A vizsgaidőszak való tanulásra, közben a hallgató élhet(né) vidám életét (ha volna kellő mennyiségű pénzmagja hozzá), csupáncsak arra kell vigyázni, hogy teljesítse, adja be a kötelező feladatokat és azoknál a tantárgyaknál (az én esetemben - repülőmérnöki tudományok -), amelyekben a rettenetes logika vezérfonalát végig kell követni ahhoz, hogy a tárgy megemészthető legyen, minden előadáson jelen legyen az ember. Már csak a rettenetes nyelvi nehézségek miatt is, az első két-három szemeszterben nem mulasztottam előadást komoly indok nélkül, még a primitív előadóként vergődő kémia-akárkit is elviseltem. Pár héttel az első vizsgaidőszak előtt kezdtem érezni, hogy talán-talán összeszedtem magam. Borzasztóan féltem a vizsgáktól, de a félelem lényege már nem a tárgyi tudás hiányából eredt, hanem a nyelvi nehézségek riasztottak.
Ezen nagyon tudományos eszmefuttatás után és a vizsgaidőszak előtt tennék néhány megjegyzést az oktatókról (részben előrefutva is, hogy egy csokorba fogjam őket) és az oktatás néhány "szovjet" sajátosságáról (ami persze csak a Budapesti Műszaki Egyetemről visszatekintve vált világossá).
Oktatók:
Mint pár szóban említettem, a kémia tudományát nagyon gyengus valaki próbálta átültetni a hallgatók szürke agysejtjeibe: inkább könyvből, néha jegyzetekből olvasgatott, halkan, öregesen, ügyetlenül. Az előbb azt mondtam, még őt is.... De elég hamar kikoptam belőle, elviselhetetlen volt. Ugyanakkor az előadók többsége zseniális fickónak bizonyult. Maguk is élvezték a tudomány átadását és szomjasan itta magába az ember az emészthetően előadottakat. A csúcs Félix Edmuntovics Bokstein (aki picit is járatos a "szovjet" nevekben, rögtön tudhatja, zsidóról van szó), a matematika professzora, aki a Lomonoszov Egyetem (a mi ELTE-nk megfelelője, csak annak mit-tudom-én hányszorosa) diplomájával együtt kapta meg a matematikai tudományok doktora címet (és mindenki kussoljon, aki erre azt mondaná, hogy biztos piros könyvecskéje volt, mert ott ez a technika nem volt olyan általános, mint itthon). Kapta a címet a Bólyai-Lobacsevszkij, általam emészthetetlen geometria alappilléreinek továbbfejlesztésében elért eredményeiért. Kis ember volt, szőrös, selypített, beszéd közben (állítólag színészeknek is segít), "nyálasan" beszélt. Két olyan tulajdonságát emelném ki, ami szinte hihetetlen volt: egyrészt utolérhetetlenül udvariasan viselkedett mindenkivel, a diákjaival szemben is, ha befordult a folyosó sarkán, azonnal köszönt a vele szemben megjelenőknek, nem lehetett megelőzni, másrészt oly mértékben merült el a tudományának ismertetésében, hogy előfordult vele a Karinthy tollába illő eset, a táblán vezetett le egy képletet, a táblát teleírta és non-stop folytatta az olajfestésű falon, elért a katedra szélére, lelépett és elvágódott. A diákok becsületére váljon, pisszenés nélkül fogadták a nevetséges esetet és a tanár nagyságára jellemző, hogy felkelve bocsánatot kért a hallgatóságtól. Felejthetetlen óriás! Hírek szerint a moszkvai filharmonikusok hegedűse és jó sakkozó is volt. Még két anekdotaként is írható esetet lehetett hallani róla.. Télen odaér a villamoshoz, amint fut be a villamos, lehúzza a kalucsniját, azt hitte, hazaért. Másik: pótvizsgázót fogad otthon, nem megy a dolog, figyeli egy darabig az édesanyja és rászól, Félix, engedd át. Na de mama, nem tud semmit! Félix! És megszületik az elégséges.
Joffe, a TMM (Teorija Mehanizmov i Masin = Gépek és mechanizmusok elmélete) professzoráról, akinek ugyancsak zsidós hangzású a neve, egyrészt az a rege szólt, hogy a II. világháború alatt elvesztette a párttagkönyvét és ebből szörnyű bajai támadtak, hazaárulóként kezelték, sokáig nem is oktathatott. Ennek ellentmondott a humora, minden előadáson tartott humor-szünetet és a vicceit is jól adta elő. Mondta egyszer, hogy olvasott egy friss matematika-könyvet, 400 oldal, nem nagyon értette. Elolvasta újra és rájött, hogy a végén, másfél oldal szól arról, ami a mondandó, a többi töltelék, mert oldalszámra fizették a szerzőt. Hány oldal is Einstein relativitás-elmélete?
Tudósként talán Szerenszen volt a legismertebb. Balti származéknak mondták. Talán, tették hozzá. Valamelyik alaptudomány professzora volt. Fémek szerkezettana, metallográfia, nem,nem, szilárdságtan! Onnan is lehetett tudni, nem akárki, hogy ha elmaradt az előadása, a diákok csak legyintettek: kimaradt a (mondjuk) leningrádi járat: röpködött a nagyobb városok között. Aztán több szovjet, meg nyugati műszaki lexikonban is találkoztam vele. Magas, szikár emberként már megjelenésével is tiszteletet vívott ki magának. Az előadásain áhítatos csend uralkodott.
Hihetetlenül érdekes figura volt az ábrázoló geometria profja is. Egyrészt úgy rajzolt a táblán, hogy a kört kinyújtott karral elkezdte a 2 óra körül és hibátlanul visszazárta. Ellenőrizték körzővel a szemem előtt: milliméteres eltéréseket lehetett csak kimutatni. Másrészt azt regélték róla, hogy fehér tisztként harcolt a polgárháborúban, az egyik lába faláb volt, azzal kopogott végig az előadótermen, ha tisztességtelen viselkedést kifogásolt. Kemény emberként elég volt megfordulnia és végignéznie a hallgatóságon: néma csend támadt.
A három főtárgyat, a hidraulikát, aerodinamikát és gázdinamikát ugyanaz a prof adta elő. Rendkívül bonyolult levezetéseket és képleteket kellett leadnia, nekünk meg tudnunk. Tudatában volt, hogy a repülőmérnöki tudományok ezeken a tárgyakon alapszanak, hirdette is, hogy aki ezeket nem tudja, nem kaphat diplomát. Irtotta a diákokat kegyetlenül, nem kímélt senkit és semmit, kb. 50%-a a hallgatóságnak nem tudta folytatni a tanulmányait az ő három szemesztere után. Hihetetlen volt - és óriási bátorság kellhetett akkor hozzá, a nagy szovjet-kínai barátság csúcsévei alatt -, kibuktatta Mao-Ce Tung fogadott fiát is. Azt hiszem, a hidraulikán jutott csak túl, az aerodinamikának hétszer futott neki, akkor a prof leállt, semmiféle erőszaknak, tanácsnak nem adta be a derekát, közölte: alkalmatlan. Hörgött az egész egyetem! Engem - miután az első két akadályt símán vettem kitűnőre - a gázdinamikán már ismerősként fogadott és hamar végeztünk egymással. Az általános jóhíremet jelentősen megerősítette ez a mesterhármas, kevesen vették ezt az akadálysort pöccenés nélkül.
Számomra természetesen a legszebb emlék a "Repülőgépek szerkezettana" prof, aki egy központi kísérleti repülőgép-tervező intézetet is vezetett és a szereplésem ezen a vizsgán. Szokásom szerint az első ötösfogat tagjaként mentem be, húztam kérdéseket, majd amikor sorra kerültem, a prof mindhárom kérdés taglalását félbeszakította. Elém tolt egy papiruszt és azt mondta: ő rajzol metszeteket és támadó erőket, én rajzoljam mellé, hogy szerintem milyen deformációt szenved a szerkezet. Hűha, ilyet nem játszottunk eddig, villant az ijedség! Jó félórát rajzolgattunk, néha - kevés kommentárral - javított a "válaszomon", aztán hümmögve beírta a jelest (illetve az ottani rend szerint a kitűnőt, ott ugyanis, bár elvileg 5 osztályzat létezett, alulról ötösig, az egyest nem alkalmazták, felülről volt - a fordításom helyes! - kitűnő, jó, kielégítő v. elégséges és elégtelen). Tehát beírta, én el és kint vártam a többieket. Az első mindjárt újságolta, hogy amint kiléptem, a prof megkérdezte, ki fia-borja vagyok, majd azt mondta, ezt az embert magam mellé fogom venni aspirantúrára. 56 aztán erre is nagy pontot tett.
A honvédelem tanszéket ordítozó (de mint a sakál!) tábornok vezette. Mire megtudtam, hogy külföldieknek nem kötelező, megtanultam pisztolyt, meg kalasnyikovot vakon szétszedni, összerakni, meg végighallgattam pár ugyanolyan ostoba előadást, mint amilyet a Műegyetemen hallgathattam volna. Az öcsém mesélte, elhangzott (itthon), hogy "a magyar honvédségnél kétféle elektromosság van rendszeresítve: pozitív és negatív".
A korcsolyapályán
Hajnal, buli után
Húszévesen
Tanulás, logarléc