XIV.
Az áldatlan munkahelyi körülmények, a favágó munka (majdnem ideírtam, hogy a részeges főnök, de nagyon nem zavart, amúgy jó ember volt, nem piszkált senkit, semmit) miatt nem volt kétséges, hogy a Metrimpex se végállomás, amint lehet, váltok. Megkeresett az Elektromodul - az egyik belkereskedelmi kapcsolat -, de az is lehet, hogy hirdetésre figyeltem fel és csak érdeklődtem a kapcsolataimnál: a szovjet import osztályra keresnek vezetőt.
Elektromodul
Mentem, 38 hölgy és két férfi, a helyettesem és egy fiatal szakértő tartoztak hozzám. Az import 60-70%-át katonai beszerző szervezetek használták, a polgári import erőteljesen tolódott nyugatra. Először volt kiváló gazdasági vezető a fejem felett, értelmes, gyors és határozott vezetése alatt virágzott a cég.
Az osztály lánycsapata is jónak volt mondható, nem bizonyult nehéznek a vezetésük. Eleinte előfordultak csintalan igazolatlan távollétek, kiderült, szexuális okai vannak a dolognak. Igazoltat csináltam belőle, megmondtam, akár az asztalomon is csinálhatják, csak súgják meg, mert nekem is, nekik is baj, ha valamelyik főnöknél együtt bukunk le. Rögtön rend lett. A fiúk viszont nem álltak a helyzetük magaslatán, a helyettesem le is akartam váltani.
Nem hiszek a szememnek, hogy ilyen rövid időt töltöttem ott, sokkal hosszabbnak tűnik. A Szilvesztert úgy ünnepeltük, hogy napokkal előbb nekiláttunk több dézsa bólé készítésének, a gyümölcsöket cukroztuk, áztattuk, mifene, aztán majdnem reggel nekiláttunk az ivásnak. Jó vezető, jó szokások: egyrészt gáláns év végi prémiumot osztott ki, másrészt az egész főnökség körbejárta az épületet. Mi a bejárat mellé széket tettünk, arra kalapot, mindenkinek tejelnie illett, aki látogatóba jött, az összegyűlt pénzből pedig pótolgattuk a gyorsan fogyó bólét.
Szakmai szempontból talán csak annyi lényeges történt, hogy a fő szállítónk embereinek Budapesten elég durván megmondtam, hogy a termékeik jórésze elavult, nyugatról már beszivárognak az embargós integrált áramkörök, mikor várható, hogy tőlük is kaphatók lesznek. Egyikőjük benyúlt a zakója zsebébe és elővett vagy tizet, papírba csomagolva. Egy az egyben Texas meg Motorola koppintások voltak, gyorsan bemérettem, jónak bizonyultak, az áruk viszont nagyon magas volt. A honvédség azért ette, mert nem lehetett embargós alkatrészekből katonai eszközöket építeni.
Ezek a fiúk tudták, amit én még nem, hogy az USA észbekapott, a SZU rakétatechnikában megelőzte, rákoncentrált és máris vezet. Lehagytak minket, mondta az egyik nyüzsgő ifjú, mások a természeti viszonyaik és a tartalékaik.
Három napon belül két tragikus eseményt éltem át. Elvettem (vagy elvett) azt a hölgyet, akivel egy ideje együtt éltem. A Lukácsban ismerkedtünk meg, jó formái voltak, erőteljes vonásai és erős szexuális vonzása. Az uszodából egyenest hozzá mentünk és napokon belül élettársi viszony alakult ki köztünk. Ruházati boltban dolgozott és mellékesen manökenkedett is. Nem éreztem biztonságban magam mellette, egyes szexuális megnyilvánulásai túlléptek az általam megszokotton, pedig én se irtóztam a szextől. Emellett túl lezser életvitele is zavart. Én változatlanul fordítással toldottam meg a kis jövedelmem, ő meg megjelenik egy nagy nylon-zsák női ruhaneművel: 8000,- Ft volt az egész, nem lehetett kihagyni (tessék ránézni az akkori fizetésemre: 2,5 havi pénz vagy egy hét kemény fordítás). Az esküvőt majdnem lekéste, taxival érkezett haza a megbeszélt időpont után vagy félórával, középszerű, de ismert színész búcsúztatta kézcsókkal. Másnap vagy harmadnap indultunk húgomékkal, az ő daliás Moszkvicsukkal Jugoszláviába, ott a friss nejemet más se nagyon érdekelte, mint a bazárok, boltok. Tudtam, rosszat léptem. Alig indultunk el, kaptuk a hírt, hogy csapataink a szövetséges erőkkel együtt bevonultak Csehszlovákiába. Napokig vigyáznunk kellett, mert teherautókról megdobáltak bennünket, joggal.
A két friss katasztrófa rátett az amúgy is erőteljes elkeseredettségemre, úgy döntöttem, disszidálok. Összeszedtem a pénzem, a sógorom is adott kölcsön és nekiindultam, hogy áthajózzak Olaszországba. A hajóútra és két nap életre lett volna elég a pénzem. Ott álltam percekig a spliti kikötő pénztáránál és nem mertem megtenni a döntő lépést. Ha két hétnél tovább kell külföldön élned, megesz a honvágy! - súgta valami és maradtam. Talán, ha tudtam volna, hány magyar dolgozik a NASA-ban, meglépem.
Hazatérésünk után folytatódtak az eltérő világérzésből eredő konfliktusok. Annyira nyílt házat vezetett, hogy számomra elviselhetetlenné vált. Az rendben, hogy a családtagjai úgy jöttek-mentek, mintha a saját lakásuk lett volna, de a manöken kolleganői, azok szeretői, élettársai és zenészek is ki-be jártak. Szép nők, OK, de a non-stop ingerlés nehezen viselhető el (hülyéskedek).
Azt hiszem, ennek a korszaknak köszönhetem életem legnagyobb barátságát: Maja Aj-Artjan, örmény nő az, akiről beszélek. Történt, hogy a moszkvai Minszk szállóban megyek a szobám felé és előttem gyönyörű bundában, magas sarkú cipőben lépeget egy szép vádlijú, fekete hajú hölgy, kinyitja a szobáját és eltűnik. Hm, szép nő lehet, gondoltam és odamentem az ajtajához, megnéztem a számát. Hosszas idegeskedés, vajúdás után felhívtam, elmondtam az apropót és randit kértem. Háromnegyed órát beszélgettünk (életem rekordja), végül meghívott másnap estére a szobájába, amikor örmény barátaival fognak iszogatni, majd átszól. Szólt, átmentem valami aprósággal. Egy fiatalember nyitott ajtót, majd Maja is odalépett. Gyönyörű nő volt, talán túlságosan is az. Rajta kívül nem is volt nő tagja a társaságnak, 5-6 fiatalember alkotott félreérthetetlen védőbástyát körülötte. Hamarosan tudtomra hozták, hogy Jereván legszebb hölgyének nem lehet csak úgy - kívülről - udvarolni, az egyik legény heveskedésbe is kezdett, Majának kellett közbelépnie. Lassan azért megnyugodtak a fiúk, sokáig beszélgettünk, ettünk finom örmény falatokat és ittunk konyakot, bort. Két-három alkalommal találkoztunk még akkor, kiderült, hogy műfordító, oroszról örményre és vissza egyaránt fordít szépirodalmat, az Aj tag nemesi előnév (Von) és édesapja neves filmrendező. Orosz férje volt, elvált és nagyon figyelik, ne ismételje meg a hibát. Megadta a címét, telefonját és kérte, ha Moszkvában járok, feltétlenül hívjam fel. Attól kezdve, ha tudtam, egy-két nappal indulás előtt, ha nem, a moszkvai szállóból felhívtam és egy-két kivételtől eltekintve évekig minden alkalommal felrepült Moszkvába és velem töltött néhány estét. Szexuális kapcsolatról nem is eshetett szó, általában a szobájában találkoztunk ugyan, de éttermekben beszélgettünk, színházba, hangversenyre jártunk, néha örmény társaságba vitt (így ismerkedtem meg Petroszjan-nal, a nagy sakkozóval). Aztán elmaradoztak a találkozások, megírta, hogy újra férjhezment, majd, hogy újra elvált, idegösszeroppanást kapott, dagadtra hízott, kihullott a haja. Körülbelül itt szakadt meg a kapcsolatunk. Igazi nagy barát volt! Tőle származik a honvágyra vonatkozó legjobb meghatározás: Ahol valaki élete első 20 évét eltölti, onnan nem lehet sértetlenül kiemelni, csak a mély gyökerek elvágásával. Akár bele is pusztulhat. Sokat tudhatott, az örmények nálunk is szétszórtabb nemzet.
Nem bírtam tovább a szovjet reláció terhét, túlságosan gúzsba kötött, kerestem újra a megoldást. Pályázatra jelentkeztem a Hungexponál, műszaki embert kerestek szakértőnek, kiállítások szervezéséhez. Rosszabb nem lehet, mint ez felkiáltással jelentkeztem. A vezért nagyon megdöbbentette, hogy otthagyom, olyanokat mondott - talán nem teljesen alaptalanul, nagy klán tagja volt -, hogy minisztert csinál belőlem, maradjak mellette. Körbeérdeklődtem a céget, azt mondták, remek, az egész világot meg lehet ismerni.
Hungexpo
Innen kezdve könnyebb a dolgom, mert sokmindenről írtam korábban, a mondandómat jórészt ennek a Web-lapnak az oldalaira linkelve tudom bemutatni. Félek, nem tudom megállni, hogy az összekötő szövegeim ne lávaszerűen ömöljenek.
Kezdem mindjárt a felvételi beszélgetéssel. Millióan vettek részt rajta (talán heten is voltak), a személyzetis vezetett fel is, el is. Túljutottunk a szokásos balga beszélgetésen, egyikőjük úgy en passant érdeklődött a családi állapotom iránt. Elmondtam gyorsan a "Szent Péter és a két házassági anyakönyvvel bebocsáttatást kérő" című viccet (pokolba vele), mosolyok, semmi replika. Kifelé aszongya a személyzetis: jóknak mesélte ezt a viccet, mindnek legalább kettő van a zsebében. Felvettek.
Hamar kiderült, hogy tényleg jó vállalat, illetve remek a Külföldi Kiállítások Igazgatósága, különösen a vezérkara (igazgató, helyettese, főépítész), de a Stúdióvezetőm is ritka asszony, a mai napig találkoznak évente nála a volt alattvalói, olyan rendkívüli vezető volt, akinek az összetartó ereje felülmúlhatatlan. Stúdióhoz osztottak be, mert azzal a kitüntető tulajdonságommal, hogy jó műszaki vagyok, szándékuk ellenére nem tudtak-tudtam mit kezdeni. A szándék szerint a külföldi magyar kiállításokon bemutatott ipari termékeknek különleges megjelenítést kellett volna biztosítani. Egyszerűen nem működött a dolog, mert... sok okból: nem lehetett nagyon villogtatni őket, kivéve a tábort, Minden cég ragaszkodott a saját módszeréhez, szövegéhez. Egyetlen olyan kísérletet sikerült indító megbeszélésig elvinni, amelynek az lett volna a célja, hogy közös fonalra fűzzünk termékeket. Egyik jeles tudósunk vállalta, hogy levezérel egy általam kitalált brain-storming-ot, valamelyik jelentős nyugat-európai kiállításunk műszaki termékeinek hatékonyabb bemutatásának eszközrendszerét kutatandó. Teljes kiábrándulás, fiaskó lett a végeredménye: egyrészt a meghívottak többsége legalább egy lépcsővel lejjebb ülő beosztottját küldte el, másrészt vagy üres tekintetek bámultak ránk vagy ostobánál ostobább kérdések hangzottak el a kevés megszólaló küldött részéről. Késéssel, nyilván csak kíváncsiságtól vezérelve benézett az igazgatóhelyettes is, hárman, a tudós, a PR szakember szuper gagman és jómagam, mint nem hülye műszaki képtelenek voltunk értelmes valamit összekovácsolni. Jelentős gondolkodónktól viszont kaptam egy jótanácsot (amit persze tudott az ember, de tőle alaptörvényként hangzott el): ha olyan megbeszélésre mész, aminek nem látni a végét, feltétlenül ürítsd ki magad! Meg is cselekedtük az értekezlet előtt, de nem segített. Így aztán lett belőlem szürke kiállításszervező, akit azért hébe-hóba felkértek tanácsadásra.
Így is a Hungexpo lett életem leghosszabb munkahelye, egyrészt a jó vezetők miatt, másrészt mert innen legalább ablak nyílt a nagyvilágra.
A szigorúan vett szakmai munka helyett viszont íródeákként kezelt a környezetem, ha valaki kínlódott az írnivalójával, szóltak neki, Mikes Kelemen megírja neked. Voilá, Mikes Kelemen. A pótlék.
Az utazásokkal kapcsolatos millió élménynek itt - miután már teleírtam az eget is - nincs helye. Részben adom a linkeket, részben pár sorban kiemelek mozzanatokat a megírásra váró országokban eltöltött hetekről, néha hónapokról.
Szíria nyitotta meg számomra Nyugatot. Ne tessék csodálkozni, tudom, merre fekszik, de egyrészt a lényeg az volt, hogy nem a nagy tábor tagállama, másrészt az életet meghatározó mechanizmusok, mint pénz, piac, kereskedelem nyugatiak voltak. Meg fogom írni hónapokon belül. Olyanok kerülnek a tollam alá, mint a szuk, a zsidó-arab együttélés, a menekülttábor a reptéri út mentén, a szépen öltöztetett kisdiákok, a magyarul beszélő Husszein, a sofőrünk és barátja, az olajmilliomos kuvaiti, a gazdag, keresztény szír kereskedő és szép lányai, a könnyező örmény, akit Sabo-nak hívnak, Malula, az első keresztény kolostor és kacsingató arab hölgyek, Boszra amfiteátruma, kirándulás Homszon keresztül Latakiába, és másfél nap az akkor még békés és csodálatos Libanonban. Számomra felfoghatatlan, miért akarja az USA karóba húzni ezt a békeszerető országot?
Nem kaptam itt se kegyelmet, az orosz tudásom sodort megint a SZU-ba. Meg kell írnom a jubileumi, "A szabad Magyarország 25 éve" című moszkvai kiállítást, számtalan aspektus miatt. A Hungexpo teljes vezérkara, mind a gazdasági, mind a pártvezetés (aminek tagjává választottak nagyon hamar) kegyetlenül ellenállt az ortodoxabb szocialista országok viselkedése miatti kényszernek, és ebben partner volt (isten bizony) maga a kormány is. Végül, miután a lengyelek, csehszlovákok és bolgárok bejelentették, hogy legszebb álmuk valósul meg, ha jubileumi kiállítást tarthatnak, nem volt mese, nekünk is meg kellett csinálnunk. Jött a kormány-instrukció talán 1969 decemberében, de az is lehet, hogy 1970 januárjában, hogy április 4.-re nyitni kék. Mondta a főnökség: lehetetlen. Nagynehezen kialakult, hogy augusztus 20.-a lesz a nyitás napja. Ehhez is kormánybiztos kinevezését és minisztériumonként korlátlan hatalommal felruházott kapcsolattartó kijelölését kértük. A Hungexponál is különleges szervezet alakult. Az Igazgatóság igazgatója lett az egyszemélyes felelős, a helyettese a munkák irányítója és a helyszíni főnök. Alakult egy négytagú szervező csapat, akik minden más munka alól mentesültek (építész, szervező, PR-mindenes és nem tudom már, talán szállítmányozó?). Én a szervezést kaptam és a helyszíni igazgatóhelyettesi feladatokat. Életemben ekkor voltam a legnagyobb ember, az idő rövidsége miatt ugyanis nem tudtunk mindent papírra fektetni, ezért kimondatott, hogy a négyesfogatból egy repülőgépen egyszerre csak ketten utazhatunk. Nekem jutott osztályrészül, hogy az ottani Kamara elnökének, Pitovranovnak bejelentsem a kormány-döntést. Jaj, nem is sorolom tovább: grandiózus munka, hatalmas siker, nagyon szimpatikus segítők a szovjet oldalon, a szovjet és magyar melósok közötti ég és föld különbség, Apró Antal mint kormánybiztos, a zagorszki főpapság látogatása, majd a viszonzás, nagy szerelem. Mikor jut rá időm, nem tudom.
Most, most feltétlenül itt fogom folytatni, ezt az epizódot írom le kissé részletesebben. Ez a kis epizód az életemben majdnem egy évig tartott. Mint írtam, 1970 legelején indulhatott a munka és a kiállítás felszámolásával valamikor november körül végeztem. Szervezőként a kiállítás minden aspektusára rálátásom volt, mindenről tudnom kellett, a rendszeres jelentéstételt, amit zsűrizés formájában gyakorolt a Külföldi Kiállítások Igazgatóságának vezetője, nekem kellett előkészítenem. A kormány Apró Antalt bízta meg a kormánybiztosi feladatokkal, aki - bár minden bizonnyal nem volt zseni - igen jóindulatú felügyelőnek és támogatónak bizonyult. Neki is havi, hathetes rendszerességgel be kellett számolnunk (a Parlamentben), általában pár kérdése volt közben, aztán megkérdezte, miben várunk tőle döntést és az többnyire rábólintás volt a javaslatunkra, aztán megkérdezte, miben várunk tőle segítséget. Jól csinálta. (itt folytatás következik)
Kievben talán három hónapot is töltöttem, önálló magyar híradástechnikai kiállítás igazgatója voltam. Kedveltem a várost, a kievi Lavra kolostor önmagában is szép, de világhírű a mumifikálódott szerzetesek labirintus-temetője a kolostor alatt, a Dnyeper löszfalában. Feledhetetlen Csajkovszkij 1812-t hallhattam a Konzervatóriumban, de talán még emlékezetesebb a kievi metropolita által celebrált mise. A szakállas pópák éneke is csodálatos, de mindent felülmúlt a kórus és a hívők utánozhatatlan kísérete. Addig is szerettem az ortodox pravoszláv miseéneket, Szófiában is volt alkalmam élvezni az utánozhatatlan szláv basszussal fűszerezett miseéneklést, de Zagorszk és Kiev óta kedvenceim közé tartozik ez a zene. Nem lehet halasztani a következő kis mozzanatot: megyek bérelt kocsival a szállóból a Kamarába, piros lámpát kapunk és csak állunk, álldogálunk. Kérdem a sofőrtől, mi baj van? Á, csak a szokásos, megy a munkahelyére Ukrajna pápája. Kicsoda? Hát a párt-főtitkár, a teljes útvonalat lezárják. Szerethették nagyon!
Líbia is, Szíriához hasonlóan igazi csodákat hozott az életembe. Nagyszerű arab és ott élő magyar ismerősöket, remek vállalati gárdát, rómaikori építészeti remekeket és a tuaregeket. Erről azonban részletesen írtam - igaz, angolul - a Libya oldalon.
A legnagyobb ajándék kétségtelenül Delhi volt, a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár. Lapozzon bele az erről írt oldalba: Delhi
A főszervezők
A megnyitó fejesei
Űrhajósok látogatása
A banktisztviselő ajándéka (Tripoli)
Manager No1, New Delhi, 1972
Egy kolleganőm kislányának a rajza a kiállításon
A szépség
A verdikt: siklóhajó
Farki és Iván
Egy kis top-spinnaker
Ivan Straus
Látkép a kikötőből
Este
- amit vettünk:
