VI.
Egyetemeim
Indulás előtt felöltöztettek bennünket. Szürke, meleg öltöny, cipő (bélelt cipő?), kesztyű, kigombolható bundabéléses nagykabát. Nem sokat ért - 35 alatt.
Két hét késéssel indultunk a SZU-ba, mert a Belügyminisztérium elizélte az útlevél-vízum beszerzését. Az út akkor még három napig tartott, igaz, meglepően jó hálókocsikban utaztunk és jó étterem is volt a szerelvényen. Gyanítom ugyan, hogy nem nagyon vettük még hasznát.
Igencsak furcsálltam az első szovjet állampolgárral esett találkozásom: Csapra érve megtudtuk, órákba fog kerülni a kerékzsámolyok átszerelése (vagononként történt, megemelték a kocsit, kigurították alóla a keskeny zsámolyokat és begurították a helyükre a szélesnyomtávú pályának megfelelőket), leszálltam sétálni egyet. Alig ért a lábam a peronra, odalépett hozzám egy nem is olyan rossz külsejű férfi és kenyeret kért: Dajtye hleba - mondta és ezt megértettem, a genitivus partitivus-t tanítgatták a suliban. Jézusom, ugrottam vissza a kocsiba és kinézni se nagyon volt kedvem.
Emlékeim szerint az se okozott örömöt, hogy amint közeledtünk Moszkvához, úgy mind szegényebb képet mutattak a falvak. Az ember fordított jelenséget várt: szegény perifériák, gazdagabb központ. Nem, a SZU-ban ez is másként nézett ki.
A pályaudvarokon hosszasan állt a vonat, volt idő megfigyelni a népeket. A legszembetűnőbb az volt, hogy az utasok pizsamában jártak-keltek. Hosszúak az utak arrafelé.
Rossz emlék a megérkezés is. A Kievi pályaudvar hatalmas csarnokának nemcsak a méretei voltak szokatlanok, hanem a szaga is. Valami átható, illatnak nem nevezhető szag üli meg a peronokat, pakura, húgy (?) és esetleg kenyér illatának a keveréke, nem kellemes. Sokáig csodálkoztam ezen a szagon, miért nem tisztábbak a szovjet pályaudvarok, amíg először az NDK-ban, majd az NSZK-ban (!) nem találkoztam a megrendítően azonos - nem akarom a bűz kifejezést használni, tekintettel a méltóságos Nyugatra - szagkeverékkel. Van ilyen. Ja, és kellemetlenül csípős, csöpögős idő volt.
Tömegen, rosszul öltözött, ápolatlan tömegen "vezettek" át bennünket, örökösen attól féltem, hogy ebben a kellemetlen világban elveszek. Pár legömbölyített sarkú, kis ablakokkal pislogó, csúf téglaszínű (jaj, mennyi etnikumi ellentétet szül az eltérő színvilág!) buszhoz verekedtük át magunkat, népszámlálás, majd út az ismeretlenbe. Elszállásoltak minket egy nagy épületbe és másnap elkezdődött az "elosztás", sokan aznap megkapták a beutaló levélkéjüket valamelyik moszkvai egyetemre, akik hátramaradtak, azokkal sejttették, hogy vidékre kerülnek. Nekem mondtak olyat, hogy Tatárország fővárosába , Kazányba kerülök, de nem érkezett meg a fogadókészség (?!). Másnap, illetve akkor már a második elosztási napon is hoppon maradtam, majd harmadnap váratlanul megkaptam a pecsétes írást: Moszkovszkij Aviacionno - Tehnologicseszkij Insztitut. Mégis Moszkva és végre biztos a repülés is!
Kazánról egyébként később kiderült, hogy a SZU talán legnagyobb és legjobb repülőmérnöki egyetemét rejti, hatalmas kutatóbázissal. Ne tessék hitetlenkedni: egyidejűleg 20000, azaz húszezer diák tanult ott.
Ki hogy vezetett el az egyetemre, ki tudja? Lehetett vagy 10 óra, mire megérkeztem és eltelt egy óra, mire a felvétellel kapcsolatos formalitásokkal végeztem. Az első két -három óra utáni szünetben bevezettek egy kis előadóterembe és szóltak a diáktársaknak, szorítsanak helyet, meg nyilván, hogy foglalkozzanak tovább velem. Rettenetes óra következett, mert semmit, de semmit nem értettem az előadásból, teljesen mindegy, mi volt az. A táblára felírtakat se tudtam követni. Jesszusom, mi lesz ebből? A szünet csak rátett a kegyetlen csalódásra: körülvettek a diákok és egymás szavába vágtak. Egy büdös szót nem értettem, bár többször megismételtettem mondatokat. Ajaj!
Mindjárt induláskor meghatározták (lehet, hogy kérdeztek a témában, de minek?), hogy sárkányos leszek és melyik tanulócsoporthoz tartozom (C-..., mint cirill Sz = Szamoljotosztroitelj). Hm?
Délután elkísértek a diákszállóba. Kétemeletes barakk-jellegű épület, szűk szélfogó belépő, lépcsők, jobbra-balra folyosó, abból mindkét oldalon nyíló szobák. A folyosóvégeken zuhanyozók, WC-k, télen teljesen bederesedő ablakokkal és a levegőben megálló leheletekkel. Ugyancsak a folyosók végén, a homlokfalon nagy melegvíz-forralók, magyarul boilerek, a helyiek azt is szamovárnak hívták. De jó dolog is volt mínusz harminc alatti hidegekben hazaérni és nekiesni egy pohárral ennek a szamovárnak, inni két-három pohár forróvizet. Mert sokszor nem ügyelt az ember arra - még ha az ellátás éppen jó is volt - , hogy tea, cukor legyen a fiókjában. A kétágyas szobám egy négyágyas, a folyosóra nyíló szobából rendelkezett bejárattal,
egy-egy ágy a belső fal, illetve az ablak mellett, középen íróasztal, székek. A lakók pontos összetételére nem emlékszem, de arra igen, hogy a vezéralak idősebb, a frontot megjárt legény volt és kínai is lakott a nagyobbik szobában. A kínaiak egyébként orosz szemmel (is?) koszosak voltak, a naponkénti mosdást is inkább mímelték, mint tették, a híres orosz bánja-kultuszt meg egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni, mígnem elkapták őket és elvitték magukkal egy hétvégi szeánszra, ami remek dolog, meg kell írnom.
Napokon belül tisztázódott az akkor elszomorító tény, hogy egyedül vagyok magyar mind az egyetemen, mind a diákszállóban. Nem volt kibe kapaszkodnom. Eltelt vagy két év, mire hálát adtam az istennek, hogy így történt, gyorsabban tanultam meg oroszul, meg jobban, könnyebben alkalmazkodtam a helyi viszonyokhoz.
Az egyetemen töménytelen mennyiségben voltak kínaiak, illetve, mint kiderült, nem csak nálunk voltak sokan, hanem, "megszállták" a Szovjetunió összes egyetemét.
Kitérő, de most jutott eszembe: rendkívül érdekesek voltak a keleti barátaink. Szinte non-stop tanultak, a tanulószobában nem lehetett helyet kapni. Rendkívül fegyelmezetten hajtották végre pártjuk és kormányuk határozatait. Amikor meghirdették Kínában a légyirtási kampányt, Moszkvában minden kínai légycsapóval a kezében tanult, járt-kelt, talán aludt is. Amikor minden este önkritikát kellett gyakorolnia minden valamirevaló kínainak, a diákok minden este összegyűltek a tanulószobák vagy hálók valamelyikében és sokáig megközelíthetetlenek voltak. Hogy mit csináltak, ki tudja, de valószínű, hogy igaz volt a kiszivárgott hír, miszerint igenis vallanak.
Egyszer diákszálló-étteremben álltam a szokásos sorban, amikor felfigyeltem a viszont szokatlan jelenségre, hogy előttem két kínai oroszul beszélget. Csak csudálkoztam, aztán megkérdeztem, miért jó ez nekik? Azt mondták, egyikőjük északi, a másik déli és nem értik egymást. Pontosan ugyanúgy írnak, de a beszélt nyelv annyira különbözik, hogy összekötő nyelvre van szükségük. Meglepett az is, hogy egy hármas beszélgetés során, amin egy orosz, egy kínai és én vettünk részt, az orosz érdeklődött, hogyan számolják el a teljesítményt a vízerőmű-építkezéseken? Hát, amikor végez a melós egy fordulóval (tudják: rúd két végén tányér, abban a beton), a kezébe nyomnak egy pálcikát és a nap végén annyi bért kap, amennyi pálcikát lead. Milyen pálcikát? - kérdi tovább az orosz. Hát...bokrokról vagdossák le a művezetők. Az orosz olyan hahotára fakadt, majd elgurult: És ha valaki lefekszik a bokor tövébe és csak vagdossa az ágacskákat? A kínai - pedig nem voltak már, a kiejtést leszámítva, nyelvi nehézségei - csak csudálkozott, nem is értette, mi olyan vicces?
Velem egy tanulócsoportba járt F.I., Mao-Ce Tung fogadott fia. Helyes kölök volt, de lusta dög. Na, erre még visszatérek.
Ha már így elszabadult az agyam, írok két sort a bánjáról is. Magyarra lefordíthatatlan, mert se a gőzfürdő, se a népfürdő nem azonos fogalmak, legközelebb talán a török-fürdő áll ahhoz az intézményhez, amelybe az orosz diákok, esett, nem esett, minden hétvégen ünnepélyesen eltalpaltak és cipeltek magukkal mindenkit, aki hajlandó volt a tortúráknak alávetni magát. Nem túlságosan európai kivitelű létesítmények ezek, előcsarnok padokkal, pénztár, mindjárt itt meg lehet venni a venyigét, illetve az arra emlékeztető (azt hiszem) nyárfa-ágacskákat. Valami öltözőn keresztül, ahol általában tök meztelenre vetkőznek az emberek, nem dereng igazibul, de talán kötényt kötnek maguk elé, aztán be a gőzbe, ahol felizzasztott köveket locsolnak, állnak vagy fapadra heverednek, de közben ezekkel a virgácsokkal kegyetlenül korbácsolják magukat, meg egymást, mint a megszállott dervisek. Vagy egy óra után aztán jéghideg zuhany alá állnak, majd jön a lecsengés: ücsörögnek, pihegnek és isznak. Itt soha erőset, többnyire kvaszt (hm, a magyarok többsége rá se tudott nézni, barna, sörhöz hasonló ital, de szinte semmi alkohol nincs benne, miből is erjesztik?), némelyikük sört is. Én elég sűrűn jártam, de a korbácsot, meg a jeges utókezelést nem nagyon kedveltem, a kvaszt igen. Muszáj volt járni, főként a nagy hidegekben, mert olyankor a fagypont körüli zuhanyozókban az ember nem tudott rendesen megszabadulni a kosztól.
Rajtam kívül egyetlen európai volt az egész egyetemen, egy alacsony, vékony román, tele önbizalommal. Én nagyon sokáig nem mertem kinyitni a szám oroszul, csak, ha nagyon muszájt, míg ő az első pillanattól, szörnyűséges zagyvalékot előadva, de beszélt. Ez állítólag a jobbik módszer. Aztán, amikor a külön orosz óráknak köszönhetően megtanultam a nyelvtant (miért itt és miért nem otthon?), hamar lehagytam a legényt. Egyébként semmi magyar-román ellentét nem zavart minket.
A nagyon átkos Átkosnak voltak pozitív oldalai is, ezeket se fogom véka alá rejteni. Például: minden orosz kapott ösztöndíjat, nem sokat és az is lehet, voltak kivételek, de úgy emlékszem, mindenki kapott, aki nem hullott ki a vizsga-rostán. Az is igaz, hogy a szobatársaim rendre elkártyázták a kézhezvétel napján. Preferánszoztak, nagyon kultúrált módon szabadultak meg a pénzüktől. Mivel hol az egyik nyert, hol a másik, nem estek kétségbe, ment a lánc-lánc-eszterlánc....Az egyetemre lökődésem másnapján kézenfogtak és elvittek a könyvtárba, ahol a kezembe nyomták a szépen összecsomagolt könyveimet: "Szamoljotosztroitelj I", meg a rajzterembe, ahol kihúztak egy fiókot, megmutatták a rajzeszközeimet, a rajzlapokkal együtt, aztán átadták a kulcsát. Rajztábla annyi volt, hogy mindig talált az ember szabadot. Mindez ingyen, mindenkinek!
Este 5 körül értem a szobámba, mivel aznap az utolsó óra kémia volt, előszedtem a kémia-tankönyvet és elkezdtem (volna) tanulni. A volna pedig azért, mert éjfélig olvastam, akkor kiszedte az egyik felsős legény a kezemből. Addigra 5 oldalon sikerült átrágnom magam és talán másfelet meg is értettem. Majdnem sírvafakadtam, teljesen reménytelennek tűnt minden. Pedig hát, ugye, a Kosevojban....
Hetekig nem értettem semmit, a két hetes lemaradás csak nőtt és nőtt. Akkor még nem tudtam, hogy egyetemen gyökeresen másként kell tanulni, mint a kisiskolákban.
MATI, Sz-II-46 tancsoport
A tancsoport 1
A tancsoport 2
A tancsoport 3
A tancsoport 4
A tancsoport 5
Megjelentünk
A cár-harangnál
1954 május 1
Bohóckodok
Az egyik kínaival
Okos fiú volt
Én, mint csontváz
Magyar-kínai-román
Felvonulás után
Szerettem bohóckodni