HALMOS ANTAL

                     BOMBAY

XVII.5. Tánc

Röviden írtam a táncról az India-ismertetőm 'Zene és tánc' fejezetében. Most hozzáteszek néhány mondatot a teljesebb kép érdekében. Alapvetően Kapila Vatsyayan (Vatsziajan) 'Indian Classical Dance' című művére (19), néhány személyes élményre és Indiában látott TV-adások emlékére támaszkodok.

Mind irodalmi, mind szobrászati emlékek azt bizonyítják, hogy már a Harappa - Mohendzso Daro kultúra idején művészi szintre emelkedett a tánc. Mohendzso Daroban teljes táncoló lányalakot, Harappában tánc-pózt ábrázoló torzót találtak. A Védákban is vannak táncra utalások, egyéb irodalmi művek hősei, mint például Rama és Arjuna (Ardzsuna) is mesterei voltak a táncnak. Az istenek közül is többet kapcsolatba hoznak a táncművészettel, például Indra-t, Krisna pedig a 'legfőbb táncos' és Síva egyik inkarnációja, a Nataradzs maga a tánc. Már Krisztus születése körül összefoglaló mű született a zene- és táncművészetről Natyashastra vagy Natya Shastra (Natia Sasztra) címen. Kr. előtt 200 és Kr. után 200 közöttre teszik a születését. Kalidasza drámáit is a színpadi megjelenítés több eszközének kombinációjával adták elő. Az elemek felsorolásában - szó, taglejtés (gesztikuláció), jelmezek és akaratonkívüli állapot (?) - a táncra utalást vélnek felfedezni.

A IX.-XVI. század között épült templomok pontos tánc-ábrázolásokat adnak szobraikkal. A 19. mű szerzője példaként a tandzsori (Tanjor) Brihadesvara templomot (a karana ábrázolása), Orissza állam három templomát pedig mint a Natya Shastra táncmozdulatait és pozícióit a külső falak szobrain bemutatókat említi. Külön kiemeli Kadzsuraho templomait, mint jelentős tánc-ábrázolásokat.

Később, a középkornak nevezett korszakban újabb jelentős mű foglalja össze a zenei és tánc-ismereteket, a Sangitaratnakara, majd India szinte minden régiójában megszaporodnak a táncművészettel foglakozó írások. Ezzel párhuzamosan a táncművészet uralkodóvá válik a széles körben játszott drámákban (táncdrámák!)  Annak ellenére, hogy az írások a változatok széles skáláját vonultatják fel, valamennyi az alapművekben megfogalmazott elemekre épül. Mindegyik indiai klasszikus tánc - Bharatanatyam, Khatakali, Manipuri, Orissi és Kathak - az 1300-as és 1800-as évek között végleges formát öltött.

Az angol gyarmatosítók gyakorlatilag megölték a klasszikus indiai táncokat. Az oktatási rendszer nem foglalkozott a művészetekkel, a diákságot izolálták saját hazájuk művészeti tradícióitól. A templomi táncokat betiltották. Csak a nemzeti öntudat újraéledése vezetett a táncművészet feltámasztásához. Vatsziajan szerint szerencsére a por még nem volt vastag, az emlékek tárháza pedig olyan gazdag, hogy az újjászületés hamar sikerült. A kutatások tovább folynak. 

A tánc elméleti és technikai kérdéseivel nem foglalkozom, az külön tudomány, éspedig bonyolult indiai tudomány. Egy életet kell rátenni, hogy az ember - legyen akár indiai - eligazodjon a részletekben.

*

A legősibb, legszélesebb körben előadott és külföldön is ismert tánc a Bharatyanatyam (másként Bharatya Natyam vagy Bharata Natyam). A neve is erről árulkodik: Bharat, vagy Bharata Indiát jelent, a Natyam pedig egyértelmű utalás a Natyashastra-ra, tehát a táncot mondhatjuk akár 'India táncá'-nak is. Magam is vele találkoztam először és legtöbbször élőben is, TV-ben is. A legáltalánosabban táncolt változata is visszavezethető a Natyashastra-ra, mert az abban leírt 'ekaharya lasyanga' formát vagy stílust követi: egy táncos ad elő több szerepet és a táncos egyben narrátor is. Bevallom, én a mai napig abban a meggyőződésben éltem, hogy a bevezető ismertetőt csak az analfabéta külföldieknek találták ki, de Vatsyayan-nak, az idiai táncművészet talán legnagyobb tudósának el kell hinnem, hogy a Bharatanatyam-nak ez a változata így egész.

Érdekesnek tartom a tánc történelmi vándorlását is. Az V. - X. századot átölelő korszakban gyakorlatilag egész Indiában elterjedt, Orisszától Gudzsaratig és Kadzsuráhótól Trivandumig a templomi szobrok ezt ábrázolják, kétség nem férhet hozzá: kibillentett tompor, kifelé forduló térdek. A szerző számára is ismeretlen oknál fogva a X. századtól kezdődően a tánc gyorsan 'levonult' Dél-Indiába és rövidesen Tamil Nadu lett a kizárólagos otthona, ahol a Chola (Csóla) és Pallava királyok udvari és templomi táncává lépett elő. (Meg kell mondanom, hogy komoly kutatás tárgyává kellene tennem a 'templomi tánc' fogalmát, mert egyelőre ködös számomra. Úgy dereng, hogy a 'szent prostitúció' fegyverévé vagy eszközévé vált, de erről az irodalom mélyen hallgat. Általános 'szokás' volt fiatal lányokat valamelyik templom istenének felajánlani, ahhoz formálisan hozzáadni. Ők voltak a Devadasi-k. Talán visszatérek még a témához.) Az is igazolja, hogy ma Tamil Nadu az otthona, hogy az egyetlen vagy legalábbis annak tűnő oktatási központja Madrasban (ma Chennai) található: Kalakshetra. A XIV. század körül újra feltűnik más dravida területeken is, a tamilon kívül telugu és kannada forrásokban is foglalkoznak vele. Azt hiszem, ebből ennyi elég most és itt.

A tánc technikai leírása akár külön füzet témája lehetne. Inkább elmondom a saját következtetéseimet. A táncot én élőben kizárólag nők előadásában láttam. Az ő  öltözékük a szári tánchoz egyszerűsített, módosított változatának tűnik, felül kötöttebb, a szoknya-rész szélesebb (hogy ne korlátozza a mozgást), tarkább, 'fényesebb'. A lábakat bokánál összefogott 'bugyogó' rejti. A haj középen kettéválasztott, hátul 'lófarokba' vagy kontyba fogott, a választékban a homlok fölött többnyire ékköves függő van és a homlokon mindig látható egy színes függőleges vonal. Az indiai nőknél elengedhetetlen karperecek egyszerűbbnek tűnnek, sokszor csak egy-egyet viselnek a csuklókon, a bokákat viszont többsoros csengettyűk díszítik, nem véletlenül, mint később kiderül. A kezük is, de főként a lábuk ki van festve (a talpuk például körben látható mértékben vörösre).

A táncmozdulatok első alkalommal nehézkesnek, földhöz cövekeltnek tűnnek. A törzs keveset mozog, az alsótest időnkénti kibillentéseit leszámítva. Döntő szerepe a lábnak, lábfejnek, talpnak, kezeknek, kézfejeknek, ujjaknak, a fejnek és a szemeknek van. Az alapállás szinte azonos a balettáncosokéval: kifelé fordított lábfejek és térdek. Ez az alapállás azonban nem függőleges mozgást készít elő, a lábfejek ritkán hagyják el a talajt, combtőből vízszintesre emelést csak fotón láttam, általában csak Nataradzs-pózig emelik a teljes lábat, inkább a térdben megtört lábmozgás, terpeszek, széles guggolás jellemzők. Többet tartózkodnak a lábfejek a talajon és talán jellemzően telitalppal dobbantanak, azzal és az így kiváltott csörgőhanggal kísérik a karok-ujjak rendkívül kifejező mozgását. A talpak a tánc közben sűrűn váltják ezt a pozíciót ujjhegyre emelkedéssel, vagy fordítva, a testsúly sarokra helyezésével, a csörgősorokat ilyenkor talán még élénkebben megszólaltatva. A karok, ujjak és a fej mozgása, illetve az arc mimikája, különösen a szem kifejezése 'mesél', mondja el az előadást bevezető történetet. Eleinte nem tudtam követni a mozdulatok meséjét, a negyedik-ötödik alkalommal már igen. Csodálatos, hogy a mozgásokba rejtett kódok mennyire kifejezők tudnak lenni.

Fontos, majdnem elfeledkeztem róla! A táncművésznő az általam látott előadások során mindig - gondolom, ennek így kell lennie - pár percbe sűrített mini-eposzt ad elő. Először - mint említettem - bevezeti, elmeséli szóban, néhány mozdulattal illusztrálva, miként fejez ki egy-egy motívumot, majd zenei kísérettel eltáncolja, tánccal elmeséli a körvonalazott történetet. Szép, elbűvölő. Addig kell ismerkedni vele, amíg meg nem tanuljuk a történet felismerésének művészetét, örömét. 

És most bevallom, hogy a tánc mostani tanulmányozása során tudtam meg, hogy a férfi guruk, oktatók (nattuvaran-ok) előadóként is táncolják, sőt páros és csoportos változatai is léteznek. Jó pap...

Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a Bharatyanatyam-ot.

(Meglepően nehéz jó Web-lapot találni a táncról, ezért két indiait és egy amerikait is adok, együtt talán jobban tájékoztatnak, mint akármelyik egyedül.)

*

A Kathakali (katakali) tette rám a legnagyobb hatást az indiai klasszikus táncok közül: egyszerűen fantasztikus mind emberi teljesítmény, mind művészi kifejezés, mind a drámai előadásmód szempontjából. Még a modern időkben lerövidített változat is hosszú órákig tart és fárasztó, de az előadás után sokáig nem lehet szabadulni a hatása alól.

Úgy emlékszem, egyetlen alkalommal láttam és akkor is utaztamban, szabadtéri előadáson katakalit élőben, földbegyökerezett lábbal bámultam a tömeg szélén állva, ameddig az időm engedte. Egyszerűen elképesztően nagyszerű. Azóta, hacsak tehetem, megnézem TV-ben, vagy ahol ahol egyáltalán lehetséges.  Egy papírmasé katakali-fejet is őrzök.

A világ legritkább művészeti alkotásai közé sorolható táncdráma legfontosabb jellemzője a drámai kvalitása: istenek és hősök, démonok és szellemek harca, viadala zajlik párját ritkítóan fantáziadús jelmezekben és bonyolult, nehéz, elemezhetetlen fejdíszekben, félelmetes hatást gyakorolva, bámulatot ébresztve a nézőben. Mítoszok és legendák elevenednek meg, azok külső-belső világát feltárva.

A történelme hosszú és szinte követhetetlen. Vatsyayan szerint a korai szanszkrit és malajalam drámákból eredeztethető keralai 'Chakyar Koottu" (csakjar kúttu) - még mindig ősi - drámából alakult ki. A koottu-kra korai tamil írásokban is van utalás és a Chera (csera) királyok idején templomokban is előszeretettel adták elő. Ma - ismereteim szerint - kizárólag Keralában oktatják és ottani művészetnek tekinthető, bár szerte a hatalmas birodalomban műsoron van, főként keralaiak vendégszereplésében. 

A zene- és énekkísérettel előadott táncdráma mozdulatai szigorú kötöttségekhez alkalmazkodnak, ugyanakkor az emberi test mozgásaihoz nehezen illeszthető témákat is megfogalmaznak a táncosok, például az erdő képét párduc és kobra közötti küzdelem, elefántok vonulása, szarvas fürge mozgása vagy akár pávák tánca ábrázolásával érzékeltetik. 

A katakali táncosai - a bárátianatijammal ellentétben - nem független előadók, hanem a dráma egy-egy alakját formálják meg. A történetek néha visszavezethetők szanszkrit drámákig, de többnyire a két nagy eposz, a Mahabharata és Ramajana, valamint a Purana-k történetei elevenednek meg az előadásokban. A jó hősök istenek (félistenek) vagy mese-hősök, de a két típus átváltozása, átlényegülése is előfordul egy előadáson belül. Ők soha nem mutatnak félelmet, undort, mindig nyugodtak, jó humorral rendelkeznek, hősiesek és a kellem, grácia megtestesítői. Ha feldühödnek, azt is a hindu tradíciók által meghatározott harag-hangulattal (raudra rupa) fejezik ki a táncosok. Az anti-hősök, gonosz figurák is lehetnek emberek vagy démonok. Agresszívek, árulók és vadak, kegyetlenek. A drámák gonoszai egyrészt királyok, istenek és nő-démonok képében jelennek meg, másrészt vagy csak rossz-szelleműek vagy minden gonoszságot egyszerre képviselnek, árulók is és kegyetlenek is.

A jelmez, különösen a maszk feladata, hogy a táncos színészt átalakítsa azzá az istenné vagy szellemmé, akit játszani fog. Az órákig tartó művelet elkészülte után a táncost nem szabad ember-nevén szólítani, átalakult, a művelet alatt átszellemült, már Bhima vagy Arjuna és nem ember mindaddig, amíg viseli a megszemélyesített alak attribútumait. Nagyon leegyszerűsítve, tömören a következő történik az átalakítás során: a jó hősök arcát zöld pasztával festik ki, a homlokát fehérrel, az álltól kiindulva fülig papír- vagy papírmasé csíkokból vágott, őrölt rizsből és mészből készített pasztával fel- és egyberagasztott szakállt alkalmaznak, aminek az arc méreteit kell isteni vagy démoni méretűre növelnie. Az orron és az arc felső részén ovális vörös-fehér rajzolatot készítenek. A szemet festéssel teljesen átalakítják 'lótusz-szem'-mé (ívelt hosszúkás festést kap) és egyes hősök szemének sarkába egy-egy rizsszemet helyeznek, ami - irritálva a szemhártyát - vérbeborult szemet eredményez. A zöld alapot - ha haragossá kell tenni - az arccsontig futó fekete bajusszal egészítik ki, a nagyon gonosz hősöknél pedig, mint például Ravana-nál piros foltokkal tarkítják. Az orra fa-bütyköt is ragasztanak, mint a bohócoknál szokás (azt hiszem, nem minden hősnél). És most még csak az alap-figurák megformálásánál tartunk, két további részletnél kell még időznünk. A 'tadi'-típusú hősök vörös, fekete vagy fehér szakállt viselnek (a tadi szakállt jelent), az arc alapszíne vörös, a felső része fekete. A szemek nem lótusz-kikészítést kapnak, hanem fekete kolliriummal kialakított négyszögletes, ijesztő formát. A fehér arc-szélesítés nem az állkapocs ívét követi, hanem az orrtól kiindulva vízszintes formát kap. A szájukból többnyire két hatalmas fehér agyar lóg ki. Visításukkal és kiáltásaikkal a pokol atmoszféráját képesek a színre varázsolni. A megjelenítendő hőstől függően számtalan változatot varázsolnak elő az igen nagy tiszteletnek örvendő maszk-mesterek, a Chottikkaran-ok. A fejtetőre fából vagy nádból készített koronák, tornyos építmények kerülnek, néha a test síkjával párhuzamos vagy a torony bázisaként vízszintesen elhelyezett tárcsákkal kiegészítve. A leírásuk túl hosszadalmas lenne, több változatot alkalmaznak.

Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem, milyen emberfeletti erőt képviselnek így a színészek, megpróbálok fotóval is segíteni (baloldalra fog kerülni).

Még annyit, hogy az előadás - mint futólag érintettem - egy-egy drámát vagy annak valamelyik teljes fejezetét öleli fel, így igen változatos színészi és tánc-mutatvány. A tempója nagyon változatosnak tűnt: hosszadalmas 'beszélgetések' folynak, majdnem statikus tánchelyzetben, majd hirtelen felélénkül a mozgás, ugrásokat hajtanak végre, felizzik a levegő. A kéz és ujjak gesztikulációja visszafogottabb a bárátanatijamhoz képest. A tánc modernizálása óriási meglepetéseket is tartogat: van videó-felvételem például Faust-előadásról, mondhatom, meghökkentő élmény.

Említettem az India-leírásomban, hogy az oktatás ugyanolyan hosszadalmas és kemény, mint nálunk a baletté. Óriási fizikai teljesítményekre képesek, akiket katakali-táncosként útjukra bocsátanak. A kikészítés (és lemosás) óráival együtt az eredeti katakali eljátszása minimum 24-órás kegyetlen igénybevétel. Csodálatra méltó.

Vatsyayan a kínai operához és a japán Kabuki-hoz hasonlítja, nem annyira a meglehetősen bonyolult jelmezek és maszkok között felfedezhető kevés hasonlóság miatt, hanem a megjelenítés tárgyai miatt. Mindhárom a misztikum, a szellemek világát viszi színre. (Felszínes ismereteim miatt nem merem a kérdést tovább feszegetni.)

*

Az India-ismertetőmben két további táncot említettem meg, a Kathak-ot, a Manipuri-t és az Orissi-t. Most - Vatsyayan-t követve - megfordítom a sorrendet és néhány sort írok is róluk.

Az Orissi (orisszi), vagy Odissi valószínűleg a legősibb indiai tánc. Erről tanúskodik egy szoborcsoport, amely a Kr. előtti II. évszázadban kifaragott (!) orisszai Rani Gumpha sziklatemplomokban található és teljes zenekari kísérettel ábrázolja a tánc elődjét, tehát a Natyashastra előtti megjelenést jelez. Történelmi témákkal foglalkozó művek is arról tanúskodnak, hogy ettől az időszaktól kezdve mintegy hét évszázadon keresztül művészetkedvelő királyok uralkodtak (nincsenek azonban kőbevésett emlékei az orisszinek), de csak a Kr. utáni VII. évszázadtól kezdve követhető folyamatosan a tánc fejlődése. Innen kezdve mind irodalmi, mind szobrászati 'leírások' sora foglakozik vele.

Az orisszi is templomi táncként, mint a templomi rituálék elengedhetetlen 'kelléke' fejlődött évszázadokig. Érdekes módon a Deavadasi-k szerepét mindkét nem képviselői betölthették, a férfi táncosok is nőnek öltözve adták elő az istenek előtt. Nekik, és a Mahari-knak hívott női táncosoknak köszönhető, hogy a tánc a politikai viharokat túlélte. Csak megjegyzem, hogy a férfi táncosok szerepe megkérdőjelezi, valóban 'szent prostitúció' volt-e a Devadasi-k egyik szerepköre? Megkísérlek konkrétabb információkhoz jutni és visszatérni a témára. Íme, máris megteszem, mélyen elpirulva, hogy mennyire felszínesek az én ismereteim is Indiáról. Tessék belelapozni a Devadasik linkbe, ahol leírják egyrészt, hogy a 'rendszer' 1988-ig (tehát az Indiából távozásom utáni időpontig) hivatalosan is működhetett, hogy az erre 'felajánlott' kislányokat általában pubertás előtt adták hozzá valamelyik istenhez és kötelessége volt a 'felső kasztok' nemes férfi egyedeit szexuálisan is kiszolgálni! Micsoda aljas és körmönfont elnyomás, atyaisten! A nem létező egyház, a papok közreműködésével kiszolgáltatja a nincstelen szerencsétleneket a 'felsőbbrendű' szemetek (állatok) kényének-kedvének! Miről beszél India 'politikai elitje', amikor a kasztrendszert betiltó rendelkezéseit közel fél évszázadon keresztül meg lehetett kerülni a vallás és a papok együttműködésében?! Hosszú és kátyúkkal teli a nyomorultak felszabadításához vezető út ezen az egész mocskos világon!

Szomorú, mondhatni akár, hogy megtört szívvel térek vissza magához a tánchoz. Oldalakon keresztül ismertethetném a tánc-technika elemeit, a mozgásokat, mimikát. Egyszer láttam élőben, többször TV-n, én, mint laikus kevés különbséget láttam a bárátijanatijamhoz képest, de ez nyilván felszínes meglátás. Az orisszi ugyanis több alapvető szempontból különbözik a legfontosabb indiai tánctól: tele van lokális elemekkel, nem dráma rövid bemutatása a célja, hanem egy-egy, a táncos által kedvelt, kiválasztott istenhez szól, így a táncosnak nincs narrátor szerepe, két bevezető epizóddal kezdődik, az egyik a Föld, a másik Ganés (v. Ganésa) isten dicsőítése, az előbbit csak dob kíséri, az utóbbinak van dob- és van zene-kísérte szakasza. Maga a főtéma szanszkrit vagy orija költemények 'szlokáinak', újabban Tulszidasz hindu költő műveinek elemeit felhasználva egy-egy istent 'ír le'. Talán ennyi a tudományom, meg kell nézni egy előadást.

*

Az Indiában töltött évek alatt nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a Manipuri-nak, minden bizonnyal többször láttam TV-ben, de népies jellege miatt ott nem soroltam a klasszikus indiai táncok közé. Nem véletlen, mindaddig, amíg a hinduizmus, illetve annak Vishnu-hívő ága nem vált a nagák völgyének, Manipur-nak domináns vallásává (XVII. század), a törzsi rituális táncok képezték a manipuri lényegét. A nagákat hegyi és völgyi törzsekre osztják és a völgyi lakosok ötvözték a XVII-XVIII. században az ősi tánc-elemeket a hindu tánccal. Itt ismét tudományos értekezést kellene közvetítenem a hinduizmus szektáinak és a nagák törzseinek táncairól és az ötvöződés folyamatáról, azt hiszem azonban, elég, ha arra utalok, hogy a törzsi oltárok előtt végrehajtott rituálékból először új struktúra, a mandapá-k alakult ki, majd a hindu szent énekek, a kirtán-ok foglalták el a helyüket. Ma a manipurit a klasszikus táncok közé sorolják ugyan, de hangsúlyozzák annak szabadabb jellegét. Kevésbé kötik az irodalmi művek és a tánc-koreográfia előírásai, mint a többi klasszikus táncot, könnyedebb és vitalitástól duzzadó. A kísérő hangszerek jórészt ugyancsak eltérnek az általánosan ismertektől.

Megkísérlek valami jól követhető linket adni róla. Tessék: Manipuri

*

Végül a Kathak-ról (katak) röviden. Valószínűleg két oka is van, hogy a sor végére kellett kerülnie: kifejezőkészsége elmarad a többitől és a nagymogulok udvari táncává válva az érzéki elemek uralták el. A katak is azonos gyökerekkel táplálkozott, mint a Bharatya Natyam, de később erős mogul befolyás alakította. Valószínűleg ezért, meg mert amint udvari tánccá vált, fokozatosan kiszorult a templomokból , a legkevesebb köze maradt a hinduizmushoz, mint valláshoz. Az előadói, akiket a Natya szó eltorzított változatával Nautch (nócs) táncosoknak hívnak, férfiak és nők egyaránt lehetnek. Pontosan ismerik a tánc kialakulásának helyszínét, ami Lucknow és Jaipur, de ma főként Delhiben lehet találkozni vele. Az eddig vázolt negatívumok ellenére a katak művészi és nagy ügyességet igénylő tánc. Az előadók egyrészt  tökéletesen utánozzák dobbantásaikkal a dob hangját, másrész a bokájuknál rögzített három-három sor csörgő sorait külön-külön képesek megszólaltatni. Test- és karmozgásuk azonban egyszerűbb a bárátianatijamnál. 

A katak-előadások általában három részből állnak, az Amad-nak nevezett üdvözlésből, a Paran-ból, amely a lábmunka fénypontja és a Gath-ból, amely a táncmozdulatokkal végrehajtott elbeszélő rész. A táncosokat énekes, szarangi-művész és két dob kíséri, az énekes a dallam mellett dobhangokat is előad, amiből a táncos is kiveheti a részét. Adom egy katak-együttes linkjét. 

*

Népi dráma-előadások, táncjátékok

Sokáig tétováztam, hol foglalkozzak ezzel a rendkívül érdekes, de átfoghatatlan témakörrel, végül ide soroltam, egyrészt mert a tánc-jelleget dominánsnak érzem azoknál a játékoknál, amelyekről tudok, másrészt, mert rájöttem, hogy csak rövid összefoglalóra telik tőlem, nem érdemes külön fejezetet nyitnom.

Tulajdonképpen egyetlen előadást, illetve annak rövid szakaszát láttam élőben. Autóval tett valamelyik - ünnepet kihasználó - kirándulásom alkalmával az út melletti futball-pályánál megálltam, nem vitt rá a lélek, hogy elhajtsak mellette, mert a teljes pályán dráma-előadás folyt, amelyről kiderült, hogy több napig (!) tartó Ramajana-játék. Valahol már leírtam évekkel ezelőtt, azóta eléggé elhalványult az emlék, megpróbálom ismét összeszedni a morzsáit. A pálya mindkét végén színpadot emeltek, amelyeken a főszereplők ültek trónszéken, pompázatos öltözékben, fegyverzetben. Körülöttük az udvartartás, hadvezérek. A pályán folyt a harc Rama majom-hadserege és Ravana harcosai között, erőteljes táncmozgásokkal kísérve és olyan pontossággal imitálva a küzdelmet, hogy nyílvesszők röpködtek a levegőben. Kicsit talán primitívnek tűnt a játék, de az, hogy talán száznál is több szereplőt mozgatott, rendkívül érdekessé, élvezetessé tette. A szereplők időnként ittak a színpad mellett kirakott Colás üvegekből, ezzel frissítve magukat. Fura párosítás: Ramajana és Cola.

A többi előadást TV-ben élveztem és néhányat felvettem videóra. Meglepően eleven, mozgalmas táncjátékok, van köztük 'Desert Festival', sivatagi törzsek által előadott mű, kadzsuráhói táncfesztivál. Háromnak most csak a nevét sorolom fel, megnézem a felvételt és visszatérek rájuk: Guruvayoor, Budhgaya, Dakshineshwar.

Megnéztem:

A 'Desert Festival' 1979 óta kerül megrendezésre Jaisalmer-ben (Dzséjszálmer), Radzsasztán nyugati szélén, a 'nagy indiai sivatag', a Thar közepén. Magáról az 1156-ban alapított városról és a volt Bhati királyság maharadzsájának váráról is vannak felvételek. Megint elvarázsoltak: az épületek egyszerűen csodálatosak, vastag és magas falak, gyönyörű homlokzatok, falból kiugró zárt erkélyek, tornyok. Fodor (1) az ezeregy éjszaka tükrének nevezi. Izgalmasak lehetnek a dzséjn templomok is: 8 található belőlük, jó állapotban. A templomok óriási jelentőségű könyvtára India talán legrégibb kézirataival dicsekedhet, pálmalevélre fekete tintával írt szövegek, festett faborítókkal. Nagyon sajnálom , hogy Dzséjszálmer kimaradt a túráimból, egy Radzsasztán - Kasmír kirándulást terveztem, de 'nem jött össze'. Maga a fesztivál tényleg az. Táncoló tevékkel kezdődik, majd tevepóló bemutatóval folytatódik. Ezt követik a témánkhoz illeszkedő műsorok: nők 'keringő' tánca, kezükben bottal táncoló férfiak, lefátyolozott arcú nők karddal a szájukban lejtenek táncot,  csinálnak hidat, miközben zsinórra kötött csöngettyűket pörgetnek. Turbános, vörös-taláros, botos férfiak következnek, majd zenészek együttese foglalja el a pódiumot. Hangsúlyozottan ritka hangszereken játszanak, igazi csemege lehetne hangszer-kutatónak. A műsort fátyolozott feketeruhás nő tánca és katakali-jellegű fej-építményt viselő nők zárják. Egy mondatban elhangzik a 'gypsy' (cigány) szó is és bár nem mutatják be őket, ezt újabb adaléknak érzem ahhoz a kérdéshez, hogy a cigányság Indián belül Gudzsarat - Radzsasztán vidékéről származik.

A khadzsuráhói fesztivál nem népi, hanem klasszikus táncok ünnepe. A fentebb ismertetett táncok közül az odisszi vitte a prímet, de kellemes kathak-előadásra is sor került. Meglepő módon az erotikának leghalványabb jelét se 'játszották el' a szereplők. Két olyan táncot is láthattam, amelyeket a klasszikus körbe soroltak, de soha másutt nem hallottam róluk: kucsipudi és saratanjatam (ha jól értettem!). Meglepő volt a zárótánc, amit Khadzsuráhó balettként ismertettek, talán az orisszi csoport-tánc változata lehet?

Guruvayoor keralai zarándokhelynek bizonyult. A nagy tömeg, vallási szertartások és áhítat mellett kathakálit is lehet élvezni. Miközben néztem, feltűnt, hogy a táncosok balkezének körmei öt-hat cm hosszúak, vagy hagyják nőni vagy azt is 'építik', mint a maszkokat. Maga a zarándokhely szédületes, olyan tömeg-őrület színhelye, mint a legnagyobb keresztény zarándokhelyek, bámulni kell, mert megérteni nem lehet.

Budhgaya buddhista zarándokhely, templomokkal. Pár képet mindenképpen megérdemel, ha a tánchoz nincs is sok köze.

Nézelődés közben két újabb meglepetés ért. A kevésbé jelentős az, hogy India egyik legkiemelkedőbb orisszi táncosnőjének bemutatásakor elhangzott: ötéves kora óta tanulta a táncot és ortodox brámin család sarja (nemrég templomi prostitúció, ma brámin táncosnő? ki ismeri ki magát?). Fontosabb, hogy megnéztem egy filmet Kalakshetráról, a legfontosabb bhárátianatijam akdémiáról és rá kellett jönnöm, hogy az eddig bennem erről a táncról lerakódott ismeretek semmit se érnek. Úgy tudtam, hogy női szóló tánc. Ezzel szemben a filmben férfi-női páros és férfi szóló táncos egyaránt szerepel a világ legtermészetesebb módján. Puff! Igaz, a férfi táncosok valószínűleg oktató-guruk, mint ahogy Khajuráhó templomain is idős szakállas férfiak a nők táncmesterei!

Dakshineshwar Kalkutta melletti, a Gangesz partjánál épült Káli-templomnak bizonyult. Semmi köze a népi táncokhoz, mégis írok két-három sort róla, csak hogy felvillantsak pár érdekességet. Mérhetetlen hit vonz oda számomra érthetetlen tömegeket, kilométerekre nyúlik a bebocsáttatásra várók sora. Áhítattal nyújtják át a papnak virágnak látszó áldozataikat, érintik a szent szimbólumokat. Káli fenyegető arcát mutatja: fekete arcát még kegyetlenebbé formálja hosszan kinyújtott vörös nyelve és vörös szemöldökei. A Durga inkarnációjában még kegyetlenebb istennőt elborítják a virágok. A pap kántálásában én szanszkritot vélek felfedezni és ismét nagyon emlékeztet a katolikus szertartások kántálásaira. Maga a templom először lep meg az orosz templomokhoz hasonló vonásaival: egy főkupola körül kisebb kupolák és majdnem hagymakupolának látszanak. Látni a Gangeszben fürdőzőket, egy csónakot, amelyiknek szív-formájú az evezője. A templom főpapja a XIX. század végén a világhírű Swami (Szvámi) Vivekananda filozófus volt.

Sorozatos tévedésem után fél napot töltöttem a tánc-videóim kutatásával és sikerült felfedeznem említésre méltókat. Lássuk, tömören: 

A Diwali (emlékeztetőül: hindu Újév, itt Díválinak ejtik) ünneplését,  pudzsát mutat be az egyik felvétel, aminek fő érdekessége, hogy lényegében - a sok-sok olajmécses mellett - tánccal, csoportos tánccal ünnepelnek. A nők kezdik, népies, nagyon tarka szoknya-blúz összeállítást, lobogó fátyollal díszített fejkendőt viselnek. A tánc majdnem folyamatos pörgés. Lassan bekapcsolódnak a férfiak is és tempós páros-tánccal záródik a jelenet.

Nem emlékeztem rá, meglepett a tamil nadui népi táncot bemutató videó. Mennyezetre függesztett fonott tárcsa széléről kötelek futnak le a táncosnőkhöz, akik táncukkal színes kötél-korbácsot fonnak belőlük. Kötött fehér fejkendőt és hosszú copfot viselnek, a földig érő szoknyájuk egyszínű, de ezek a színek gyönyörűek, selymesek, alul vízszintesen csíkozott díszítőelem zárja az anyagot. Felül pruszlikot és félvállra vetett sálat hordanak. Tánc közben mindkét kezükben rövid botot tartanak, összeverik a kettőt vagy a társuk botjával összeütve adják a ritmust. A táncmozdulatok egyszerűek: jobbra kilépés, balláb hátra és fordítva. Amikor elkészül a korbács, letelepednek a tövébe. Kellemes látvány!

Teljesen más világ Himacsál Prades. A bemutatott népi tánc mozdulatai egyszerű lépésekből, de erőteljes felsőtest- és karmozgás kombinációja. A férfiak görögös lapos sapkát, fehér nadrágot (a dotinál szebbet) és színes kurtát, a nők egyszerű, hosszú pandzsábit, nadrágot, a fejükön tübitejkát vagy kötött fejkötőt viselnek.

Andra Pradést három tánc is képviseli a gyűjteményemben. A Mathuri (Matúri) egyszerű női körtánc. Csodálattal bámultam a felvezetésben premier plánban bemutatott hölgyet, igazi szépség villogó fekete szemével, bájos, huncutkás, hófehér mosolyával. Ez az arc a világ bármelyik szépségversenyén győzhetne. A 8-10 fős csapat többi tagja sem utolsó, szépek. Magas, kúpos csúcsban végződő fejdíszt hordanak, amiről a popsijuk alá lóg valami fátyol, a ruházatuk egyszerű, de nagyon színes népviselet. A nyakukban feltűnő, diónyi gömbökkel fűzött nyaklánc. A bokájukat nem csengő lánc díszíti. Maga a tánc igen egyszerű lépések kombinációja. A Ghond (Gond) akár amerikai indián férfiak ősi, vad tánca is lehetne. A fejdísz is hasonlít az indián harcosok tolldíszére, a felsőtestük fehér festékkel dekorált. Megjelennek táncosnők is, akik két méter körüli rudakat főként a fejük felett mozgatva táncolnak. Érdekes a kürt is, amivel a műsort bevezetik és zárják: félkörívet rajzoló kürt. A Thappeta vegyes tánc, a férfiak lapos dobbal (hasonlít a spanyolok csörgő dobjához), a nők fonott kosárral táncolják. Az egyébként egyszerű, de lendületes tánclépések közben a férfiak maguk előtt lengetik a dobot, a nők pedig a fejük fölé emelik a kosarat. A nők táncában én az alsó lábszár hátra, vízszintesig lendítését látom jellegzetesnek. Itt is szép arcokat látni, a haj szabadon leng, a lábakat hosszú bugyogónak látszó ruhadarab fedi, a derekuk szabad. (A Mathuri linket utólag találtam, remélem, a leírásom fedi az ott láthatókat.)

Végül találtam egy bengáli tánckart, amelyik több szempontból rendkívüli. A zenekar hangszerei nagyon vegyesek: az európai klarinéton kívül a shennai (sennaj) adja a szólamot, mellettük két dob, egy hengeres  (dolak) és egy fordított kúp-dob (dama) adja a ritmust. A táncjáték szereplői istenek (Ganés, Durga), általam felismerhetetlen zöld, illetve fekete maszkot hordó egy-egy alak, valószínűleg rossz szellemek, páva és egy nagyon elnyűtt oroszlán. A főhősök nyaka erős kellett legyen, mert méretes, 60-70 cm-es sugarú, csillogó fehér fejdísz, egyben maszk tündöklött a fejükön, a zöld maszk erőteljes kontúrokkal alakította a veszedelmes figurát, a fekete átmenetet képezett a nagy fejdíszek és az egyszerű maszk között. A tánc, amit lejtettek leginkább a nekünk ismerős kozák-tánchoz hasonlítható, az alsó lábszárak sűrűn 'fogták' a földet, a mozdulatokat villámgyors guggolások és gyors pörgések uralták. A hatalmas fejdíszek alatt silány dotik, a mellkast övező szalagok, valami hát-lebernyeg takarták a táncosok testét. A koreográfia a Ganés-isten szólójával indult, majd gyors egymásutánban léptek színre a főhősök, köztük a páva testméretű íjjal, végül az oroszlán, aki-ami alig tudott mozogni. Helyenként megmosolyogni volt kedve az embernek, de biztos mélyen érintette a hívő lelkeket.

XVII.6 Az európai klasszikus zene hívői: a párszik

A párszik nem csupán gazdasági-kereskedelmi vállalkozóként tűnnek ki az általános indiai közegből, hanem több olyan képességgel, tulajdonsággal is, amit irodalomból nem tudhat meg az ember, csak ha mozog a köreikben. Ilyen jellegzetesség például, hogy jóval magasabb a lakáskultúrájuk, mint a hinduké. Számomra azonban fontosabbnak tűnt, hogy az európai klasszikus zenét európai szinten élvezték. Nem véletlen, hogy Kocsis Zoltán hangversenyét a párszi Tata-család és -tröszt koncert-termében, a Bhabha Auditorium-ban tartották. Akkor még nem érzékeltem, de aztán gyorsan megtanultam, hogy a nyugati zene előadásainak hallgatósága is nagyrészt párszi. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor az egyik kapcsolatom, a Naval Tata felesége, Simone Tata által vezetett Lakmé Ltd. második embere, Suntook úr meghívott a lakására vacsorára és ott szemkápráztató mennyiségű klasszikus hanglemezt, cca. 3500 LP-t - mint mondta - csodálhattam meg. Már a mennyiség se volt mindennapi, de a minőség is párját ritkította: a világ legjobb zeneszerzőit, előadóit, karmestereit vonultatta fel a gyűjtemény. Mikor rácsodálkoztam, hogy Rubin Mehta milyen előkelő helyet foglal el a lemezek között, kiderült, hogy ő is párszi és hogy a házigazda és Mehta jóbarátok. 

Most, hogy elmerengtem a párszikon, jut eszembe: talán az antik tárgyak iránt is különleges az érdeklődésük. Arról már írtam, hogy a legjelentősebb bombayi múzeum a Tata-család gyűjteményeire épül, de a legkomolyabb gyűjtő, akivel odakint találkoztam és akinek a véleményét egyszer-kétszer kikértem, ugyancsak párszi volt, a Khandelwal-család (és konszern) vezető alakja. Csodálatosak voltam mind az indiai, mind a kínai eredetű tárgyak, amiket lakásának díszeiként láttam.

XVII.7 Festészet

Talán könnyelműség, túlzott merészség az indiai festészetet azzal a kijelentéssel kezdeni, hogy - egyes területek kivételével - nem tartozik a legmagasabb szinten művelt művészeti ágak közé Indiában. Figyelő-kutató szemmel éltem ott évekig és erre a következtetésre jutottam. Mea culpa, ha nem lenne igazam.

Öt művet hívok segítségül ehhez az utazásomhoz, hátha sikerül meggyőzniük az ellenkezőjéről: Baktay Ervin 'India művészeté'-t (5), ő számomra szentírás, a '5000 Years of the Art of India'-t (42), a 'Basohli Paintings'-t (43), az 'Indian Art...'-ot (62) és az 'Indian Miniatures'-t (63)

Közben persze elmondom, mit láttam?

Kezdem a barlangtemplomok igazán megejtő világával. Ellora és Ajanta, a két sziklatemplom-sor teljesen elbűvölt, aki Indiában tud tölteni néhány hetet, nem hagyhatja ki, vagy másképpen erősítem meg a figyelemfelhívást: csak ezért az egymástól néhánytíz km-re fekvő világcsodáért is érdemes elzarándokolni Indiába. A Bombayól indult kalandozásaim témakörében is érinteni fogom ezt a lenyűgöző világot, most csak a festészetet emelem ki. Több évszázados alvás után fedezték fel a Kr. előtti II. és Kr. után VII. évszázadban sziklafalba faragott templomokat angol katonák vadászat közben és sikerült megmenteni a végső pusztulástól a világ rendkívüli ritkaságai közé tartozó falfestményeket. Először pár szó a technikáról. A hindu, majd buddhista szerzetesek nem használhattak fáklyákat vagy olajmécseseket a templombelsők megvilágításához, mert kormoltak volna, ennélfogva nagyon finom felületű fémlapok rendszerével vetítettek be fényt. (Baktay szerint ismeretlen a megvilágítás módja, de a helyszínen így magyarázta az indiai kísérő.) A festékek természetesen földfestékek voltak. Baktay az I. kötet 209. oldalán részletesen ismerteti a fal és a festmények előkészítésének, valamint a felvitelnek a módját, ami egyértelműen bizonyította, hogy régóta kialakult, kipróbált technikáról van szó. A lesimított kőfelületen agyagból, tehéntrágyából, kőporból, rizspelyvából képeztek alapot (figyelem, 'szent' anyag is!), amire mészhabarcsréteget vittek fel és azt - ugyanúgy, mint az európai freskóknál - a munka kezdetéig nedvesen tartották. Nem emlékszem a felhordás eszközére, csak dereng, hogy valamilyen ecsetet használtak már akkoriban. A kompozíciók kontúrjait a fehér alapon vörössel rajzolták meg, majd áttetszően vékony zöldessárga tónussal festették át. Erre az alapra vörös, zöld, kék és sárga festékkel festették meg a képet, majd újra kihúzták a kontúrokat feketével vagy barnával, végül árnyékolással plasztikus hatást adtak a formáknak. A nagyobb festmények kontúrjait átlyukaggatott sablonnal hordták fel. Nemcsak a technika érett volta, hanem a festmények varázslatos szépsége is arra utal, hogy évszázadok óta működő iskolák léteztek, amik azonban sajnos szinte nyomtalanul eltűntek. A hindu irodalomban is számtalan utalás található korábbi festészetre.

Maguk a festmények az alakok és környezetük nagyon széles körét mutatják be, a való világtól kezdve, amiben férfiak, nők, zenészek, szerelmesek, uralkodók, követek láthatók, ahol építmények, paloták, erkélyek, utcák, terek engednek betekintést az igen fejlett alkotásokra, a képzeletbeli világig, istenektől apszarákig (angyalok), azaz a misztikum csodáiba engednek betekinteni. A művészek hihetetlen formaérzékkel és rajztudással vetítik elénk az ábrázolt személyek idomait, mozgását. Nagy művészek képesek csak ilyen feszülő, mozgalmas világot teremteni. A képek - noha jórészt csak töredékek - néhány templomban egymásba kapcsolódó sorozat részei, valaha a körképek varázsát nyújthatták a nézőnek. Baktay egyetlen fontos részlettel nem foglalkozik, éspedig azzal, hogy két festmény perspektívikus ábrázolást mutat, ami nagy valószínűséggel évszázadokkal megelőzi Európát. Nem figyelt fel erre, vagy nem értesült róla, mert másutt (II. kötet 196. old.) - a mogul korral foglalkozva - megjegyzi, hogy "...Lényegesebb hatás jele a nyugati perspektíva alkalmazása, mely már Dzsehángír korában megjelenik,...". Az indiai perspektíva eredetének félreértése mellett legkevesebb ezer évet jelent a tévedés. (Baktay mentségére legyen mondva, hogy ezt az egyetlen tévedését fedeztem fel. Igaz, hiányolom a kasztrendszer egyébként helyes vázolásánál a kasztonkívüliek helyzetének ábrázolását.)

A mennyezetek több templomban ugyancsak festettek, ezek azonban díszítő és nem élet-ábrázoló szerepet játszottak. Több szobron is megmaradtak festmény-nyomok, de nem emlékszem pontosan, milyen mértéket és szerepet játszottak.

Ellora és Ajanta megtekintésekor nem bizonyultam kitűnő fotósnak, mégis kiemelem ide a róluk szóló gyűjteményt, valamit visszaadnak az ottani festmények varázslatos szépségéből.

Ellora-Ajanta festészetének utolsó két évszázadával párhuzamosan virágzott a Pallava-festészet Dél-Indiában, ami azonban nem mérhető össze az előzővel.

A következő közel egy évezred meglepően kevés festészeti alkotást hagyott hátra Indiában a világnak. Fellelhetők hindu és buddhista irodalmi alkotások, amelyeket festmények illusztrálnak, illetve kísérnek, ezek azonban méretük miatt se, valamint többnyire az alkotások kiforratlansága miatt  se tekinthetők a sziklatemplomok 'nagy festészete' iskolájához tartozónak. Kinttartózkodásom alatt több múzeumot, kiállítást megnéztem, most lapozgatom a felsorolt műveket és egyetlen olyan jelentős vonulatot találtam, amely ismét nagy iskolának és a hindu föld szülöttjének, pre-mogulnak tekinthető (úgy tudom, ez a tény nem bizonyított), nevezetesen a Basohli festészetet, amely azonban csak az 1500-as évektől jelent meg és folyamatos kölcsönhatásban állt a mogul iskolákkal.

Baktaynál most olvasom, az újrafelfedezés örömével, hogy ő is meglepőnek találja ezt az űrt (II. kötet, 177. old.). Mivel azonban az irodalmi művek folytonosságról tanúskodnak, például arról is informálnak, hogy a gazdagok palotáiban 'csitra-sálák', képcsarnokok voltak, egyetlen magyarázatot talál: a virágzó festészet alkotásait részben a muszlim hódítók, részben az időjárás és a természet kártevői (pára, fehér hangyák) pusztíthatták el, részben pedig elkallódhattak, mivel a hindukra nem jellemző a műkincs-őrzési hajlam. Nincs módomban más magyarázattal élni. Az első bekezdésben megfogalmazott negatív értékelésem az itt írt gondolatmenetet követve akképp módosítom, hogy azt a 'megmaradt' indiai festményekre vonatkoztatom.

Haladjunk tovább a XVI. században megjelenő új, nagy valószínűséggel hindu eredetű iskolával, a Basohli-val, ami felkeltette anno az érdeklődésemet. Érdekes, hogy Baktay - aki rendkívül részletesen foglakozik (II. 181-186) a radzsput (nála 'radzsputána') festészettel -   erről a baszóhliról csak mint a  radzsput iskola egyik alcsoportjáról tesz említést (u.o. 202. old.), pedig Randhawa (43) - ha jól érzékelem - az egész radzsput festészet kútfőjeként kezeli. Kutattam kicsit az ok után és röviden vázolom a feltételezésem. Baktay, aki eredetileg festőnek készült, nem tévedhet, hacsak a baszóhlira vonatkozó ismeretei nem voltak hiányosak. Az utóbbit van okom feltételezni, mivel Baktay 1926-29-ben járt Indiában (és sok időt töltött észak-nyugaton, éppen 'Radzsputáná'-ban), nem ismerhette még alaposan ezt az iskolát. Az 1959-ben megjelent 'Basohli Painting'-ből (43) tudni ugyanis (11. old.), hogy az első ilyen festmények 1918-19-ben 'úsztak fel' az ismeretlenségből a kultúrvilág számára, amiről az 1921-ben (!) kiadott Archeological Survey of India tesz jelentést: a lahore-i (akkor Brit-India) Central Museum "...egy sor Basohli iskolához tartozó régi festményt vásárolt, amelyek valószínűleg pre-mogul eredetűek és az úgynevezett Tibeti (megj.: így, angol szövegben) festmények nem mások, mint ennek az iskolának késői termékei." Baktay 1929-ben betegen tért haza és akár az 'India (I–II., Bp., 1931)', akár az 'India művészete a történelem és művelődés keretében az őskortól a XX. századig (Bp., 1955)' képezi az általam lapozgatott mű (5) első kiadását, ő - az akkori közlekedés, kommunikáció világában - nyilván nem jutott még alapos információkhoz. A következő pár bekezdésben rávilágítok arra, miért tartom ezt a kérdést fontosnak, illetve tovább keresem az iskolák összefüggéseit.

Még mielőtt nekifutottam volna a jelzett összefüggések elemzésébe, olvasgattam a festészet témakör kezdetén felsorolt műveket, különösen Baktayt és Randhawa-t és rájöttem, jobb, ha laikusként nem bonyolódok a mélységekbe. Baktay ugyanis az egész radzsput festészetet két főcsoportra, a rádzsasztánira és paharira osztja, majd az előbbit két székhelyhez köti, az utóbbit pedig két csoportra bontja, a dzsammuira és a kangra-völgyire. A bökkenő ott van, hogy amikor a dzsammui csoport alcsoportjait sorolja fel, a dzsammuihoz csak Puncsot, míg a kangra-völgyihez Gulért, Mandit, Baszóhlit, Kulut és Garhvált köti, azaz nála Baszóhli a legalacsonyabb sor tagja. Ugyanakkor Randhawa, aki az indiai festészetről több könyvet írt, először határozottan kijelenti, hogy a baszóhli iskola a kútfej, majd - idézve másik szakértőt - határozottan kiemeli az iskolát a dzsammui csoportból, mondván. hogy (a Baktay által is sokszor hivatkozott) Coomaraswamy tévedése volt, amikor a dzsammui alosztályok közé sorolta. Lényeges összefüggést érez a nepáli festészettel és - újabb szakértőre hivatkozva - az adzsantai festészettől való közvetett származás lehetőségét is felveti! Hosszasan foglalkozik a mogul hatásokkal, az iskolák közötti kölcsönhatásokkal, sőt, festők vándorlásával is Baszóhliból Dzsammuba, majd vissza. A mogul hatásokat nem kizárva az egész radzsput iskolát hindu eredetűnek tartja, számtalan jellegzetességet, sőt népi festészeti befolyást kiemelve. Végül a II. fejezetben (17. old.) - részletes elemzés mellett - felsorolja a 'baszóhli festészet központjait': Csamba, Kulu, Mandi, Arki, Nurpur, Mankot és Dzsammu (!). Tehát még vajúdó, forrongó világ, nem tehetek mást, mint hogy a baloldali oszlopra felteszek linkeket, amelyek egyik-másik csoport festményeit is bemutatják.

Miért rendkívül fontos ez az iskola és korszak? Önmagáért is! Randhawa műve (43) harmincnyolc képet mutat be. Gyönyörűek, ragyogó színeikkel, jól megrajzolt alakjaikkal (annak ellenére, hogy az arcokat befordítják a festmény síkjába) betekintést engednek a kor életébe, építményeibe, láthatunk isten-ábrázolásokat, állatokat és nem utolsósorban a nagyurak hálószobáit. Számomra külön érdekesség, hogy az egyik kép, amelyet 1700-1720 körülire tesznek, ábrázolja azt a tornaszert, a gömbfejű póznát, amit mint egyetlen indiai eredetű sport-eszközt fentebb leírtam. Múzeumokban is találkoztam a radzsput festészettel és ott is megfogott. Fontosabb azonban, hogy ezzel az iskolával tűnik fel újra az egy évezredre eltűnt hindu festészet, amely aztán - a mogulok által behozott és gyorsan átalakult, indianizálódott festészettel együtt - , mint látni fogjuk, hatással volt India egész 'környezetére', Közel-Kelettől kezdve egész Kelet-Ázsiára.

India festészetének harmadik nagy vonulata a mogulok által behozott - elsősorban miniatúra - festészet. Már az meglepetés, hogy a muzulmán mogulok megengedték az emberábrázolást, de hát a világ már csak így működik: túlságosan hatalmasak voltak, nem engedték meg Allahnak, hogy megakadályozza az ő méltóságuk ábrázolását. A tréfát félretéve, hosszú út vezet odáig, amivel itt feleslegesen untatnám az olvasóim, hogy az Indiába betörő Babúr már nagy értője volt a festészetnek. Festői azonban még perzsák vagy turkesztániak voltak. Utódja, Humajun egy időre kénytelen volt elhagyni Indiát és a perzsa Tahmászp Sahnál talált menedéket, aki alatt virágzott a festészet, sőt maga is festett. Onnan visszatérve Indiába Humajun már a perzsa művészet legfrissebb hajtásait ismerő és művelő festőket vitt magával. Idáig a mogul festészetnek nem sok köze volt Indiához. A nagyon bölcs és ennélfogva toleráns Akbar (A Hatalmas) volt az első, aki szakított a merev perzsa hagományokkal. Baksay idézi kifakadását: "A betű vakhit követői ellenséges szemmel nézik a festészetet, de én nem szeretem az ilyeneket." És tett is róla, hogy háttérbe szoruljanak. Rövidesen egy felsorolásban a 13 udvari festőből már nyolcnak a neve is egyértelműen indiai. Ahhoz is volt szeme, hogy észrevegye: az egyik gyaloghintó-hordozó, mint a 'haszontalan gyerek' mindent telerajzolt, amit elért. Rábízta egyik perzsa festőjére, akinek a keze alatt nagyon sikeres festővé vált. Igaz, valószínűleg nem bírva a megkötöttségeket, öngyilkos lett. 

Meg se kísérlem ennek a festészetnek az elemzését, mert szentségtörést követnék el és esetleg megköveznének. Gyönyörű színek, éles rajzolatok, de számos szempontból visszalépésnek érzem akár a pandzsábi, akár még az ellora-adzsantai festészethez képest is. A miniatúrák arcképek, madár-ábrázolások, merev életképek. Az arcok a késői korig síkbafordítottak, a perspektívikus ábrázolást úgy oldják meg, hogy a távolabbi tárgyakat a közelebbiek fölé festik, ebben is csak később történik váltás, Dzsehangír korában, amikor eljut az európai perspektívikus ábrázolás Indiába (ahol elfeledték az adzsantait). Ritka a mozgást, életet vagy akár táncot ábrázoló miniatúra, még az udvari életet, sőt a csatákat ábrázoló képek is statikusaknak tűnnek. Vannak persze remekművek, mint a 'Haldokló', az 'Elefántviadal' rajz, a 'Krisna és a ruháikat visszakérő pásztorleányok', a 'Molla'. 

Említés történik Baktay elemzésében arról, hogy a világon egyetlen festészet az indiai, amelyik sikerrel ábrázol zenét. Se a zenei, se a festészeti ismereteim nem bátorítanak a téma kifejtésére. Ha így van, csodákra képesek!

Az angol gyarmatosítók ebben a kérdésben is rossz szerepet játszottak, gyakorlatilag megszűnt az indiai festészet. Baksay szerint az angol felsőbbrendűségi tudat, viselkedés, a minden indiai alkotás lebecsülése, 2000 év semmibevétele nagyobb pusztítást végzett, mint a muzulmánok képrombolása. A behódolt indiai felsőbb rétegek - szokás szerint - magukévá tették az angol és általában az európai műveltség felsőbbrendűségének szólamait és angol palotákat építettek. Az angolok pedig jellegtelen, nem trópusra való, az indiai környezetbe nem illő középületeket, pályaudvarokat, házakat emeltek, azokat silány angol festők képeivel rakták tele. 

Csak az indiai nemzeti öntudat újraébredésével jelent meg újra az indiai (modern) festészet. Felsorolok néhány nevet, adok pár linket, én nem értettem meg őket. Most nézegetve én Nandalal Bose-t látom legjobbnak az indiaiak közül, őt tudom élvezni. Indiában jártamban talán Abindranath Tagore (Rabindranath unokaöccse) tetszett valamennyire. Bátyja, Gogonendranath Tagore és maga Rabindranath is festett. Említésre méltónak tartják még Jamini Roy-t is, engem nem győznek meg a népművészetet 'beemelő' képei. Aki járta India útjait, az a nevekből is tudja, hogy valamennyien Bengál szülöttei.

Azért hangsúlyoztam, hogy az 'indiaiak közül', mert messze kiemelkedik a modern indiai festők sorából a félmagyar-félindiai (szik) és gyönyörű Amrita Sher-Gil, a Web-oldalam névadója. Róla külön fejezet szól, a baloldali linkről nyitható. Nem kell hozzátennem semmit, azt hiszem. Mindenesetre jó megjeyezni: egy erre felkért, nagytekintélyű emberekből verbuvált bizottság India XX. századi történelmének legfontosabb 100 személyisége közé választotta! Azok közé a magyarok közé sorolom, akik a nagyon idegen távolban is ki tudták vívni az elismerést maguknak (és közvetve kis országunknak): az Anonymus-ok, Körösi Csoma Sándorok sorába tartozik.

Itt most élek a számítógépes szövegszerkesztés ragyogó lehetőségével. Beszúrok egy rövid bekezdést arról, hogy sajtóhírekből értesültem: egy mai indiai festő, Maqbool Fida Husain forintban tízmilliárdokat keres a még meg se festett, csak megrendelt festményeivel. Bár engem nem ragadott el, úgy látszik, van valami a modern indiai festészetben. Meghajtva a fejem a piac előtt, baloldalt adok egy India mai festészetével foglalkozó Web-lapot. Fellapoztam  mindegyik művészt: kétségkívül Husain a legjobb, de.... hm, nagyon gazdagnak kellene lennem, hogy egy fillért is adjak a többiért. Husain viszont nagyon gazdag nélkülem is! Na, ki kell mondanom magyarul: számomra Amrita Sher-Gil maradt a modern indiai festészet csúcsa!

Nem tudok elszakadni a témától a népi festészet megemlítése nélkül, azzal ugyanis nap mint nap találkozik a vándor Indiában. Bazárokban árulnak textil-festményeket, kiállításokon rácsodálkozik az ember tábla-képekre, gyermek-festmény kiállításon nagyszerű 'pudzsa'-ábrázolásra. Ez is átfoghatatlan terület, baloldalt három link ad bővebb tájékoztatást, tessék kalandozni bennük.

Nem festészet, de sokszor majdnem az. A népművészetek körében mindenképpen helye lehet: Indiában magas fokon űzik az intarzia-művészetet. Márványtemplomok féldrágakő intarziái remek virág-'festmények', fa intarzia-táblaképeket olyan művészi érzékkel készítenek, hogy ugyancsak festmény benyomását keltik.

*

Ananda Shankar Jayant - egy táncos

Kala Vandala (USA)

Ajanta & Ellora

Gallery of Pahari Paintings

Basohli

Photo Gallery of Basohli Paintings

Rajasthani

Moghul miniatures

Jamini Roy

Amrita Sher-Gil

Jagdish and Kamla Mittal Collection

Warli Folk Paintings

Indian Art Today