult Badaling 'teázóba', először csak kikapta a kezemből a csomagjaimat, megszabadítva a korlátaimtól, majd nagyon nem zavaróan oda-odalépett hozzám, segítőkészséggel, amikor a pultok között keringve töltöttem az időt. Szép angolságán elcsodálkozva megkérdeztem, melyik angolszász országban tanult? Itt, iskolában - hangzott a meglepő válasz. Nem stimmelt a korábbi tapasztalataimmal, a rendkívüli nehézséggel, amivel a Moszkvában tanuló kínai ösztöndíjasok birkóztak az orosszal. Mennyit keres? - kérdeztem. Mindössze havi 40 USD-nek megfelelő összeget, kaptam a választ. Amikor aztán leültem a bolt hátsó részében már teázó magyarok közé, szép csendben elővette fényképezőgépként is működő mobilját, lefényképezett, megmutatta a képet és halvány mosollyal hozzátette: "Handsome man". Ilyen bájos, szabad udvarlásban se volt még részem életemben. Reinkarnálódnom kell és fiatalon Kínába költözni! Végül kicsikart valami viszonzást is. Látva, hogy én is lencsevégre kapom, megkérdezte, én milyennek látom őt? Megmutattam a fotót és "Beautiful young lady" - tettem hozzá. Láthatólag jólesett neki. Kis románc a nagy birodalomban és egy öreg ember életében. Remélem, nem üti meg a bokáját, hogy világgá kürtöltem a kis csintalankodását. (Gond, kommunista világ, hogy ez a gondolat egyáltalán villan az ember agyában.) Mellékesen: az első csésze tea ingyen fogyasztható, a többi drága, 20 jüan, azaz cca. 2,50 USD.

Különleges élményben volt részünk az esti órákban: megnéztük a Pekingi Opera előadását. Tudta az ember, hogy a kínai operaművészetnek semmi köze az európaihoz, hallottam, talán filmen vagy TV-ben is láttam részleteket, de élőben látni-hallani más. Nem lehet leírni, mert ez a furcsa, európai agynak, szemnek-fülnek teljesen idegen attrakció valami ősi dolog, valami olyan kombinációja valóság-idegen, csak fantázia által kreálható eseményeknek, amelyeket nem táncmozdulatokkal és zenével-énekkel adnak elő, hanem akrobatikus mozdulatsorokkal, cirkuszi mutatványnak inkább beillő ügyesség-produkciókkal és annyira elemien butuska, valami torokhangon elbeszélt (nem énekelt!) szöveg-kísérettel, amit - lehet, nem csak az idegenek - fénytablókon ki is írnak. Az akrobatikát és a rendkívül szép, ősi jelmezeket lehetett szeretni, az egészet nem. Élménynek, megértés-kísérletnek persze nagyszerű, nem szabad kihagyni. Egyébként itt éreztem először, és az érzésem a kínai zene hallgatásakor mindinkább megerősödött, hogy közelebb áll az európai klasszikus zenéhez, mint az indiai. Ne vessen rám követ a szakértő olvasó, ez se területem, ismétlem, csak megérzés, amiről említést tettem. Pár képet sikerült elfogadható minőségben lekapni (0241 - két szereplő fotó-pózol, 0242 - a nézőtér, 0244.2 - bemutatkozik a zenekar, 0247-0262 - jelenetek). 

A szálló előtt tettünk néhány lépést, élveztük az esti fényeket, amikből párat meghagytam a feltett képek között (0266-0269), bár elmosódottak. Valamit visszaadnak a hangulatból. Reggel pedig a szálló előtti széles sugárutat kaptam le egy gyalogátkelőről, mindkét irányba nézve (0271-0272). Itt éppen 2x4 sávos az autóút, hazautazás előtt jártunk 2x5-ösön is!)

A harmadik beijingi nap délutánján repültünk át Xian-ba. A nap így is roskadozott a beijingi programoktól. Mielőtt ismertetném őket, megjegyzem, hogy a sok átszállás, repterezés, szállodába be-kicsekkolás gondját a helyi utazási irodák remekül kezelik. Érkezéskor az ember a szobája ajtaja mellett találja meg a bőröndjét, távozáskor pedig csak ki kell raknia ugyanoda. Néha azonosítani kellett a csomagokat a szállodák bejáratánál, a csomagfeladás is csoportosan történt általában. Tehát: az utolsó (akkor utolsónak hitt) beijingi programok! 

Kezdődött a Zooparkkal, ahová panda-nézőbe mentünk. Láttunk is hármat, jó  messziről, lusta népek, behúzódtak egy-egy sarokba és békésen legelték a bambusz-rügyeket. Nem a kedvenceim, mondhatom. Jobban érdekelt egy idős nénike, aki hatalmas ronggyal törülgette az egyik útszéli szemétláda csillogó, láthatólag nagyon tiszta rozsdamentes tetejét (0272). Hétfő reggel volt, meghökkentő látvány! Mikor látott, kedves olvasó, Budapest bármely részén, kültéren, kerítésen belül szemétládát tisztítani? Akkor tűnt fel először és figyelni kezdtem, hogy mi mindent készítenek rozsdamentes acélból: a sztrádák fizető-kapuinak szinte minden részét, az ellenőrök fülkéitől kezdve a korlátokig, a műemlékek bejáratainak elemeit, a tömeget terelő-korlátokat akárhol. Soroljam? Nem a mára, de nem is a holnapra gondolnak, amikor beruháznak. Távolba néző és látó emberek irányítanak ebben az újjászülető birodalomban! Ugyancsak érdekesnek találtam, hogy a bejárat után azonnal, a kijárat előtt megint emléktárgy-árusító pavilonok voltak. Részben a szokásos csecse-becsék függtek, töltötték meg a pultokat, de kiváló értékeket, például festményeket is árusítottak. Vettünk is egy remek képet.

Következett az út egyik legszebb látványossága: a császárok Nyári Palotája (0274-0336). Viszonylag 'késői' alkotás, 1750-ben kezdték építeni, 15 év alatt készültek el vele (van forrás, amelyik szerint az 'elődjét' 1153-ban építették), 1860-ban idegen betolakodók (angol-francia egyesült csapatok) feldúlták, de 1888-ban Dowager Cixi (Sziszi - ott is) császárnő helyreállíttatta. Mondák szerint a haditengerészet büdzséjét használta fel az újjáépítésre, a rege szolidabb változata szerint csak a híres márványhajót építtette meg abból. Felsorolhatatlan értékek találhatók a hatalmas területen (290 hektár), jórészét nem is láttuk. A 'bevezető' épületek és a közel kilóméter hosszú parti sétányon kívül a Császári Színházat és a márványhajót néztük meg, és hajóval keltünk át a nagy mesterséges tavon, amelyik Sziszi császárnő parancsára készült. Nem volt időnk bejárni a domboldalra mintegy 'felkúszó', majd egy templommal megfejelt épületeket, pedig a névsor töredékes felsorolása is zamatos látnivalókat enged sejteni: Hosszú Élet Hegye, Felhőoszlató Kapu, Felhőoszlató csarnok, Erkölcsi Tündöklés Kapuja... A látottak is a szépségek és különlegességek olyan tárházát tárják fel, aminek láttán a néző levegő után kapkod. A Nyári Folyosó egymagában sokezer festményt hordoz (5000-től 10000-ig váltakoznak az adatok, nem tudom, miért nem számoltatják meg egy jófejű áccsal?), a színház három szintje nem véletlen, a felsőn játszódtak a mennyei események, középen a földiek és a földszinten a rossz szellemek garázdálkodtak. Maga a császárnő is fellépett néha, ha jól emlékszem, inkognitóban. Egyébként a játékot a szemközti teremből nézte a császári család és a legközvetlenebb környezetük, fütött ágyakon heverészve. Itt is készült olyan fotó, amely a jelenkorral foglalkozik: a 0307 képen két kertész foglalkozik egy fával, az egyik fúrt, nyilván férget távolított el, a másik védő-festékkel látott el valamit. Ki látott mostanában faápoló kertészeket kis hazánkban?

Nagy bánatomra az utolsóként meglátogatott Lámatemplom, a Yonghegong Lamasery (0344-0358 felvételek) épületeiben nem szabadott fotózni. Pedig ez az együttes ugyanolyan izgalmas, mint akármelyik eddigi. Számomra különösen az, mert tudva, hogy a Buddhizmus Indiából származott át, tudomásom szerint közvetlenül és tibeti közvetítéssel egyaránt, mégis több meglepetéssel szolgált. A Béke és Harmónia Palotájának nevezett templomegyüttesben ugyanis az indiai nevek betűszerint az eredetivel azonosan jelennek meg, nem is világos, a kínai hívők (apropos, erről rögtön írnom kell!) mit értenek belőle. Nem itt, hanem a pótnapok másodikján találkoztam például az egyik istenszobor alatt a nevével: Shri Maha Devi, ami Úr Nagy Isten a szavak sorrendjében, hindiül. Mit mond ez az Indiát nem ismerő, hindiül nem tudó hívőnek? A templom egyébként eredetileg Yongzheng trónörökös lakóhelyének épült 1694-ben és csak 1744-ben szentelték templommá. A lámaizmus egyik legszentebb helye - Tibeten kívül - Kínában. Nem tudnám pontosan megfogalmazni a lámaizmus lényegét, ami a buddhizmus Tibetben önállósult ága, valószínűleg ősi hit- és tabu-elemekkel keveredve. Nevét a kolostorok szerzeteseitől, a lámáktól kapta. Egyháznak tekinthető, mert van feje: maga a Dalai Láma.

Mielőtt ismertetném a templomegyüttest, kis kitérőt teszek - mint jeleztem - a hit kérdéséről. Hivatalosan 5% hívőt vall be a kínai kormány. Ez teljesen valószínűtlen szám. Ne mondja nekem senki, hogy pár évtized terrorjával ki lehet ölni az istenhitet olyan népből, amely előtte olyan templomokat, kolostorokat épített, mint amilyenekről én most írok, amelynek az irodalma - ha el is tekintünk a szigorúan vett teológiai művektől, amelyek hatalmas könyvtárakat tömnek meg - csupa mély gondolat, filozófia, egyszercsak ateistává válik. A templomokat látogató embertömeg száma és áhítata is szélesebb hívőseregre utal. Az én szememben baj, de tagadni és erőszakkal letéríteni őket a hit útjáról badar kísérlet.

Az is meglepő számomra, hogy mennyivel nagyobb kultusza van Kínában az eljövendő Buddhának, Maitreya-nak (Maitreja), mint Indiában, ahonnan a gondolat ered. Ott két szenthelyről tudok, ahol az imádat tárgya ez a fantázia-szülte próféta: a Dardzsilingtől délre fekvő Goom kolostor, ahol ő az oltárszobor és egy szikláról a Himalája déli lejtőin, amire felvésték a nevét. Kínában viszont úton-útfélen találkozni vele, a most ismertetett Lámatemplomban egymagában többször szerepel, az öt főépület szinte mindegyikében. A csarnokok egyébként befelé haladva egyre magasabbak és változó stílust képviselnek: mongol, mandzsu, tibeti és han stílusban épültek. Az elsőben mindjárt megtaláljuk Maitreya-t, neki van szentelve. Az Égi Király terme ékes nevet viseli. A második csarnokban, a Béke és Harmónia Palotájában a Múlt, a Jelen és a Jövő Buddhái láthatók, tehát itt is megtalálható Maitreya. A Jelen Buddhája fogalmat persze nem értem, mert a buddhizmus tanai szerint - legalábbis Indiában - valós Buddha csak volt, az első ateista 'vallás' vagy inkább vallássá züllesztett filozófiai rendszer megalkotója és az eljövendő próféta, Maitreya lesz 30 000 év múlva. Mivel Kínában ettől eltérő megjelenési időpont hangzott el, önmagam megnyugtatásául adom ezt a linket. A Jelen Buddhája valószínűleg nem indiai, hanem Kínában született koncepció. A harmadik csarnokot Az Örök Áldás termének hívják és a Hosszú Élet és az Orvoslás Buddhája találhatók benne. Lám-lám, a jelen Buddhái szaporodnak, a lámák bölcsessége az imádat tárgyának szaporítására is kiterjed: minél több isten, annál több pénz. Kínában ugyanis a hívők pénze ömlik a templomokba, minden szobor, minden áldozati kegyhely tele van odadobott vagy odatűzött pénzzel. Jobban működik a dolog, mint a katolikus templomokban a persely. A negyedik épület a Törvény Kerekének csarnoka. Nem tartanám véletlennek, ha kiderülne, hogy a törvénykerék is, ami az indiai lobogón is szerepel, Indiából származott át. Ebben a teremben a tibeti Sárga Szekta alapítójának több mint 6 m magas szobra a központi figura. Szép és nem lehet hozzáférni, annyira védik és akkora tömeg veszi körül. A csúcs mindenképpen az ötödik palota, a Wanfu, ahol ismét Maitreya a csoda, tényleg szemkápráztató csoda. Ott áll alig áttekinthető méreteivel a 18 m magas faszobor, amelyet egyetlen szantálfából faragtak ki Nepálban és onnan hozatta az akkori Dalai Láma Beijingbe ajándékként Qianlong császárnak. Úgy tűnik, örök rettegés uralkodott Tibetben, a gyenge Dalai Lámák így vagy úgy hódoltak a nagyhatalmú kínai császároknak. Nem véletlen, hogy ez a páratlan mű, ez a valóságos csoda a Guinness Rekordok Könyvében is elfoglalta méltó helyét. Nem lehet szavakkal lefesteni, hogy ez a Lámatemplom mennyi bámulatraméltó szépséget hordoz magában: gyönyörű kertek, bronz istenszobrok tömege a termeken belül, bronz- és kőszobrok, szantál-füstölők a csarnokok előtt, a paloták faburkolatai, alkotóelemei gyönyörűen festve, pazar mennyezet-kazetták, elmondhatatlan. Két 'lopva' készített kép, a 0349 és 0350 ad csupán bepillantást a belső terekbe.

A beijingi első három nap szinte minden műemléke, amit megtekintettünk, a Világörökség része: a Tiltott Város és múzeuma, a Mennyek (vagy Ég) Temploma, a Nyári Palota, a Ming Dinasztia síremlékei és a Nagy Fal. Soha jobb emlékeket!

Három eseményt említek még meg, azért itt, mert a pontos időrendi helyzetük nem jut az eszembe. Az egyik az első vacsora volt (fakultatív), a híres pekingi kacsával a középpontjában. Szépen berendezett, légkondicionált étteremben végigettük a szokásos kínai étkeket, ittunk jázmin-teát, pálinkát és sört, majd a végefelé a szakács az asztalok előtt szeletelt fel vagy hat kacsát, szinte áttetsző vékonyságú szeletekre. Finom volt minden, a kacsa is és megadták a módját. Emlékezetes marad.

A második a selyemgyár volt, amit a második (netán harmadik) nap ebédjével kötöttek össze, a selyemgyár ugyanis svédasztalos hatalmas étteremmel is rendelkezik. (Jó, de nem különleges konyhával.) Maga a selyemgyár rendkívül érdekes, bemutatják a selyemhernyó-tenyésztést, majd a gumók feldolgozását, ami durva megközelítéssel kifőzésből, a szálak megkereséséből, legömbölyítésből áll. Követhetők voltak a továbbfeldolgozás mozzanatai is, ott lehetett selyempaplanokat vásárolni, majd a bemutatóterem-cum-üzlethelyiségben gyönyörű selyemruhákat, sálakat, egyéb ruházati cikkeket venni. 

A harmadik a bonyolult nevű, általunk csak Bioklinikának becézett intézmény volt, ahol gyógynövények termesztésével, feldolgozásával és gyógyászati termékek formájában alkalmazásával, marketingjével foglalkoznak, amerikai együttműködésben. Azzal kezdődött, hogy mindenkinek hoztak egy lavór gyógyteát, amiben áztattuk a lábunkat, miközben az intézmény talán vezetője, talán kiemelkedő munkatársa, egy nagydarab hölgy jó németséggel előadást tartott magukról. Ezt követte az erőteljes lábmasszázs, amibe az én lábamat masszírozó fiatalember majdnem belepusztult, többször leállt és mutatta, hogy az ujjai nehezen birkóznak meg a kőkemény izmaimmal. Ez a masszázs is más volt, mint amiben itthon részesedhet az ember, az is kőkemény volt, mint az izmaim. Ezután következett a csúcs: bevonult tán 10 orvos és mindkét csuklón három-, háromujjas pulzus-vizsgálattal megállapították a diagnózist, majd ajánlottak orvosságot. Az ottani árszinthez képest csillagászati árakon (amcsi marketing: kérd a csillagos eget, elhiszik, hogy jó a dolog). Én nem adtam meg magam, sok keleti orvoslásban hiszek, ezt nem tudták lenyomni a torkomon. Itthon viszont a család orvos-tagjai azt mondták, miért ne lehetne tudomány? Kína annyi ősi tapasztalattal, gyógy-tudománnyal rendelkezik, hogy ezt a 2x3-at is el kell hinni. Hm, ki tudja?

Nagy izgalommal vártam a xiani utat, az ember többet hallott talán Pekingnél a híres Agyaghadseregről (helyesebben Terrakotta hadseregről), amit - ott tudtam meg - a világ nyolcadik csodájaként is emlegetnek. Xianba este érkeztünk, a busz első 'lépései' alatt a meglepetés sóhajai, sustorgása töltötte meg a levegőt: az út eleje modern sztráda volt, többszintes útkereszteződésekkel, megint igazi Amerikában érezhette magát az utazó. Itt aztán viszonylag rövid távolság megtétele után a látvány átváltozott lázas útépítésbe és az ilyenkor szokásos kellemetlenségek látványa egész a városszélig tartott, ahol aztán visszaszűkült az út egyszerű, és elég szegényes városszéli utcába. Akár India is lehetne, mondtam. A városközpont azonban ismét modern volt, a helyzetet magasépületek uralták. A szálló egy fokkal kevésbé volt előkelő, de minden kellék megvolt ahhoz, hogy az ember jól érezze magát: pazar fürdőszoba, minden szükséges kellék, törülközők, mosdószerek, fogkefe és fogkrém, fésű a helyén, telefon a falon. A zárat mágneskártya nyitja és a fényeket ugyanaz a kártya kapcsolja be. Ezzel vigyázni is kell, mert ha valaki éjjel tölteti valamilyen akkuját, annak nem szabad kihúznia a kártyát a kapcsolóból, mert az a konnektorokat is áramtalanítja. Én kétszer is póruljártam, mire rájöttem!

A programunk reggelivel kezdődött. Nem véletlen, hogy ezzel kezdem: itt kaptuk a legszélesebb választékot, európaibbak voltak az európai ételek, mint Beijingben és a kínai fogások is élvezetesebbeknek tűntek. Finom sütemények mosolyogtak ránk és a gyümölcs-választék is határozottan gazdagabb volt. Mondtam is az idegenvezetőnknek, hogy ezentúl felejtsék el az ötcsillagos szállodákat, jobb ez a négycsillagos. A folytatás, következő lépés is házon belül történt: a szálló kijárata mellett, a hallban szemkápráztató szépségű porcelán-babákat vettem észre, csak a buszra hívás akadályozott meg az azonnali vásárlásban, különösen miután elárulták az elárusító kislányok, hogy félárról indul az alku. Mondjon akármit Önöknek, kedves olvasók az idegenvezető (magyar vagy helyi, mindegy), hogy itt aztán nincs alku, mert állami a cég, meg egyebek... Nem találtam olyan helyet, ahol ne lehetett volna alkudni. Kötelező játék ez Kínában. (Nem úgy, mint az alkuról híres Indiában, ahol az állami cégekben tényleg fix árak uralkodtak.) Pár fotót készítettem a szállóról, kedves jelenség a kerámia paripa is, amelyik a liftekkel szemben díszítette az ebédlőre néző sarkot.

A busz valószínűleg nem véletlenül ment úgy a Kőtáblák Erdejéhez, hogy a városfalat több pontból láthassuk. Indiában láttam kulcsra záródó várost, de ilyen hatalmas ép várfal-rendszert élő városban, mint a xiani, sehol a világon. A várost ugyan nem zárták kulcsra, meg a sugárutak részére megfúrták a falakat, de gyönyörű őrtornyaival, amik ki-kiemelkedtek a falból, igazán megkapó látvány ez a fal. Itt is rendezettek, frissek és szépek a parkok. Megálltunk valahol, talán a céltól nem messze és mit látok? Egy betonkockás, az útról kissé beugró térségen színes pólókban, hosszú nadrágban és a kezükben széttárt legyezőt tartva hölgyek táncoltak. Így tanulnak, miközben reggeli tornagyakorlat is az egész és csoportos szórakozás. - kaptam a magyarázatot. És ez már nem légyfogdosás Mao parancsára, hanem valami nagyon kínai, így formálódnak közösségek, segít a békés hétköznapok biztosításában. Igen, nem messze lehettünk a kő-könyvtártól, mert a táncoló nők fotóját csak egy őrtorony választja el a bejáratától a fotóalbumomban. És most tessék megkapaszkodni, én legalábbis mindig meghökkenek az ilyen évszámoktól, mert rossz szokásból rávetítem őket a magyar történelemre: a könyvtár-múzeumot 1090-ben hozták létre egy Konfucius-templomban, azzal a céllal, hogy a Tang-korban keletkezett Kaicheng- és a Gyermeki Tisztelet Kő-Klasszikusait megőrizzék. A Tang dinasztia 618-tól 907-ig uralkodott, akkor már olyan kulturális értékeket adott Kínának, amelyek őrzésére érdemes volt ilyen figyelmet fordítani és két évszázad után fordítottak is rá komoly figyelmet. A kőtáblák száma is izgalmas lenne, ha nem hallottam volna, nem látnék eltérő adatokat: 2300-ról szól Udvari Gábor s Kartali Zsuzsa Kína útikönyve, de a helyszínen jóval többről hallottam, le se merem írni. Nem is ez a lényeg, hanem az óriási és nagyon szép tartalom. Csak a Kaicheng-sorozat 144 darabja 650 000 írásjegyet, azaz szót tartalmaz. A kalligrafikus írásjegyek fejlődéstörténete is lekövethető ezekről a táblákról. Látni szép rajzokat is, ha ránéz, kedves olvasó a 0387-es és 0391-es képekre, azokon csodálatos rajzokat láthat. Az előbbihez fűződik - ha jól emlékszem - az a történet, hogy egy raboskodó nagyság a bambusznád-leveleket úgy rajzolta meg, hogy azokba írásjeleket rejtett, így üzent a kedvesének. Nem utolsó élmény a kőtáblákat másoló művész-mesterek munkáját figyelni, ahogy az emberméretű táblákat festékanyaggal bepamacsolják, majd az így 'megfestett' felületről lenyomatot vesznek (selyemmel). Gyönyörű munka. Kifelé haladva több kiállítási csarnokba lehetett beugrani, idő és fény hiányában (nem szabadott vakut használni) nem túl sikeres a további néhány felvételem. Megjegyzem, hogy kimaradt a programból a közvetlenül mellette lévő 'Shaanxi múzeum', amely a régészeti kincsek tömegét tárolja. Nem csak ezért említem meg, hanem mert az ismertetése kiemeli, hogy a mozgássérültek mozgása biztosított a múzeumban, liftek is állnak a rendelkezésükre. Ez is alátámasztja azt a megfigyelést, hogy Kínában jóval előrébb tartanak a mozgássérültek helyzetének javításában, mint nálunk!

A 0408 számú fényképen a Xianban 'működő' munkaerő-piac egy szeletkéje látható. Meghatározott területére naponta kiállnak a munkanélküliek és vásárra viszik magukat (mint nálunk a Moszkva-téren). Itt éppen a festő-mázoló munkára ajánlkozók láthatók. Itthon a neokapitalizmus aljassága, ott a kommunizmusé kényszerít ilyen önmegalázásra embertömegeket. Nagynak tekinthető a munkanélküliség, bár a legvadabb hírek se említenek 20-30 milliónál többet és ez az 1,3 md lakoshoz képest tűrhető. Mint a gazdasági híreimben említem, ez a szám azonban mostanában éppen növekvőben van, bár csak a munkahelyüket vesztő emberekről szólnak az adatok, új munkahelyekre, nettó munkanélküliségre vonatkozót nem találtam. Szívfacsaró látvány, akárhogy is van!

A délelőtt második programja a Nagy Vadlúd Pagodájához (Dayanta) vitt bennünket. Csupa báj és gyönyörűség, az egész út egyik legkiemelkedőbb pontja. Számomra mindenképpen az. A fotóim száma is igazolja, a 0409-től a 0451-ig mind erről a kolostorról szól. Nem maga a pagoda a csoda, bár az építésének évszáma alapján (652) lehetne az is. Meg az is elismerő bólintást érdemel, hogy itt fordította le 19 év munkájával Xuang Zang buddhista szerzetes, a weishi szekta megalapítója az Indiából magával hozott 74 kötetnyi buddhista írást. Az egész kolostor-együttes, az épületek, a belső berendezésük - oltárok, szobrok, márvány domborművek, festmények, szőnyegek, mindezek mélyszínű, mélytüzű keleti hangulata -, a gyertyacsokrok, szantál-füstölők, a rendkívül szép japán-kertek (így ismertem, mostantól kínai-kertnek fogom hívni az ott ápoltakat), a csend és nyugalom, patyolattisztaság együttes hatása egyszerűen elbűvölő. A főépület lépcsői előtt ott a két oroszlán, akik a Tiltott Város óta minden lépésünket kísérik és akikről rég el szerettem volna mondani, hogy komor kinézetük ellenére bájos, ahogy a hím egy gömbön, a nőstény pedig egy bébi-oroszlánon tartja a tappancsát (nem tudom, miért?). Kötelező minden Kínáig jutott utazó számára!

És jött az immár hagyományos üzem-bolt-ebéd kombináció. Ezúttal a 'Xi'an Jade Carving Factory' (Xiani Jade-faragó Üzem) volt a látogatás tárgya és nem véletlenül: fantasztikusan szép dolgokat faragnak-csiszolnak ebből a természeti kincsből az üzemnek nevezett, pár embert foglalkoztató és elég primitív eszközökkel ellátott munkapad-soron. Szemkápráztató! Az ember bolyong a pultok között és ámul-bámul, megkínálják teával és tovább bámul, aztán odaér egy különteremhez, amelyikhez pár lépcső vezet lefelé, ott minden megpuhul, süllyed a szőnyeg, mintha a falak is burkoltak lettek volna és igazi magas-művészetet csodálhat meg az ember. Aztán az álla is leesik az árak láttán (forintban sokmilliók) és otthagyja, de magával visz egyetlen fotót szívmelegítőként (0454). Sajnos, a mellette lévő (és nem hozzá tartozó) étterem pocsék volt, gondolom, ejtik is a kosárból. A híres kínai vékonytészta gyártásának első lépését azért lefotóztam.

Következett a Terrakotta Hadsereg! Az a véletlenül megtalált, életnagyságú vitézeket és paripákat megjelenítő, eredeti hadrendbe állított hadsereg, amelyet a világ nyolcadik csodájaként emlegetnek, azt hiszem, nem alaptalanul. Vizet kereső, kutat fúró parasztok emeltek ki váratlanul egy élethű fejet a vödrükkel, amit ijedtükben gyorsan bejelentettek a hatóságoknál. Ha három méterrel arrébb ásnak, talán ma se lenne feltárva ez az emlékműnek tekinthető látványosság, pont a hadsereg szélső sorára bukkantak. A team-vezető paraszt ma is dedikál képeket a tetthelyen. A mesém itt lesz a leghaloványabb, egyrészt mert szájtátva bámulni lehet és kell azt, amit megmutatnak a nagyközönségnek, de leírni csak varázslatokra képes tollú mesemondók tudhatják. De amit látni, az nem a leggazdagabb része a mauzóleumnak. A Kínát először, Kr.e. 211-ben egyesítő császár, Qin Shi Huang, a Qin dinasztia megalapítója alig került trónra, máris elrendelte, hogy építsék meg a mauzóleumát: 38 évig 720 000 ember dolgozott a művön (ezzel a legnagyobb hatalmak nyomdokaiba lépett). Namármost, ezt a 76 m magas, 2 km kerületű kincstömeget kellene leírni, amit nem is láthattunk. Idézem az Udvari-Kartali útikönyv 195. oldaláról: "Az aranyból készült koporsó higanyfolyón ringatózott. Maga a sírkamra már a talajvíz szintje alatt fekszik, falait rézzel kellett megerősíteni. Boltíves tetejére csillagos eget, falaira Kína akkori térképét és tájképeket festettek. Egész kis város épült a föld alá, tornyokkal és a császár agyagból megformált udvartartásával." Rövidre fogva: a mauzóleumot higanyfolyó-hálózattal és rejtett helyeken felhúzott nyilakkal védték. (Rablómesékbe illő megoldás.) Úgy emlékszem (milyen rövid is az emberi memória!), hogy a hadsereg néhány km-el arrébb kapott helyet, mégpedig két csoportra osztva: a közkatonák és paripáik egymás melletti csarnokokban, az egyikben a sereg 6000 főt számláló jobb szárnya, a másikban egyelőre 1400 lovast, álló- és térdeplő íjászt, valamint fa harci szekereket találtak meg a bal szárnyból. Kisebb alakzat a parancsnokság, de kényelmesebb elhelyezést kaptak, akár társalgó is lehetett, ahol 'örök nyugalomra' tértek. És itt nagyon eltérő magyarázatokra találtam. A már idézett mű egyszerűen közli, hogy ezeket a terrakotta figurákat 'temették el a császár udvartartásaként. Hallottam azonban olyan magyarázatot is, hogy a kínai császári udvarokban az a 'szokás' uralkodott, hogy az elhunyt császár teljes udvartartását - ágyasait, az udvari elitet, a belső hadsereget - megölték és a hulláikat temették a császár mellé. A megtalált terrakotta figurák eredetijeinek óriási szerencséje volt, az alig egyesített császárság gyenge volt, recsegett-ropogott és nem merték a borzalmas méretű öldöklést végrehajtani, inkább 'helyettesítették' a felkoncolandókat. Ki tudja? Mit lehet még pár szóban megírni róluk? Festettek voltak, kézifegyverekkel felszerelve. Kevés festett maradvány került elő, itt is két mende-monda van. A hihetőbb, hogy a közel 2200 év föld alatt 'kiszívta' a színeket a szobrokról, a kevésbé valószínű, hogy a régészek örömükben lázasan estek neki a leletnek és nem tudták az égből jövő csapadéktól megóvni, zuhogó esőzések mosták szürkére az alakokat. A kézifegyverek viszont tömegével kerültek elő, sok fegyver éle ma is sebző. A legszebb látnivaló talán mégis a mauzóleumtól csupán 20 méterre talált két fele életnagyságú harci szekér. Bronzból készültek és dobokkal, harangokkal voltak (az eredetiek is!) felszerelve, azokkal vezérelték a csapatmozgásokat, valószínűleg. Ezek a szekerek szépek is, a küllőik például rendkívül kecsesek és technikai bravúrnak is elképesztők. Külön kiállítási tárgy a szekerek ernyőinek rúdja. Másolat, mert a rúd helyzetének számtalan változtatási lehetőségét és a helyzetrögzítés módját, elemeit demonstrálják. Műszaki ember vagyok, nem hiszem, hogy ha ma jólképzett, gyakorlott gépészmérnök feladatul kapná a megoldást, jobbat-szebbet alkotna! Nehéz volt fotózni, nagy volt a tömeg, rossz a megvilágítás és - gondolom közismert - a technikai fotózás rendkívül nehéz. Másnak se nagyon sikerült, nem nagy vigasz. Egyszer talán akadok jó harciszekér-fotókra, bizisten, nagy örömömre fog szolgálni közzétenni! Megemlítem még, hogy három képből elvileg csinálhatok panoráma-képet a hadseregről, csak nem tanultam meg a technológiáját. Itt lesz a helye, amint megtanulom:

Mindezt csepergő esőben láttuk, ami akkor is zavart kissé, amikor az idegenvezetőnk az esteledő hangulatban átvezetett bennünket a szűk bazársoron, hogy megmutassa azt a kínai templomot, amelyet muzulmán mecsetnek építettek és annak is használják. Érdemes felfigyelni megint a dátumra: 742-ben épült. A viszonylag jó leírást adó Xian Great Mosque site szerint a 'selyem út' arab és perzsa kereskedői, telepedtek le több városban és 13 évszázada élik lüktető életüket, beilleszkedve a kínai társadalomba. Érdekes, hogy ott semmi bajuk!? Igen érdekes látni a stílusok keveredését. Fontos írásos emlékeket is őriznek itt, például kézírásos Koránt. A bazársort se lehet lelegyinteni, gazdag választékot lát a vándor, csak ideje nincs komoly 'mogyorózásra'. 

Majdnem elfeledtem megemlíteni a 'Tang Dinasty Show'-t, a Chang'an zene és tánc bemutatóját. Pompázatos jelmezekben mozogtak a szereplők, amelyeket a Xian környékén fellelt ősi emlékeken megőrződött elemekkel varázsoltak Tang-korabelivé. Az előadás élvezhetőbb volt a Pekingi Operánál, szép emlékként maradt meg.

A következő teljes nap ráment a Tibetbe átkeléssel. Chengdu repterén szálltunk át és ismét meglepett a teljesen újnak és modernnek ható repülőtér, ahol a kis várakozás és átszállás izgalmait enyhítette a nyugodt, a világ akármelyik modern pontján is elfogadható ügymenet. A 0520 fotót azért készítettem, mert meghökkentő feliratot fedeztem fel a vörös transzparensen, ami a kép közepén látható: a 'Nemzetközi Gazdasági Tanácsadó Testület'-re érkező küldötteket köszöntötte. Hogy miért érdekes ez? Mert akkor kaptam az első fuvallatot arról, hogy a kínai vezetés nem önfejű, hallgat a külföldi szakértőkre is. Később a sajtóból értesültem róla, hogy külföldi Nobel-díjasokkal és más tudósokkal tanácskoztak. Kornai János Amerikáig ballagott, mert se az Átkosban nem figyeltek rá, se a gengszterváltás után. Alig lapoztam bele életrajzi írásába, máris találkoztam a ténnyel, hogy a kínai 'nyitás' közgazdái között többen a szárnyai alól kerültek ki és többször látogatta meg Kínát az utóbbi jó évtized alatt. Ott - úgy látszik - tudják értékelni és használni a tudományát. Nem kell nagyon okosnak lenni, csak meg kell hallgatni az okosabbakat.

Folytatás>>>