Kádár minden évben meglátogatta a BNV-t és többnyire abból a központi épületből indult, a látogatás végén pedig ott pihent meg és tartott pár szavas értékelést. Soha nem kísérte nagy slepp és a gorillák is szinte észrevétlenek voltak. Az egyik alkalommal éppen nálunk vendégeskedett a moszkvai Kamara egyik vezetője, egy ukrán hölgy, odahívtuk az ablakhoz és mondtuk neki, nézze meg azt a tömörülést odalenn. Felismerte Kádárt és majdnem elájult a meglepetéstől, nem akarta elhinni, hogy egy ország (szocialista ország) vezetője így mozog a nagyvilágban. Gondoljunk csak Ukrajna pápájára. Mi szerencsés ország voltunk a táboron belül.
Az utolsó évet közgazdasági osztályvezetőként töltöttem a cégnél, egy semmihez se értő és vadbarom káder főosztályvezető "keze alatt". Menekülnöm kellett, idegösszeroppanást kaptam volna, kapóra jött, hogy még mielőtt átnyergeltem az osztályvezetésre, a Külkereskedelmi Minisztérium tartós külföldi kiküldetésre alkalmas emberekre kért javaslatot a külker vállalatoktól. Megkérdeztek, igent mondtam, felterjesztettek. Most behívtak a KKM-be és mondták, hogy az első szűrésen túljutottam, érdekel-e változatlanul a dolog. Jobbkor nem is kérdezhették volna, igyekeztem rejteni, hogy repesve mondom ki az igent. Többlépcsős szűrővizsgák után végül a személyzeti ügyintézője közölte, hogy OK, de a helyem egyelőre nem tudja. Hónapok teltek el, mire megtudtam, hová küldenek, ugyanis a folyamat megintcsak többlépcsősre sikeredett, világossá vált, hogy erősebb káderek (akiknek papájuk volt) sorra kiütöttek: kezdődött Kenyával, majd jött Irak, aztán Indián belül Kalkutta. Talán egy héttel az indulás előtt a bombayi kirendeltségvezető cseréltetett ki olyannal, akit ő kapott volna (megsúgták), így az utolsó pillanatban ismét váltás következett: India, Bombay. Jó váltás, súgták.
A Hungexpo-korszakom közepe táján, 1973 áprilisában kötöttem harmadszor és utoljára házasságot. Az ismeretséget házibuli hozta, ő is egyedül volt és barátai vitték társaságba, én is a béka hátsó fele alatt voltam a moszkvai nagy szerelem csődje miatt, engem is barát hurcolt oda. Randikkal kezdődött, aztán megbetegedtem és meglátogatott, hogy főzzön rám (hódításom kulcs-eseménye, hogy az ehetetlen főztjét megettem, sőt meg is dicsértem), majd hozzám költözött, végül megkérette a kezét az Édesanyjánál. Itt egyelőre annyit, hogy India miatt kemény döntést kellett hoznia, mert felfüggesztődött a jól működő jogtanácsosi pályája. Vállalta. Nem volt neki könnyű a négy év India.
Külkereskedelmi Minisztérium, India - Bombay
Kereskedelmi titkár áll a munkakönyvemben, de mindenütt kirendeltségvezető-helyettesnek lettem bejelentve. A következő évben ugyan jött egy erősebb káder, azt is helyettesként kellett kezelnie a kirendeltségnek, az indiaiak nyilván nem láttak még ilyen csodát. Erről ennyit.
Elkezdtem Bombayt is írni, a tervezett terjedelem (vagy mondandó) harmadánál se tartok, de nem tudok mást tenni most és itt, mint hogy rámutatok erre az oldalra: Bombay
Rettenetesen sokat kellene máris hozzáírni, de csak egy-két témakört érintek.
Bombay nagy ajándéka Amrita lányom. Hat éve nem jött gyerek, itthon tudós professzorok vizsgálták sorban a nejem, senki sem tudott okosat mondani. Indiában azt mondták, hogy ez lehetetlen, meg - gazdag emberek! - hogy ki fog eltartani bennünket, ha megöregszünk. Egyikőjük ajánlott neves szülész-nőgyógyászt, aki engem is, nejemet is megvizsgált, nejemnél talált valami apró nyavalyákat, azokat gyógyítgatta, majd azt mondta, hajrá, lesz gyerek. A második menstruáció kimaradt és aztán ment minden a maga rendjén. Őrmester módon kezelte az ügyet a doki-néni, azt mondta a szülés előtt pár nappal, hogy őt aztán csak akkor hívjuk, amikor már erős fájások lesznek. Amikor itthon még hallani se lehetett az apa jelenlétéről, én ott voltam az előkészítőben és én szóltam, hogy sűrűsödik a fájás, nézzék meg mi van? Tolták be a nejem azonnal a műtőbe, nekem meg mondták, hozzam Padmát (az éjszaka kellős közepén). Padma Mehta-nak hívták a kedves száris hölgyet, aki megcsinálta nekünk Amritát. Rohantam, jött azonnal, de majdnem lekéste a szülést, alig ment be, hallottam a sírást. Percek múlva ki is jött, lány, nagy, egészséges lány, menj be, mondta. Ott feküdt Amrita, majdnem kékes, nagy hajjal. Hát, ha valamihez értünk, az a gyerekcsinálás, mondta később ő vagy akárki más indiai ismerős.
Ugyancsak a kiküldetés nagy ajándéka, hogy szabadságra hazafelé - külön engedélyt kérve alkalmanként és szigorúan saját költségre - kerülővel lehetett jönni, így minden évben gazdagodtunk egy-két országgal. Rövid felsorolást és kommentárokat adok, mind meg kell írni!
Az első kerülőnk Egyiptom és Görögország volt, mindkettő csodáktól duzzadó ország. Mégis, India hatására számomra a meglepetés fordított volt: mind a piramisok, mind az Akropolis eltörpült India csodái és saját hírük mellett. Nem úgy az egyéb látnivalók. A kairói Nemzeti Múzeumhoz nyitás előtt érkeztünk és záráskor úgy kellett kizavarni minket. Pazar, elképesztő kincsek, kiváló betekintés a többezer éves múltba. Először éreztem meg, hogy az izomláz tényleg lázzal tud járni. A múzeum-látogatás utáni nap repültünk át Athénba és ott egész délelőtt lázasan feküdtem, hogy délután tudjam folytatni a talpalást. Görögországban pedig a szigetek ejtettek ámulatba bennünket, a bájuk igazán megejtő.
A következő évben a nejem mindenképpen a Szovjetuniót akarta látni. Hihetetlen sztori, de a bombayi szovjet szervek segítségével se sikerült rávenni az Inturisztot, hogy elfogadható feltételek mellett szervezzen számunkra az egész déli régiót, Moszkvát és Leningrádot érintő utat. Először nem reagáltak, aztán a rubelt nem fogadták el fizetőeszközül, aztán a szállodákat nem nevezték meg, városonként be kellett volna mennünk a helyi irodájukba és ott mondták volna meg, hol szállásolnak el. No nem, isten ments! Az őket is képviselő utazási iroda három nap alatt szervezte meg a pót-utat: Irán (Teherán, Isfahan, Shiraz és Persepolis) és Törökország (Isztanbul). Teheránban láttuk a Sah-in-Sah banki trezor-helyiségekben őrzött kincseit, fél India pompázatos drágaköveit, trónok és koronák sokaságát. Számomra érdekes volt látni a hatalmas elnyomó gépezet utcán "demonstráló" elemeit, a farukból colt-ot lógató civil csendőröket. Egyikőjüktől útmutatást is kértem, heccből. Válaszolt, jó angolsággal.
Isfahanról és Shirazról könyvet kellene írnom, valami születni fog róluk is. Csodálatos építészeti emlékek, talán még elképesztőbb szőnyegek, csend és nyugalom. Persepolis kis csalódás volt, Aquincumhoz merném hasonlítani, százszor nagyobb területen, még kevésbé követhető maradványok, de az is lehet, hogy életem csúcs-forrósága is rontotta a hangulatot. Árnyékban 40 fok felett volt a száraz meleg és tűző napon kellett bejárnunk a világhírű emlékhelyet. Életemben ez egyszer kötöttem a fejemre nedvesített zsebkendőt, semmit se ért, perceken belül megszáradt. Isztanbul rendkívül érdekes város, a szuk itt aztán valódi szuk. Befizettünk városnéző körútra, várunk a szomszéd szálló előtt a buszra, hozzánk lép a guide, a harmadik mondatnál kiderül, hogy Erzsike néni Pesterzsébeten a nagynénje, félmagyar, jól beszéli a nyelvünket. Kicsi a világ. Nem írom most le a közismert nevezetességeket, csupán arra térek ki, ami engem (is) meglepett vagy szokatlan jelenség volt. Ülünk a szállásunk erkélyén, felnézek a holdra és a homlokomra csapok: megvan a félhold! A hold ugyanis ott hanyatt fekszik, mint a zászlórúdjaikon, egyéb ábrázolásokon. Indiába visszatérve figyeltem fel ugyanerre a jelenségre, ott is fekszik a Hold: ahogy közelít az ember az egyenlítőhöz, úgy vágja magát hanyatt (mi van a nőkkel odalent? jaj, de illetlen vagyok!). Nagyon tréfásnak találtunk jó pár török kifejezést: kültürbüs = kulturbusz (ilyenek mászkálnak ott is, vagy az "is" már nem is aktuális?), eminönü dolmus = iránytaxi, indirme-bindirme = ki-beszállás (melyik melyik, nem tudom). Szinte megfoghatatlan a Boszporusz hídja, a hatalmas ív és az, hogy két kontinenst fog össze! Nagy meglepetésként hatott, hogy a törökök mint legjobb barátokat üdvözöltek bennünket. Vendégségben voltunk nálatok! - hangzott el nemegyszer.
Bombay csukta be végleg a köztem és a szocializmus között nyikorgó kaput. Sok okát lehet sorolni. Egyenesben, ferdítés nélkül kapta az ember a szocializmus rémtetteiről szóló híreket, angol fordításban ugyan, de olvashattam Szolzsenyicin műveit. Az oroszban olvasott "Iván Gyenyiszovics egy napja" után az ember nem várta, hogy a további művei gyakorlatilag dokumentum-gyűjtemények lesznek a szovjet terrorról. Olvastam, olvastam és nem hittem a szememnek. Mondtam is, akinek mondani lehetett, hogy ha 10%-a igaz annak, amit ez az ember ír, akkor ez a rendszer a legaljasabbak egyike, halott. És kapta az ember a híreket Kambodzsáról, Etiópiáról (jól emlékszem? de mindegy is, szinte minden nem európai szocialista-kommunista hatalom vérgőzösen gyilkolt). Kambodzsáról egy lengyel újságíró számolt be Santook úrnak (a Tata-tröszt egyik cégének embere, párszi, üzleti kapcsolat) és nekem, az elsők között jutott be az országba a Pol-Pot irtózat bukása után , rettenetes iszonyat volt minden szava. A belföldi tapasztalatok békésebbek voltak ugyan, de szintén taszítóak: magasszintű rossz vezetők, bugrisok, iszákosak (először találkoztam a magas szint alkalmatlanságával), az első olajválság idején lemérhető óriási különbség a szocialista országok reakciója (becsukni az import-kapukat, de 60%-al növelni az exportot) és a bölcs indiai liberalizáció között. De a legfélelmetesebb talán annak a ténynek a lemeztelenedése, hogy a legmagasabb vezetők kivételével (a hiedelmekkel ellentétben), a második sortól kezdve szinte kivétel nélkül mindenki csak a haráccsal törődött. Rettenetes volt a saját bőrén tapasztalnia az embernek, hogy kiemelkedően kereső külker vállalati vezetők képesek voltak állami boltban is alkut erőltetni, hogy egy kis emlék-elefántot egy dollár helyett 80 centért kapjanak meg. Azt is láttam, mi megy csempészés és nagy üzletek nyereségének "fekete felezése" körül. Hányingert kapott az ember!
Nem állhattam meg ettől kezdve, hogy ne mondjam meg a véleményem olyan körben is, ahol még ortodox gondolkodás uralkodott. Az indiai magyar kirendeltségek vezetői és második emberei (földrajzi) rotációs alapon rendszeresen (félévenként?) találkoztak, ezeket az eseményeket "magánjellegű" eszmecserék, "körebédek és -vacsorák" tarkították. Történik az egyik ilyen összejövetelen, hogy több nagyokos elkezdi mentegetni Sztálint, hogy - úgymond - azért a világháború megnyerése, az ipar megteremtése... és hasonlók. Mondom: a tömeggyilkos azért mindemellett tömeggyilkos. Majdnem rámborították az asztalt. Máskor, de lehet, hogy ugyanakkor vita tárgya lett az ország gazdasági jövője. Azt találtam mondani, hogy be kell engedni a külföldi tőkét, hiszen a honi tőkeszegénység nem teszi lehetővé a lépéstartást se a nyugatiak fejlődésével. Mégpedig - tettem hozzá - a nem kényes területeken a 100%-os külföldi tőkerészesedéssel történő vállalatalapítást is meg kell engedni (nem én találtam ki, csak olvastam és mertem következtetni). Mit gondol, kedves olvasó, mi volt a reakció? Ki akarod árusítani a magyar munkásosztályt? - förmedtek rám. Szegény munkásosztály, most hol vagy? Ha akkor elkezdődik a se privatizációnak, se magánosításnak nem nevezendő fokozatos tőkésítés, új befektetésekkel és nem általános vagyonvesztéssel, mennyivel jobb lenne ma!
Nem maradt más hátra Bombayjal összefüggésben, mint két tréfás(nak tűnhető) megjegyzés. Egyik hazaúton Zürichben szálltunk át (akkoriban kellett legyen!). Volt fél napunk, kimentünk körülnézni. Eltekeregtünk valami szigetfélére, a fantasztikusan gazdag és udvarias virág- és gyümölcspiacra. Nyáreleje volt, mondom a nejemnek, ha most itt lehet érett, jó mangót kapni (április a főszezonja), akkor győzött a kapitalizmus. Lehetett. Aztán, a hazatérésünk után, az Intranszmasnál ki kellett mennem valamit sürgősen vásárolni. Mindenütt átnéztek a fejem felett az eladók. Mondom a titkárnőmnek - nyilván magyarázva is a különbséget az indiai és hazai kereskedelem között - ez a rendszer halott. Az volt, csak sokáig foszladozott.
A munkámat egyébként általános elismerés övezte. Többszöri írásbeli dicséret az India pénzügyi helyzetét elemző jelentéseimért (emlékeztetőül, ebből vágott ki W.I.), soronkívüli előléptetés. Tanulmányt kellett írnia valakinek India technológia-importjáról, Delhiből legurult a labda Bombayba, majd a valaki én lettem. Ezt is elismerésre méltatta a KKM, majd beajánlotta a Közgazdasági Szemlének, ahol - rövidített formában - meg is jelent.
Nem tudom ki, miből sejtette meg, hogy örömöt fog okozni, rendszeresen én kaptam feladatul a tudósok, művészek, zenészek kalauzolását, vendéglátását. Nagyon kedveltem az olyan jelentős személyiségek társaságát, mint Marx György, Kornai János, Sebestyén János, Kovács Lóránt. Feltétlenül írnom kell majd róluk. Írtam: India/Bombay
Hazatérésem után, amikor kijelentkeztem a KKM-ből, megkérdezte a személyzetis: vállalnék-e újabb kiküldetést? Azt feleltem, ha most kellene döntenem, nem vállalnám, de pár év alatt kisimulhatnak a ráncok, lehet, hogy akkor igent mondanék. Egyszer az életben sikerült bölcsnek lennem.
XV.
Intranszmas Magyar Bolgár Társaság
Újra keresztezték egymást az útjaink az FMV-nél és Technikánál volt főnökömmel. Melyikünk kezdeményezett, nem vagyok biztos benne, valószínűleg én. Mindenesetre hívott, ő vezér az ITM magyar részlegénél, legyek a kereskedelmi igazgatója. Szemrebbenés nélkül elfogadtam az ajánlatát, bíztam a jó fejében. Nem tévedtem, ismét jól tudtunk együttműködni. A munkakönyvemben igh. áll, a mai napig nem tudom, pontosan mi az oka? Két elmélet uralkodott: (1) a szófiai részleg a "vezető" (nagyobb), ezért ott vannak igazgatók, itthon helyettesek, (2) igazgató egy van, a vezér, a többi az ő szakmai helyettese. Secko jedno.
Semmit se örököltem. Négy-öt hölgy, akik a műszakiak kereskedelmi instrukcióit szolgalelküen adminisztrálták. A műszakiak koncepciója pedig igen egyszerűen hangzott: belföld, mert ott könnyen tudunk "kapcsolatot építeni, tartani" (értsd: korrumpálni, és idegen nyelvvel se kell kínlódni), plusz NDK, mert ott az anyagmozgató rendszerekkel már bentvagyunk. Nem láttak az orruknál tovább. Nem érzékelték, hogy a belföldi piac már nem bővül, sőt és hogy a többi szocialista ország se fejlődik komolyan, a minőségi követelményeik viszont szigorodnak. Két síkon kellett frontot nyitni (amit utálok, de rettenetesen): egyrészt a kereskedelmi munka elismertetéséért, a primátus megteremtéséért (vagy legalább a közös döntéshozatal eléréséért), másrészt - ha hosszú távon életben akartunk maradni - a tőkés export feltételeinek megteremtéséért és elindításáért. Hosszú. Messze nem sikerültek a terveim. A rendkívüli ellenállás ellenére elindult a cég a tőkés export útján és egy-másfél év múlva többmillió DM-es exportot produkáltunk agy- és ember-exporttal és alvállakozóként, német autógyárakhoz készülő szállítórendszerek acélszerkezeteinek gyártójaként. Közben őrlődtem, de rendesen.
Félévenként igazgatói értekezletet tartottunk, hol Budapesten, hol Szófiában. Többmillió liter vodkát kellett meginnom, mert ott se számított embernek, aki nem ivott. Résztvettem olyan autókiránduláson, ahol (ill. ami alatt) három üveg vodkát ittunk meg a bolgár partneremmel és titkárnőjével.
Jó két év múlva váratlan fordulat következett. A KGM (Kohó- és Gépipari Minisztérium) ki akarta passzírozni egyik miniszterhelyettesét és parkolópályának, a nyugdíjaztatásáig az ITM-et szemelték ki. Az igazgatónak - akivel harmadik helyen dolgoztunk együtt - felajánlottak egy rossz szocialista kirendeltséget, annak vezetését. Lánc-lánc.... A kipasszírozás tulajdonképpen pozitív folyamat része lehetett, de mennyi tisztáldozattal járt akkoriban! Láttam már a hólyagot valahol, meg gyorsan jöttek a hírek is róla, mindent lehetett várni a változástól, csak jót nem. Úgy is lett. Szovjetösztöndíjas volt, de csak szégyelleni lehetett: aspirantúrát is végzett, de ostoba fajta maradt, abszolút szélsőbalos, kicsinyes, koncepciótlan. Csak egyetlen példa: kiment általa vezetett igazgatói értekezletről megszámolni, hány db csempét raktak fel a felújított illemhely falára. Számomra természetesen súlyosabb gondot okozott: teljes mértékben a kereskedelmi igazgatóságra terhelte a vállalati eredmény (terv) teljesítésének felelősségét, de minden lényeges döntést a műszaki igazgatóság kezében hagyott. Ez annál is nevetségesebb "koncepció" volt, mivel a cég bolgár felénél homlokegyenest ellenkező irányítási-döntési mechanizmus működött és nagyrészt ennek eredményeként a túlsúlyuk szinte percről percre nőtt. Nem bírtam idegekkel a sok ostobaságot. Ha csak tehettem, nem jelentem meg az értekezleteken, teljes napig kellett hallgatni vagy résztvenni hülyeségek passzírozásában. Ha ott kellett lennem, versikéket, többnyire bökverseket írtam, adok itt három gyöngyszemet:
1. Pilláit félárbócra ereszté Tao. 2. Megbottlottam a semmiben - sóhajtott Te Fu. 3. A rózsa szirmain gyöngyök sírnak -
Dögölj meg - mondtam én, S míg álomba zuhanva szavát vigyáztam Lehajtott fejjel súgta Fu.
Dögölj meg - mondta ó. A majmok becsukták a kaput. Rózsát rajzolj fedelére e sírnak
Az élet - lehelte - blöff, smafu.
Ugye szépek, világosak és lelkesítők? Ezeket a röptéket egyébként Szófiában szültem, a gyönyörű japán Vitosha Hotel cetlijéről írtam most át. Fiatal, józan tervezőmérnök párttitkára volt a budapesti részlegnek, annak csúsztattam át a versikéim és néha majdnem hangosan vigyorogtunk rajtuk. Neki tetszettek. Egyébként a szófiai párttitkár - helyes, gömbölyded hölgy - is értelmes volt, nemcsak jókat kacagott a politikai vicceimen, hanem hébe-hóba maga is mert a politikai humorral élni.
Életem egyik legnagyobb dicséretét a szófiai részleg egyik vezetőjétől kaptam. Cigarettaszünetben félrehúzódva beszélgettünk a fényes kopaszságú kis (nekem akkor) öregúrral. Egyszercsak megjegyezte: azért kedvelünk, mert független ember vagy (nyezavíszimüj cselovek - gondolkodásilag). Rózsaként hordom a kihajtókámon, ha rágondolok!
Álnok gazember is találtatott a budapesti vezetők között. Engem négyszemközt vörösözött, a hozzám képest tényleg vérvörös kipasszírozott igazgatónak meg hihetetlen frekvenciával nyalt. Brrrr....
Ellenpont: az egyik ágazat főmérnöke, akivel néha anyáztuk egymást, mert gőzhengerként akarnokoskodott, egyszer meg valami aljassággal vádolt meg a hátam mögött (felhívtam és üvöltöztünk egymással), azzal búcsúzott négyszemközt, sajnálja, hogy megyek, mert az ITM eddigi legjobb kereskedelmi igazgatója voltam. Nem lehetett oka nyalni.
Ja, átugrottam: talán másfél évet tudtam elviselni az "agytröszt" mellett-alatt, aztán felhívtam a KKM személyzetisét. Most kérdezhetsz, mondtam. Két hónap se telt el, behívott. Azzal fogadott, hogy be kell kísérnie a személyzeti főosztályvezetőhöz, aki két percet fog adni a döntésre, elvállalom-e a kalkuttai kirendeltség vezetését? Neki is mondtam, hogy ez így nonszensz, de menjünk. A főnök előadta, hogy a mostani ember olyan bakikat követett el, hogy azonnal haza kell hívni, egyébként is csúszik lefelé a kirendeltség, rám gondoltak, menjek és mentsem meg vagy mondjam ki, hogy jobb felszámolni. Egy hetet kértem, majd igent mondtam.
Még egy megjegyzés: sokszor utaztam belföldön is, Bulgáriában is sofőr vezette gépkocsin. Ma közröhej tárgya leszek az észrevételemmel: nagyon bökte a szemem, hogy a nagy szocializmusban a sofőröket - más egyéb "alacsonyabbrendű" alkalmazottakkal egyetemben - általában külön asztalhoz ültették. Ha tehettem - és a szívemhez egyébként nem közeli - bolgár partnerem is, egy asztalnál étkeztünk velük. Csodabogár - gondolhatták.
Ennek a korszakomnak két fontos nyeresége a sok rendes ember, akivel megismerkedtem és a Bulgáriában tett utak. Kiemelkedő emlék maradt Rila, a kolostor. Ezt is meg kellene írni!
A Sheth család
Teafőzde
A kerámia-paripa
Egy a sok szadu közül
Szekta-jelek
Búcsú Bombaytól
Márti, '73
Esküvő körül
Márti Bombayban (?)
A féléves csoda
Boldogság (féléves szülinapon)
Lábperecekkel
Rozival (szakácsnő volt, ma vállalkozó)
Komor
Durcás
Mérges
A szakácsnő és a dadus
Hora
Amrita a Mikulás-ünnepségen
Kaja-pia doszt volt
Ünnepi beszéd és alvó párttitkár